Isten kinyit egy másik kaput, ahol az egyiket bezárta. Mózes megtapasztalja, hogy az Úr hozzáférhetetlen szentsége egyszersmind felfoghatatlan szeretet is: tudja már Egynek látni a szigorú törvényadót, és a megromlott embert bocsánatával egészen új és szép útra elindítót. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. október 5.

A megismételt Tízparancsolat – II. Összetört táblák

Lekció: 2Móz 32,15-20

Textus: 2Móz 32,17

„…név szerint számontartalak…”

Igehirdetés

A Tízparancsolat tábláinak Mózes általi összetörése a nép történetének olyan drámai pillanata, mint a görög tragédiák bármely konkrét eseménye. Első kérdésünk ezért mindjárt így kell szóljon: lehet-e ennyire emberi módon szolgálni azt a nagy és szent ügyet, hogy a világ népei megismerjék az Urat, Izrael pedig áldásul legyen a föld minden nemzetsége számára, ahogy Isten azt Ábrahámnak megígérte? Egyelőre egy bármikor mulatozásba és bálványimádásba merülni kész népnél tartunk, vezetőjük, Mózes is „szent dühével” csaknem jóvátehetetlen dolgot tesz. Alkalmas-e bármely asszonytól született az igaz üdv szolgálatának emberfölötti feladatára? Ha magunkra gondolunk, vagy akár olyan hegyóriásra is, mint Mózes kivételes személye volt – önmagában biztosan nem. Ezért kellett a kőtábláknak először összetörnie.

Istennek legyen hála, a Sinai hegynél azért sok egyéb is történt, amik nélkül, mintegy önmagában nem is értelmezhető a különös epizód, hogy a Tízparancsolat adásának meg kellett ismétlődnie. Vegyünk csak fontolóra erőink szerint mindent, s gazdag eseménysorra lelünk: ezek együtt adják a valódi üzenetet.

Mózes Isten elhívott embere, akit ő „személyesen számon tart” – nem csupán egy arc nélküli valaki a sokaságból. (2Móz 33,17) Az égő, de el nem hamvadó csipkebokornál az Úr szólítását hallja a tűz közepéből, hogy az atyák Istene mindenkor vele lesz, s ő maga „A VAGYOK” fog előtte járni a nép Egyiptomból való szabadításában!  Ez pontosan így is lett. A pusztai vándorlás során aztán még magasabb szintre lép a kapcsolat: Isten a Sinai hegynél szövetséget köt az Exodus egész népével, s annak „alkotmányaként”  a Tízparancsolatot adja számukra kőbe vésve.

A hegyről lefelé Mózes azonban megpillantja mulatozó népe bálványozását, amint körültáncolják az anyagi jólétet jelképező aranybikát, s haragjában összetöri a kőtáblákat. A kinyilatkoztatás hegytetőjén villámok cikáztak, az egész hegy pedig úgy remegett, hogy senki még csak közelíteni sem merte – a szent és örök Isten egy törékeny emberi élettel érintkezve kijelentette magát, s az mégis életben maradt..! Mózesnek e nagyon kivételezett helyzetből is le kellett azonban jönnie népe közé, kezében a Tízparancsolat tábláival.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Senki nem hasonlíthatja magát közülünk Mózeshez, mégis bőven akadhatnak, akik legszívesebben ilyen állapotban leledznének egész életükben: a völgyben ott az alacsony tömeg, mi pedig hozzuk számukra az üdvöt. Miért kell ezt szóvá tenni? Mert valóban van egy ránk bízott drága üzenet, az evangélium – ám nem jó, ha valaki beleéli magát abba, hogy ő – másokkal szemben, „birtokolja”  az egész igazságot. Mózesről nem hallunk ilyesmit, de magunkon tanácsos idejében észrevenni – mert a hívő önigazultság taszít. Saját körünket tartani egyetlen legitim élcsapatnak, mások lenézése és megvetése mellett – már-már farizeusi magatartás. Pszichés könnyítést persze hozhat, ám lényege szerint öncsalás, ami ráadásul el is szigetel a többiektől.

Ne feledjük, hogy az evangélium szerint egy „szent ember” imádkozott valamikor így magában: „Isten! Hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, rabló, gonosz, parázna, vagy – mint lám, ez a vámszedő is.”  A templomban hátul, mély bűnbánattal megálló, lehajtott fejjel irgalomért esdeklő vámszedőről viszont azt mondja Urunk, hogy inkább megigazulva tért haza, mint a magát különbnek tartó! (Luk 18,9-14)

Az összetört kőtáblák legáltalánosabb értelmükben mementói a véteknek, mert nincs ember, aki a maga módján „ne törte volna össze” azokat. Nem kell régi bűneinkben folyton vájkálni, de aki még maga előtt is eltagadja azokat, a saját lelkének árt. Kedvelt lelki feszültség-enyhítő elhárítás a projekció, ami gyakran együtt jár mások vétkeinek fölemlegetésével. Felfokozott közéleti időkben, látott és olvasott minták nyomán átterjedhet akár baráti vagy családi kapcsolatokra is – lelki értelemben is vannak ui. „fertőző betegségek.” Ha ő megengedheti magának, én miért ne – így szól az önigazolás. Talán az egyik legrombolóbb valamennyi közt. Sok családi perpatvar effélékből fakad: egymás életmódjának, viselkedésének megítéléséből, amire aztán a válasz sem marad el, rendszerint szintén a másik hibáinak és vétkeinek listázásával… Ezzel a terméketlen, sőt kontraproduktív stratégiával mélyülnek és mérgesednek el az élet természetes zökkenői egészen destruktív konfliktusokká: mindenki kizárólag a másik vétkeivel foglalkozik – a sajátjai helyett. Ilyen egyszerű.

Mózes azonban nem ezen az úton jár. Szangvinikus gyorsalkodása ellenére ember marad a talpán, mégpedig hívő ember – és gyötrelmes vívódásával Isten elé áll: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket.”  (2Móz 33,15)  Ennél a kifejezésnél, hogy „orca” Isten jelenlétéről van szó, amit ő a bálványozás miatt megvont tőlük: közelségének öröme és tisztasága nélkül viszont nem lehet érdemleges életet élni. A tusakodó, mélyen őszinte dialógusnak meg is lesz a gyümölcse: „Faragj két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlót, és én fölírom a táblákra azokat az igéket, amelyeket összetörtél” – mondja az Úr Mózesnek! Összetört táblák, igen – és mégis van teljes újrakezdés… Lehet-e ennél nagyobb kegyelem?

Mózesnek nincs másra hivatkoznia könyörgésében, mint erre a felmérhetetlen kegyelemre. Mentségek sincsenek népe szégyentelen életéhségére és lealacsonyodására, sem pedig a saját jogos, de mégis indulatos tettére. Mi, magyar emberek is hányszor rontottuk már saját sorsunkat indulati cselekvésekkel… A Törvény nélküli szív állapotában azonban más nem is történhet, bármelyik népről van is szó.

Az Újszövetség viszont rendelkezik egy további, magasabb tudással, mikor ott ezt olvassuk: „Ember haragja Isten igazságát nem munkálja”  (Jak 1,20), Jézusunk pedig így fogalmaz: „A szelídek élnek áldottan – nekik az egész föld örökségük.”  (Mát 5,5)  Nincs szükség rámenősségre és habzsolásra, anyagiak imádására – az aranybika összetörhető és porrá zúzható. Más az élet igazi rendeltetése, mint jólétben gyarapodni és folyamatosan gazdagodni.

Itt persze már egy másik dimenzió ereje mondatja mindezt, mikor is az Örökkévaló végtelenül szent voltával, s egyszersmind atyai jóságával találjuk szembe magunkat. Nehezen fölfogható rejtély, de Pál is így értelmezi a történteket, mikor a Róma-i levelében már megenyhült szívvel szemléli népének részleges megkeményedését a drága krisztusi hit iránt. E hit, emberileg szólva, ugyanebből a népből sarjadt, s került – bár az apostol bizonyossága szerint csak időlegesen, de mégis megtagadásra, vagyis övéi által. Nem értjük, de el kell fogadnunk a tényt. Pál ezekkel a szavakkal teszi: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei s kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie? Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké! Ámen.”  (Róm 11,33-36)

Isten kegyelme abban mutatkozik meg, hogy a maga részéről a jó ügyben, vagyis az emberi nem üdvözítésének dolgában, amit Izraellel indított útjára először, hajlandó mindent teljesen előröl kezdeni: ám Mózesnek is meg kell tennie a magáét. Újra kell faragnia saját kezével a kőtáblákat, amiket összetört, hogy azokra az Úr ismét felírhassa akaratát! Így teljes a kör: Isten végtelen türelme és jósága újabb, áldott lehetőséget nyit – de megvalósítani azt már az embernek kell, éspedig a saját cselekedetei révén.

Együtt látva mindezt, azt mondhatjuk, amit mindenki tud is, hogy Törvény nélkül elvadul az ember. Ez megkérdőjelezhetetlen alap – mert az örök rendet következmények nélkül nem lehet áthágni. A bálványt, aminek fából való szerkezete arannyal volt borítva, Mózes összetörte, elégette, porrá zúzva vízbe szórta, s a néppel megitatta. Ma úgy mondanánk, hogy „amit főztek, egyék is meg.”  Az életben valamilyen módon mindenért meg kell lakolni.

De milyen jó, hogy nem itt ér véget a történet! Isten kinyit egy másik kaput, ahol az egyiket bezárta. Mózes megtapasztalja, hogy az ő hozzáférhetetlen szentsége egyszersmind felfoghatatlan szeretet is: s tudja már Egynek látni a szigorú törvényadót és az embert bocsánatával egészen új és szép útra elindítót. Másodszor is kezébe kapja tőle a Tízparancsolatot – mert az Úr mélységesen szánja és nagyon is szereti elbukott embergyermekeit. Ezért készül új kőtábla az összetört helyébe.

Amikor pedig felhőben alászáll a szövetség sátorához, Mózes így mondja ki nevét:  „Az Úr!  Az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja szeretetét ezer ízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűneiért a fiakat és a fiak fiait harmad és negyedízig.”  (2Móz 34,5-7)  Fontos ebben az arányokra figyelnünk: büntetése három-négy nemzedékig, szeretete viszont ezer ízig hat ki! Itt értjük meg, szégyenkező szívvel, hogy milyen nagy is a kegyelem.

Lehet-e hát emberi módon szolgálni azt a nagy és szent ügyet, hogy a világ népei megismerjék az Urat, Izrael pedig áldásul legyen a föld minden nemzetsége számára, amint Isten Ábrahámnak megígérte? A válasz igen, sőt, még azt hozzá kell tegyük, hogy sehogy másként nem is lehet – mivel emberek vagyunk. Otthonunkban, munkánkban, emberi kapcsolatainkban, közéletben – kit hova állított, azt kell adnunk, amink van – se többet, se kevesebbet. De mindig a legjavát! Így lehetünk embernyi emberek.

Maga Urunk Jézusunk is olyan valóságos asszonytól született, mint Mária volt – és Megváltónk is emberként szenvedett értünk a kereszten, hogy levegye rólunk a minket joggal illető, méltó büntetést. Nekünk talán már nem is csak másodszor, hanem sokadszor kell újra a kezünkbe adja Tízparancsolatát – mindenki pontosan tudja, hányadán is áll ebben a dologban.

Egy biztos: el ne akadjunk sem a „hozzuk a biztos igazat a hegyről”  állapotában, mert a hívő gőg inkább rombol, mintsem épít – de ott sem, hogy „összetört a tábla, úgyis mindennek vége.” Mi azzal állunk szemben, aki örök törvényadó, és mégis „…irgalmas és kegyelmes Isten, akinek türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!  Megtartja szeretetét ezer ízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket.”  Ha ezt hallva valaki már szégyenkezik, az félig meg is gyógyult. Lehet ugyan, hogy még éppen „eszi, amit főzött” – de tudnia kell, hogy egyetlen lélek elől sincs elzárva az új kezdet!  Összetörtek azok a kőtáblák, igen: egy valaki azonban tud számunkra – újat írni.

A Páratlan, aki meghalt és íme, él, ahogy János nevezi a Jelenésekben  (Jel 1,17-18) – azt akarja, hogy mi is éljünk! A Mózesnek a Sinai hegyen megjelent Úr ugyanaz, mint aki nagypénteki szenvedésével és fénylő húsvéti győzelmével utat nyitott minden létező bűnösnek a feltámadott életre! Krisztusban az örök Szeretet minden más kijelentésnél ragyogóbban jött közénk!

Meg ne szokjuk, semmibe ne vegyük – mert ebben van a mi egyetlen egy vigasztalásunk. Mi ugyanis „testestől-lelkestől, úgy életünkben mint halálunkban nem a magunké, hanem hűséges Megváltónknak, Jézus Krisztusnak tulajdonai vagyunk, aki drága vérével minden bűnünkért tökéletesen eleget tett, az ördögnek minden hatalmából megszabadított, s úgy megőriz, hogy kegyelmes mennyei Atyánk akarata nélkül egyetlen hajszál sem eshet le fejünkről, sőt minden a mi üdvösségünkre kell szolgáljon. Ezért Szentlelke által az örök élet felől engem is biztosít, és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek.”  (Heidelbergi Káté 1. kérd.)

Ennek jegyében már a Tízparancsolat is újra-visszanyert kincs, aminek bár minden szava villámként csattan, mégis mindenestől értünk van, sőt erősít és vigasztal. Nem azért, mert bajnokai lennénk az igazságnak, az valaki más volt – hanem azért, mert Istenünk „irgalmas és kegyelmes, akinek türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!”  Ő minket is név szerint számon tart, mint Mózessel tette – emlékezzünk csak szabadításaira! Áldjuk érte őt magunk is – mégpedig szívünkkel és cselekedeteinkkel egyaránt! Így is legyen. Ámen.