Beszélni három év alatt megtanulunk, hallgatni viszont sokan harminc év alatt sem tanulnak meg. Ízlelgessük csak a bibliai üzenet jó ízét: „értünk való hallgatás.”  Micsoda kincs, ha tudunk már nem visszavágni, hanem bajszunk alatt somolyogni – pedig azelőtt olyankor már régen fölcsattantunk volna… Erről szól az alábbi igehirdetés. 

Igehirdetés 2025. augusztus 17.

Én sem mondom meg

 

Lekció: Márk 11,27-33

Textus: Márk 11,33

„…Én sem mondom meg nektek, micsoda hatalommal cselekszem ezeket.”

 

Igehirdetés

Az evangéliumokban gyakran találni különös, érthetetlen fordulatokat. Próbáljuk érteni ezeket, ám nem mindig megy – hát tovább lépünk, talán a folytatás, majd az megmagyarázza… Igen, a folytatás: mely azonban nem mindig az adott szöveg további részében, hanem a Biblia egészében, ezerötszáz oldalában rejlik – mert ez a könyv egy nagyon is gazdag, összetett „rendszer”, ha egyáltalán illik rá ez a szó. Célja pontosan a hétköznapi racionalitások fölé emelni földhöz ragadt lelkünket. Annak közelébe kíván minket vinni, akinek nevét sem vagyunk méltók kimondani, holott minden dolgok forrása és egyben célja is. Akinek létében nincs keletkezés és elmúlás, mert ő az Alfa és az Ómega, aki van, volt és eljön, a Mindenható – ezért lényének titkát mi igazán fölmérni, de még elgondolni sem vagyunk képesek. A Szentírás minden betűje az ő magasabb világa felé vonz, ahol a főhajtás, vagy még sokkal inkább a térdre borulás a belépő: „Itt vagyok Uram, ítélj fölöttem igazán – de nagyon kérlek, rendelkezz velem mégis kegyelmesen. Kyrie eleison, Christe eleison…!”

Természetes, hogy a nagyra nőtt énnel bíró embernek, akik a dolgok szokásos menete szerint általában vagyunk, ez így eszében sincs. Ő sorolja a maga jogait, hivatkozik méltóságára, s jobb híján hisz a tudomány és technika végső erejében, mint amiknek hatóköre végtelen (ld. sci-fi irodalom) – és harcba is száll egy olyan csatában, ahol egyáltalán nem vetett számot a „maga tízezerével” – így aztán fogalma sincs arról, hogy átellenesének messze-messze nagyobb serege van „húszezernél”… (Luk 14,31) Pedig Isten országa pontosan ilyen: belső számvetés és elmélyült, hitbeli döntés nyitja kilincsét, ahova belépve az élet teremtő Urát „csak hódolat illeti, nem pedig bírálat.” (Madách)

Ezt a lelki fegyverletételt hívjuk bibliai szóval megtérésnek, ami megváltoztatja egész alapállásunkat – s ha ez nincs, akkor érdemben semmi sincs, csupán az önhitt, és szükségképpen bukásra ítélt ember – aki ennek megfelelően szomorúan, sőt kétségbeesve néz szembe saját fizikai elmúlásával.

Itt említsünk meg egy még rosszabb verziót: van „fordított megtérés” is. Valaki egyszer járt már hitben, talán naiv kisgyermekként, talán egy felnőttebb lélek időleges hatása alatt, ki tudja – ám csendben elindult vissza, „elfelé” Istentől… Nem látványosan, nem is közvetlenül tagadó identitással, ó, nem. Csupán belesüppedt a mindennapok ezer gondjába, megélhetési, karrier és családi problematikáiba, ahol mindig „magának kell helytállnia” – s végül nem is maradt a drága kincsből semmi, ami valaha odakapcsolta a Lélek uralmához. Néhány nosztalgikus sóhajon túl megmaradt kisebbik énjének átjárhatatlan, szürke falai között, ahol természetesen kényelmetlenül érzi magát.

Hát ezért nagyszerű, amikor az evangéliumok kizökkentenek, megállj-t parancsolnak, s arra késztetnek, hogy intellektuálisan is rádöbbenjünk: mi emberek mindenkor egy egészen eltérő valóság határán járunk – amely nem az ember országa. Ez az igazi „másság” – bár Berzsenyit, Vörösmartyt és Aranyt forogni vélem sírjaikban, mikor ezt a szörnyszülött szót valahol egyáltalán használják… Igen, a „das ganz Anderes”, mondja a német – ám nekünk magyar az anyanyelvünk, reformátusként pedig elvont konstrukciók helyett szívesebben mondjuk régi énekünk szavaival, mely a Miatyánk parafrázisa:

 

„Mennybéli felséges Isten,

kinek dicsősége ott fenn

boldog lelkek seregeit

láttatik véghetetlenül:

E teljes világ általad

teremtetett, áll és marad…” (332. dics. 1.v.)

Jézus maga eredetileg az akkori vallási „elkülönülők” (phariseioi) közül való lehetett, akik ácsok, földművesek vagy akár kereskedők voltak, ám amellett a péntek estét bizonyosan a tanházban töltötték a szent írások tanulmányozásával, sőt memorizálásával, s az egyébként egyiptomiaktól importált tabunak megfelelően, le nem ültek volna egy asztalhoz étkezni más hitűekkel. (1Móz 43,32) Megváltónk azonban túllépett betű-hitű szűklátókörűségükön, s volt mersze szembefordulni széles körben elfogadott tekintélyükkel – az evangéliumokban megőrzött, farizeusokkal folytatott kemény vitái mindenesetre erről vallanak. Az ő „hitnyomozóik” jönnek most hozzá (lám, ez sem az inkvizíció vagy éppen a totális államok találmánya) – s tudakolják, miféle hatalommal viszi végbe gyógyításait.

S itt zökken a történet először. Jézus ugyanis nem a keresztyén lélekkel illendőnek vélt „jóság” hangján válaszol. A szellem, a gondolatok világában nem az illem jön szembe velük, hanem a valóság: s minél őszintébb a konfrontáció, annál több az esély az ébredésre is. Hogy ez adott esetben egy kifejezetten furcsa, vagy éppenséggel „idegesítő” dialógus révén jön közel hozánk? No, igen – az idegesség… Nevezhetjük bosszúságnak, frusztrációnak, tulajdonképpen mindegy. A családi életben mindennapos állapot, mint az egymás közti súrlódások elkerülhetetlen terméke, de a társasházi körülmények közt lakók is tudnának mesélni róla.

Mert mi is az „idegesség” tulajdonképpen? Az irritált félálom, mondja Hamvas – és jobban aligha találta fején a szöget bárki. Ami saját erkölcsi-hitbeli színvonalunkat illeti, állapotunk rendszerint valóban a félálom. Kisgyermekeknél látni, hogy időnként elbambulnak, csak „néznek ki a fejükből” – s orvosi EEG-vizsgálatok tényszerűen megállapították, hogy agyukban ilyenkor valóban alvásos biológiai folyamatok zajlanak, hosszú másodperceken át. Elvileg ébren volnának ugyan, ám közben egy ideig mégsem.

Legmagasabb emberi funkcióink tekintetében, amilyen a valódi felelősség, az élő hit, vagy a szeretet éber és konkrét állapota, mi felnőttek is sokkal többet vagyunk „félálomban”, mint gondolnánk. Éppen az a baj, hogy nem is tudunk róla, annyira megszokott állapot. Mivel mások is pontosan így vannak ezzel, általuk még igazolást is kapunk: „ez olyan emberi”… Ha viszont a kellemes zsongásba kívülről valami zavaró avatkozik, már ott is az idegesség – előállt az irritált félálom. Most miért mondta ő ezt így? Mit képzel magáról? S egyáltalán, tudja-e, hogy ki vagyok én…?!

Az evangélium ezeken a zökkenő felületeken érinti az embert legközelebbről, pont a legkényesebb pillanatokban – amennyiben fölmutat a feszült lélek számára egy kiutat, amit sem sok tudás, sem magas művészet, de mégoly buzgó vallás sem képes elérni és lehetővé tenni – a Feltámadott jelenlétét egy egyszerű ács, földműves vagy akár kereskedő mindennapjában…! Ahol az ő hangját meghallják s befogadják, mi több, élnek is vele, ott az „irritált félálomból” hirtelen lelki növekedés lehet, mert – a testté lett Ige, a Christus Incarnatus éppen ezért jött közénk! (Ján 1,12)

Álljunk azonban meg egy pillanatra a „hitnyomozás” témájánál. A küldöttek, akik Jézushoz jönnek, látszólag egy tárgyilagos kérdést tesznek föl, azonban jó okkal gondoljuk, hogy a maguk részéről egy nagyon is határozott „saját rendszer” tekintélye mögül: nekünk itt Jeruzsálemben biztosan igazunk van, ehhez kétség nem fér – te pedig csak védekezz és magyarázkodj. Vannak, akik szerint éppenséggel Belzebub hatalmával gyógyítasz..! (Márk 3,22)

Ez a gátlástalan támadó szellem ma is ismeretes, elsősorban a magát tárgyilagosnak hirdető sajtó révén, mely a konkrét híreket eleve keretezve tárja a nyilvánosság elé, miközben használt nyelve, fogalmainak, elnevezéseinek minősítő jellege egy igen karakteres – rejtett, ugyanakkor mégis kristályos háttér-álláspontra vall: a kérdező nagyon is tudja, mit akar hallani, s hol a csapda a dologban. Egyetlen kérdésbe mainapság rendszerint minimum három becsületsértés van csomagolva – ez az újságírás mai „műfaja”… Bizony, akadnak emelkedettebb irodalmi formák – ám ez most nem tárgyunk. Szögezzük viszont le, bármelyik oldal jár is el így, annak útja a hamisság. A Jézust kérdezők is maszkot viseltek: objektívnek tűnő kérdésükben nem is akármilyen vád volt megfogalmazva: Hogy jössz te ahhoz, hogy a főpapok által képviselt, ab ovo igaz narratívánál egyebet taníts…?

A jeruzsálemi „rendszer” lényege ugyanis az volt, hogy a nép vallási büszkeségét kihasználva a főpapok saját magukat Róma egyenrangú ellenfelének pozicionálták. Azt – a birodalomban egyébként életveszélyes – álmot kergettették a néppel, hogy a megváltás egyenlő a római csapatok kiűzésével, vagyis a teljes körű politikai szabadsággal. Jézus megsiratta a várost, mikor virágvasárnapi bevonulásakor a zarándokok pálmaágakkal, az egykor sikeres makkabeus szabadságharc jelképével köszöntötték őt – mert látta ennek a lázálomnak súlyos következményeit. (Luk 19,41-44)

Mit tesz e furcsa kimenetelű párbeszédben Megváltó Urunk – miérettünk?

Visszaállítja az isteni kijelentés szent méltóságát, vagyis azt, hogy a róla való tudást nem lehet „utcán át” árusítani. A Világegyetem királyának még nevét sem szabad kimondanunk, nem hogy titka „gyöngyeit a disznók elé vetni.” (Mát 7,6) Jézus Pilátussal abbahagyta a dialógust, amint az a személyes, lelki tájékozódásból közönséges őrszobai kihallgatásra váltott. Urunk úgyannyira hallgatott, hogy a helytartó mélyen elcsodálkozva, sőt haraggal azt kérdezte: „Nekem nem felelsz?! Nem tudod, hogy van hatalmam téged megfeszíteni, és van hatalmam szabadon is bocsátani…?” (Ján 19,10)

Isten dolgai bensőbbek érzéseinknél, még sejtéseinknél is: a lényünk alapjaiba vannak beleírva. Nagyon kell rájuk vigyázzunk, s mindig újra ezeknek igazságaihoz kell visszatérjünk. A legmélyebb mivoltunkkal való azonosság már ővele egység – hisz a maga számára teremtett bennünket. Beszélnünk róla csak igen-igen óvatosan szabad. Mindig bánt, amikor harminc perc alatt ötvenhétszer mondják ki a kimondhatatlan Nevet, néha egyetlen mondatban háromszor is… Egy kívülálló valamikor így fogalmazott: „Ha valaki merészeli kimondani Isten nevét, hát teremtsen is hozzá olyan légkört…!” S igaza volt, mert a kevesebb több.

Jézus hallgatása Pilátus előtt értünk való hallgatás. Beszélni három év alatt megtanulunk, hallgatni viszont sokan harminc év alatt sem tanulnak meg. Ízlelgessük csak a bibliai üzenet jó ízét: „értünk való hallgatás.” Micsoda kincs, ha tudunk már nem visszavágni, hanem bajszunk alatt somolyogni – pedig azelőtt olyankor már régen fölcsattantunk volna. Még az Örökkévaló hallgatását is érthetjük értünk való hallgatásként: villámolhatna és mennydöröghetne is ő…!

Mostanában mindenki színre akar lépni, egyetlen nyüzsgés az élet, és bizony rengeteg a fontoskodás – újabban sajnos, már a gyűlölködés is. Nem kell minden ringbe beszállni. Sőt, minél több küzdelem van két ember (vagy akár két csoport) között, annál valószínűbb a patológiás háttér. Egészséges lelkű ember nem hangoskodik, nem vált ki ordítást másból sem – hanem csöndben ragyog, mint éjszaka a csillagok, s ha szól is, halkan és udvariasan teszi.

A legfeltűnőbb azonban mégis az, hogy a jeruzsálemi „hitnyomozókat” nem a megtisztult leprások, látóvá lett vakok és az újjászületett, egészséges lelkek boldogsága érdekli, hanem egyedül az, hogy érte-e csorba hatalmukat. A hiúság, mint történelemformáló erő. Sajnos, közelebbről ismerjük, mint érdemelné: gyakorlatilag minden bosszúállás és irigység rugója, a mindennapok legfontosabb vezérlő elve – annyira természetes már, hogy szót sem érdemel. Pedig ne szokjunk bele, bármilyen észrevétlenül mérgezi is a levegőt – jobb a tiszta szív, az őszinte elme! Nem látszat-tárgyilagosságra, hanem valódi tárgyilagosságra van szükség. Meg kell vizsgálni, szigorúan és igazságosan, hogy mi ér az életben a legtöbbet – s aztán ahhoz szabni magunkat. Nem függeni a körülményektől, mások várható vélekedéseitől, sőt, saját változó érzelmeinktől sem: ez a belső függetlenség hozza meg egyedül az igazi értékek uralmát!

Így tapasztaljuk meg, hogy Isten valóban szent, és őt még vallásos máz alatt sem szabad komolytalanul emlegetni. Rájövünk, hogy nekünk, embereknek hallgatni arany, beszélni csak ezüst. Átértékeljük még az ég azúr csendjét is, vagyis ha az Úr éppen hallgatna: pontosan értünk teszi, hogy végre elvégezzük elmaradt belső munkáinkat! A legnagyobb jó ugyanis, amit Jézus „én sem mondom meg nektek” igéjéből kaphatunk, hogy elérünk az igaz ítéletig. Magunknak kell észrevenni, ha körülöttünk, vagy akár bennünk valami a Belzebub munkája – ne várjuk a felismeréseket minduntalan másoktól. Ha pedig Isten dolga egy történés, hát kivált legyen nyitott arra a szívünk, nehogy „ellene harcolóknak” bizonyuljunk…! (Csel 5,39) Amint pedig gyógyulunk, a valóság is gyógyulni fog körülöttünk – ez ilyen egyszerű. És így is legyen! Ámen.