Legyen mindennél fontosabb maga Krisztus, és az ő jelenléte – hívjam és várjam őt! A bibliai eredetiben így hangzott: „Marana, tha!”  Ezzel zárul, mint utolsó szavakkal hatalmas Szentírásunk is: „Bizony, jövel Uram, Jézus!”   És méltó, hogy este, egy fáradt nap végeztével így zárjuk le, ezzel a fohásszal szemünket akár magunk is. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. szeptember 14.

Életre keltek

 

Lekció: Kol 2,8-15

Textus: Kol 2,13-15

„És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte a terhelő adóslevelet, amely vádolt: eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.”

Igehirdetés

Élni mindenki akar – ez a legmélyebben belénk írt ösztön. A parányi egysejtű már táplálkozik, s Ady megragadóan mondja: „…az élet szent okokból élni akar.”  Csak a legmagasabb szinten, az embernél merülnek fel kételyek. Valamennyien kiestünk ugyanis a Paradicsomból, eredeti, Isten-közeli helyünkből, s ha nem is születünk konkrétan bűnösen, mert az a Biblia félreértése lenne – a rosszra bizony hajlunk, a bűnre készek vagyunk. Teremtőnktől függetlenített nagy „szabadságunk” pedig egészen odáig fajulhat: pusztítani az életet. Az első emberpár még csak engedetlen Istennek, a következő generáció azonban már testvérét gyilkolja – mert a bűn természete, hogy ha nem szabnak számára elegendő gátat, bármikor kiterjed.

Mondják, hogy a gyorsan sikeressé és nagyon gazdaggá lett hírességek közt mainapság az átlagosnál is többen akadnak, akik az élet iránti csalódottságukban önpusztításig jutnak – félresiklott lelkek mindenesetre nem ritkán próbálnak meg így kilépni a csődből: tetézve azt. „Stornírozzák”  önmagukat – holott az lehetetlen, mivel emlékük, hatásuk örökre itt marad, s tettük szörnyű híre akár még taszíthat is olyanokon, akik már a szakadék szélére jutottak. Tolsztoj írja nevezetes művében, hogy Anna Karenina az utolsó pillanatban megbánta ugyan, amit magáról így elhatározott – de akkor már késő volt…

Mondhatnánk, „veszélyes üzem”  embernek lenni – ám tegyük hozzá, egyes-egyedül nekünk adatott meg az egész határtalan nagy Univerzumban akkora szabadság, hogy mindig, akár a legmélyebb elkeseredettségben is újratárgyalhatjuk létezésünk állapotát, viszonyulásunkat saját érzelmeinkhez. Sajnos, az önpusztításnak már a gondolata, illetve annak megtűrése is a tudat beszűkülésére vall, egyfajta csőlátásra, amiben nincs is más, mint „én és a csőd” – amint azt mélyebb vizsgálatok kiderítették.

Éppen egy újratárgyalásra kapunk indítást mai újszövetségi textusunkban. A súlyos alapkérdéshez ugyanis lehet felületesen és méltatlanul is közeledni: „élet ez?!” – mondja a kivetett, a beteg, a fájdalmak közt élő, de a telhetetlen is, természetesen kisebbik énjének engedve, vagyis egyes-egyedül magára gondolva – s válasz így már valóban nem is lehet más, mint keserű tagadás. Micsoda akkor, e beszűkült tudattal szemben, a létezés méltó  kezelése?

Először is nagy-nagy lelki-szellemi tágasság. Körülnézni lélekben a hegytetőről, és átható, komoly pillantással belenézni a mikroszkópba is. Egyszerre mind a kettő. Rész és egész nincs meg egymás nélkül, kizárólag Istenben, aki valóban Egy, azonos önmagával – miközben akár Univerzumokat is képes alkotni. Mi nem vagyunk olyan hatalmasok, mint ő, hisz testileg születtünk és valamikor meghalunk – ám tőle jövünk, s hozzá is térünk vissza. Emiatt és ennek tudatában vagyunk képesek nem csupán magunkra gondolni, hanem másokra is, s értük áldozatot hozni – ezt a képességünket pedig éppen Krisztusban hozta félreérthetetlenül tudomásunkra mennyei Atyánk. Világos üzenetét felfogni és érteni annyi, mint tisztességgel itt maradni mindaddig, amíg ő maga nem dönt felőlünk, aki életünket is adta: visszavenni is egyedül neki van joga.

Az újratárgyalás első rekvizituma azonban mindenképpen a tiszta látóhatár. Tudatlanság, műveletlenség, egyéni tulajdonságaink istenítése („ÉN ilyen vagyok!”), személyes önhittségből fakadó, vagy öröklött tunyaság egyaránt száműzendő, hisz komolyan vett munka nélkül még testileg is felkopik az állunk. Magasabb szinten ennél is rosszabb a helyzet: helyes tervezés és gondos, aprólékos kivitelezés nélkül, vagyis „éber életterv”  hiányában előáll a zűrzavar, s kezd lehúzni a káosz. Ilyenkor minden megtörténhet, kétségbeeséstől mások hibáztatásáig bármi – mert az élet „szent erői”  hanyag kezekben, vagy ostoba irányítás mellett akár egymás ellen is fordulhatnak. Ez azonban nem elvi kérdés, ahogyan a felvilágosodás korában kérdezték, „miért is van rossz a világban” – hanem nagyon is gyakorlati. Luther mondta azt a két lábbal a földön járó, vaskos bölcsességet: „Ha a tehén beszabadul a virágoskertbe, nem az a kérdés, hogyan jött be, hanem az, hogyan megy ki onnan.”

Az említett tágasságban viszont, amiről szó van, az élet feltétlen tisztelete magától értetődő. Hány millió tonna élettelen anyag száguld az űrben, melynek nem jutott csak egyetlen neuron is – nekünk pedig legkevesebb tízmilliárd működik a szürkeállományunkban. Az élet megbecsülése pedig a szeretet. Annyira kikerülhetetlen, hogy „ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok”  (1Kor 13,2) – s ezt a mindennapok percről percre tökéletesen igazolják is. Első feladat tehát kilépni szűkös elméleteinkből és főleg nagy önközpontúságunkból, éspedig a valóban szabad szellemi tájékozódás tágasságára. Kitenni magunkat új és teremtő gondolatoknak, még ha fájnak és akár le is lepleznek. Csöppet sem könnyű vagy népszerű feladat – ám föleszmélés és rádöbbenés nélkül biztosan maradunk azok, akik mindig is voltunk: tulajdonságaink foglyai.

Idáig általában a legjobb filozófiák is rendre eljutottak, csak aztán következett a nagy eltévedés: fölvettek egy elvet, s a hozzá tartozó magatartásformát is, amiknek mögöttes tartalmával maguk sem voltak tisztában – s a rejtett princípium aztán, természetesen álarcok mögé rejtezve, szigorúan meghatározta egyoldalúságaikat. Így lett életeszménnyé előbb az önsanyargatás, majd annak ellentéte, a pillanat gyönyörének antik típusú kizsarolása, végül pedig az ideológiák és világjavítások agyrémei, a kvázi-vallások: el egészen a különböző előjelű és módszerű, megváltó termelési és birtoklási terror-intézkedésekig.

Mi hiányzik mindezekből? A helyes mérték, más szóval a valódi kánon. Úgyis mondhatjuk, a megdönthetetlen alap, a végső, nagy fundamentum, akit kétezer éve Krisztusban fedezett fel az embervilág. Ő nem valami „kapaszkodó”, még kevésbé mankó a lélek számára – hanem a teremtő, örök Ige, az egyetemes, mindeneket mozgató Szeretet. Nélküle még a Biblia olvasása is félrevezet, mert személyesen ő maga az, aki az „Út, az Igazság és az Élet.”  (Ján 14,6)  Jelenléte hiányában nevezetes nagy értelmünk is „rendszerek”, valójában agyrémek és fóbiák foglyává lesz – s ami a legrosszabb, ezek jegyében végül maga a butaság válik az élet meghatározójává.

Az első keresztyének vele, a Feltámadottal beszélték meg életük legérzékenyebb dolgait, emlékezzünk csak Péterre – ez világos az evangéliumokból. Az apostol is éppen erről beszél a Kolossé-i híveknek: Isten „…titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett.” (Kol 2,13) Aki ezt a nagy változást még nem élte meg, valójában nem keresztyén. Vallásos lehet, akár buzgó is, sőt áldozatokat is hozhat, vagy még a testét tűzre is adhatja – ám a testté lett Ige jelenléte nélkül szíve üres, ő maga pedig semmi. Hitünk lényege ugyanis ebben áll: „Halottak voltatok, de ő – életre keltett titeket!”

Ez egy egyszeri és nagyon jelentős történés, „húsvét hajnala” a csalódott, kiégett szívű embernek – ám elenyészik, ha csupán annyi marad: naponta, sőt percenként is történnie kell. Csak így, élő folyamatában más a keresztyén hit az általános vallásossághoz képest – a szakadatlan és valódi életújulásban! Bővülnie kell tudásban is, helyes elhatározásokban, és szeretetből való cselekedetekben is. Ezért kell megkérdezni magunktól minden áldott este Konfucius módján: voltam-e hűtlen önmagamhoz barátaimmal való beszélgetéseimben, tanítottam-e olyasmit, amit magam nem valósítottam meg, s tettem-e legalább egy dolgot szívemből valamely embertársamért!

„Vele együtt keltett titeket életre” – vagyis Krisztussal. Nem csupán egy megújulás-élményről, valami új kezdetről van szó tehát, amit még egy egyszerű élmény-dús turista út, vagy akár szent zarándoklat is előidézhet, mert az lehet pusztán pszichés történés is, hanem a Feltámadottal együtt életre kelésről. Minket a vele együtt történt „feltámadásban” már ugyanaz az erő övez, amely a világot is teremtette, s aztán „kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, Jézust, örök szövetség vére által.” (Zsid 13,20-21) Ezért kell különösen megbecsülni mindent, ami csak Krisztusban való új életünkhöz tartozik: belátásokat, elhatározásokat, egészen új szokásokat. Ne legyünk feledékenyek arra, mit tett ő értünk – a vérét adta! Az élet derekáig sem eljutva harminchárom fiatal esztendejét – hogy nekünk legyen megváltott életünk: ennél több és nagyobb egyáltalán semmi nincs, és nem is lehet. Vigyázzunk hát rá, el ne fecséreljük – ne vegyük semmibe áldozatát…!

„Isten megbocsátotta minden vétkünket: eltörölte a terhelő adóslevelet, amely vádolt, odaszegezve azt az ő keresztjére.”  Mindenkinek van adóslevele. Ha egyetlen csepp őszinteség maradt még benne, senki nem tagadja: szánalmas egy lista. Mennyi kárt okoztunk már szóval, cselekedettel és mulasztással, önzéssel és bizony, hitványsággal. Nincs mit szépíteni rajta, a magyarázatok csak tetézik. Aki még nem tette, vallja csak meg annak, aki már megbocsátotta azokat Krisztusért – de minél hamarabb. Vallani kell, mert amíg az ember nem teszi, észrevétlen lehúzzák őt sötét erők. A „vallás” Isten elé tartozik: miért cipelnénk magunkkal mázsás terheket? Ő bűneinket már háta mögé vetette (Ézs 38,17) – a tenger mélyére, meg sem emlékezik azokról többé. Nem neki, nekünk magunknak szükséges, hogy megbeszéljük s elrendezzük azokat ővele!

A mi dolgunk ennek becsületes végeztével már valóban összesen „célegyenest igyekezni”  mindennek a felülről való megerősítésére, az előttünk járó dicsőség követésében. (Fil 3,14) Nem hátra, hanem előre! Isten a maga részéről, Jézusért, egészen új és tiszta lapot nyitott számomra – miért ne élnék azzal? Ne tegyek jelzőbóját oda, ahol bűneim egyszer már elsüllyedtek, hogy újra és újra kihorgásszam azokat, s netán még közszemlére is kitegyem. Vagy barátomnak, barátnőmnek eldicsekedjek panaszommal, aki aztán illő módon tovább is mondja… Nem hátra, hanem előre – ez azt is jelenti, hogy új és érvényes célokat kell kijelölni, a beváltakat pedig állhatatosan és szilárdan követni. Kinek-kinek egyéni helyzete és talentumai szerinti a feladat – kívülről senkinek meg nem mondható, ő mit tegyen. Az emberek nagyobb része egyébként, ha tanácsot kér is, csaknem biztos, hogy nem fogja azokat megfogadni.

Új céljaink kijelölése olyan feladat, amihez az a hit nélkülözhetetlen, hogy ő tényleg előttünk jár, mint feltámadása után tanítványaival is tette! Pál így fogalmazza ezt magáról Istenről szólva: „Lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kol 2,15) Nem valami vert sereg utóvéd-harcosai vagyunk tehát, hanem még a halált is legyőző, végső diadal részesei: erejéből pedig korlátlanul meríthetünk! Amiket mi általában „hatalmasságoknak és fejedelemségeknek” vélünk az életben, s amiktől ezért megfelelően szorongunk is, sejtéseinkben rájuk gondolva, azoknál az életünket adó Úr mind-mind hatalmasabb! Hogy ő mikor és hogyan mutatja meg ezt a hatalmát, az egészen az ő szuverenitása körébe tartozik – a mi feladatunk az érzékeny lélekkel való figyelés: mikor ad ő jelt magáról, s mit is akar velünk. Erre kell figyelni – minden egyéb pedig másodlagos.

A Krisztus győzelmének örömében élő ember nem retteg már a lehúzó „fejedelemségek” hatalmától, mert tudja, hogy ezek szégyenkeznek az Úr színe előtt. Ő fogja kezeinket, mikor elmerülőben volnánk, ő biztat félelmeinkben, s vár minket még mennyei dicsőségébe is! Mi nem a saját erőinkben bízunk, jól ismerjük azok határait. Csak az öntelt emberek hangja nagy, s emlegetik magukat és sikereiket. Ha van erőnk, az tőle van, s ha volt valami eredményünk, azt ő adta! Ebben az alapállásban már valóban rendíthetetlen a hívő élet – ám csak addig, amíg újra el nem bizakodik. Aki elbizakodik, már el is bukott, tartja a régi mondás. Az apostol pedig: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék.”  (1Kor 10,12) Egyetlen dicsekedésünk jogos, s az is belső tudás, ahogy láttuk – amiről nem fecsegni kell, hanem aszerint is élni: a sötét hatalom pedig szégyenkezik, ha olyan valakire lel, aki szívében ott az élő Krisztus!

Legyen hát mindennél fontosabb ő maga és jelenléte – hívjam és várjam őt! A bibliai eredetiben így hangzott: „Marana, tha!”  (1Kor 16,22)  Ezzel zárul, mint utolsó szavakkal hatalmas Szentírásunk is: „Bizony, jövel Uram, Jézus!”  (Jel 22,20) És méltó, hogy esténként, egy fáradt nap végeztével így zárjuk le, ezzel a fohásszal szemünket akár magunk is. Sőt, ha mások már csupán ismeretlen és sötét mélységet látnak, mert nincs több orvosi segítség, és hit sincsen – mi akkor is őt magát hívjuk szívünkbe. El is jön, mert megígérte, hogy aki kér, az kap, aki keres, az talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak!  (Mát 7,7-8) Mi pedig nem csupán „jókat” kérhetünk tőle, azt talán szoktunk is – hanem magát az ő Szentlelkét! (Luk 11,9-13) Legyen is ez a legforróbb, valójában egyetlen, mindenkor megmaradó kérésünk: tehetjük, mert életre keltettek vagyunk, s már tudjuk, hogy ez a minden, aminél – semmi több nincsen. Így is legyen. Ámen.