Ne a kísértő sugdosson fülünkbe bepiszkoló és ártó hazugságokat, még csak ne is a világ áradó képei és félelmei sodorjanak magukkal, hanem magunk készítsünk programot lelkünknek. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. október 19.

Lelkem, adj dolgot magadnak

 

Lekció: 2Tim 4,6-18

Textus: 2Tim 4,16-18

„Első védekezésem alkalmával senki nem volt mellettem, mindenki elhagyott. Ne számítson ez bűneik közé. De az Úr mellém állt és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a pogányok azt valamennyien meghallják. Azután megszabadultam az oroszlán torkából. Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön örökké! Ámen.”

Igehirdetés

„Tematizálni” politikai szakkifejezés. Kezdődött a napilapok 18. századtól rendszeresebb megjelenésével, folytatódott a rádió majd televízió elterjedésével, végül kiteljesítette az internet és a mobil telefon adta háztartási szintű közlésáradat. Ma már gyakorlatilag érvényes, hogy „Amiről nem beszélünk, az nincsen is”, más szóval: az győz, akinek átmennek téma-javaslatai, meg tudja határozni a közbeszédet – vagyis pontosan arról legyen szó, ami neki fontos. Politológiai szempontból: azé a hatalom, aki „tematizálni tudja”  a mindennapokat.

Mostani kérdésünk viszont mindezt átfordítja, és személyessé téve egyetlen aspektusból vizsgálja: „tematizálhatjuk-e”  magunk a saját lelkünket?  Ha a közéletet meg is hagyjuk a politikusoknak és újságíróknak, egyéni életkörünkre, belső életünkkel kapcsolatban nagyon is fölvetjük a témát, mégpedig abból a bibliai eredetű előfeltevésből kiindulva, hogy az egészséges és érett lélek valamilyen szinten igenis képes kell legyen erre:  „Mint a megromlott és kerítés nélküli város, olyan a férfi, akinek nincs birodalma az ő lelkén.”  (Péld 25,28)

„Miről van szó” – e kérdés legalább olyan fontos a magunkban zajló, un. lelki események terén, tehát belső világunkban, mint egy város vagy egy ország életében, hiszen a „szívünk tartalma” nagyon is rányomja bélyegét nem csupán egyéni közérzetünkre, ami pedig önmagában is fontos – hanem kimondott szavainkra, általában a közléseinkre, beleértve a metakommunikációt is, ügyekben való eljárásainkra és egészen konkrét, másokat érintő cselekedeteinkre is. Úgy is formulázhatjuk: ami a társadalomban a „közbeszéd” – az az egyén számára a belső, lelki élet. Amit magunkban sokat forgatunk, s ahogyan témáinkat belül, a gondolkodásunkban kezeljük, abból előbb-utóbb élet és sors lesz.

Mindenkiben folyik egy hangosan talán kimondatlan dialógus, bár idősebb korban egyre többet motyogunk, valamennyire már hangosan gondolkodunk – s ez a félig bent, félig kint hangzó szöveg elárulja: morálisan még élünk… Ennek során „megvitatásra kerülnek” döntéseink, összemérünk különböző szempontokat, minősítjük saját jobb és kevésbé elfogadható álláspontunkat, vád- és védőbeszédekre utaló nyomok tűnnek föl – egyszóval belül nagyon is zajlik az élet. Igen, mert pontosan így és ebben vagyunk leginkább emberek.

Amikor Pál II. levelét írta Timótheusnak, már Rómában volt fogságban, mivel a zsidók halálos vádjai ellenében a császárra fellebbezett. Apjától örökölt római állampolgárságával megvolt rá a jogi lehetősége, s igaz, hogy egy katonához láncolva és pár hajótörést is átélve – de végül Ostiánál valóban partra is szállt Itáliában, s gyalogosan megérkezett a birodalom fővárosába, Rómába.

Akkoriban ott több ezernyi zsidó lakott tucatnyi zsinagógával, akiket belső vallási torzsalkodásaik miatt egy időre kitiltottak a Városból, később azonban visszaköltözhettek. Megjelent köztük a keresztyén hit is, istentiszteleteiket azonban házaknál tartották. Pál Római levelének tanúsága szerint harmincnál is többet ismert a hívek közül  (Róm 16.3-16), s az ő erősítésükre, kifejezetten missziói céllal igyekezett oda.

Pontosan tudta, mi vár rá. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy személyesen a császár elé kerüljön. Tudunk olyan uralkodóról, aki Capri szigetére költözött, és ott orgiákat rendezve, levélben utasítgatta teljhatalmú római kegyencét, a szenátusból éppen kit kell kivégeztetni. (Végül összeesküvés vádjával az illetőt magát is kivégeztette.) Ez a Tiberius – mert így hívták – uralkodott Jézus életidejében, s tartotta sakkban az olyan félelmetes helytartókat a provinciákban, mint Pilátus is volt Jeruzsálemben. Pál ugyan csaknem harminc évvel később, Kr.u. 64 táján került Rómába, ám tudjuk, a későbbi császárok, egy Caligula vagy Claudius, sem pedig Néró nem voltak sokkal emelkedettebb lelkű rómaiak.

A jog lehetővé tette az apostol számára, hogy saját szállást béreljen, amíg ügyét le nem tárgyalják – s az ő esetében ez két évig (!) zajlott, mert a korrupció akkor sem volt ismeretlen. Az evangéliumok említik is a jutalomra váró, hamis bírót, aki egy idő után csak azért ítélkezik végre, mert ráunt egy özvegyasszony zaklatásra… (Luk 18,2-5) Pál a szállásán vendégeket is fogadhatott, és tárgyalásain nyíltan beszélhetett hitéről: pontosan ezért is igyekezett Rómába, az akkori világ fővárosába.  (Csel 28,29-30)  Semmi jóra nem számíthatott: a császárra fellebbezőket általában bűnözőknek tekintették – s a „Pax Romana” jegyévben, mint országháborítókat vagy kivégezték, vagy pedig a fenevadak elé vetették a Colosseumban. Ilyen idők járták.

Helyzetét így foglalja össze fiatal tanítványának, Timotheusnak írt II. levelében: „…Mert én nemsokára feláldoztatom, s elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amit megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nem csak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.”  (2Tim 4,6-8)  Erőt ad és fölemel ilyen nemes mondatokat még olvasni is – az első keresztyének így éreztek, s így is írtak egymásnak leveleikben!

Akad Pál beszámolójának azonban borúsabb része is: „Démás elhagyott, mivel e világhoz ragaszkodott – egyedül Lukács van velem.”  Az apostol egész vagyona a Troászban hagyott köpenye és néhány tekercs, amit kér, Timótheus majd hozzon el magával, ha jön – így készül a halálra… Még azt is olvassuk levelében: „Az ércműves Alexandrosz sok rosszat követett el ellenem. Megfizet neki majd az Úr cselekedetei szerint – te is őrizkedjél tőle.”  (2Tim 4,6-15)

Egészen példaszerű az a félmondata, amikor emberileg kilátástalan helyzetét leírva így fogalmaz: „Első védekezésem alkalmával senki nem volt mellettem, mindenki elhagyott. Ne számítson ez bűneik közé.” (2Tim 4,16) Miért fontos ez a pár szó? Mert két évezred óta fölmutat egy lehetőséget: igenis, tudjuk „tematizálni” a saját lelkünket! Még a közelítő mártírhalál tövében sem mindegy, miként gondolkodunk, mit forgatunk a fejünkben – mit hogyan gondolunk. Kétezer év múltán is fölvetik Pál szavai: miért ne tudnánk magunk is fölébe emelkedni a saját érzelmeinknek?  „Mindenki elhagyott – de ne számítson ez bűneik közé” – ilyesmi mögött több van, mint egy szakállas ponthusi ember legnemesebb belátásai, ez a Názáreti Jézus golgothai magányos szenvedésének, és mennyei Atyja iránti hűségének gyümölcse…!

Pál, amikor még nem ismerte a Feltámadottat, s még Saulusnak hívták „…fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úr tanítványai ellen, elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik Krisztus követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye őket Jeruzsálembe.” (Csel 9,1-2) Ez a fenyegetéstől és öldökléstől lihegő férfiú mondja halála előtt nem sokkal azt, hogy „Mindenki elhagyott – de ne számítson ez bűneik közé!”

Egyszer hallottam egy múzeumban a legrégebbi görög ikonok magyarázatát egy hozzáértő tudóstól. Fölhívta a figyelmet arra, hogy a képeken a pantokrátor Krisztus-ábrázolatok alatti pódium fő szabály szerint nem felel meg a perspektivikus rövidülés vizuális törvényének, hanem éppen fordítva, távolodva – szélesedik! Nem értjük a dolgot: az ikonfestők nem ismerték volna a látás szabályait? Nagyon is ismerték, pontosan azért tették oda a „természeti valóságnak” meg nem felelő ábrázolatot, ahol az ég találkozik a földdel – azon a ponton nem a természeti szabályok érvényesek!

Ez a  „pont”  lehetőségében ott rejlik minden emberszívben. Szánalomra méltó szerencsétlen koldus, aki nem tud róla, vagy hamis tanítások megrontása nyomaként örökre viszi magával e fénylő pont elfojtásának „felvilágosult”  kötelezettségét. Ha Jézus nem kiáltotta volna a kereszt iszonyata közepette is kétszeresen: „Én Istenem, én Istenem…!” – akkor nehezebb dolgunk lenne a magukat modernnek és haladónak nevező gondolatokkal, ám így nincs mentségünk semmilyen hitetlenségre. A legnagyobb szenvedés és szégyen, elhagyatottság és kín közepette is megmaradhatunk Isten gyermekeinek: ezt üzeni a Nagypéntek!  Ne feledjük akkor sem, amikor az orvosok széttárják a kezüket és azt mondják, ők már nem tudnak segíteni. Pál is ennek erejével volt képes így szólni a halál árnyékának sötét völgyében:  „Senki nem volt mellettem, mindenki elhagyott – ne számítson ez bűneik közé.”  (2Tim 4,16)

Elvileg minden keresztyén tudja ezt – ám az embernek gyarlósága miatt folyamatosan gyakorolnia kell magát ebben a tudásban. A belső építkezést senki el nem végezheti helyettünk: rajtunk, egyedül rajtunk áll, mit forgatunk a fejünkben! Jöhetnek zavaró gondolatok, jönnek is, ez alól senki nem kivétel: sérelmek emlékei, bosszúvágy, elhagyatottság, érzelgős és hiábavaló nosztalgia, önsajnálat, rettegő félelem, eget verő, irreális vágyak, és sok egyéb is: de ne feledjük az egyetlen igazi gyógyszert – mi mindezek ellenére Isten gyermekei vagyunk, és örökre azok is maradunk!

A lélektan úgy fogalmaz, hogy „neutralizáló struktúrák beépítésére”  van szükség.  Többször elmondtam és leírtam már annak a hetvenen túli keresztyénnek történetét, aki pár hete ünnepelhette (magában), hogy immár huszonöt éve nem iszik egyetlen kortyot sem. Megtérése után a templomon kívül csaknem egy évtizedig hetente kétszer lejárt még az Anonymus Alcoholicus szervezet összejöveteleire is, hogy lássa és hallja, hova nem akar ismét visszaesni. Ott ugyanis mindenkinek így kell megszólalnia, ha el akarja mondani történetét: „XY vagyok, és alkoholista…”  Kizárólag így kezdve, hazugság és önáltatás nélkül mondhatja el, hányadszor esett már vissza, miként vesztette el otthonát, családját, munkahelyét. Aki aztán valóban be tudja építeni lelkébe azt a szükséges „neutralizáló struktúrát”, hogy ő bizony élethossziglan alkoholista, még ha huszonöt év óta teljesen „száraz” volna is, ezért tökéletesen ébernek kell maradnia minden percben – a mi nyelvünkön kegyelemre szoruló bűnös ember – az gyógyulást remélhet! 

Most nyugodtan behelyettesíthetjük ide azt, ami csak Istenre tartozik: ám számára magunk is csupán ilyenformán mutatkozhatunk be elalvás előtti lelkiismeret-vizsgálatunkkor:  „XY vagyok – de te tudod Uram, ki is vagyok valójában…”

A szívből mondott imádságot ő ugyanis mindig meghallgatja, ha nem is teljesíti azonnal valamennyi kérésünket. Számon tartja, és  „tömlőjébe szedi könnyeinket – ismeri azok számát!”  (Zsolt 56,9)  A hívő ember már tisztában van vele, mert sokszor tapasztalja, hogy mennyei Atyánk nálunk is jobban tudja, mire van igazán szükségünk és hogyan – s azokat mindenkor meg is adja, néha ugyan egészen máskor és másban, mint magunk reméltük. Ezt a bizonyosságot ne engedjük kihunyni a szívünkben!

Régi úrvacsorai énekünk kezdődik ezekkel a szavakkal: „Lelkem, adj dolgot magadnak…!”  (364. dics.) Pontosan erre van szükségünk: tematizálni saját szívünket. Ne a kísértő sugdosson fülünkbe bepiszkoló és ártó hazugságokat, még csak ne is a világ áradó képei és félelmei sodorjanak magukkal, hanem magunk készítsünk programot lelkünknek, ha kell, mantrázva is „neutralizáló struktúráinkat” – mert ha azt mondjuk a Gonosznak, hogy távozzon, akkor egyszerűen nem tehet mást.  S az is igaz, hogy kimenve az utcára, nem tudjuk megakadályozni, hogy egy madár elröpüljön fölöttünk – ám azt igen, hogy fészket is rakjon a fejünkön. Az pedig már elég is, főleg a „belül fészkelő” madarak ellen…! Az önmagunkra mért munkaterápia is igen hasznos, amennyiben komolyan vesszük: még fizikailag is karban tart egy-egy értelmes igyekezet.

Említett úrvacsorai énekünk kezdő szavai legyenek paradigmájává az emelkedett szív sóhajának, amik akár az élet utolsó percéig elkísérhetnek, s ott is erőt adnak: „Lelkem, adj dolgot magadnak!”  Ne csupán magamra gondoljak, erre a törött cserépre, hanem Megváltóm értem hozott drága áldozatára, s azokra a kínokra, amiket ő érettem ott magára vett!  Mellette eltörpül majd minden hiány, és semmivé lesz a szenvedés – mert az ő szeretete nagyobb az életnél, de nagyobb a halálnál is.

Ezt tapasztalhatta meg Pál, amikor futását már elvégezve, a hitet megtartva, szemközt az elkerülhetetlennel így írta meg az említett sorok folytatását: mindenki elhagyott, senki sem volt mellettem, igen – „de az Úr mellém állt és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és azt a pogányok valamennyien meghallják. Azután megszabadultam az oroszlán torkából. Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön örökké!”   Így is legyen mindenkor, az én szívemben is.  Ámen.