Válságról válságra bukdácsol az ember – ám bibliás hitünk szerint a nagy kérdés mindig az, élete egyre világosodik, közeledik-e Isten örök ragyogásához, vagy pedig mélyebb és mélyebb zűrzavarba és homályba süllyed, hogy végül egészen a sötétségbe hulljon. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. október 26.
Bizalom és gyógyítás

Lekció: Csel 9,26-43
Textus: Mát 10,7
„Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok, halottakat támasszatok, leprásokat tisztítsatok!”

 

Igehirdetés

Amikor nagy beteg akad a családban vagy a kedves ismerősök között, jó lenne valami mágikus erővel bírni, hogy segíteni tudjunk szeretett embertársunkon – azonban ez olykor még a legtudósabb orvosoknak és legjobb gyógyszereiknek sem sikerül, holott minden eszköz rendelkezésre áll, ami emberileg lehetséges.

Hogyan értsük akkor a bibliai történeteket, ahol csodálatos gyógyítások történnek – hit által? Jézus körül egész sorát jegyezték fel ezeknek, de mai történetünk szerint az ő felfoghatatlan, égi ereje bizonyos esetekben átterjedt még tanítványaira is. Péter által mai olvasmányunkban először egy nyolc éve bénán fekvő férfi, Éneász kel ki Liddában az ágyából, majd pedig a közeli Joppéban (másik neve Tárzisz, ma Tel-Aviv) egy Tábita nevű nőtanítvány lesz beteg, és hal is meg. Már megmossák és kiterítik, hogy eltemessék – mikor a hozzá időközben elhívott Péter megérkezik, letérdelve imádkozik ágyánál, a nevén szólítva buzdítja fölkelésre: „Tábita, kúmi!” – s az életre kel…!

Mielőtt a történtek hitbeli dimenzióit mélyebben értelmezni próbáljuk, vessünk pillantást arra az egyszerű biológiai tényre, hogy az életben vannak különös területek, un. „átmeneti mezők”, amikor egyszerre több erő működik, hatja át egymást kölcsönösen, mégpedig más-más szinten és bonyolult belső kapcsolódások szövetében – emiatt nekünk, embereknek nehéz világosan látni, melyik hat igazából a sok számba jöhető tényező közül.

Ilyen „átmeneti mező” minden emberi életszakaszban a következő fejlődési lépcsőfok elérése: a szoptatástól való elválasztás, az első dackorszak, a serdülőkor, a szülőkről leválás és társtalálás, az életközép, a munkából nyugalomba vonulás, és végül még a fizikai élet lezárultának elfogadása is. Ezeket belső erők, hormonális átrendeződések időzítik, de emberi döntéseket is követelnek – tudatosulnia kell az aktuális feladatnak és mindig egy kihívással meg kell birkózni. (E.Erikson) Akár azt is mondhatnánk, hogy válságról válságra bukdácsol az ember – ám bibliás hitünk szerint a nagy kérdés mindig az, élete egyre világosodik, közeledik-e Isten örök ragyogásához, vagy pedig mélyebb és mélyebb zűrzavarba és homályba süllyed, hogy végül egészen a sötétségbe hulljon.

Nem csupán lelki tekintetben léteznek azonban „átmeneti mezők”, hanem konkrét formában, biológiailag is – mikor maga a testünk is „egy kicsit itt, egy kicsit ott” időzik. Vegyük mindjárt a két legradikálisabbat: az életbe érkezéskor, azaz születésünkkor a teljes méhen belüli „ellátottságot” föl kell váltsa az első önálló lélegzetvétel, majd az egyéni táplálkozás, és micsoda sírás közepette történik ez – igazi megrázkódtatás! Az anyának azonban boldogság hallani vajúdása után gyermeke felzokogását, mert azt jelenti: sikerült az „átmenet” egyik fázisból a másikba – ember született a világra!

A földi élet másik vége, az élettől, fizikai mivoltunktól való megválás sem egyetlen másodperc műve. Normális menete szerint megelőzi az öregedés olykor több évtizedes átmenetei mezeje, s még a konkrét élet-megszűnés első része is egy négy-öt perces „biológiai halál”, mikor a szív már megállt, nincs vérkeringés – de az agyi hipoxia még nem indította be a vissza nem fordítható folyamatokat, s a test elvileg még újraéleszthető. Baleseteknél, infarktus vagy stroke esetén hozzáértő segítséggel akár évek és évtizedek is nyerhetők még ilyenkor. Csak ha valóban vége már annak a pár perces kegyelmi időszaknak, dől el véglegesen, merre tovább a fizikai létezés számára: maradás vagy távozás a sorsa.

Egészen ritka és különleges esetekben, számunkra ismeretlen adottságok együttállása mellett ez a pár perc meglepően hosszú is lehet – ám a közel-keleti kultúra az ókori Izraelben, a gyakori forróság miatt, a halál napján való temetést tette szokássá. Egy órák óta megmerevedett, nem lélegző testről dönteni kellett, végleges-e az élet megállása – s ha igen, következett a temetés. Joggal csodának számított, ha már megmosták és kiterítették, órák múltán mégis újraéledt.

Mindezeken túl tekintetbe kell még vegyük azt is hogy az evangélium műfaja szoros összefüggésben látta a testi, lelki és szellemi működéseket, ezért bátran élt azzal az irodalmi eszközzel, hogy fizikai bénultsággal vagy vaksággal, majd abból való gyógyulással – adott esetben a naini ifjú, Jairus leánya, vagy egy Lázár testi feltámadásával – ábrázolta ki a Krisztushoz való megtérés felfoghatatlan csodáját! A mai orvoslás gyakorlatilag csupán a testtel foglalkozik, kevés iskola kivételével kizár minden egyéb tényezőt – a régi Kelet tágabb szemlélete, ezen belül is Izrael sajátos világa viszont a létezés egészét próbálta látni, ahol a betegség gyökerét az életmód, végeredményben az erkölcs és a bűn összefüggésében keresték. (Nem is megalapozatlanul, amennyiben egy alkoholizmusról pl. ma is kérdéses, mennyiben betegség és mennyiben bűn – valószínűleg egyszerre mind a kettő. De az elhízásból eredő cukorbetegség, vagy ellentéte, a túlhajszolásból következő szív és érrendszeri történések sem esnek messzi e homályos, nehezen átlátható körtől – melyet kényszerű beismeréssel, de még mindig legfeljebb „pszichés” vagy „életmódbeli” kódszavakkal illetnek, gondosan kerülve a szellemi, erkölcsi, hitbeli kifejezéseket.)

Nekünk most az a feladatunk, hogy megértsük a Péter apostolról följegyzett gyógyítások üzenetét, amik mögött Jézusnak tanítványai igehirdetésre kiküldésekor adott parancsa rejlik: „Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok!”  (Mát 10,8)

Aki a világot teremtette, ha ő úgy akarja, bármikor csodát is tehet, ezt le kell szögeznünk – ám az Újszövetség lapjain a gyógyulások nagyon gyakran Istennek az embervilággal Krisztusban közölt, új és teljes élet lehetőségére, annak gyógyító, tisztító és feltámasztó erejére utalnak – vagyis bennük nem csupán a fizikai gyógyulásról vagy újraéledésről van szó. Akkora a különbség a Jézusban való és a nélküle zajló élet között, mondják ezzel az evangélisták, mint a betegség és egészség, a tisztaság és a kivetett leprások tisztátalansága, sőt, az élet és halál között..!

A Biblia minden betűje erről szól: kezdve az atyák hitből történő vándorlásain, át a különös családi és nemzedéki bonyodalmakon, majd elérkezve egy egész nép élet-halál küzdelmeihez a korabeli nagyhatalmak kénye-kedve és hódíthatnékjai közepette – hogy igenis, van egy mennyei eredetű új élet, melynek nagy parancsolata az Isten- és emberszeretet. (5Móz 10,12 Márk 12,28-31) Ezt semmi mással összetéveszteni nem lehet. Nem a „keresztyénség” társadalmi-kulturális fogalmáról van szó tehát, hanem a mindennapokban ténylegesen megvalósított, feltámadott Krisztus vezette „igazságot szeretetben követő”, önmagát is áldozni képes életről – melyet Isten arra méltat, hogy megőrzi azt a maga örökkévalósága számára.  (Ef 4,15 Róm 6,22)

Ennek rendjéről tanítanak az evangéliumok, s ezt hirdeti meg a Cselekedetek könyve is – mai olvasmányunk pedig egy különösen is szép, kerek egység belőle, ami fent lekciónkként olvasható. (Csel 9,26-43)

Kezdődik ugyanis a bizalom helyreállításával – ami nélkül nem hogy mennyei, de semmilyen földi élet sem lehetséges. Jó lenne ezt a mai, világot mozgató nagy erőknek is tudomásul venni. Itt ugyanis a Jézust követőket egykor dühödten üldöző, „fenyegetéstől és öldökléstől lihegő” Saulus, aki előzőleg, atyái hagyományaiért vakbuzgón lelkesedőként, hitt az erőszakban is (Csel 9,1-2) – már találkozott a feltámadott Krisztussal – és Jeruzsálembe visszatérve megpróbál csatlakozni a tanítványokhoz. De mindenki fél tőle, mert nem hiszik el, hogy valóban tanítvány. (Csel 9,26) Barnabás azonban maga mellé véve elviszi az apostolokhoz, ahol elmondja, mint találkozott az úton az Úrral, s az hogyan beszélt vele – majd milyen módon tanított Damaszkuszban – immár a Jézus nevét hirdetve!

Itt érdemes megállnunk egy pillanatra, s azt is látnunk, ki ez a segítő Barnabás. Ciprusi származású lévita, aki megismerte Krisztust, és földjét is eladva, letette árát a tanítványok lábai elé. (Csel 4,33-37) Ma úgy mondanánk alapítványt tett, mégpedig – az egész vagyonából! Már ennek alapján is komoly hívő ember lehetett, de a továbbiakban is hűségesen szolgált: először az antióchiai gyülekezet vezetőjeként, ahová segítségül hívta maga mellé Pált, majd pedig elkísérte őt az első missziói útján Ciprusra, Lisztrába, Derbébe és Filippibe. Mellette állt a nagy fontosságú, első jeruzsálemi zsinaton is, ahol az „oszlop-apostolokkal” együtt eldöntötték, hogy a pogányoknak nem kell körülmetélkedniük, ha Krisztus követői akarnak lenni. Egy későbbi egyházatya, Tertullianus úgy tudja (Kr. u. 160-225) hogy Barnabás írta a Bibliánkban található Zsidókhoz írt levelet – mely egy zseniális, világtörténeti jelentőségű teológiai tanulmány, az Ó és Újtestamentumot összekötő, pompázatos gondolati híd.

Az ő útjából megérthetjük, hogy a hitünkben egymásra épülő rétegek úgy komolyodnak és erősödnek, amint megvalósítjuk, azaz a gyakorlatba átépítjük őket. Cselekedetek és hit egymást táplálják: mindkettőre egyenlőképpen szükség van! Pál egyszer így kiált fel: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, és úgy küzdök, mint aki nem levegőt vagdos – hanem megsanyargatom és szolgává teszem testemet, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (1Kor 9,26-27)

Ilyen emberek körül, akik ennyire komolyan veszik hitüket, épül a bizalom – ami minden emberi kapcsolat, így a házasság oxigénje is. (Gyökössy E.) A jeruzsálemi tanítványok Barnabás szavára befogadták Pált, aki aztán egymaga többet munkálkodott a Krisztus ügyében, mint a többiek együttvéve. (1Kor 15,10) Éljünk úgy, hogy mi is bizalmat építsünk magunk körül! Őszinte szó, tiszta szándék, megtartott ígéretek – leginkább pedig az önmagunkkal, identitásunkkal való egység, tehát azoknak az elveknek elsősorban magunkra alkalmazása, amiket hangoztatunk és, főleg másoktól, el is várunk. „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek – mert ez a törvény és a próféták.” (Mát 7,12)

Mindig meg kell fordítani a dolgot, mielőtt egy dolgot megtennénk: ha velem járna így el valaki, örülnék-e neki…? Ez az a bizonyos, nevezetes „szeretet útja”! Olyasmi, ami valóban tud gyógyítani, tisztítani és még feltámasztani is. Barnabás szeretete pl. kihat mind a mai napig: abban, hogy nekünk ma van Bibliánk, vannak gyülekezeteink, hirdettetik az ige immár a föld szélső határáig – az ő Pált éltető bizalma is ott van valahol! Ezen nincs is több magyarázni való.

De lássuk, konkrétan miként történt is mindez ott, az első időkben. Az egyház békességben épült Judeában, Galileában, sőt, Samáriában is – az Úrban félők a Szentlélek segítségével számban is gyarapodtak. (Csel 9,31) Péter végiglátogatja e gyülekezeteket, vagyis komoly pásztori munkát végez. Nem csak arra vár, hogy az emberek egyszer majd csak „eljöjjenek a templomba” – hanem lépéseket tesz, mégpedig sokat, hogy őket fölkeresse! Így talál rá a Liddában lakó Éneászra is, aki már nyolc éve bénultan fekszik.

Minden betegségnek megvan a maga szimbolikája. A bénultság annyi, mint tehetetlenség – s bizony, ennek nem csak testi formája létezik. Hitbeli tekintetben is élhet valaki teljesen önközpontúan: csak én magam legyek boldog és üdvözült, akkor minden rendben is van. Éneász úgy maradhatott életben nyolc hosszú esztendőn át, hogy folyton hoztak neki eleséget, és általában gondozták. Ez így rendben is volt valamennyire – de mégsem egészen. Mi hiányzott? Az, hogy ő is tudjon mozogni, másokért valamit tenni! Anélkül az élet mindenképpen féloldalas – Urunk Jézus pedig a teljes életet akarja nekünk adni.

Ez történt ott, amikor Péter által megszólította őt, és végre – talpra állította! Lehet persze úgy is gondoskodni mondjuk egy nagy családról, hogy közben csupa panasz, aki teszi – ám pontosan a lényeg hiányzik ilyenkor: az öröm, hogy egyáltalán tehetem. Ha bénán ágyban volnék, nem tehetném! Merítsek is erőt ebből a mondatból: „Éneász, meggyógyít téged Jézus Krisztus. Kelj fel, s magad vesd be az ágyadat!”  És mi történik? Nem csak, hogy ő maga fizikailag talpra áll, hanem sokkal több, Lidda és Sáron lakói is – megtérnek az Úrhoz..!  (Csel 9,34-35)  Az igazán jó dolgoknak mindig kisugárzása van. Szabad ebben hinni, és szabad mások gyógyulásához a magunk részéről egy jó szót mondani! Hogy milyet, mert itt semmiképpen nem valami varázsformuláról van szó – azt megadja a Szentlélek „abban az órában.” (Mát 10,19)

Végül azonban még magasabbra ér az elbeszélés fonala: Joppéban meghal egy Thábita nevű nőtanítvány. Hallottuk az előbbiekben, ilyenkor mi történik – ám előzőleg már betegágyához hívták Péter apostolt, aki meg is érkezik. Úgy tűnik, későn. Ő azonban kiküld mindenkit a szobából, letérdel és imádkozik. Ennek a mély, belső beszélgetésnek folytatásaként pedig megszólítja az asszonyt, fölkelésre serkentve: s az – meghallja és fölkel! Ilyen csodálatos dolog, amikor valakiről már lemondtak, nem lehet rajta segíteni: idült alkoholista, közismerten erkölcstelen, maga körül pörgő, nárcisztikus egoista, tagadó és emberileg tökéletesen megbízhatatlan… Jézus azonban nem mond le senkiről. Péter csupán eszköz, akin át az ő erői bejöhetnek ebbe a világba… És be is jönnek! Mert sok Péter van, sőt merjük kimondani, mindenki lehet az a maga helyén, és a maga módján! Anélkül, hogy összetévesztenénk magunkat bármelyik apostollal, szögezzük le, nem írták volna meg számunkra e világító sorokat, ha nem így lenne: „Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa. Betegeket gyógyítsatok, halottakat támasszatok, leprásokat tisztítsatok!”   (Mát 10,7)

Kezdődik pedig mindez Barnabás szeretetével, amit a frissen megtért Saulus iránt tanúsít. Ő maga akkora szeretet-adagot kapott a Feltámadottól, hogy földjét is eladva, letett a gazdasági szféra mindenkor csábító lehetőségeiről, és csatlakozott a tanítványokhoz – így és ennek jegyében volt képes arra a feltétlen bizalomra, ami Pálban aztán megszázszorozódva hegyeket mozgató hitté lehetett. Meggyőző Tertullianus híradása is: ilyen világos fejű, messzire látó ember lehetett, mint amilyen ez a Barnabás volt, aki a Zsidókhoz írt levél  szerzőjeként névtelenül ugyan – de beírta nevét a világ és az emberiség történelmébe!

Egy kötéltáncos egyszer állítólag megkérdezte a nézőit, amikor New Yorkban két felhőkarcoló között kifeszítette a kötelét, hogy elhiszik-e, hogy át tud menni egyik oldalról a másikra. Voltak, akik bólogattak (templomban is van ilyen) – akkor aztán így folytatta: „Aki tényleg elhiszi, hogy át tudok menni, az üljön bele a hátamra tett kosárba, hogy át is vihessem!” – és fölcsatolta kosarát. Pontosan így áll a dolog hit ügyével is – kevés csupán bólogatni hozzá, meg is kell valósítani: akkor azonban valóban csodák történnek.

Mielőtt végképp egyéni körben maradnának, befejezésül térjünk ki egy egész társadalom betegségének és gyógyulásának dolgaira. Akadnak viszonylag egészséges, békében és harmóniában élő országok, és vannak a fegyveres polgárháborúig elmenően beteg, önpusztító állapotban lévők, ahol az emberélet olcsó és szegénységgel a végsőkig meggyalázott, már mielőtt értelmetlenül elpusztítják is. Abban sincs hiány, hogy kívülről szítják az efféle feszültségeket, sőt érdekeik szerint fegyvereket szállítanak, adott esetben mindkét szemben álló félnek… Volna mit mondani erről – de majd az Igaz Bíró előtt egyszer számot adnak. „Nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.”  (2Kor 5,10) Ott már nem az lesz a kérdés, ki volt a másiknál sikeresebb, és jobban meggazdagodott kereskedő.

Mégis hozzunk ide, bár kevés akad, egy pozitív példát. A dohánykereskedelem olyan nagy üzletté vált (ma is az), hogy az illetékesek el tudták érni, a filmeken folyamatosan füstöljenek a szereplők, s a vonatokon kevesebb volt a „nem dohányzó” szakasz a többinél. Amerikában – ahol nem tíz évig tart egy per – gyászoló családtagok bíróságra vittek ügyeket, hogy az eladott termékeken nem tüntették fel, milyen súlyosan árthat az egészségnek a dohányzás – és hatalmas kártérítéseket nyertek, a gyártókat és forgalmazókat pedig súlyosan megbüntették.

Az egészséghez való alapjogból kiindulva első lépésként sikerült betiltatni a munkahelyeken a dohányzók terrorját. Magam is temettem valamikor olyan negyven éves édesanyát, aki egyedüliként nem dohányzott az iskola tanári szobájában, mégis ő kapott tüdőrákot és halt bele. Nálunk akkor semmi nem történt még az egészségesek védelmére, mert egyrészt egy megfélemlített országban éltünk, másrészt nem volt nyilvános adat, hogy az erős dohányosok átlagban 12-14 évvel élnek kevesebbet másoknál. Ma már sok országban – végre – még a buszmegállóban is csak tíz méteren túl gyújthat rá bárki, mert a szabad információ-áramlás valami halvány jót is tud produkálni: a társadalmak, ha lassan is, de ebben a tekintetben a gyógyulás apró jelét mutatják, ha „…vannak, akik mernek”  a jó és a helyes mellett kiállni.

A közösségi életre végtelenül káros tényező ma a gyűlölködés, az irigységből fakadó ellenséges lelkület, és főleg annak szítása ember és ember között! A hívő embert már meggyógyította ebből Jézus. A mi dolgunk éppen ellenkező: egyetértést munkálni a legnagyobb, az életfontosságú dolgokban. Azt keresni, ami összeköt, s azt támogatni, ami mindenkinek jó. Ilyen a bizalom – láttuk Barnabás példájából, amint Pált megerősítette. Ilyen a tehetetlenségen fölülkerekedni, amikor valaki kikél a maga bénultságából. Sokkal több telik egy embertől, mint ő maga azt általában hinni meri! Ami pedig a leglehetetlenebbnek tűnik, holott a legegyszerűbb: a halálból életre kelni – Krisztus követésében! Így is legyen mindenütt, ahol emberek nem csupán ágyon feküdni, vagy éppenséggel bólogatni készek. Ámen.