Csodálkoztam, miért dugták el Michelangelo gigászi Mózes-szobrát egy mellékutcába Rómában, a nehezen található San Pietro in Vincoli bazilikába, ahol majd kiüti a mennyezetet, holott tökéletes műalkotás és méltó párja a csodálatos Pieta-nak – a bálványozás témája pedig évezredek alatt semmit nem vesztett aktualitásából. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. szeptember 28.

A megismételt Tízparancsolat I. Merő élet, törvény nélkül

 

Lekció: 2Móz 34,1-9

Textus: 2Móz 34,8-9

„.. Mózes sietve letérdelt a földre, leborult és ezt mondta: Ó, Uram, ha megnyertem jóindulatodat, járj közöttünk, Uram! Mert bár kemény nyakú nép ez, bocsásd meg mégis vétkeinket, s tégy tulajdonoddá bennünket!”

 

Igehirdetés

A Tízparancsolat megismétléséről szóló bibliai történet gyermekkoromtól közel áll hozzám. Megragadták képzeletemet váratlan fordulatai, és nagyon erős üzenete. Felnőttként csodálkoztam is Rómában, miért dugták el Michelangelo gigászi Mózes-szobrát egy mellékutcába, a nehezen található San Pietro in Vincoli bazilikába, ahol majd kiüti a mennyezetet, holott tökéletes műalkotás és méltó párja a csodálatos Pieta-nak – a bálványozás témája pedig évezredek alatt semmit nem vesztett aktualitásából.

Hat évtized igei szolgálata alatt egyszer sem prédikáltam róla – talán úgy véltem, mindenki ismeri és pontosan érti is, más magyarázatot nem lelek. Ha Isten is úgy akarja s élünk, ezúttal három folytatásban is próbáljuk törleszteni ezt az adósságot, s közelíteni e súlyos történet lényegét – Kalauzunk szerint egy részlete éppen most vasárnapi olvasmányunk.

Mózes hozza lefelé a Sinai hegyről, sűrű villámok és földrengések közepette Isten kijelentését, a Tízparancsolatot – de látva a völgyben népe mulatozó bálványozását, haragjában összetöri a két kőtáblát. Azonnal le is vágat a léviták által („aki az Úré, ide hozzám”) – háromezer bálványozót, s kétségbeesetten könyörög Istenhez népe súlyos bűnére bocsánatért. Az Úr megvonja tőlük közvetlen jelenlétét: Mózes is messzebb üti föl a szövetség sátorát, s mindenkinek, aki az Urat keresi, immár a táboron kívülre kell kimennie. (2Móz 33,7)

A nagy próféta még kétségbeesettebben esdekel az Úrhoz, aki meghallgatja népéért mondott igen alázatos, de mindenre elszánt imáját. Úgy beszél vele Isten „ahogyan egyik ember a másikkal” – tulajdon Nevét is kimondja számára, de egyértelművé teszi: „Kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek, és irgalmazok annak, akinek irgalmazok.” (Róm 9,15) Egész dicsőségét elvonultatja előtte, a kőszikla hasadékába állítva őt, de betakarja kezével, hogy el ne pusztuljon szentségétől. Szemtől-szembe nem is pillanthatja meg az Úr arcát, mert ember azt nem láthatja úgy, hogy életben is maradjon. (2Móz 33,17-23) Ezek után ismét hívást kap Istentől a hegyre, aki ott újra fölírja kőtáblákra népének a Tízparancsolatot.

Amikor minderről gondolkodunk, először azt kell észrevegyük, milyen is a merő élet, törvény nélkül. A nép a völgyben türelmetlen, szerintük túl sokáig kell várni Mózes visszatérésére – ők pedig csak élni akarnak, de azt nagyon. Azt látjuk, hogy Isten nélkül, valamint a tőle való örök rend igaz ismerete hiányában más valóban nem is marad, csak a szégyentelen életéhség. Az aranyborjú az anyagi gazdagság és dúskálás jelképe: a tőzsdei (komolyabb munka nélküli) spekulatív befektetői haszon, a „hossz” reményteljes ikonja a Wall Street-en máig az erőtől duzzadó bika, utcai szobrát is ott találni. A bibliai nép esetében Egyiptomból hozott termékenységi kultusz maradványa volt, és hitbeli tekintetben jellegzetes hasítás: a létezés egyik felének oltárra emelése. Nekünk csakis olyan isten kell, aki mindent megad, amit csak mi akarunk: pénzt, jólétet – sikert és természetesen tökéletes egészséget, mint az erőtől duzzadó bikának.

Szellemi téren: az irodalmat és költészetet csak az érdekelje, milyen az ember élményeivel és társas kapcsolataival – s legfeljebb még a világ, szép tájleírásaival vagy történelmi személyeivel, esetleg kritizálandó hiányosságaival. Bibliánk nagy témája ezzel szemben, noha a legmagasabb irodalom és költészet – az, hogy milyen maga az Örökkévaló, a kimondhatatlan Név. Ő eleve nem úgy „van”, ahogyan egy tárgy vagy bármilyen lény létezik a világ valamely darabjaként, annál sokkal több – minden létező dolgok forrása és végső beteljesítője, az Alfa és az Ómega, aki van, volt és eljön, a Mindenható! Semmiből nem lesz semmi – az anyag és az energia, de maga a tér és az idő is tőle magától származnak. Ez utóbbiak számunkra határtalanok, mert emberként nem tudunk a végükre járni, ám nem önmagukban végtelenek:  az általunk „végsőnek” gondolt valóságok mind csupán az ő hozzáférhetetlen világosságának, erejének és szeretetének megnyilvánulásai!

A köznapokban őt némelyek Jóistennek titulálják, ám a kifejezés már emberi minősítés, és ilyesmire mi egyáltalán nem vagyunk jogosítva, pontosan véges mivoltunknál fogva: egyedül ő minősíthet, „nevezhet” meg minket, nem pedig mi őt!

Az említett név például már egészen kiiktatja félelmetes mivoltát, amilyennek pedig Noé, Ábrahám, Jákob, Dávid, Jób, Ézsaiás, Jeremiás, Dániel és mind, a többi próféta, de akár maga Izrael népe is megismerte őt sajátos történelme során. Legtöbben az emberek közül ma el is várják, még hívők is, hogy ő lehetőleg mindenkor csak simogasson, sőt ölelgessen – holott Szentírásunk a néppel való szövetségkötésben a nagyon is félelmetes Sinai-hegyi jelenetsort is elénk adja, ahol az Úr az emberélet örök rendjét számunkra kijelenti!

Hallottam már, méghozzá meglehetősen méltatlan szájból, őt „jóistenkének”  is titulálni – mintha bizony a Világegyetem Királya egy plüss kabala-maci lenne az autóban az esti meséből – kinek egyetlen foglalkozása garantálni tulajdonosának (!) a szerencsés utazást, s hozzá természetesen a hibátlanul egészséges, egyre csak gyarapodó és gazdagodó életet.

A szentírási négybetűs JHVH név, mely őrá mutat, s amit maga a szöveg magyaráz „A VAGYOK” értelmében, annyira szent, hogy kimondani sem szabad, sőt, földi embernek egyáltalán nem is lehetséges hazugság nélkül. Jelen mivoltunkban alkalmatlanok vagyunk rá. A Jézustól tanult Miatyánk első kérése sem véletlenül „szenteltessék meg a te neved” – mert mi emberek egyáltalán nem bírjuk úgy az ő ismeretét, mintha szobánk vagy utcánk jól ismert képe, vagy valamely tárgya lenne. Az anyagi jólét és dúskálás aranyozott bikaborjújaként körültáncolni pedig végképp a legmélyebb bűn és eltévelyedés – minthogy a merő élet végső perspektívája nem más, mint a halál. Az élet igazi célja és értelme egészen más, mint hogy meggazdagodjunk. Ha összesen ennyit látunk belőle, már a kezdeteknél eltévedtünk.

Ne szaladjunk azonban előre – ha ő megengedi, mostani igemagyarázatunkkal kezdve három közelítésben is megpróbáljuk körüljárni e félelmetes bibliai történet mondandóját, éspedig az élet legfontosabb kérdésben: kicsoda Isten.

Nem csupán önmagában fontos ez a téma, hanem minden konkrét emberre nézve is: kicsoda az, akit valaki valóban komolyan vesz, mint élete Urát: figyel a rezdüléseire, igéjét és jeleit útmutatásként értelmezi, s akiben végső megnyugvását tudja. Ha nincs még ilyen számára, hát keresi-e teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből? Bibliánk a teremtés ámuldozó leírását, benne az ember kivételezett, „paradicsomi” állapotával, rögtön a romlás valóságának felmutatásával folytatja. Vajon miért?

Mert az ember a teremtés első „szabadon-eresztettje”, aki már tud Teremtőjéről, vagyis útra-indítójáról, s akinek biológiai ösztönein túl ő értelmet és szabad akaratot is adott. Alkothatott volna bábukat is, ám ő ennél nagyobb úr. Legkevesebb tízmilliárd neuronnal ajándékozta meg szürkeállományunkat, így az abban elrejtett lehetőségeket még az elemek legegyszerűbb elrendezéseként is (ami a lineáris sorba állítás) tízmilliárdszor-tízmilliárdként kell tekintetbe venni, e leírhatatlan számnak pedig a valóságban még ennél is további sokszorosáról van szó – ami, eredeti mivoltában, tényleg a teljes szabadság szinonimája. Nem születünk bűnösen, erről szó sincs, hanem elképesztő lehetőségeinknél fogva elbizakodunk, s akkor már készek és hajlandók vagyunk magunkat Istentől önállósítani. „Imádkozni a hegytetőn is lehet” vallják, akiknek általában csak ajándékai fontosak, ő maga pedig nem.

Milyen viszont ez az elvileg szabad, értelmes lény – rend és törvény nélkül? Mondhatnánk mai hasonlattal, hogy egy olyan számítógép, amelybe nem tettek normálisan és megbízhatóan működtető operációs rendszert, s ezért összevissza dolgozik – ha egyáltalán dolgozik… Azt is mondhatjuk, hogy csupán egy a biológiai lények közül, lényegében egy fejlettebb állat – amint olvassuk is: „…ők önmagukban véve állatokhoz hasonlók.”  (Préd 3,18)  De ennél sajnos még rosszabb a helyzet.

Az ember korrupciója nem csupán az állati körig terjed, hanem sokkal mélyebb, démoni. Az állat nem öl, csak ha táplálkozni akar vagy területét védi, az ember azonban öncélúan, tervszerűen, és immár nagyon hatékonyan, géppel és atommal is képes rá, mégpedig olyan mértékben, ami a legrosszabb fantáziát is túlhaladja. Etnikai bosszújában akár tíz, sőt százszoros pusztításra is kész, és még „tisztogatásnak” is nevezi. Amikor saját egyéni testét védi, s ezt a tömegkáosz képei jól megmutatják, mások agyontaposása árán menekül – vallási fanatizmusában pedig kész géppisztolyával templomukban imádkozó embereket hátulról lekaszabolni…

De ha nem is megyünk ilyen messzire, a nemzőapa ma közvetlenül a szülés előtt is nyugodt lélekkel bejelentheti párjának, hogy tulajdonképpen mégsem akar vele élni, ő elválik. A közösség pedig vállát vonogatja – „ő egy szabad ember” – joga van hozzá… (Mások megvárják, míg megvan a lakás és a két gyerek, akkor lesz hirtelen elegük a párjukból.) Az interneten állatokkal fajtalankodást tanulhatnak kiskorúak, ha a szüleik nem vigyáznak rájuk eléggé, a szórakoztatás egyik neme pedig emberek bántalmazásának vagy éppen megölésének filmen és élő fesztiváli színpadon eljátszása. Az 1950-es évek egyik körhintás-céllövöldés „szórakoztatásának” eleme volt egy ülő emberbábú, haragosra torzult, vörös arccal. Aki befizetett rá, kapott kezébe egy korbács-féle eszközt, amivel arcul vághatta. Ha elég erősen tette, az arc elfordult, s egy hangos durranás jelezte, hogy hőstette kitűnő sikerrel járt. Ezalatt a börtönökben és vallató-pincékben a valóságban is történtek ilyesmik, sőt, ennél sokkal rosszabbak is – arról kellett a lappangó haragot elcsatornázni. Ha nem láttam volna saját szememmel lakóhelyünk főterén, ahol felnőttem – ma sem hinném, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet.

Ha tehát Istenről azt láttuk, hogy ő minden jósága és türelme mellett is ember számára kimondhatatlan – a démoni felől mindenekelőtt azt kell leírni, hogy Istent játszik. Kiadja magát végső hatalomnak, akár egy mindent elsöprő szerelem, vagy gyilkolási kényszer, mint bizonyos bűnözőknél – de mindig aránytalan, csúnya, kiszámíthatatlan, és feltétlenül olyasmi, ami árt és lehetőleg öl.  „…Hazug, és hazugság atyja, emberölő volt kezdettől fogva.” (Ján 8,44) Tulajdonsága még, hogy nehéz tőle megválni, mert szívesen visszatér oda, ahonnan egyszer már elküldték. (Luk 11,24-26) Még Jézustól is csak  „egy időre”  ment el a Gonosz, holott háromszor is legyőzte a magas hegyen, a nagy megkísértése idején! (Luk 4,13) Az angyali egyszerűen megérkezik: szép és segít. (Mát 4,11) A lelki-szellemi térben valóban vannak nagyon ártalmas, de váratlanul segítő erők is – boldog, aki már nem vak látni ezeket!

A démonihoz lélektanilag az un. „autonóm komplexusok” esnek a legközelebb. Ezek személyiségünk egy-egy részének, rendszerint éretlenebb állapotának, vagy valamikori traumájának, lelki sebének leszakadt és önállósodott maradványai, amik azonban nagyon is hatékony erőközpontokként működnek úgy az érzelmek és gondolatok, mint a cselekvések kialakulása terén – amíg csak a személy nem képes, átvilágítva saját lelkét, uralma alá hajtani őket. Némely embernek sikerül, másoknak csak részben, vagy egyáltalán nem, a feladat elől azonban senki el nem menekülhet.

„Démoni” lehet egy egyszerű tulajdonság elhatalmasodása: így válik a tisztaság szeretete takarítási mániává, az igazság iránti érzékenység savonarolai purifikátor-hajlammá, a pontosság mások idegeire menő pedantériává, a gondos tervezés és a dolgok kézben tartásának igénye pedig fóbiává.

A Tízparancsolat Isten közvetlen megnyilatkozása a normális és helyes emberi élet dolgában. Nem véletlen, hogy rendelkezései két külön kőtáblára kerültek, s még azok sorrendje sem esetleges. Az első táblán találhatók ugyanis Isten iránti, másodikon pedig az embertársainkkal kapcsolatos törvények. Aki istentelenül él, más szóval önmagát tekinti a Világegyetem központjának, s nem az első tábla helyes és mély megértésével és teljesítésével kezdi – annak ugyan honnan lesz ereje a megromlott természete erőit messze felülmúló lemondást, sőt olykor kifejezetten áldozatot követelő embertársi törvények teljesítésére…?

A helyes élet kizárólag áldozatból tartható fenn. Nem rituális értelemben: sokkal könnyebb bikával áldozni, mint végighallgatni valaki panaszát magamról, s aztán tisztességes önvizsgálattal elgondolkodni felette; vagy akár csak türelmesen elviselni, hogy másnak eltérő a véleménye valamiről, mint az enyém. Az énes kívánságok, érzelgések és egyéb agyrémek megtagadásáról, de akár csupán az irigység legyőzéséről pedig még nem is beszéltünk.

Mindez mégis semmi ahhoz a káoszhoz képest, ami egy gondozatlan lélek, vagy egy hitét vesztett társadalom mélységeiben képes megteremni és örvényleni: rettegés és rettegés akarása, akár a vak gyalázkodásig, sőt terrorig elmenően, amit néhány évszázada már ideológiák és fanatizmusok harsogó „igazságai”, valójában csak jelszavai igazolnak, viszont milliók megnyomorítása és lelki leépítése vagy éppenséggel fizikai pusztulása pecsétel rettenetes valósággá.

Szent könyvünk egy szökött rabszolga-nép, Izrael egyiptomi kijövetele utánra, a pusztában lévő Sinai-hegy lábához teszi az Istennel találkozás szövetség rangjára emelkedését, mikor is a választottság tudata számukra már világos erkölcsi kötelezettség, a Tízparancsolat törvényeként jelent meg. Az ott történt eseményeket 500-1000 év múltán foglalták írásba Mózes öt könyvében, mégpedig különböző írásbeli és szóbeli hagyományok többszöri, papi-szerkesztői egybeolvasztásával. A héberül Thora-nak nevezett öt könyv mintegy ezer év hitbeli fejlődését is tükrözi tehát, nem csupán magukat a leírt eseményeket. Így együtt egyszerre esemény és vele egybefonódó értelmezés is, amit kezünkben tartunk – mint minden más, profán beszámoló is végbement dolgokról. A történetek mindig a mi történeteink – nem is lehetnek mások. Ma találóan, bár enyhén ironikusan „narratívának” nevezik. Tudományos összefüggésben olyan dokumentum, ahol a részletek önálló szimbolikus üzenettel bírhatnak.

Szent könyvünk, mint ismeretes két részből áll, Ó és Újszövetségből. Isten története a világ népeivel e hatalmas könyv szerint két szakaszra osztható: első részében egy nép elkülönül a többitől, hogy Istenéhez közel lehessen. Választottságát vérségi és ugyanakkor etikai alapon, de történeti hangsúlyában inkább az előbbi hatása alatt éli meg, még a későbbi szétszórtság idejében is. Második részében viszont, az ezer további év múltán létrejött Újszövetség lapjain Krisztus személye és áldozata révén az atyák és próféták kincseinek ajtaja kinyílik a világ összes népe számára, tehát mindenkinek, aki a megtérés útján jár. „Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Márk 16,16) A körülmetélés testi, csupán férfiakra vonatkozó szövetség-jele helyébe tehát a keresztség lép, mint egyetemes, immár az egész emberiségnek szánt megtisztulás és áldás jelképe. A hit centrumában nem maga a nép áll, mint megőrzendő etnikum, hanem az élő Isten, és akit ő küldött megváltásul az egész embervilághoz: Krisztus. (Ján 17,23)

Mai igemagyarázatunk az istenemberség eme magas rendű vallásának azonban még csak a kezdeteit érinti. Mózes kivezeti népet az égő, de el nem hamvadó csipkebokornál történt, a „Vagyok”-kal találkozás után Egyiptomból – a pusztai vándorlás során pedig hívást nyer a hegytetőre is, ahol megkapja Istentől a Tízparancsolat kőtábláit. A történelmében először fölragyog az egyéni felelősség: az ember nem csupán egy nép tagja, még csak nem is egy család vagy házastárs tulajdona, hanem – Istené! Mózes egymaga néz szembe az egész bálványozásba merült néppel, sőt testvérével, Áron főpappal is. Persze, mindenkit erősít egy odatartozás, vigasztalást és menedéket is jelent – ám nem végső vigasztalást és nem végső menedéket, csupán időlegeset. Végső menedékünk és „egyetlen egy vigasztalásunk”, ahogyan azt a Heidelbergi Káté nevezi, maga az Úr. Ő a mi Kősziklánk, s egyedül benne van valódi „erősségünk, bástyánk és menedékünk”…! (Zsolt 18,3  Jer 16,19)

De kicsoda ő?  Némelyeknél az egészség adója, mások a felkelő és életadó napnak látják, akitől származik maga az élet – s ez mind igaz is. Ő azonban ezeknél is több: az üdv forrása. Az üdv egyszerre tudás és bizonyosság, de életforma is. „Út, igazság és élet.”  Nem csak a bejárt életút, bár az is szakrális tény, mihelyt helyesen értjük. Általában sajnos csak születéskor és temetésen szokás rádöbbenni. Nem is csupán maga az igazság, ami a tudás fényével keresztülhatol az atommag héján és a fekete-lyukak falain is, de földerít minden egyéni, történelmi és erkölcsi homályt is. (5Móz 32,4) Végül, ami talán már fáj is: nem is csupán maga az élet – holott az valójában az ajándékok ajándéka – hanem az életet üdvvel beteljesíteni tudó Úr!  Mindhárom pedig együtt Krisztusban: aki „Az út, az igazság és az élet.”  (Ján 14,6)

A démoni kényszerít – ő pedig szabaddá tesz. Megkötözöttségtől, szenvedélytől, félelmektől és sebektől: mindentől, ami rabbá bilincsel. A démoni álarcok mögé rejtőzködik és kiszámíthatatlan: úgy változtatja a nevét, mint a bűnözők. Vádol, másokra mutogat és gyalázkodik – a Jézus igája pedig gyönyörűséges, ami könnyűvé teszi a szívet. „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mát 11,29-30) Mindegyik között a legfontosabb különbség: a démoni az személyiség-morzsalék, ami egyeduralomra tör bennünk, s maga a betegség – a testté lett, örök Ige pedig – gyógyít. Ezért olvassuk áhítattal az evangéliumokat, és magát a Szentírást is, mert általa a lelkünk újra él.

Mózes története a Sinai hegynél megmutatja, milyen is a merő élet, törvény nélkül: út, ami csak a halálig visz. „Igazság”, ami mögött nem más lapul, mint az élet mohó, hideg, kérlelhetetlen és kielégíthetetlen vágyódása önmagára. A „még és még”, mint törvény… Tánc az aranyborjú körül, mint életprogram, tánc egy vágy vagy akár egy félelem körül – s közben az is pontosan tudja, hogy ez súlyos torzulás és nem az eredeti állapot, aki még a rabja…

A megszabadult ember legyen szabad, s ne térjen vissza a „rabszolgaság házába”!  Nézzen szembe minden egyes nap újra Isten akaratával az ige tükrében, s lásson hozzá feladataihoz. Önkéntes munkaterápia minden üresség, kiábrándultság és halálfélelem ellen – ezt jelenti fölvenni a „szelíd és alázatos”  igáját! Nem nyüzsgés, nem mozgásvihar vagy fontoskodás: ezeket hagyjuk meg másoknak – lesz rá jelentkező elég. Ember az, aki az Úrra figyel, mint Mózes tette. Mi nem vagyunk akkorák, mint ő, de ez a dolog tőlünk sincs eltiltva – sőt, éppen azért történt ott, hogy egykor majd nekünk is legyen kedvünk hozzá.  „Szívem csendben az Úrra figyel, ki segít…!”  Igen, így is legyen. Isten segítsen benne. Ámen.