A lélek eltorzul, amint föladja eredeti, isteni származását, s azt a minimális hivatását, hogy legyen „derék gyermeke korának.” Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. augusztus 24.

Kiválhat az, ki derék embere korának

 

Lekció: Róm 1,18-32

Textus: Mát 22,34-40

„Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Ő pedig így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első, és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

 

Igehirdetés

A mai kortárs zeneszerzés egyik módszere, hogy vesz egy „talált tárgyat”, ami lehet egy Weöres vagy Berzsenyi vers, de akár a csillagos ég fényeinek sziporkázó térképe, vagy akár egy fekete lyuk gázfelhőjének gamma-sugárzási grafikonja, lényegében bármi – s hangokat rendel a betűkhöz, hanghosszakat a csillagok fényerejéhez: egyszóval lekottázza, hangokká alakítja az adott tárgy „rendszerét.” Természetesen a komponista beleteszi ebbe az átkódolásba minden tudását, zenei és egyéb műveltségét, sőt egyéni élete problematikáját, aktuális gyászát vagy éppen megoldatlan kérdéseit, egyszóval önmagát – mi pedig már csak magával a művel találkozunk… Ha találkozunk. Mert a szükséges háttér-információik, s elegendő intuíció (s talán empátia) hiányában esetleg csak nézünk, mint borjú az új kapura, vagy fülelünk, mint kismacska Beethoven Kreutzer-szonátájára…

A védekezés ilyen „merényletek” ellen rendszerint a masszív ellenállás: maradjunk csak a musical-eknél, vagy maximum a romantika és esetleg a klasszika elfogadott remekeinél. Holott egyáltalán nem állíthatjuk – milyen alapon tehetnénk is – hogy a kortárs művészet egyetlen nagy szemfényvesztés! Emberek egész életüket rászentelik, s olykor évtizedekig dolgoznak egy-egy képen, szobron, regényen vagy zenei tételen, míg végre talán összeáll az „opus.”

Így volt ez régen is: Goethe a maga korában ki sem tudta adni a teljes Faust-ot, amit egyébként huszonévesen kezdett el, élete derekán Schiller ösztönzésére újra elővett és folytatta – de már nyolcvankettő volt, amikor végül mégis befejezte a II. részt – amit ma ezer ember közül kettő, ha végigolvas, holott világirodalmi és szellemi hatása felmérhetetlen. A nagy tudós, C.G.Jung írja személyes visszaemlékezéseiben, hogy már neves pszichiáter volt Zürichben, amikor édesanyja egyszer elgondolkodva ezt mondta neki: „Nem tudom, fiam – talán el kellene olvasnod a Faust II-t…”  Ő megtette, s tudományos kiindulása és kutatási érdeklődése teljesen új irányt vett – éspedig azt, ami igazán világhírűvé tette, s amit életműveként egyetemeken ma is tanítanak.

Mi ma itt az igehirdetésektől azt a műfaj-idegen kísérletet tesszük, hogy éppen Goethe-nek, e hatalmas, egyetemes gondolkodónak nagy művéből ragadunk ki egyetlen „talált tárgyat”, vagyis pár sornyi idézetet – s többet talán nem is teszünk, csak ámulunk és hümmögünk fölötte. (Lekottázni nem fogjuk.)

Jó tudni, hogy jeles szerzőnk az antik, klasszikus világot s annak művészetét tekintette érvényes paradigmának, beleértve az ókor mitológiáit is – s úgy gondolta, egyéni felismeréseit nyugodtan adhatja azon korok tenger-isteneinek, tündéreinek és szörnyeinek, vagy éppen filozófusainak szájába, mellesleg megszólaltatva saját nagy kérdését is: hogyan fér össze mindez a nagyszerű költészet a bontakozó (és valóságosnak bizonyuló) modern, természettudományos, racionális kutatások eredményeivel? Ő maga is végzett komoly botanikai, kőzettani, sőt fénytani megfigyeléseket, és közvetlen kapcsolatot ápolt tudós barátaival, miközben megmaradt gondolkodónak és főleg költőnek, azaz – művésznek.

Ezt a súlyos problematikát, vagyis a humán és reál műveltség európai hasadását úgy kezeli említett nagy művében, hogy Faust, mint tudós, elméletileg kikutatja vegykonyhájában az „ember összetevőit”, s egy üveggömböcskében már ott is a „Homonculus” – vagyis eljön az idő, amikor a tudomány kiterjeszti körét a legmagasabb emberi működések vizsgálatára is. Parányi „elméleti embere” bár beszél, vagyis lehet hozzá viszonyulni (vö: AI) – de nem képes testet ölteni, „embernyi emberré” válni. Költőnk itt Thalész-t, a görög filozófus-matematikust hívja segítségül, akit mi csak „tételéről” ismerünk még az iskolából, s őt beszélteti maga helyett. Ő a világon minden létezőt, de főleg az életet a víz alapeleméből vezetett le, ez volt, ahogy akkoriban mondták, az ő „arché”-ja. A jelenetben az alakját folyton változtató Prótheusz tengeristennel társalog, aki ezúttal éppen delfin képében van jelen – s a filozófus kérésre a tengerbe viszi Homonculust, a biológiai élet magvát – hogy az ott fejlődjön tovább „…az emberig van még időd”  gondolat jegyében…

 

PRÓTEUSZ:

„…Biztos az út a nagy sikerhez:

hátamra veszlek, s egybekelhetsz

az óceán habjaival.

 

THALÉSZ:

Dicséretes vágyad ne fékezd,

a Teremtés legkezdetén kezdd!

Gyors működéshez gyűjts erőt!

Örök törvény szerint, ezerszer

ezernyi új formát veszel fel,

s az emberig van még időd.

 

PRÓTEUSZ:

Szellemként jöjj a híg elembe,

élj s fickándozz kedvedre benne,

széltében-hosszában tiéd;

csak sose törj felsőbb körökbe,

mert ha emberré válsz, örökre

az maradsz, s följebb nem viszed.

 

THALÉSZ:

Ahogy vesszük: így is kiválhat

az, ki derék embere korának…”

                                                          (Faust II. 2. felv. ford: Kálnoky L.)

 

A mi Madách Imrénk, akire nagyon büszkék lehetünk, hisz fő művét negyven nyelvre fordították le, mélyen hatott e mű: „Az ember tragédiájában” Ádámot és Évát vezeti végig, s immár nem az élettani, hanem a történelmi korszakokon. Mindenesetre, bennünket most a fenti Goethe-idézet vége foglalkoztat leginkább:

 

„Ahogy vesszük: így is kiválhat

az, ki derék embere korának.”

 

E sorok ugyanis a biológiai fejlődés síkjából átemelik a kérdést az erkölcsi tartás és teljesítmény világába, vagyis a sajátosan emberi területre. Nekünk a táplálkozáson és fajfenntartáson, a nagy alapösztönökön túl ugyanis más dolgunk is van az életben: „derék embernek” lenni…! Bár az embert a magyar nyelvben hagyományosan főleg a férfiakra értették, itt nyilván nőkről és férfiakról egyaránt szó van, mint Madách-nál is.

Vegyük észre mindenekelőtt, hogy a nagy német költő hisz az ember akarat-szabadságában. Lehet valakiből saját szándéka szerint mihaszna naplopó, de kiváló költő, államférfi, családanya, kutató vagy művész is. Felnőttként senki nem okolhatja már sem szüleit, sem pedig a kort, amibe született – maga felel mindazért, amivé válik.

 

„Ember vigyázz, mivé lesz változásod:

Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.”

                                                 (Angelus Silesius, Kérubi vándor, ford: Szabó Lőrinc)

 

Nyilván vannak velünk született hajlamok, „képességek és képtelenségek”, s vannak háborús vagy békésebb történelmi idők is: természetesen mindezek nagyban befolyásolják egy ember földi életét. Ám a körülmények és hozzánk érkező egyéb külső impulzusok mellett mindig ott a nagy kérdés, hogy mit kezd valaki ezekkel az érintésekkel: hogyan old meg egy házassági válságot, miként felel meg országa őt is érintő problémáira, s „mit hoz ki” a saját tehetségéből vagy tehetetlenségéből!

Ezt azért fontos itt leszögezni, mert Bibliánk pontosan ugyanezen az állásponton van. Sőt, egészen súlyos bűnöket és állapotokat (!) is magának az embernek ró fel, melyek hitetlenségéből és istentelenségéből következnek – ahogy ezt lekciónk tételesen részletezi. (Róm 1,18-32) Félelmetes csupán végigolvasni is – de nagyon egyértelmű! A lélek eltorzul, amint föladja eredeti, isteni származását, s azt a hivatását, hogy legyen „derék gyermeke korának.” Erről még hallunk majd alább – ám először azt kell magunknak egyértelművé tenni, hogy igenis, nagyon sok múlik akaratunkon. Ember-voltunk transzcendens csodájára egyedül a „teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből való ”  Isten-szeretet a helyes válasz: minden egyéb méltatlan – a Szentírásban is ez az „első és nagy parancsolat.” (Mát 22,36-39) A bűn akarati kérdés, nem elkerülhetetlen sors – a hit pedig szívünk Istennek való igaz odaadása.

Ha ez hiányzik, mi marad? Leggyakoribb a vállvonogatás: nem tudjuk, miért vagyunk itt, gyakorlatilag mindegy is… És emberek néznek ki a fejükből bambán, kifejezéstelenül, mint Csontváry hatalmas élet-analízisén, „A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben” – ahol mindenki tökéletesen el van foglalva önmaga állapotával. Nem ritka azonban a keserű vád sem: „Nem én akartam, hogy éljek” – amiben olykor magát Istent teszik felelőssé minden elképzelhető emberi galádságért. Bizony, szomorú körkép rólunk, emberekről – akiket pedig Szentlélekkel szívünkben betölthetne a boldog, ünnepi odaadás éppúgy, mint az éltető, áldozatra is kész ember-szeretet, legalább a hozzánk legközelebbiek iránt!

De mire gondolhatott a nagy német költő-gondolkodó, amikor a biológiai élet-mag „Homonculus”-t útjára indította a tengervízben, hogy egykor ember legyen belőle? Soraiból egyértelmű: a törzsfejlődés végén további (testi) mutációban ne reménykedjen, szárnya sosem fog nőni – ő maga az marad, ami.

 

„…ha emberré válsz, örökre

az maradsz, s följebb nem viszed.”

 

Igen, vannak megváltoztathatatlan paramétereink: termetünk, szemünk színe, ujjlenyomatunk – még uralkodó kedélyállapotunk vagy legfőbb tulajdonságaink, lelki feszültség-enyhítő módszereink és szellemi képességeink is ilyenek. Ide tartozik a családi hely, ahová születtünk, és emberi minőségünk, rangunk is, amit szintén magunkkal hozunk. De mégis van tovább: önmagunk fölé emelkedni. Megtalálni útját-módját, hogy többek legyünk távozásunkkor, mint amikor ide érkeztünk.

A talányos „…így is kiválhat / az, ki derék embere korának” mondatból értjük meg: kötelességünk a valóságot magunk körül egészében tudomásul venni. Keveseknek adatik meg, hogy olyan egyetemes gondolkodókká legyenek, mint Goethe, aki otthon volt a filozófiától kezdve a versíráson át az alkémiában, a mérnöki tudományokban és a festészetben egyaránt: de az már a mi dolgunk, hogy szűkebb környezetünkben hasítások nélkül szemléljük az életet. Mert mi a hasítás? Úgy tenni, mintha az élet bizonyos területei nem is léteznének: lényegében lehazudni az égről a csillagokat. Orvosilag itt a pszichiátria területén járunk, ahol a „pszichopátia” egyik döntő ismérve éppen a hasítás – hazudni önmagunknak. Rendszert csinálni a féloldalasságból, természetesen lehetőleg a magunk javára és igazolására. Össze fog dőlni az így épített vár? Nem is tehet mást – de addig is jó menedéknek tűnik. Tűnik, bizony – mert nem az. A végső elszámolásnál mindenképpen kártyavárként omlik össze, sőt, még sokkal hamarabb – ha más nem, Júdás példája igazolja. Valóban boldog, aki nem várja ki azt a percet, hanem idejében szembenéz a valósággal – gyógyulására lesz!

Mit jelent az, hogy valaki „derék embere korának”? Ezekben a napokban eszünkbe juthat akár államalapító István királyunk is, aki minden bizonnyal ilyen volt. Jézus pedig így fogalmazza meg a még mélyebb összefüggéseket: „Ha este veres az ég, azt mondjátok: szép idő lesz. Reggel pedig: ma zivatar lesz, mert borús az ég. Képmutatók, az ég arcát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok? E gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik számára más jel, mint a Jónás próféta jele.” (Mát 16,2-4) A zsinagógán belüli meghasonlás idején írták le ezt a szóbeli hagyományból Kr.u. 70 táján, amikor némelyek Jézus követői lettek, mások viszont nem – és szakításra is került a dolog. Ha a Feltámadott jelenléte s az abból fakadó boldog, új élet nem kell valakinek – erre utal Jónás három napja a cethal gyomrában, majd csodálatos szabadulása – akkor más jel nincs. Az ember életének értelme a krisztusi szeretet elérése, s ezen nincs mit tovább magyarázni.

Amennyiben szó szerint kívánjuk átkódolni, mit is jelent még, hogy ő „derék embere korának”, akkor úgy kell fogalmaznunk, hogy tudja, mi a dolga. Ismeri és szereti a helyét: azon dolgozik, amit kedvel. Leginkább hivatásnak fogalmazhatnánk, de biztosan olyasmi, ami nincs korhatárhoz kötve: kis Sámuelként, vagy agg Simeon és Anna módján is hiánytalanul betölthető. „Embernyi embernek” lenni, mint fent fogalmaztuk – ahol az istengyermekség mindig fontosabb, mint az életkor adta kondíciók. Megragadottnak lenni s az égre figyelni úgy, hogy abból helyes, előre vivő cselekedet is származzon. Sápadt párhuzama lehet – álságos módon – sima hatalmi ambíciók palástjaként a „közjó szolgálata” – amit ezért mindig alaposan meg kell vizsgálni, milyen valós következményeket hoz. Ez még az igehirdetésre is érvényes: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket”, mondja Megváltó Urunk, „…minden jó fa jó gyümölcsöt terem, és minden rossz fa rossz gyümölcsöt terem.” (Mát 7,15-18)

Abból indultunk ki, hogy az embernek szabad akarata van. Egészítsük ki végezetül azzal, hogy ez a szabadság eljátszható – s most ne csak a konkrét börtönökre és fegyházakra gondoljunk. Megragadunk valamit, hogy birtokba vegyük, hisz oly kívánatos – de az is megragad minket, s birtokba vesz: ezer példa igazolja. Éberség hiányában így járunk. Még saját kedvenc gondolataink, jellegzetes reagálásmódjaink is foglyul ejthetnek, s ez alól a legkiválóbbak sem kivételek. Tanácsos szakadatlan figyelni, s ide tartozik – akire tartozik – a minőségi szellemi orientáció is. Egy biztos: valamennyire mindenkire tartozik!

Aztán a „hasítás” hátrányairól hallottunk, mert a valóságot teljes egészében kell elismerni. Nem elég egy nagy és hangos „Én”, amivel mondatainkat és bizony gondolatainkat is általában kezdeni szoktuk: az én véleményem, az én érdekem, az én sebeim… Az elmélyült ember tiszteli tárgyát, amit vizsgál – sőt még azt is, amiről (akiről) beszél. Legyen vége a szubjektum diktatúrájának – s nőjünk fel végre legalább a „közjó”-ig, tudva, hogy onnan van még sokkal tovább is. Hová? A teljes szívvel, teljes lélekkel és minden erővel való Isten-szeretetig, s az abból fakadó, emberek iránti szeretetig.

Legvégül e sorokban tartozunk még Thalész-Goethe reputációjának helyreállításával is. Előbbit, mármint Thalészt letudtuk valamikor „tételével” együtt az iskolában, utóbbit pedig legtöbben jószerével csupán irigyei tolmácsolásában látják, ha látják egyáltalán – műveit pedig oly sokan nem is olvassák. Pedig úgy költészete, azaz versei, mint egyéb művei is nagyszerűek. Szólaljon meg kettőjük közös hangja, ami főleg a tagadónak kikiáltott nagy német igazabb, bár rejtett arcát villantja fel:

 

THALÉSZ:

„Nem tudok magam se szebbet,

mintha a csöndes, meleg

fészekben szent hiedelmet

ápolnak jó emberek.”

                                                   (Faust II. 2. felv. ford: Kálnoky L.)

 

Mi sem tudunk, sőt nem is akarunk ennél szebbet – hisz már ez is messze több és magasabb, mint ahogy átlagosan élünk. Hát legyen kedvünk új utakhoz, kísérletekhez, irodalmi búvárkodásokhoz is: akár még gyöngyöket is lelünk – ki tudja! Az sem baj, ha vállalkozásunkból csupán egy-két oldalnyi telik naponta, s akár napokig elmélkedünk egyetlen mondat felett – de hát a Tokajit sem vizespohárból isszuk. Így is legyen. Ámen.