Kapjunk kedvet újra és újra „délfelé nézni” – csak javunkra lehet! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. november 2.

Pap vagy te örökké

 

Lekció: Zsolt 110,1-7

Textus: Zsolt 110,4

„Megesküdött az Úr, nem bánja meg: Pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint.”

 

Igehirdetés

A 110. Zsoltár felirata szerint a „Dávidé.” Itt mindjárt megtorpanunk, mert a nagy király Kr. e. 1000 táján uralkodott – míg az Ószövetség legrégebbi írott töredékei, a Kumráni tekercsek is nyolcszáz évvel későbbiek, és azokat is további két évezrednél hosszabb időig őrizték a Holt-tengeri barlangok, míg a 20. században megtalálták őket. Az összes többi ma létező bibliaszöveg már mind korábbi iratok másolata, sőt, a „másolatok másolata”, amik értelemszerűen több szerkesztői s egyszersmind értelmezői kéz nyomát őrzik.

A legjelesebb Biblia-kutatók is egyetértenek abban, hogy igen nehéz meghatározni, eredetileg mi és milyen sokáig őrződött pl. szájhagyományban, s hogyan alakult azalatt, mikor foglalták először írásba – tehát mit lehet ma eredeti szövegváltozatnak tekinteni. A viharos évszázadokban a szent kéziratokról gondos „biztonsági másolatok” születtek, sőt megesett, hogy a templom épületében, ellenségtől tartva be is falazták a tekercseket, hogy későbbi nemzedékek majd megtalálhassák azokat. Születtek fordítások is: a szír Zsoltárok pl. 155, a görög 151 éneket tartalmaz, ami jelzi, hogy a gyűjtemények összetétele időközben is módosulhatott.

Szerencsére, éppen az előrehaladt Biblia-tudomány segít a szövegek rekonstruálásában a legtöbbet. Mai zsoltárunkról pl. megállapítják, hogy a legrégebben keletkezett bibliai énekek közé kell tartozzon, mert a Jeruzsálemet Dávid király ideje előtt lakó jebusziak (a Károli Bibliában: jebuzeusok) hagyományát tisztelő és átvevő módon hivatkozik az Ábrahámot is megáldó, tőle pedig tizedet kapó Melkisédek pap-király vallási hagyatékára (J. Jeremias) – amely tényt későbbi, szűkebb keblű korok már inkább feledni akarhattak. A sumér városállamok élén is hozzá hasonló, teokratikus uralkodók álltak: Enmerkar, Lugalbanda, Dumuzi, Ur-Namma, Gilgames és Gudea mindnyájan vallási és világi hatalmat egyesítettek. A kínai Ven király emléke, az iráni Zarathustra intézménye, a pre-kolumbián kultúrák fejei is mind ebbe a kategóriába tartoztak: pap és király egy személyben.

Arra, hogy maga Izrael is vett át ősi kánaáni hagyományokat, Melkisédek itteni, pozitív említésén kívül példa még a 29. Zsoltár is, a maga félelmetes soraival. Az 1928-ban kiásott föníciai városállam, Ugarit romjai között ugyanis megtalálták ennek a zsoltárnak eredeti, helyi ékírásos szövegét. Az ősi tengerparti várost Kr. e. 1200 táján – éppen a bibliai honfoglalás idején – kalózkodó tengeri népek kirabolták és elpusztították, a költeményt tehát ennél is korábban ismerték és használták a környező kánaáni népek, akiktől a honfoglaló zsidók átvették. Írtak hozzá bevezető és záró bekezdést (Zsolt 29,1-2 és 9-11), a Baál Hadad szír viharisten nevét Jahve nevével helyettesítették, a záró sorokban pedig Izrael népére kértek áldást. A zsoltár későbbi, görög fordításában (Septuaginta, LXX) már az is szerepel: Ekszhodiou szkénész – „A szent helyről kijövetelkor.”

Ilyen későbbi, szerkesztői betoldás a 110. Zsoltár elején a „Dávidé” felirat is, hiszen az énekek gyűjteményét szerzői és tematikus szempontból is többször csoportosították. Mindez azonban semmit nem von le abból, hogy Bibliánk szövegét hitünk és erkölcseink mértékének, kánonnak tekintjük, s csaknem háromezer év távolából is szívünkre vesszük a nekünk, mai híveknek szóló üzenetét!

Maga a zsoltár először valamelyik, valósággal trónra lépő király megáldásaként, egy templomi próféta áldó-beiktató énekeként hangozhatott el. Szent könyvünk számos király-zsoltárt tartalmaz, hisz az uralkodó az egész népet hivatott képviselni, annak egységét testesítette meg. Az, hogy itt még papi szolgálattal is felruházódik, lényegében egybecseng Izrael népének önértelmezésével – a Sinai szövetség megkötésekor, a Tízparancsolat átadása előtt ugyanis ezt „kiáltja” az Úr a hegyen Mózesnek:  „Ha engedelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém a föld: papok királysága és szent nép lesztek!  Ezt mondd el Izraelnek.”  (2Móz 19,3-6)

A király és pap szerepe azonban a valóságban nagyon is eltér. Előbbié a mindenkori végrehajtó hatalom: parancsol a hadseregnek, testőrségnek, a kivetett adókból építkezik, városokat alapít – ám könnyen fejébe mehet a hatalom, ezért bizony ráfér az áldás formájában mondott tanács, milyen is a jó király. A pap és próféta (igehirdető) dolga ezzel szemben teljesen szellemi: őrizni a tudást, a törvényt, az erkölcsöt, és mindenek fölött kapcsolatot ápolni Istennel. Zsoltárunkban is pontosan ez történik, mikor arra figyelmeztetik a királyt trónra lépésekor, bánjon úgy a hatalommal, amint egy pap-királyhoz illik: emberséggel, gondoskodva, sőt, papi áhítattal – akkor uralma maradandó, dinasztiája pedig „örök királyság” lesz!

De hol vagyunk mi, mai olvasók egyáltalán ebben a történetben? A nyugdíjas évek nagy ajándéka számomra, hogy bepótolhatom az irodalmi restanciákat, amikre az aktív szolgálat időszakában egyszerűen nem jutott idő. Az ember szinte habzsolja a nagy klasszikusokat, s örömmel merül el egészen más kultúrák kincseiben is. Így örvendeztetett meg nemrégiben a kínai Shi-king, a Dalok könyve, mégpedig remek magyar fordításokban: egyszerű és naiv népdalok, gyönyörű tájleírások, udvari költészet a fejedelem dicsőítésével, áldozati fohászok, tiszteletadás az ősöknek, szomorú katonadalok a távolból, szerelmi énekek, bordalok – amiket 2500 évvel ezelőtt Konfucius gyűjtött össze és válogatott pompás kötetté. Egyik visszatérő motívuma a nagyszerű anyagnak, hogy „elmegyünk majd a déli tartományba” – ami a keleti költészet nyelvén az örök nyár, lényegében az üdv jelképe. Egy másik őshagyomány, az indiai hindu vallás szerint a papoknak nincs is más dolga, mint „dél felé nézni” – vagyis a népet a boldogság helyes útjára tanítani!

A Biblia pedig még a papságon belül is különböztet: egy részük csak a háznak szolgál. Őrzi a templom ajtóit, fát vág és vizet hoz, leöli az áldozati állatot, renovál és intézkedik – ma úgy mondanánk, „mozogjanak a dolgok”, legyenek események, kirándulások, liturgiai modernizálások. A Sádók főpap leszármazottai (a név Igazat jelent!), akik nem tévedtek meg a bálványozós időkben: az Úr előtt állhatnak (Ez 44,14-15) – vagyis komolyan és igényesen készülnek szolgálataikra, valóban „éhezik és szomjúhozzák az igazságot” (Mát 5,6) – az ő dolguk az, hogy „tanítsák meg népemet a szent és közönséges közti különbségre, és oktassák őket a tisztátalan és a tiszta közti különbségre.”  (Ez 44,23) A Jézus korabeli sadduceusok azonban már olyan főpapi körök gyermekei voltak, akik nem hittek; tagadták a lélek létezését, és Istennek a testi életnél is nagyobb hatalmát, vagyis a feltámadást és az örök életet.  (Luk 20,27   Csel 23,8)

Ezzel viszont Izrael népének, és magának Bibliánknak is egyik alapkérdéséhez érkezünk, amit értelmezési rétegek egész szövevénye vesz körül: mit jelent ehhez a szent néphez, „az én népemhez”  tartozni, mai szóval fogalmazva – hogyan kell zsidónak lenni.

Már magában a kérdésben is egy kétirányú determináció tanúi lehetünk: ugyanis csaknem minden, amit mi újszövetségi keresztyén hitünkkel Jézus Krisztusról, mint a világ Megváltójáról megismertünk és vallunk, az Ószövetségben gyökerezik. Megváltó Jézusunk egy szakállas zsidó vándor-rabbi volt, aki Betlehemben született, Názáretben nőtt fel, és Jeruzsálemben keresztre feszítették. Személyében és tanításában, legfőképp azonban feltámadásában olyan új erők áradtak be saját népe, ám a világ összes nemzetsége életébe is, ami egészen új pályára állította a homo sapiens lehetőségeit.

A történelem színpadán egyszer csak megjelent a „homo Christianus”, aki fölfedezte, hogy Krisztus követésében képes szeretetben élni, az igazságot pedig nem téveszti össze sem a törzsi érdekkel, sem pedig személyes, egyéni lelki sebei ápolgatásával, hanem olyan egyetemes valóságnak tekinteni, amit nem birtokol, bárhová született is – hanem mindenkor alázattal keresni, a Hegyi Beszéd terminológiájával: éhezni és szomjúhozni köteles..!

Ez az egészen új szemlélet hozta létre a zsidókból és nem-zsidókból keletkező keresztyén egyházat, mely meghirdette az embervilág testvériségét, s annak útját konkrétan a szeretetben jelölte meg. Egyik legfontosabb céljaként deklarálta a pusztító gyűlölet és ellenségeskedés, a háborúk és vérontások megelőzését, valamint méltányos, jó szándékkal történő rendezését, ha hitetlenségből, önzésből, nyereségvágyból mégis létrejönnének valahol. Koherens hitbeli szemléletként képes volt arra, hogy kiolvassa saját zöldellő fájának „gyökérzetéből” (Róm 11,17-24), vagyis az Ószövetség lapjairól azokat a nagyszerű, emberséges szándékokat és látomásokat – mintegy a már említett, onnan felénk áramló mozgás ellenpárjaként – amikor már egészen Krisztus személye felől értődnek az évezredes, töredezett ószövetségi félmondatok is.

Őbenne ugyanis az ősi írások ígéretei teljesedtek be: személyében az igazi, tehát Istentől jött, tőle vezetett ember áll előttünk. Dániel prófétánál négy bestiálisan kegyetlen világbirodalom után (a négyes a világtájak száma, vagyis a „világ” önmagában) az ég felhővel, tehát felülről, Istentől mégis csak eljön az „emberszerű” uralkodó, az Emberfia: „Láttam az éjszakai látomásban: jött valaki az ég felhőivel, aki az Emberfiához hasonló volt. Az Öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje – hatalma örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.”  (Dán 7,13-14 ) A helyes emberi alapállás mindenkor és mindenhol érvényes mivoltáról van szó! Így olvasva a 110. Zsoltárt, itt a 21. században is nagyszerű üzenetek részesei lehetünk. (Zeneszeretők figyelmébe: Händel „Dixit Dominus”  kórusműve, mely ennek szövegére íródott, kitűnő előadásban, Sir Eliot Gardiner vezényletével – az interneten megtalálható!)

Amennyiben pedig már valóban azt kérdezzük, hol vagyunk mi ebben a történetben, különös, de nagyon fontos válasz adódik. Az „Emberfia” mai nyelvünkön ugyanis az „igazi ember” – amilyennek mindig, mindenhol, mindenkinek lennie kellene. Nem mitológiai személyiség, sem nem olyan Messiás, akit mindig csak várni, várni kell, de soha nem jön el – hanem asszonytól született, valóságos ember-gyermek, aki mint Fiú mégis „csodálatos Tanácsos, erős Isten, örökkévalóság Atyja, Békesség fejedelme..!”  (Ézs 9,6) Ezek ószövetségi szavak és látomások, ahogyan az Ézsaiás 53. fejezetében található igék is azok a Szenvedő Igazról, valamint a Jeremiás 31. fejezetében olvashatók is azok, az „Új Szövetség” megkötéséről…!

Mai szemmel nehezen értelmezhető a 110. Zsoltárban megáldott pap-királynak minden népet katonailag legyőző hatalma. Ha szó szerint értelmeznénk, hogy „ítéletet tart a népek fölött, mindenfelé holttestek lesznek, összezúzza sok ország fejét” (Zsolt 110,5-6), és az Ószövetség lapjain több ilyen utalást találni (Zsolt 2,1-12 Dán 2,44) – akkor egy katonai diktatúra világhatalmára kellene gondolnunk, amivel a történelem során már számos, csöppet sem szent, egészen világi birodalom is próbálkozott – Istennek hála, sikertelenül.

Amiről a Biblia valójában szól, az hitünk és Jézus tanítása szerint is Isten országa, az ő királyi uralma! Dávid házának „örök királysága” vérségi alapon, tehát dinasztikus értelemben sosem valósult meg. Trónján egészen más családok fiai követték egymást, gyakran legyilkolva elődjüket. Aki mégis megvalósította az „örök királyságot”, az megváltó Krisztusunk: ám ő nem világi és katonai uralkodóként, vagyis lóháton érkezett a szent városba, hanem egészen a prófétai látomás jegyében: „Örülj nagyon, Sion leánya, örvendezz, Jeruzsálem lánya! Ímé, jön néked a te királyod – igaz, és szabadító, szegény és szamárháton ülő!” (Zak 9,9) Benne a mindenkor helyes emberi alapállást, annak örök törvényét látjuk. Szelídsége jegyében mutatott be Teljes Áldozatot a kereszten: örök Atyánk pedig azzal adta helyeslő pecsétjét, hogy harmadnapon kihozta őt a halálból, majd jobbjára ültetve neki adott minden hatalmat mennyen és földön! (Mát 28,18-20)

Ha mindebből gyakorlati következtetéseket próbálunk levonni, ami nagyon is kívánatos – arról világos útmutatásokat találunk már az ókori király trónra lépésekor elhangzó beiktatási-áldó intelemben is.

Mindenekelőtt itt maga Isten szól, ami azt jelenti, hogy nem az emberi kitalálások, vágyak és tervek mezején járunk. Nálunk sokkal nagyobb erők mozognak a történelemben, de még a saját személyes életünkben is. Aki még magát tekinti a világegyetem középpontjának, igazi és egyetlen valóságának, az sürgősen vizsgálja fölül álláspontját, mert úgy nem az élet, hanem a halál útján jár. A világ nem velünk kezdődött, s nem is velünk fog véget érni – mi csupán megbízott „sáfárok”, ideiglenes házvezetők vagyunk még a saját életünkben is! Kaptunk itt néhány évtizedet, benne egy csodálatos emberi szervezetet legkevesebb tízmilliárd agysejttel – s az fog egykor mérlegre tenni minket, mindezt a csodát mire használtuk! Ha egyszer, úgy lehet váratlanul, mégis hazajön az igazi gazda, vajon mondhatja-e majd:  „Jól vagyon,  jó és hű szolgám – kevesen voltál hű, többre bízlak ezután”...?  (Mát 25,21-23)

Az én-központú életet föl kell váltsa az Isten-központú élet, enélkül még elindulni sem lehet a lelki úton. „Menjetek be a szoros kapun: mert tágas az a kapu, és széles az az út, ami a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak! De szoros az a kapu és keskeny az az út, ami az életre visz – és kevesen vannak, akik megtalálják azt!” (Mát 7,13-14) Rajtunk múlik, embereken, hogy milyen kapun megyünk be, és milyen kapun nem. Ezért kezdődik a 110. Zsoltár is ezzel a mondattal: „Így szól az Úr” – Dixit Dominus…! Figyeljünk csak Händel muzsikájára, mindjárt érteni fogjuk, miről is van szó. Isten sokszor és sokféleképpen beszélt hajdan az atyáknak a próféták által – hozzánk pedig immár kétezer éve szól Fia, a Páratlan által. Mentség nincs: aki őt nem képes meghallani, tökéletes golgotai áldozatából sem tanulja meg a szeretet útját – annak a végítélet harsonáját is kétszer kell majd megfújni… (H.B.)

Ha viszont már nem hiába szólongat, vagyis igéjét Isten beszédeként fogadjuk, amint valósággal az is (1Thessz 2,13) – akkor biztosan lesz folytatás: magunk is az ő gyermekeivé válunk, mint akiket fiává fogadott. Károli szövegében: „ma nemzettelek téged.” (Zsolt 2,7 Csel 13,33) Attól kezdve minden homály kitér előlünk, mert megtapasztaljuk, hogy „Mindenki, aki Istentől született legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Ján 5,14) Rólunk, a mi életünkről van szó a háromezer éves zsoltárban, és a mi előttünk kitárt Isten országa kapujáról…!

E kapun azonban semmit sem vihetünk be magunkkal a puszta létünkön kívül. Sem régi szokásainkat, sem emberi tulajdonságainkat, de még a bankbetétünket, vagy a nevünkre írott ingatlanokat sem. Igen, a létezésünkről van szó – sőt, örök  létezésünkről, vagy örök pusztulásunkról. A régi keleti városkapuk nagyok és szélesek voltak, karavánok fogadására alkalmasak – ezeket azonban napszálltakor becsukták az éjszaka támadó, rabló hordák ellen. Csak egy szűk, egyszemélyes kapun jöhetett be a későn érkező, ha éjszakára mindenképpen be akart térni a pusztai vadállatok elől – ami azonban oly keskeny volt, hogy az őrök nyugodtan megmotozhatták, nem hoz-e fegyvert magával a városba.

Erre utal a jézusi mondás: „Menjetek be a szoros kapun” – más szóval: itt tényleg csak a létezésetekről van szó, nem pedig a tulajdonaitokról. Kint maradnak a tevéid, a sok áru, amit hoztál, hogy kereskedj: márkás, sok extrával fölszerelt kocsid, és ha van, sajnos a jachtod és a repülőd is, egyszóval minden büszkeséged és minden tulajdonod. De még a tulajdonságaidat sem csempészheted be magaddal – ha azokhoz ragaszkodsz, magadat velük összetéveszted, akkor ugyanis nem léphetsz be – itt egyedül rólad, a szívedbe rejtett isteni eredetű lángról, a lelkedről van szó…! Az vajon kinek és minek a tulajdona – az itt a nagy kérdés!

Mikor valaki ezt végre valóban megérti, döntenie kell. Először a saját irányultságáról – ha tényleg elindult, ugyan mely kikötőbe akar majd érkezni. A temető porába csupán, vagy pedig az égi otthonba, ahol az Atyánál „…sok lakóhely van. Ha nem volna, megmondtam volna nektek.” (Ján 14,2) Aztán pedig naponként, óránként, sőt, olykor percenként is megint döntenie kell: meg akar-e maradni a „keskeny úton”, ami az életre visz!

Melkisédeknek, Jeruzsálem jebuszi származású pap-királyának említése azért fontos itt, mert arra a papságra utal, amely már Ábrahám előtt, Jákob-Izrael előtt is, de a Lévitől származó, első és második szentélybeli papság előtt is – létezett! Ő a Magasságos Isten papja volt: apa nélkül, anya nélkül, sőt nemzetség-tábla nélküli (Zsid 7,3), mely igazolhatta volna, milyen vér is folyik ereiben. Papsága Isten gyermekeinek papsága: örökkévaló! Reformáció hetében így jutunk ki a Biblia lényegét illető tanításához: minden valóban hívő ember részesül Krisztus papi, királyi és prófétai tisztségében! Nem csak egyikben, másikban – hanem mind a háromban!

Főpapunk Krisztus marad egyedül, de mi is adhatjuk önmagunkat pap módján áldozatul, amikor szeretetből végighallgatjuk, erre időt és türelmet szánva, panaszkodó embertársainkat; elápoljuk öreg szüleinket, és becsülettel, nem csak a pénzért, végezzük napi munkánkat, hűséggel a helyünkön állva. Királyok is vagyunk, ha őbenne élünk: mert a bűn, halál és ördög ellen szabad lelkiismerettel harcolhatunk egész földi életünkben. És próféták, azaz a magunk módján igehirdetők is: amennyiben nekünk is megadja a Szentlélek „még azon órában”, a szorongatott pillanatokban is, hogy mit kell szóljunk, amivel Megváltónkról tanúskodunk! (Luk 12,11-12) Nem is mi magunk vagyunk ilyenkor, akik beszélünk, hanem Atyánk Lelke szól – általunk! (Mát 10,20)

Melkisédek ezt az örök papságot képviselte – de pontosan azért, hogy egyszer majd mi is tudjunk, megint csak hangsúlyozzuk, a magunk módján és a magunk helyén „papi” szolgálatot teljesíteni. Minden szeretetből hozott áldozat ide tartozik, akár kicsi, akár nagy! A jeruzsálemi áldozó papság csupán jelkép, „a jövendő jóknak árnyéka” volt – az önmagát is áldozni kész, igaz emberről!  (Zsid 10,1)

Összefoglalva mindezt: nem kevesebbről, mint életünk áthangszereléséről van szó. A testi ember váljon mindenestől lelki-szellemi lénnyé, ami nem valami társalgási szintű változást jelent, hogy immár mi mindenhez tud valaki a vélekedések szintjén hozzászólni – hanem belső, szívbéli irányultságról: Isten országa, királyi uralma lesz létezésünk centrumává! Arra törekszünk legkisebb döntéseinkben is, azt keressük, azért imádkozunk, hogy „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy itt a földön is!” (Mát 6,10)

Így válunk magunk is papokká, Melkisédek rendje szerint – és így lesz e papság bennünk is „örök” – mert már maga a létezésünk is Istenben való, ezért örök és végleges. Megtapasztaljuk, hogy ő mindenhol jelen van. Átéljük, hogy „Az Úrnak minden útja igaz, és minden tette jóságos. Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja őt!”  (Zsolt 145,17-18)  Már tudjuk, hogy minden egyes pillanatunk is örök: ezeket visszük majd magunkkal a halálon is túlra. Legyen hát bennünk az a szeretet, ami az örök Fiúban volt – s ha az áldozatban, amit ember földi útján ki nem kerülhet, meghalunk is magunknak – ővele együtt fel is támadunk, s magunk is az Atya jobbjára ülünk. „Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele!”  (Róm 6,8)  Addig pedig kapjunk kedvet derűsnek lenni, vagyis újra és újra „délfelé nézni” – az csak a javunkra lehet! Így is legyen. Ámen.