Az emberi létezés olyan örök formájáról van szó, amikor valami elromlik. Nem is akármi, hanem a tulajdon életünk, mely romlásnak ezer változata van, nem kell bemutatni – igazán helyrehozni viszont egyetlen módon lehet, megfordulni, vallási nyelven megtérni. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. október 12.

A megismételt Tízparancsolat – III. Elestem ugyan, de fölkelek

 

Lekció: Mik 7,1-20

Textus: Mik 7,8

„Ne örülj, ellenségem!

Elestem ugyan, de fölkelek,

ha sötétben vagyok is,

az Úr az én világosságom!”

 

Igehirdetés

A „Második törvényadás” (latinul Deuteronomium) a bibliai nép életében emblematikus esemény. A dolog történhetett a Sinai hegynél a pusztában, ahogyan Mózes II. könyvében olvassuk is, ám a kép, mint szimbólum a nagy kataklizmát jelentő babiloni száműzetésből hazatérés lelki megújulására is vonatkozhat. Mózes öt könyvéből mindenesetre egy, az V. ennek van szentelve, ahol a Tízparancsolat valóban másodszor is leírásra kerül. (5Móz 5,6-21) Az első verzióban a szombat ünneplésének törvényét a szöveg még Isten hat napos világteremtésével, míg a másodikban a nép egyiptomi rabszolgaságából történt szabadításával indokolja: előbbi univerzálisabb, utóbbi pedig inkább a néphez, mint etnikai egységhez szól.

Sok egyéb mellett ez is bizonyítja, hogy Szentírásunk osztozik Jézus Krisztus kettős természetében, aki valóságos Isten és valóságos ember volt egy személyben: a Biblia is isteni és emberi könyv egyszerre. Mózes öt könyvét is több szerzőnek és szerkesztőnek köszönhetjük – ám ez hitünk számára semmit nem csorbít kánon jellegén. A  „Megismételt Tízparancsolat”  mindenképpen egy teljes lelki-szellemi újrakezdésre utal: az atyák Istenéhez való olyan megtérésre – ami a bibliai hit egyik legfontosabb archetípusa, éspedig mint a szent és a profán, valamint a jó és rossz megkülönböztetésének legtömörebb és mégis egyértelmű összefoglalása. A tízes szám sem véletlen: ennyi ujjunk van kezeinken s a lábainkon is, tehát a járó és munkálkodó, testi emberhez is szóló üzenetről van szó, nem csupán un. „lelki értékekről”, valamint a 10 aritmológiai értelemben az alapszámok első olyan haladványa, ami már kétjegyű, azaz szintet vált. Ezen is el lehetne gondolkodni, ha spekulatív úton járnánk – ám most van fontosabb dolgunk.

A Szentírás hatalmas óceánjában föllelni a megfordulás, tehát a „megtérés” példáit úgy egyéni, mint közösségi formában. Gondoljunk Jákob éjszakai tusakodására az angyallal, amikor a saját apját becsapó, testvérbátyját megrabló, apósát is megrövidítő, immár igen gazdag csaló Istentől mégis új nevet kap: Izrael, azaz Isten Harcosa lesz, s hatalmas vagyonát sírva megosztja testvérével, akit egykor kiforgatott örökségéből. De emlékezhetünk Jósiás király Kr. e. 622-es vallási reformjára is, amikor felolvassák a templomban egykor befalazott, majd később megtalált Törvényt, a nép pedig megtér bálványozó bűneiből és újra megünnepli az egyiptomi szabadulást a páska-bárány szent ünnepével. (2Kir 23,21-25)

Az Újszövetség lapjain aztán Jézus körül a volt vámszedők, egykori prostituáltak, a háromszor, esküvel is tagadó Péter bűnbánata, de a jobb lator végső fohásza, vagy a golgotai ítélet-végrehajtó római százados tanúsága is (Márk 15,39) jelzi, hogy a valódi megtérés olyan lehetőség, ami bárkinek, bármikor kitárhatja Isten országát s annak teljes igazságát! (Márk 16,16 Mát 6,33 )

Sorozatunk III., befejező részében kifejezetten erre fókuszálunk, mivel az emberi létezés olyan örök formájáról van szó, amikor valami elromlik. Nem is akármi, hanem a tulajdon életünk, mely romlásnak ezer változata van, nem kell bemutatni – igazán helyrehozni viszont egyetlen módon lehet, megfordulni, vallási nyelven: megtérni. Eredetileg köznapi kifejezés volt a bibliai nyelvben: a Jordán folyó halai elérik a Holt-tenger töményen sós vizét, s észreveszik, hogy valami nagyon nincs rendben, számukra ez a halál – s egyetlen villámgyors fordulattal megfordulva (héberül: töshúva) az életet választják.

Nem csupán a próféták és Keresztelő János, de maga Megváltónk is ezt hirdette Isten országa belépőjegyeként: „Betelt az idő, közel van Isten országa – térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!”   (Márk 1,14-15) Urunk ennél is radikálisabban szól akkor, amikor a ledőlt siloámi torony alatt halálát lelő tizennyolc emberről kijelenti, nem voltak bűnösebbek másoknál, de mégis van üzenete a történteknek: „Nem, mondom néktek (nem voltak bűnösebbek) – de ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek!”  (Luk 13,4-5)  A Jelenések harsonái pedig arról szólnak, amikor is jelentik a közelgő végítélet jöttét, s tűzvörös, jácint-kék és kénsárga páncélba öltözött ártó lovasok már kiirtják az emberiség egyharmadát – hogy a többiek „nem térnek meg.”  (Jel 9,13-21)  Majd a perzselő naptól iszonyatosan fölmelegedő földkerekségen is a menny Istenét káromolják, aztán a következő sötétség birodalmától és fekélyeiktől szenvedve is inkább nyelvüket rágják kínjukban – de „mégsem térnek meg cselekedeteikből, hogy dicsőséget adjanak neki”…!  (Jel 16,8-11)

Ezeket mind nekünk, mai embereknek írták meg, immár kétezer éve. Milyen szenvedésen kell még átmennie valakinek, hogy tudjon hátat fordítani annak, amiről fehéren-feketén tudja már, hogy nem helyes? Ébresztő barátom, rajtad áll, mivel akarod megtölteni éveid, napjaid, óráid…! Tekints a világ romlására, a vak gyűlölködésre, a hazugság rendszerbe állítására – ezt akarod személyesen magad is? Biztos, hogy képtelen vagy ennél őszintébb, s legalább kicsit is szigorúbb lenni önmagaddal? Neked is csupán egyetlen életed van: miért ne vinnél ennél jobb dolgokat magaddal az örökkévalóságba? Nem hihető, hogy egyetlen vágyad az lenne, mikor már nyelvedet rágod kínjaidban, s amikor „a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak, Isten igaz ítélete kijelentésének napjára”  (Róm 2,5) – akkor se engedhetnél végre a megmentő belátásnak!

Mert az igazán fontos dolgok belül dőlnek el. Nem a sors és nem a másik ember. Még csak nem is a véletlenek. Magunk teremtjük életünket, a saját lelkünkből. Ki fogja a házat egyszer rendbe tenni, ha nem az ott lakók? Ki tudná a szíve zűrzavarát és félelmeit Isten elé állva, erői szerint, naponta és következetesen, lépésről lépésre fölszámolni – bárki más helyett? Nem lehet. Ez a te dolgod. Vétettél, hogyne vétettél volna – sajnos, nem vagy ezzel egyedül a világegyetemben. El is estél, a törvényes rendet pedig, úgy lehet, jószerével már csak összetörve láttad, még a körülötted lévő legjobbak életében is – nem kell mentegetőzz ezek felől. Ilyen a világ.

De most fölkelhetsz, akármi történt is már, még mindig fölkelhetsz! Mózes összetörte haragjában a Tízparancsolatot, de mi lett volna velünk, ha végleg annyiban is maradnak a dolgok…? Újra föl is hívta őt a kegyelemes Isten a hegyre, mert ez a Mózes hozzá imádkozott, szívből őt kereste, minden tehetőt megtett – s az Úr megmondta neki, újra megmondta, mit tegyen és mit ne…!

Mikeás könyve egy a tizenkét un. „kispróféta” művei közül. Tévesen úgy szokták érteni, jelentéktelenebb, mint egy Ézsaiás vagy Jeremiás hatalmas könyve, ám erről szó sincs: a megnevezés csupán a terjedelmet illeti. A próféta személyesen átélte az északi országrész, Samária-Izrael asszírok általi, Kr. e. 722-es felégetését és kifosztását – amit a vele háborúban álló déli Júda és Jeruzsálem papsága úgy értelmezett: „lám, mi igazak vagyunk – minket megment az Úr minden bajtól.”  Mikeás ezt látva viszont tajtékzik a dühtől, s fejükre olvassa bűneiket:

 

”Halljátok meg ezt,

Jákob házának elöljárói,

Izrael házának vezetői,

akik utáljátok a törvényességet,

és kiforgattok minden igaz ügyet!

Vérontással építitek a Siont,

álnoksággal Jeruzsálemet!

Elöljárói megvesztegetve bíráskodnak,

papjai megkérik árát a tanításnak,

prófétái pénzért jósolnak.

És még az Úrra hivatkozva mondják:

közöttünk van az Úr,

nem érhet minket baj!

Ezért miattatok felszántják a Siont,

mint a mezőt,

Jeruzsálem romhalmaz lesz,

a templomhegy pedig erdős magaslat!” (Mik 3,9-12)

 

Elkeseredetten hirdeti: ha meg nem jobbítják életüket, ugyanúgy el fognak pusztulni, mint az északi országrész. Kérlelhetetlenül igazmondó igehirdetései közül is kiemelkedik a 7. fejezet különös, egyes szám első személyben mondott panaszéneke, amiben mintegy magára veszi Izrael összes várható, s részben már bekövetkezett gyötrelmét, mintha személyesen és egyedül szenvedne – kifejezve, hogy nem kívülálló nézőként ítélgeti népét, hanem maga is nagyon részese az iszonyatnak:

 

„Ne örülj, ellenségem!

Elestem ugyan, de fölkelek,

ha sötétben vagyok is,

az Úr az én világosságom!”  (Mik 7,8)

 

Ettől igaz próféta: nem csak a bűn miatt bekövetkező romlást nevezi nevén, hanem a konstruktív kiutat is. E néhány sora ugyanis minden elbukott, szégyenkező bűnös vigasztalása. Mikeás nagyon is tudja, hogy népe nem folttalan. Igen, elesett. Egy másik kispróféta, Ámós szerint „nem is kel fel többé”  (Ám 5,2) – ám Mikeás egészen más véleményen van: „Elestem ugyan, de fölkelek!”  Akadhatnak, akiknek napjában háromszor kellene elolvasni, hogy újra legyen hitük – amit egyébként maguk tékozoltak el – abban, hogy „Nagyobb az Isten a mi szívünknél…!”  (1Ján 3,20)  Ami nálunk lehetetlen, lehetséges nála, mert „Istennél minden lehetséges!”  (Márk 10,27)

Amikor valaki egyedül marad (gyakorlatilag mindig önmagát elszigetelve), akkor súlyos dolgok történhetnek. Önvád, értelmi beszűkülés, akár homályállapot is. Eljöhet, hogy már csupán magára és helyzetére képes gondolni, mások egyáltalán nem is léteznek számára. És fölmerül a legsúlyosabb, ami fölmerülhet – az önpusztítás, mint megoldás – holott a létezésből nem is lehet kilépni. Ha testileg elpusztul is valaki, életpéldája él és hat, mintha jelen lenne. Vizsgálatok kimutatták: ha egy nagyvárosi panelházban vagy egy kisebb faluban, tehát egy hírközösségben valaki öngyilkos lesz, záros határidőn belül – messze a statisztikai valószínűség felett – követi egy másik abban a körben. Miért? Mert példája taszított valakin, aki a szakadék szélén áll: „lám, ő meg merte tenni.”  Gyakran még az elkövetés helye és módja is hasonló. Pedig az öngyilkosság is gyilkosság – amire a Tízparancsolat világos és egyértelmű tilalmat mond!

Újabban szokás a Tízparancsolat nevét mindössze  „tíz ige” –ként emlegetni, mert minden tilalom immár tabu alá esik, mint „autoriter” szabály… Nem, a Tízparancsolat az Tízparancsolat – Isten örök rendje! Ne tompítsuk, ne kisebbítsük: Jézusunk már a gyilkosság körébe sorolta azt is, ha valakit gyűlöletünkben forgatunk, vagy végleg „leírunk”, mint bolondot, akit nem kell többé számításba venni…! (Mát 5,21-22) A Sinai hegy komor törvénye igenis, minket véd, igenis, értünk vésetett kőbe – kétszer is!  Éppen fenséges, sérthetetlen tekintélye jelzi, hogy vele kapcsolatos hitünk nem pusztán vallás, vagyis könnyítés, nem is pótszer és főleg nem „mankó” – hanem élet és üdv, amiknek örök rendjét mutatja fel számunkra!  (Jób 38,1-3)

Merítsünk hát erőt a már idézett mikeási igehirdetésből: „Ne örülj, ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek…!”  A mi ellenségünk pedig nem valamelyik szomszéd nép (a második szomszéddal már mindenki jóban van), még ha akad is köztük, aki nem bírja elviselni, ha jelenlegi területén bárki magyarul beszél is – ez legyen az ő lelkiismeretének dolga, amiről egykor majd számot fog adni Istennek. A mi valódi ellenségünk a Gonosz, aki hazug és gyilkos. Erkölcsileg is, testileg is az. (Ján 8,44) Körben jár leselkedve, mint az oroszlán – s azt figyeli, kit kaphat el.  (1Pét 5,8)  Az éberség hiányának mindig megvan az ára.

De igénk második fele pozitívra fordítja a dolgot: „Ha sötétben vagyok is, az Úr az én világosságom!”  (Mik 7,8)  Kevesen tudják, hogy az Oxfordi Egyetem évszázadokkal ezelőtt már ezt a mondatot választotta jeligéjének: „Deus est illuminatio mea.”  Azt pedig talán még kevesebben tudják, hogy a próféta itt egy eredeti, dávidi Zsoltár-idézetet alkalmaz igehirdetésében:  „Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek?  Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?”  (Zsolt 27,1)

Ha valóban az Úr a mi világosságunk, akkor az olyan, mint a fényes nap, aminek fényénél nem lehet eltévedni.  „Nem a nap lesz többé nappali világosságod, és fényességül sem a hold világít neked, hanem az Úr lesz mindenkor világosságod, és Istened lesz ékességed!”  (Ézs 60,19)

Éjszaka idején pedig ő maga az én  „ösvényemnek világossága” – mint amikor közvilágítás még egyáltalán nem létezett, ám egy mécsest botra erősítve, skorpiók elleni védekezésül, maga előtt tarthatott még a sötétben közlekedő is. „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.”  (Zsolt 119,105)  Mikor Isten hozzá szóló igéjét valóban megérti valaki, az olyan, mint fény az éjszakában: egyszerre világos, merre tovább, és merre nem.

A megismételt Tízparancsolat paradigmájának legfontosabb üzenete ezért:  „…még ha elestem volna is, de fölkelek.”  Isten jósága akkora, hogy Mózes másodszor is leviheti a hegyről népének a Tízparancsolatot. Ő is csődöt mondott, népe is – egyedül maga Isten nem. Ő annak bizonyult, aki mindig is volt: irgalmas Úrnak. Igen, Úr, mert világokat teremt – és irgalmas is, mert az embert nem hagyja magára. Legyen számomra szintén az, akinek magát oly sokaknak kijelentette már – hogy én is elmondhassam, most és halálom óráján egyaránt:  „Deus est illuminatio mea – Az Úr az én világosságom!”  Így is legyen.  Ámen.