Rádöbbenni a korrupcióra, amit magunkban teremtettünk: nem kellemes élmény. Ide tartozik az indokolatlan rosszkedv, mások szakadatlan hibáztatása, és természetesen a határtalan önzés. Nagyon sokan ki is kerülik, s ragaszkodva tulajdonságaikhoz önmaguk karikatúrájává válnak. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2025. augusztus 31.
Miért hagynánk el magunkat?
Lekció: Fil 1,1-11
Textus: Fil 1,6
„…meg vagyok győződve, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, el is végzi azt a Krisztus Jézus napjára.”
Igehirdetés
Filippi volt az első európai város, ahol az Ázsiából „kizendült” jó hír (1Thess 1,8) – vagyis az evangélium gyökeret vert. Folyóparton imádkozó, szombatot köszöntő zsidó asszonyok egyike, Lídia fogadta szívébe elsőként a feltámadott Krisztust: az Úr megnyitotta szívét, és háza népével együtt meg is keresztelkedett. (Csel 16,13-15) Igazi lelki ébredés volt ez a zsidóság körében – pontosan úgy, ahogy a próféta is megmondta: a régi hagyományok gyökerén valami egészen új és szép növekedik majd. ”És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből virágszál nevekedik…!” (Ézs 11,1)
Az új életszemlélet gyorsan terjedt, éspedig nem csupán eredeti forrása, a zsidó nép körében, hanem a görögök, lídek, frígek, krétaiak, arabok, majd Rómában és a birodalom többi népe között is: pár évszázad múltán pedig már hivatalos államvallás. Sokáig az állam támogatását élvezte, de klerikális hatalmi összeesküvéssé züllése után (jezsuiták, mint az európai uralkodó házak gyóntatói) és babonás népvallási jellege miatt a felvilágosodás céltáblája lett, a marxizmus pedig már egyenesen fizikai kiirtásában látta a szebb jövőt. De hát miben is állt újdonsága?
Másképp látta és fogalmazta meg az ember helyét a világban, mint addig tették. Az antikvitásban a görög dráma a sorserőkkel való tragikus megütközésről és alulmaradásról szólt: az ember útja sok kaland és színes esemény lehetősége után végül mégiscsak a Hádész-ba, az alvilágba tart, vallotta – vagyis a legnagyobb, a végső szó a testi halálé. A perzsákat a „láng”, azaz a lélek s annak tisztasága, valamint a halál utáni erkölcsi ítélet foglalkoztatta; az egyiptomiak áldozatokkal, mágikus szövegekkel és balzsamozással próbálták biztosítani a halálon túli létezés folyamatosságát. Keleti vallások pedig – a természet körforgása alapján – az ember újból s újból, más testben történő visszatérését hirdették, amíg csak a lélek egészen meg nem tisztul.
Krisztusról teljes történet-kritikai bizonyossággal összesen annyit tudunk, hogy Tiberius császár idejében egy Christos nevű embert Jeruzsálemben keresztre feszíttettek, követői pedig azt állították, hogy feltámadott és fölment Istenhez, de Lelke által bennük él. A Biblia beszámol e hit ószövetségi gyökereiről, a birodalomban való terjedésének körülményeiről, s mindenek fölött magának Jézusnak páratlan tanításairól és tetteiről, amiket a Kr. u. 33-ban a Golgotán történtek utáni fél évszázadban szóbeli hagyományokból rögzítettek.
Egy biztos: a közössége által meghatározott, mondjuk úgy „törzsének tagja” emberből individuummá alakult, az addigiaknál függetlenebb lény világkorszakában lett az üdv forrásává Krisztus – a keresztyénség pedig úgy a szenvedés átnemesítéséhez, mint az embervilág egységéhez az ő szeretetében találta meg az utat.
A továbbiak során kulturális tekintetben összefonódott a görög filozófiával és tudománnyal, a római joggal, majd pedig a német munkaszeretettel – s így lett belőle „Európa” – immár általános és kötelező iskolázással, katedrálisokkal, egyetemekkel és gazdag művészeti hagyományokkal, valamint utóbb a természettudományokra épülő modern technológiával.
Ami azonban még ezeken a tényeken is túlmutat, az az élet nyitottságának tudata, sőt, éppen e nyitottság ápolása, gondozása – gondolatilag pedig minden eszmei és társadalmi „rendszer” megkérdőjelezésének képessége s egyben igénye. Ez utóbbi igyekezet sem nem modern, sem pedig posztmodern jelenség, mivel a keresztyén hit lényegéhez tartozik: „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Nem öncélú és negatív újítás-kultuszként, mint a „Frankfurti iskola” radikális művészeti avantgardizmusa és társadalom-mérnöklése (Adorno, Marcuse) – hanem az egyéni ember elkerülhetetlen testi elmúlásával tudatosan szembeállított (s feltétlenül helyesen értett!) örök élet vallásaként, amely nem az embertől, hanem az égtől várja az „Új Jeruzsálem”, másképpen Isten országa eljövetelét.
Látjuk tehát, hogy mindezt tekintetbe véve mai helyzetünk hallatlanul komplex, aminek sok-sok összetevőjével és bonyodalmával azonban nem elvont bölcseleti problémaként, hanem a köznapok erkölcsi-cselekvési dilemmái formájában találkozunk. Számunkra ugyanis nem „adott” már egyetlen életforma vagy magatartás sem, magunknak kell magunkat megalkotni – mégpedig úgy, hogy az lényünk legbelső magvának megfeleljen, viszont a közösség számára is pozitív, azaz előrevivő legyen.
Mai bibliai olvasmányunk a Filippi-beli, első európai keresztyén gyülekezetnek íródott buzdítás. Pál már fogságban van az evangélium ügyéért – s nagyon sok szeretettel írt levelében kimondatlanul ugyan, de sok egyéb mellett utal egy örök emberi kísértésre is. Nem cégéres bűn, ám árnyékként követ mindenkit, ez pedig – az önmagunk elhagyása. Választani a könnyebb utat, a kényelmet, s egyre jobban feladni a tartást.
A mai korszellem az aszkézis minden formáját negatívnak nyilvánította, mint az általa lejártnak hirdetett keresztyénség jellegzetes élet-csonkítását: jószerével csak a kutyasétáltatást és a kocogást engedi meg. Megfelelő botok vásárlására rávehetők esetében még a „nordic walking”-ot is, aminek már magyar neve sincs – viszont forgalmazóinak bevétel generál. Így élünk.
A Filippi levél első, bevezető mondatait olvasva azt kérdezzük: mit kell másként tennünk, ha az ő Krisztust követő „első szeretetükhöz” (Jel 2,4) egyáltalán méltók akarunk lenni…? Kell-e ma „újítani” – s ha igen, miben?
A válasz előtt egy kérdés még, ami egészen az alapfokot illeti: láttuk-e már a világ csodáját? Ha szemünket rendesen nyitva tartottuk, bizonyára igen – talán egyetlen milliomod részét… Mert bizony, van min ámuldoznunk. Teremtőnk „sziporkázó sokszerűsége” – micsoda kifejezés – minden egyes porcikájában világít, sőt villámlik és mennydörög. Ha csupán saját testünk építményét és elképesztően szervezett működéseit vesszük, már eláll a lélegzetünk – pedig alig tudunk róla valamit. A valóság minden része kínál újabb s újabb ámulni valót – csak kérdezzük meg erről a paleontológusokat, a tengerbiológusokat és a csillagászokat. Goethe talán utolsó verse, amit már nyolcvankét évesen, néhány héttel halála előtt toldott be legnagyobb művébe, s amit a toronyőr Lünkeosz szájába adott, mintegy a saját élete és költői hivatása összefoglalásaként, így szól:
„Látásra születtem,
s itt kell, aki lát,
tornyomba szerettem,
így szép a világ.
Itt tárul elébem,
egyképp szabadon,
hold s csillag az égen,
lenn őz, fa, vadon.
Szépség örök éke
büszkén ragyog ott,
bámulok a fénybe,
s én is ragyogok.
Boldog szem, örökre
tied ez a kép.
Történhet akármi,
szép volt, csoda szép!”
(Faust II. 5. ford: Kálnoky L.)
Mindezt azért kellett itt részletezni, hogy lássuk: a teremtés minden csodája az Örökkévaló megnyilvánulása – tehát magunk, emberek is! Így kell tekinteni testrészeinkre, aztán minden más emberre (rokonszenves vagy sem) – s az itt töltött időnk minden egyes pillanatára! „Lünkeosz” mindenesetre ezt tette, s élete utolsó óráiban is ragyogott.
De még a teremtésnél is hatalmasabb a megváltás. Ahogy egy német keresztyén teológus, F. Baader (1765-1841) fogalmazta: „A megváltásban Istennek önmaga erőit még mélyebben kellett megragadnia, mint a teremtésben.” Olyasmi történt ugyanis a Golgotán, ami túlmutat a teremtett világ lehetőségein: Jézus áldozatában a „farkas a báránnyal lakott, a párduc a gödölyével hevert, a borjú és az oroszlán pedig együtt voltak”, ahogyan a próféta is vizionálta. (Ézs 11,6-9) A világerők végső harca ott minden értelmet, sőt minden lehetséges időt is meghaladó módon nyugvópontra, „Isten békességére” jutott. (Fil 4,7) Miért volt erre szükség? Mert a másik lehetőség a valóság teljes önmegsemmisítése – s ez ma is nyitva a világ előtt, talán inkább, mint valaha.
Pál arra emlékezteti az általa alapított gyülekezetet, hogy maga Jézus kezdte el bennük a „jó munkát.” Erre az emlékeztetésre minden kor minden keresztyénének szüksége van – s ennyiben a perzsáknak tökéletesen igazuk volt: a Lélek lángját ápolni kell. Hány kihamvadt hivatás, elromlott házasság, hány hitét vesztett lélek mutatja, hogy életünket nem bezárni, hanem kinyitni érdemes! Még a gondolkodásunkat és érzelmi életünket meghatározó „rendszerünk”, azaz tulajdon énünk is állandó felülvizsgálatra szorul, különben előbb-utóbb önmagunk kövületévé, másoknak pedig akadályozóivá válunk.
A gyakorlatban ez az Úrhoz való szakadatlan visszatérést jelenti, amit semmi más nem pótol, s egyáltalán nem is helyettesíthet. Az új és friss találkozást mindig keresni kell, mégpedig teljes szívünkből, teljes lelkünkből, és teljes elménkből. „Áldottak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők el is érik azt.” (Mát 5,6) A keresés önmagában is érték, mivel a szándék már megszenteli a mindennapokat. Törekednünk kell arra, hogy jobban és jobban odaforduljunk őhozzá, aki elkezdett bennünk valami nagyon jót – magát az üdvöt. Ne csak morzsái maradjanak a „ragyogásnak”, amiről az agg költő boldogan vall – hanem az töltsön is el, legyen benne valóban látás, a végleges létezés gyönyöre. Urunk Jézus nem kevesebbet kezdett el bennünk!
Az erre emlékeztetett, és valóban emlékezni is hajlandó lélek egyszerűen kincset talál. Először magát a Bibliát, mint naponkénti lelki kenyeret, aztán testvéreket (nem csak társaságot), akik révén előre léphet lelkiekben – végül pedig a „megértésben” való növekvést. Ez utóbbi életre szóló program: sosem vagyunk egészen készen. Ismereteink töredékesek, de gyarapodniuk lehet és kell is, mégpedig nem adatok halmozásában, hanem a megértés mikéntjében. Másként közelít a valósághoz a tudós, másként a művész, és ismét másként a misztikus. Ne féljünk ez utóbbi szótól: a görög müsztész „beavatottat” jelent, ami a keresztség felvétele előtti tárgyi ismeret-szerzést, de azzal együtt életváltozást is jelentett. Pontosan erre vágyik mindenki – elérni igazi önmagát. Bámulni a fénybe, és – ragyogni általa!
Végül pedig az Úrral való friss találkozás a helyes életben való gyakorlottságot is terem – mikor is magunk meg tudjuk már ítélni, mi a különbség jó s rossz között. Hiába hasonlít a rutinra, attól ezer mérföldekre van: a rutin ugyanis a könnyebb út, s mint ilyen szemfényvesztés és konfabulálás, bármily zsonglőrködés volna is szavakkal vagy akár muzsikával – míg a Pál által a filippieknek ajánlott út a lélek belső érlelődése, amit a jó cselekvése, megvalósítása hoz bennünk létre. S akkor már nincs szükség sem a test balzsamozására, sem pedig a lélek reinkarnációjára; de még az ítéletet is ráhagyhatjuk Urunk Jézus Atyjának irgalmára (2Kor 1,3) – mert eljutottunk Istennek arra a megismerésére, ami egy földi embernek tökéletesen elegendő az üdvösség elő-ízeként. Egyetlen példát hozzunk csak ide, mire juthat valaki intellektuálisan, a kimondhatatlan Név megismerésében:
„Isten és minden lény középpontja a sötét és hideg tűz, a démoni bőszültség és düh, amit azonban Isten minden pillanatban megfékezve meleg értelemmé változtat. Ez az ellentétek egysége, a „coincidentia oppositorum.” Ezt az egységet azonban az ember megtörte – és ez a korrupció. Ezt a korrupciót kell az embernek önmagában átvilágítania, s ennek révén az eredeti egységet áldozattal helyreállítani.” (Darabos P: Egy életmű fiziognómiája, III. 226. o.)
Íme, a személyes Isten-tudat, mint nélkülözhetetlen erőforrás és szakadatlan útmutatás – belső cselekvésre! Első lépcsőfok tehát az életöröm, amit a hála révén állítunk helyre: örülni mindannak, amit kaptunk és gazdagított, mint gyermek a játéknak – örülni magának a létezésnek. Következő fokozat rádöbbenni a korrupcióra, amit viszont magunkban mi teremtettünk: nem kellemes élmény. Ide tartozik a rosszkedv, mások szakadatlan hibáztatása, és természetesen a határtalan önzés. Nagyon sokan ki is kerülik ezt a szembesülést, s ragaszkodva egyéni tulajdonságaikhoz, önmaguk karikatúrájává válnak.
Végül a valóban felébredtek visszamennek a létezés forrásához, Istenhez – és a „fénybe bámulva” megújulnak. Teszik azt, amiről tudván tudják már, hogy helyes – ha nem is mindig kényelmes. Haladnak a megismerésben – ami valójában az Úrral való egyesülés. „Isteni természet részesei lesznek”, mivel leteszik gőgjüket és összes félelmüket. Isten gyermekeivé válnak! Erre biztatja Pál a filippieket, és minket is: nem elhagyni magunkat, hanem vissza az Örökkévalóhoz, aki a Vagyok, a „Létezvén létező” – s mind jobban és jobban növekedni az ő valódi megismerésében. Így is legyen. Ámen.