Öregedve is boldogan – dr. P.Tóth Béla

Vannak, akik főfoglalkozásban sopánkodnak öregkori gyengeségük miatt, eltölti őket a (jogos) panasz, hisz valóban itt is fáj, ott is fáj – de más már egyáltalán nem is létezik? Ennyire önközpontúak lennénk? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. szeptember 7.

Öregedve is boldogan

Lekció: Zsolt 149,1-13

Textus: Luk 2,29-32

„Mostan bocsátod el Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izraelnek.”

Igehirdetés

Európa jellemző vonása ma, hogy lehetőleg nem akar sem gondolkodni, sem pedig beszélni a testi elmúlásról. Mint végső rosszra tekint, amivel jobb nem foglalkozni. Ezzel szemben a Biblia, mely számunkra az „Élet könyve” fontos témának tekinti, amiről nagyon is sok és lényegi mondandója van – jól tesszük hát, ha ezeket nem kerüljük ki. Bibliaolvasó Kalauzunk szeptember első vasárnapjára most a 149. Zsoltárt jelöli ki vasárnapi többlet-olvasmányként. Ennek vezérmotívumától indulunk el, viszont onnan, immár saját választásunk alapján, a kisgyermek Jézushoz érkezünk, mely „lelki út” az iskolakezdés hetében éppen aktuális is. Megváltó Urunk is embergyermeknek született – s maga is „növekedett tudásban és testében, Isten és emberek előtt való kedvességében” (Luk 2,52) – úgyhogy ezúttal gondolkodjunk együtt ebben a témakörben.

Izrael és a népek viszonyának kérdésében, amiről Zsoltárunk is szól, meglehetősen eltérő a két szövetség álláspontja: nem túlzás, hogy a Szentírás egyik belső „ellentmondásával” állunk szemben. Az Ószövetség kevés kivétellel szinte minden sorában kizárólag vérségi értelemben gondol Izraelre, mint nemzetre, s elnyomó ellenséget lát a „népekben.” (góim, gójok) Mai lekciónk is fizikai legyőzésükről mond próféciát, akiken a maga idejében majd bosszút fognak állni: láncra verik királyaikat, előkelőiket pedig vasbilincsbe – így hajtják végre rajtuk az ítéletet, amely „meg van írva.” (Zsolt 149,9)

Tegyük mindjárt hozzá, bőven volt erre indok: hisz pontosan ezt tették velük előbb az asszírok, majd a babiloniak, mikor lemészárolták vagy száműzetésbe hurcolták a nép legjavát – a környező kisebb népek pedig kárörömmel gúnyolták őket mondhatatlan szenvedéseik és szégyenük közepette… Egyiptom és Szíria is gyakran fenyegették Izraelt, de volt idő, mikor perzsa fennhatóság alatt éltek. Aztán a görög Szeleukidák, végül a Római birodalom hozott számukra megszállást, közvetlen katonai leigázást. Keserűségre és bosszú-forralásra akadt hát ok elegendő.

Az Újszövetségben viszont nincs példa ilyen érzelmekre, nemzeti bosszúállásra vagy arra történő biztatásra, mert ott Isten népe „már” – de nyugodtan úgyis mondhatjuk, újra – egészen lelki értelmű. Éppen ellenkezőleg, tiltásra kerül az etnikai alapú bosszúállás, amikor az Újszövetség két helyen is idézi a Tóra eredeti, mózesi gondolatát (5Móz 32,35) – „Enyém a bosszúállás, én megfizetek.” Az újszövetségi értelmezés ennek jegyében így hangzik: „Magatokért bosszút ne álljatok szeretteim, hanem adjatok helyet annak a haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.” (Róm 12,19 Zsid 10,30) Ahol azonban az igaz Isten-hitet föladják, vagy nem veszik valóban komolyan, ott marad a „törzsi istenség”, amit aztán nevezhetünk nacionalizmusnak, vagy akár egyéb, más néven is – éspedig vallásokra és felekezetekre való tekintet nélkül: ezek pótszer jellege mindig kivirít, még az igaz Isten-fiúság álcája mögül is, éspedig nemzeti tekintetben aránytalanul elfogult, túlzó mivoltával.

Jézus maga így szól: „Aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fitestvérem, nőtestvérem és anyám.” (Mát 12,50), más helyen pedig egyértelművé teszi, hogy „Ne mondogassátok, hogy Ábrahám a mi atyánk – mert Isten a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak!” (Luk3,8) Az apostoli szó a valódi, szív szerint Krisztust követőket nevezi Isten népének, bárhová is születtek testileg: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok” (1Pét 2,9), a Jelenésekben pedig azt olvassuk, hogy még az ítéletből sem etnikai alapon lehet megmenekülni, hanem csak úgy, ha az ember „megmosta ruháját, és megfehérítette a Bárány vérében” (Jel 7,14), homlokán és karján pedig Isten pecsétjét viseli – azaz lelkisége és cselekedetei egyaránt őrá vallanak. (Jel 9,4)

Mai újszövetségi igénk azt idézi fel, amikor az agg Simeon a templomban karjába veszi és megáldja a nyolcadnapos Jézust: „Mostan bocsátod el Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, melyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izraelnek.” Másik tanúként pedig odaáll mellé a szintén nagyon öreg, messze kilencven feletti Anna – mivel „igaz ítélet” hozásához legalább két tanú kellett. Az ő áldó szavaikban is említésre kerül Izrael és a népek témája.

Hogyan viszonyult a kezdeteknél az újszövetség népe a testi Izraelhez? Nagyon kiegyensúlyozottan. Elismerésre kerül, hogy övék a kiválasztás, a fiúság dicsősége, az atyák és a próféták, s maga Krisztus is közülük való testiekben: „Igazságot szólok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szent Lélek által, hogy nagy az én szomorúságom és szüntelen a szívem fájdalma; mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint; akik izraeliták, akiké a fiúság és a dicsőség és a szövetségek, meg a törvényadás és az istentisztelet és az ígéretek; akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten.” (Róm 9,1-5)

Ez világos beszéd, mely egyfelől teljes igazságot szolgáltat a testi Izraelnek, mint a fa gyökerének – de elvitathatatlan ténynek tekinti, hogy annak „törzsökéből” Krisztusban már egészen új hajtás, és gyönyörű új virág fakadt! (Ézs 11,1-10) Aki szeretné letisztázni a maga számára keresztyén hitének ezt a kettős-egy lelki eredetét, az jól teszi, ha alaposan elolvassa Pál Római levelének 11. fejezetét, mert ott mindez még sokkal alaposabban kerül kifejtésre. (Róm 11,1-36) Fontos olvasmány Ézsaiás 53. fejezete is, mely nélkül nem is érthető az evangéliumok központi üzenete – abban ui. Izrael népének legmagasabb rendű önértelmezése kap hangot az »Úr szenvedő Szolgája” énekben. (Ézs 53,1-12) Remélhetőleg valóban lesznek, akik időt szánnak ezekben a lényegi üzenetekben való elmélyedésre.

Ám lássuk a konkrét részleteket. Mai kiinduló pontunk a fent már említett katonai-hatalmi diadal képzete, amit a 149. Zsoltár is megénekel: Izrael fegyverrel legyőzi a népeket. Itt Isten országa, a „királyság” (malkút) egyértelműen politikai természetű. Mi magunk, mint keresztyének azonban már az ív „másik partjának” népe vagyunk, akik ismerik a szenvedéseket, amiket Ézsaiás megjövendölt, s az a jeruzsálemi gyermek, akit Simeon ölébe vett, felnőve önként, miértünk magára vett a kereszten – egészen új világkorszakot indítva az emberiség történetében. Mi épít minket, mai keresőket ebből a különös dualitásból?

Mindenekelőtt az, hogy itt az élettől nyilván megtört és megterhelt öregek mondják el a maguk boldog áldását a nyolcadnapos Jézus felett! A magas kort nem csak megérni, de elviselni is művészet, szokás mondani – ám az élet derekán is bőséggel érhetnek valakit súlyos szenvedések. Nem lehet nem elborzadni, amikor családi katasztrófákról, életválságokról, munkahelyi vagy komoly egészségi próbákról értesülünk – a szenvedések az élet útján egyszerűen kikerülhetetlenek. Vajon mit végeznek el bennünk – igen, az a még nagyobb kérdés!

Az agg Simeonról annyit tudunk, hogy igaz és hűséges ember volt, várta Izrael vigasztalását, s a Szentlélek lakott szívében. Azt a kijelentést kapta Istentől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja a Szabadítót, a Messiást. A Szentlélek indítására a templomba ment, ahol Jézus szülei a törvény előírása szerint éppen bemutatták nyolcadnapos gyermeküket. Karjába vette, áldotta Istent, és ezt mondta:

Simeon tehát úgy látja, már nyugodtan halhat meg, mivel látta és felismerte az Úr Felkentjét Jézusban! A messiás szó ugyanis ezt jelenti: Lélek-hordozó, aki Isten erejével mindent rendbe hoz, gyógyít és szabadít. A szent olajjal fölkenés királyoknak, papoknak és prófétáknak járt ki – ezért hívták az eljövendő, mennyből érkező Szabadítót (Dán 7,13-14) is azon a néven, hogy Messiás.

Észre kell vegyük azonban, hogy a nagyszerű pillanat egyáltalán nem véletlenül jött el Simeon életében. Ellenkezőleg, hosszú előtörténete volt: helytállt lelkiekben, ápolta magában az igazságot és hűséget! A Szentlélek olyan szívekbe jön el, melyek ki vannak takarítva önzéstől, csalástól, hazugságtól és bosszúállástól. Ez az ember „benne élt” Istenben: s ezt a címet alkalmazza, nagyon találóan, Teilhard de Chardin francia teológus-paleontológus is „Benne élünk. Az isteni miliő” c. művében. (1967) A kifejezés egyébként nem az ő leleménye, Platón „Timaiosz” című dialógusában már azt olvassuk: nem Isten van a világban, hanem – a világ van Istenben. A világegyetem a görög filozófus szerint gömb alakú, hisz az a legtökéletesebb idom, amit azonban minden oldalról Isten vesz körül – gyönyörű kép! Francia paleontológus-teológusunk is ebből indult ki: maga az élet létrejötte ugyan titok, teljességgel Isten szeretetének következménye, ám a földi bioszférában lépésről-lépésre való fejlődése, valamint a Biblia teremtéstörténete egyáltalán nem ellentmondóak, sőt, éppenséggel nagyszerűen kiegészítik egymást!

Simeon életében az ember hitének érlelődése a legszebb, s egyben a leginkább figyelemre méltó gyümölcs. Sokáig csupán hűség és helytállás lehetett, ám egyszer csak átütött rajta a mennyei szikra, s ő annak fényében már eltalált egészen a Világ Megváltójáig! Nem szabad föladni hitünket még a nehéz, próbatételes időkben sem. Kitartás nélkül nem elképzelhető sem hivatás, sem tartós családi összetartozás. Egy magyar pop-énekes mondta a bölcsességet, sokan meg is osztották: „A házasságban nincs szerelem kitartás nélkül.” Mi pedig hozzátehetjük: a szerelemnek előbb-utóbb szeretetté kell alakulnia, ha nem akarják egymás életét pokollá tenni.

Ma már sokan ódivatúnak ítélik, sok egyéb mellett, a „haza” fogalmát is, vagy éppen félnek tőle, esetleg megvetik azokat, akiknek mégis fontos – de most nem lenne Budapesten Lánchíd, ha Széchenyi valamikor mégis inkább Angliát választja… És sorolhatnánk Szegedi Kiss Istvántól kezdve Apáczai Csere Jánoson és Kodály Zoltánon át mindazokat, akik áldozatok árán is, de hazájukat gyarapították erőikkel és életművükkel csupán itt, a mi elmúlt ezer esztendőnkben!

Simeon Izrael vigasztalását várta. Részéről nem csak hazafiság volt ez, hanem annál sokkal több: hitt a szent nép Isten által való megtisztulásában, gyógyulásában, lelki restaurálódásában, mely kihathat majd a világ egészére. Tudott róla, sőt, bizonyossága is volt, hogy igenis létezik népe számára előre és feljebb: értette Izrael valódi lelki hivatását. Így, és ennek alapján tudott méltányos lenni a többi nép, a „góim” iránt is: a világ megváltása, az üdv nem egyetlen genetikai értelemben vett nemzet magánügye.

Még a Messiás sem csupán a zsidókhoz jön el: Isten elkészítette azt „…minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népének, Izraelnek.” (Luk 2,32) Ahol e kettő szépen összhangzik, ott jó dolgok történhetnek. Egyik ugyan az egyéni megvilágosodás és személyes, erkölcsi élet-fordulás követelményére fókuszál, másik pedig a közösség őrizte források, a szent hagyomány, az ősök és a szertartások becsülésére – ám ezek eredetileg is összetartoztak, s az egészséges vallásosságnak magától értetődő módon mindenkor alkotói. Egyén és közösség azonban egyaránt rászorulnak Isten kegyelmére, az ő „országa eljövetelére” – mennyei akaratának e földi teljesülésére! (Mát 6,10)

Ne legyen hát szomorú senki, aki felett elszálltak az évek. Ha eltalált Krisztushoz, semmit sem vesztett el! Őbenne a világ világossága jelent meg, mind a testi Izrael, mind pedig a „népek” számára, aki által az Atya üdvakarata kiteljesedhet – és Simeon boldogsága is pontosan ebből a hatalmas szeretetből fakadt. Megfáradt, öreg életével a világ Megváltója közelében lehetett…! Vannak, akik főfoglalkozásban sopánkodnak időskori gyengeségük miatt, eltölti őket a (jogos) panasz, hisz valóban itt is fáj, ott is fáj – de más már egyáltalán nem is létezik? Ennyire önközpontúak lennénk? Anna az evangéliumi híradás szerint százon felül kellett legyen, amikor ott állt Simeon mellett tanúként ennek megerősítésére: „Jézus a Krisztus!” (Ján 20,31) Kerüljön csak hivatásunk, mennyei küldetésünk újra a centrumba – még a fizikai fájdalmak is viszonylagossá válnak. Lesz azoknál is messze fontosabb ügyünk: Isten királyi uralma! Mellette a tudományos gerontológia csúcsteljesítményei elfakulnak, hisz „írva van” a receptje Lukács evangéliumában – immár kétezer éve! Akik kipróbálták a simeoni utat, megvigasztalódtak: a Szentlélek eljött hozzájuk!

Annyian keresik, de kevesen találják meg – vajon miért? Komolyabban kellene venni, hogy „…megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, mely arra tanít, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világ kívánását józanul, igazságosan és szentül éljünk, mivel várjuk Jézus Krisztus dicsőséges megjelenését.” (Tit 2,11-13) A szent várakozás, ami a két öreg hitét jellemezte, minden keresztyén élet alapja, napi Isten-felé fordulása! Az ember útja önmagában sosem tökéletes, vagy baj nélkül való, nagyon is hoz vereségeket, bukásokat, még csalódásokat és testi betegségeket is, kinek mit – vajon ki kerülhetné el ezeket? Száz év alatt egy örökkévalóság minden baja előfordulhat: Anna mégis ott van a Megváltó üdvözlésére…!

Ezt a „lelki készültséget” érdemes eltanulni, sőt, mintának fölvenni. Ő valóban józanul, igazságosan és szentül élt – s a maga idejében rá is talált az üdv forrására. Mert annak is megvan az Istentől rendelt ideje, úgy is mondhatjuk „alkalma” – mint minden dolognak az ég alatt. Le ne késsek róla! Még a szenvedés is arra való, hogy az embert fölébressze. „Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív.” (Préd 7,3) Ennél is radikálisabban fogalmaz azonban az ézsaiási ige: „Bizony, áldásul volt nekem a nagy keserűség, mert te kihoztad lelkemet a pusztulás verméből, s hátad mögé vetetted minden bűnömet!” (Ézs 38,17)

Így már jó dolog öregedni! Számot vetni az elmúltakkal, s ha sóhajtozva is, de tudomásul venni, hogy azok az idők többé nem jönnek vissza. Van helyettük jobb: karjainkban venni, s szívünkben hordani Megváltónk szeretetét! Tudunk majd különböztetni, mikor kell hallgatni, hogy ne sebezzünk, s mikor szabad tapintatosan és szeretettel, de mégis őszinte szót mondani, hogy gyógyuljanak a sebek. Hány anyós és após nem tudja ezt, vagy nem is akarja észrevenni – ők csak éppen mindent véleményeznek… Még az sem vitatható, hogy jót is akarnak, de azért mégis: megvolt rá az idejük, hogy jobban csinálják – immár itt az ideje, hogy hagyják fiaikat és leányaikat felnőtté válni!

Így imádkozzunk évkezdéskor gyermekeinkért és unokáinkért, hogy testi-lelki egészségben és Isten előtti kedvességben növekedhessenek, s így tekintsünk előre saját magunk dolgára is: számunkra sem csupán a testi leépülés a perspektíva. Ha az jönne, elfogadjuk, hisz a jót is elvettük az Úr kezéből. De hitben most egészen új dimenziót nyit számunkra az ige. Miként Simeon mondta: „meglátták szemeim üdvösségedet” – s ezt vele mondhatjuk, mert a hirdetett ige által a „mi szemünk láttára” is történtek mindezek…! (Gal 3,1) Legyen az iskolai év kezdete hitünkben is új kezdet, erről szólt ebben az igehirdetésben minden. Akkor majd még inkább „Isten népe” leszünk magunk is, kiknek immár valóban Jézus a világosságuk, Krisztus pedig a dicsőségük. Megértjük, hogy még az életnél is nagyobb az, aki adta az életet. Így is legyen. Ámen.