Lehet, hogy több szigorra van szükség a magunk elhagyása dolgában, ám az is lehet, hogy éppenséggel több szemlélődésre, minőségi tájékozódásra, és jelentősebb felismerések önmagunkhoz engedésére. Sőt, az sem lehetetlen, hogy egyszerre mind a kettőre. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. szeptember 21.

Komolyan vett megtérés

 

Lekció: 1Thessz 1,1-10

Textus: Csel 3,19-21

„Tartsatok bűnbánatot és térjetek meg, hogy bűneitek eltöröltessenek és eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, s eljöjjön Jézus, akit Messiásul rendelt nektek. Őt azonban az égnek kell befogadnia addig, amíg a mindenség újjáteremtése meg nem történik.”

 

Igehirdetés

A keresztyén hit terjedése váratlanul gyors volt. Róma igen gyakorlatiasan és sikeresen építette birodalmát, a mediterrán országokon kívül övé lett már Pannónia, Germánia és Britannia is, ám szellemileg szinte egészében a görögség és Perzsia, Egyiptom kincseit élte fel, értékes költészetén túl újat és fontosat nem alkotott. Róma ajándéka Európa számára a jog volt. Politeista, misztériumokat és állami ünnepeket tartalmazó vallása nem támasztott különösebben magas mércéket, a császárkor idején már katonái lelkesítésére is egy perzsa napisten, Mithrász bikát áldozó alakja volt a „vallási” ideál. (Csak Aquincum polgárvárosában négy ilyen, konkrét vérontással újoncokat beavató szentélyről tudunk, egyről az Árpád híd budai hídfője alatt – s jó néhány továbbiról a Dunántúlon.)  A mithreumok  „kulturális”, valójában azonban cirkuszi jellegű folytatása a hispán területeken nyomokban máig megmaradt bikaviadal.

Történeti tanúságok szerint zsidó kereskedők már sokkal Jeruzsálem Kr. u. 70-es pusztulását megelőzően jelen voltak a nagy Földközi-tenger-i kikötő-városokban, s megépítették zsinagógáikat. Úgy a görög, mint a római polgárok közt akadtak, akik észrevették, hogy elkötelezetten gyakorolják monoteista hitüket, nagyon komolyan veszik rituális hagyományaikat és törvényeiket. Sikerességük és kulturális be nem illeszkedésük, vagy egymás közti vallási perpatvaraik miatt néha elűzték őket, máskor kölcsönöket vettek fel tőlük – az igényesebbek pedig próbálták megérteni gondolkozásuk titkait.

Az ő nemzetközi vallási hálózatuk volt a keresztyén hit bölcsője és első terjesztője is. Pál kimagaslik küldetéses képviselői közül, mint aki személyesen, missziói céllal járta a fontosabb kis-ázsiai és görög városokat, és gondolatilag izzó, ugyanakkor mély szeretettől áthatott írásaival is támogatta a zsidóság körében bontakozó lelki megújulást, mint az Ószövetség iratainak legmagasabb szintű értelmezését. Legrégebbi ezek között éppen a Kr. u. 50 táján keletkezett, Thesszalonikába írt 1. levél – aminek kezdete mai lekciónk. Soraiban az evangéliumoknál is archaikusabb forrásra lelünk, mely közvetlen bepillantást enged az első keresztyének életébe.

Mindjárt föltűnik, hogy a kezdeteknél is mennyire „bennfoglaló” volt e közösség: már az említett zsidó vallási megújulás pillanatában is ott tudhatta maga mellett a monoteizmust szívből üdvözlő, erkölcsi komolyságot követő görögöket és macedónokat, akiket „istenfélőknek” (euszeboi) neveztek. A körül is metélkedő, mózesi rituális parancsokat is teljesítő zsinagóga-látogató neve prozelita, „csatlakozó” volt. Egy akkora kikötő-városban, mint a macedón uralkodók valamikori székhelye és az ősi, kelet-nyugati kereskedelem fontos állomása, akkoriban már római helytartói palotával, Thesszalonikában is volt zsinagóga. Néhányan meg is tértek tagjai közül s Krisztus követői lettek, ám a zsidók többsége nem fogadta el Pál és Szilász tanításait, hanem a hatóságokhoz fordultak az „országháborítók” ellen – úgyhogy menekülniük kellett, ha nem akartak megkorbácsolást és börtönt, mint első európai állomásukon, Filippiben kaptak.

A maroknyi thesszalonikai gyülekezet csaknem teljes egészében pogány-keresztyénekből állt. Pál keserűen beszél a Krisztust elutasító zsidókról, mint akik „…megölték az Úr Jézust, ugyanúgy, mint a prófétákat, és üldöztek minket is. Nem kedvesek Isten előtt és ellenségei minden embernek; akadályoznak minket abban, hogy prédikáljunk a pogányoknak és azok üdvözüljenek – így teszik teljessé mindenkor bűneiket. De utol is érte őket Istennek haragja végérvényesen.”  (1Tessz 2,l4-16)  Az apostol utal a Júdeában élő zsidó-keresztyének üldöztetéseire is, mikor megemlíti, hogy a thesszalonikaiak is tulajdon hazájukban, a saját népüktől szenvednek – s ők is szilárdan kitartanak hitük mellett, mint a jeruzsálemiek!

Pál évek múltán túljutott e keserű véleményén, vagyis a végleg elvetett Izrael gondolatán – s amikor Rómába készül az ottani gyülekezet erősítésére, már azt fejti ki, hogy Izrael megkeményedése csak részben és időlegesen történt – sőt, „értetek való”, amíg a pogány népek mind meg nem ismerik az Urat: Isten ugyanis „mindenkit egybezárt az engedetlenségben, hogy mindenkin könyörüljön…!”  (Róm 11,25-32)

Első üzenetünk tehát a keresztyén hit nyitottsága és befogadni tudása, mely átlátja a rituálék „képi” mivoltát (Zsid 10,1) – s ha gyakorol is ilyesmit, nem öncélúan teszi. Istentiszteletei nem mágikus szertartások, amiket „be kell mutatni” – hanem a hívek Krisztus tanításaiban és feltámadott jelenlétében, az Igében és Szentlélekben való, értelemmel és szívvel egyaránt áthatott elmélyedését szolgálják. A Szentírás fölolvasása, magyarázata, imádság szóban és énekben, akár hangszerrel is kísérve, valamint a két, valóban Jézus parancsolta szentség: a keresztség és az úrvacsora kiszolgáltatása, melyekhez ő maga üdvígéretet is fűzött.

Nyugodt szívvel hozzáfűzhetjük ehhez a kellő hitbeli kontrollal fogyasztott s valóban értékes irodalmi, képzőművészeti és zenei műalkotások üzeneteit is, ha azok tágítják látókörünket s tényleg ébresztenek és építenek. Szokás ugyan némelykor Bibliánkat egyedül és kizárólagosan engedélyezett szellemi forrásként aposztrofálni, s különböző szerzőket és műveket, mint fertőző alkotásokat „indexre tenni”, igazolásul pedig a leggyakrabban idézett bibliai hely: „A teljes írás Istentől ihletett, és alkalmas a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”  (2Tim 3,16)

A mondat eredeti görög szövege azonban (pásza gráfé theopneusztosz kai ofelimosz prósz didaszkalian) teljes joggal így is fordítható: „Minden Istentől ihletett írás alkalmas is a tanításra, feddésre…” Azért kell az utóbbi értelmezést autentikusabbnak tekintenünk, mert a „teljes Írás”, vagyis mai, 66 könyvből álló Bibliánk még nem is volt készen a Timoteus-i levél születésekor: az Ószövetség-i iratok kánonként, azaz hitbeli zsinórmértékként lezárása csak Kr. u. 100-ban a jamniai zsinaton történt, az Újszövetségé pedig még később, Kr. u. 367-től, Athanáziusz húsvéti körlevelétől számítható.

Valóban, a maga módján és mértékében minden Istentől ihletett írás alkalmas a tanításra, feddésre, életünk megjobbítására – ezt saját olvasmány-élményeim alapján személyesen is megerősíthetem. A Szentírás szakralitása természetesen messze valamennyi fölött áll, s számunkra az egyedül érvényes, végső mérték úgy hitünk, mint erkölcseink tekintetében – mindenkor tudva azonban, hogy ott sem maga a betű, hanem csakis a Szentlélek jelenlétében és által értelmezett szöveg „az ige” – amint azt Kálvin, hitünk nagy tanítója is vallotta.

Mai textusunk kristályosodási pontja a „mindenség újjáteremtése”, mint Isten célja. „Tartsatok bűnbánatot és térjetek meg, hogy bűneitek eltöröltessenek és eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, s eljöjjön Jézus, akit Messiásul rendelt nektek. Őt azonban az égnek kell befogadnia addig, amíg a mindenség újjáteremtése meg nem történik.”  (Csel 3,19-21) Ezek a szavak több értelemben is világos útmutatásul szolgálnak – egyszerűen jó őket olvasni és hallani! Ezúttal mégis csupán néhány vonatkozását említsünk meg.

Először is megtisztulást követel, hisz így indul: „Tartsatok bűnbánatot és térjetek meg.”  Enélkül semmi fajta magasabb élet el nem képzelhető. Gandhi erőszakmentes harca a brit gyarmatosítás és katonai megszállás ellen Indiában nem abban állt, hogy egyszer egy hordó tetejére állva elkiáltotta magát, hogy „Űzzük ki a briteket!” – hanem saját maga személyes megtisztításával kezdődött! Mint dzsainista hindu, aki hitt a tisztaság erejében, ő ezt politikai munkája mellett böjtöléssel és komoly befelé fordulással kívánta elérni. Akkoriban egy tíz-egynéhány fős vallási telepen, az ő nyelvükön ashram-ban élt, amit maga alapított.

Olyasmi volt az, mint az európai kolostorok, de az ott élőknek nem kellett életre szóló fogadalmat tenniök, bármikor elmehettek vagy adott esetben, ha szükségét érezték, vissza is térhettek. Egyszer a társai közül valamelyik komolyabban vétett a közösen lefektetett szabályok és a maga lelki előmenetele ellen. Gandhi nem küldte el – hanem ismét böjtölni kezdett, mert azt mondta: biztosan vétettem, mint vezető, ha ez vele köztünk megeshetett. Szent komolyságának volt köszönhető, hogy a britek végül valóban erőszak alkalmazása nélkül felhagytak India katonai megszállásával, és kivonultak az országból.

De elmondhatjuk ugyanezt saját Urunk Jézus életéből is. Nyilvános fellépése előtt negyven napig böjtölt a pusztában, mely végeztével három nagy kísértéssel leszámolt, mielőtt Atyjától kapott feladatához egyáltalán hozzálátott volna: a teljesítmény, a hiúság (népszerűség), valamint a birtoklás és hatalom kísértésével. Amint ezt magában elvégezte – angyalok jöttek őt erősíteni…! (Mát 4,1-11) Rossz lelkiismerettel, kifizetetlen emberi tartozásokkal és hamisságban élve nem lehet Istennek szolgálni. Ezért, amikor valaki az ő csodálatos, „mindeneket újjáteremtő” munkáját (apokatasztászeósz pantón) érvényesülni akarja látni a világban, első lépés ehhez önmaga megtisztítása kell legyen.

Ez viszont, amint a korrupttá lett emberi élet valakiben tényleg kezd tisztulni és nemesedni, szükségképpen testi-lelki gyógyulást is magával hoz. Miért szeretjük J. S. Bach muzsikáját? Hogyhogy nem megy ki a divatból? Korszerű mindig, még ha menet közben az autó rádióján szólal is meg, nem pedig méltó módon, egy nemesen ékesített hangverseny-teremben… Alighanem igaza van Pilinszkynek, mikor ezt mondja: „...mert Bach egyszerre szenvedő ember, kérlelhetetlen diagnoszta, és gyógyító orvos.”

Nincs mit hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy ezt a pár szót nyugodtan alkalmazhatjuk magunkra is – ha tényleg lelki fejlődésre vágyunk: valahol erre az irány. Igényesség és őszinteség saját létünkkel szemben. Lehet, hogy több szigorra van szükség a magunk elhagyása dolgában, ám az is lehet, hogy éppenséggel több szemlélődésre, minőségi tájékozódásra, és jelentősebb felismerések önmagunkhoz engedésére. Sőt, az sem lehetetlen, hogy egyszerre mind a kettőre.

Mennyei Atyánk vissza akar vezetni elvesztett, eredeti önmagunkhoz – a „mindenek újjáteremtése” ugyanis szó szerint ezt jelenti. Gyermeki tisztaságunkhoz, ifjúságunk hitéhez, életünk közepének derék helytállásához, kit hova – mindenesetre tapasztalataink valódibb megértéséhez, a tanulságok következetes alkalmazásához. Ez a „világ újjáteremtése”, mely fent már említett szó így, ebben a formában egyetlen egyszer fordul elő az egész Bibliában.  (Csel 3,21) Vannak visszahozhatatlan pillanatok, s vannak olyan ügyek is, amikhez kizárólag a „hapax legomenon”, az egyetlen egyszer szereplő szó illik, más nem. El ne mulasszam ezeket!

S mégis van tovább. Ha volt megtisztulás, aztán eljött a gyógyulás is, az ég még mindig tartogat számunkra valami nagy jót, és ez – a megbékélés. „Requiem…”  mondja a régi katolikus szertartás, mikor elmegy valaki közülünk. „Adj békességet”, ez a szó magyar jelentése. Engedni a távozót megkezdett útján, s magunknak is megnyugodni a változtathatatlanban – ám nem csupán az eltűréssel, hanem a valódi elfogadás tiszta és áldott alázatával.

„Igen Atyám, így volt kedves előtted”  (Mát 11,25-30) – mondja Jézus, amikor látja, hogy megtérő bűnösök, a pénz igájából szabadult hazaáruló, Rómának dolgozó vámszedők, egykori prostituáltak és ügyefogyott halászok veszik körül. Nekik, igen, a „kicsinyeknek” nyitottad ki szívét országod számára, nem a Sion-hegyi főpapi palota sokat tudó nagyjainak. Így volt kedves előtted…!  (Luk 10,21)  E szóban nem lemondás, hanem öröm van. Talán elvettél tőlem valamit – de azért, hogy adhass egy fontosabbat. Isten dolgai nem csupán „vannak”, hanem történnek is bennünk. Főleg ilyen a „mindenség visszavezetése eredeti helyéhez” – amit mindnyájunknak meg kell, mert meg is lehet érteni. Maga a Szentlélek a bennünk lakó „gyógyító orvos”…!

Ha mindezt a csodát egészen alapjaitól próbáljuk felfogni, a papi funkció ószövetségi gyökeréhez kell visszanyúlnunk. Ezékielnél olvassuk, hogy a papok feladata lett volna tanítani a népet a szent és a profán közti különböztetésre: „…mi a szent, és mi a köz.”  (Ez 22,26)  Magunknak is ehhez kell visszatérni – e téren ugyanis több fokozat lehetséges.

Legalacsonyabb, amikor kivétel nélkül minden profán: még maga az élet sem szakrális tény. Csak és egyedül a túlhízott „én” uralkodik – ha magam egyszer valamit igaznak vagy hasznosnak vélek, akkor szabad kórusban ordítani a téren és a koncerten, mások halálát kívánni, sőt eljátszani a pódiumon, esetleg lesből, háztetőről lőni is. Aztán pedig ünnepelni, hogy valakit milyen erkölcsösen megöltek. De ide tartozik az is, hogy házastársak egymást csupán egy funkciónak, megszerzett „tereptárgynak” tekintik, amit ha megunnak, vagy nevezetes érzéseik kihűlnek, teljes természetességgel valami tárgyként dobnak el, s tettüket emlékbe, példaként, utódaiknak nyakába akasztják. Mert nem csupán az élet nem szakrális tény már, hanem az emberi kapcsolat is tökéletesen profán – akár egy üzleti szerződés, ami szükség szerint bármikor felbontható.

Magasabb fokozat, ha a „szent”  legalább már valami szigetként megjelenik. Már tudunk róla, s ha még nem is élünk mindig vonzásában, legalább vágyunk rá és keressük. Egyetlen óra hetente, ez a templomos ember, fél óra naponta, aki már komolyan is veszi a Biblia olvasását – vagy akár alapszinten: jöjjön már az a karácsony… Sok szint és változat lehetséges – mindenesetre már nem teljesen profán az élet. Emberek képesek tudomásul venni egymás mivoltát, aktuális állapotát, s talán tesznek már naponta legalább egy dolgot szívből más valakiért, mint önmaguk. Itt már meg-megcsillan a különbség a „szent és a köz” között. E szint sok lehetőséget, ám buktatót is rejt, mert itt állandóan lehet süllyedni, de szárnyra is kelni. Boldog, aki rátalál az utóbbi titkára: kérni, keresni, és zörgetni! „Zörgessetek buzgón Isten ajtaján!”  (334.dics. 3.v. Tinódi Lantos Sebestyén, Victor J.)  Ahol az imádság megmaradt, ott mindig van remény.

Végül a teljesség – amit magunk még elképzelni sem tudunk már másként, mint az Univerzum halálon túli Ómega-pontját – holott Isten azt élő embereknek készítette el! Modern dalnokaink folyton csak a panaszig, s olykor a vádig jutnak el, ha Istenre egyáltalán gondolnak: önsajnálkozás és fogcsikorgatás szinte az egész vonalon. A Shi king ősi kínai népköltészetének lehelet-finom, szóban megőrzött „tusrajzai” ismeretlenek (Európa Könyvkiadó, Bp., 1974) – ma már csak tévés szappanoperákat néznek vagy sci-fi akciófilmeket, és gyűlölködő kommenteket olvasnak.

Térjünk vissza az „Igen, Atyám – így volt kedves előtted”  öröméhez, ami a Lukács  írta Apostolok Cselekedetei könyvben „hapax legomenon”-ként így szól: a mindenség újjáteremtése. Aki azt is megteheti, hogy a hatalmas Univerzumnak Alfa és Ómega pontokat jelöljön ki, vagy, amint azt Jób könyvében megrendülten olvassuk, „összekötötte a Fiastyúk szálait, és meg tudja oldani a Kaszáscsillag köteleit is”  (Jób 38,31) – az a saját ember-gyermekeit is képes üdvözíteni, új, magasabb és üdvösséges pályára állítani! Kezének érintésére a profán szentté változik, a „köz” pedig eggyé lesz vele, magával az Örökkévalóval – mert nem a sötétség és a káosz minden dolgok alapja, mint állítják a hitetlenek, hanem Atyánk hozzáférhetetlen világossága, az örök ragyogás – amit nekünk, csak nekünk embereknek, ő szeretetéből megnyitott Krisztusban! Megtérni is azért kell, hogy eljöjjön az Úrtól „a felüdülés ideje, s eljöjjön Jézus, akit ő Messiásul rendelt nektek.”   Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk, add ezt a komolyságot nekünk is, hogy tudjunk különböztetni a „szent és a köz” dolgaiban. Emelj profán voltunkból mennyei valódhoz, hogy számunkra is eljöhessenek a felüdülés napjai, amint azt meg is ígérted a valóban megtérőknek. Ámen.