József és testvérei bibliai története kétféle boldogságról tud: egyik a gazdag és sikeres élet, amikor az „álomlátó” előtt, kire apja a legszebb ruhát adja, álmai szerint földig hajol valamennyi testvére. A másik „boldogság” az élet küzdelmeiből tanultaké, akik már tudnak sírni bűneik felett. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. augusztus 10.

Az értelmezési keretek fontosságáról

 

Lekció: 1Móz 41,37-57

Textus: Mát 5,6

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.”

 

Igehirdetés

„Megint egy elvi kérdés…” – mondja e címről a felületes olvasó, s már kattint is tovább. Régebben lapozott, amikor a könyvek még fontosak voltak, ám hol vannak már azok az idők. Ma nyilvános fesztivál-rendezvényeken ott a legnagyobb a nézőszám, ahol inkább árad a trágárság és jobban üvölt gyűlölködés. Még a vallásos lelkület is legfeljebb olyan szellemi táplálékot keres magának, mely a szívügyeiben segíti: sebeket gyógyít, vigasztal és az üresség ellenében lelkesít – vagy legalább szórakoztat… Semmi baj ezekkel a köznapi igényekkel, emberiek, természetesek – amennyiben kész valaki tőlük továbblépni, azaz nem csupán saját jól-létét, lelki egyensúlyát, lényegében elvesztett önmagát keresi, hanem a mindenkor s mindenkire egyformán érvényes, egyetemes valóságot is. Jézus úgy nevezi őket, akik „….éhezik és szomjúhozzák az igazságot.” (Mát 5,6) Aki ebben él, az el is éri, amit keres – s valójában ez a legnagyobb evangélium!

A Hegyi beszéd ezen gyöngyszemének csillogása (az „Isten országa” kifejezésen kívül csak az „igazság” szerepel kétszer a nevezetes nyolc mondatban!) – egy ószövetségi sikertörténet, József egyiptomi felemelkedésének értelmezésében vezet ma bennünket. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a Boldog-mondások, klasszikus görög kifejezéssel makarizmák – valójában nem pontosan boldog-mondások. A középkori Sacra Vulgata, a katolikus egyház latin Biblia-fordítása már „beati”-nak mondja, s a Luther-Biblia is ezen az úton jár, amikor „selig”-nek, azaz szubjektív értelemben boldognak olvassa ezt a szót – ám az eredetiből egyedül ránk maradt görög szövegben a makarioi, vagyis egyértelműen „áldottak” áll, amit a Franz Delitzsch féle (héberre visszafordított) szöveg is ashré-nek „áldottnak, üdvösnek” ért. Lehet, hogy a magyar boldog szavunknak is volt valamikor emelkedett jelentése, de a bod ősi magyar szótő „vastagot, erőteljeset, anyagilag tehetőset” jelentett, tehát vaskosan e világi sikerre és örömre utal. Mai nyelvünk „boldog” szavának valódi tartalmát József Attila keserű szavai világítják meg, mikor magáról azt írja:

 

„Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha; e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek…”

A másik, azaz „boldog” oldalt pedig így festi meg:

„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása…” (József A: Eszmélet)

– és jobb, ha az idézetet nem is folytatjuk. Nem dolgunk öncélúan filológiai területeken kalandozni, ám a Hegyi beszédben szereplő makariosz szó valóban „áldottat” jelent – ezért a jézusi mondás nyelvünkön leginkább így szólhatna:

 

„Azok élnek áldott életet,

akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot,

mert ők azt el is érik.”

 

Figyelemre méltó, hogy az angol King James’ Version, valamint a New Jerusalem Bible is a „Blessed are those…”  szavakat hozza a Máté 5,6-ban, s a modern orosz fordítás is „blazsennüj”-t alkalmaz, ami szintén „Isten-közeli, szentként tisztelt”  jelentésű. A francia fordítások heureux-je viszont „szerencsés, jó órában elkapott, sikeres”  kifejezésként érti – hacsak ennek is nem a hierosz vagyis „szent” görög szó volna az eredeti gyökere – amit azonban nehéz eldönteni.

De lássuk, miért fontos mindez! József és testvérei bibliai története kétféle boldogságról tud: egyik a gazdag és sikeres élet, amikor az „álomlátó”  fiú, kire apja a legszebb ruhát adja, s aki előtt álmai szerint földig hajol majd valamennyi testvére – egyszer csak mindent elveszít ebből a földi boldogságból. Miért veszíti el? Mert nem jól él a neki adott „cifra ruha” ajándékával, azaz tehetségével: rossz híreket hord atyjának a mezőn dolgozó testvéreiről. Siker-álmaival kihívja azok mélységes irigységét, egészen a gyilkos indulatokig. Éretlen még, nem képes önkritikára: alapállása szerint ő mindenképpen „más”  és „jó” – tehát csakis a testvéreivel lehet baj… Ősei hitéből egyelőre semmit nem realizál, gondtalanul lubickol az atyjától kapott szeretet-többletben – „boldog”, s más nem is érdekli. Testvérei kis híján megölik, aztán mégis egy kiszáradt kútba dobják, ahonnan már midiáni kereskedők húzzák ki, s adják el rabszolgának Egyiptomba.

Alapjaiban köznapi történet, mert az irigység baráti, sőt testvéri kapcsolatokat is képes ellenségességre változtatni, ahol hiányzik a vertikális dimenzió fegyelmező ereje. A valóságos Isten-tudat, mégpedig ahogy azt a makarizmákban találjuk: az ő „igazságának éhezése…”

A másik típusú boldogság az élet küzdelmeiből tanultaké – mikor visszatekintve a hihetetlen történésekre, látják egymás vétkein túl már az örök Szeretet végtelen jóságát is: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem – de Isten azt jóra gondolta fordítani.” (1Móz 50,20) Ez a szemlélet a világon legnagyszerűbb dolgok közé tartozik, hiszen megérti, hogy a kudarcok és szenvedések is valami hallatlanul jót voltak hivatottak munkálni életében.

Miben áll a döntő különbség? Az „értelmezési keretben” – ahol emberek a világ dolgait maguk számára elhelyezik. „Érteni” ugyanis azt jelenti, hogy egy történést, egy másik embert, vagy akár csupán egy fizikai tárgyat is a nála nagyobb egészben annak törvényei szerint úgy elhelyezni, hogy az harmóniához, a lélek megnyugvásához vezessen. Példának hozhatjuk a japánok ikebana művészetét, ahol három szál virágot, esetleg egyszerű faágat kell egy vázában elhelyezni. Egyik az ég felé irányul, döntően függőleges – ezt fő, vagy „nap-ágnak” nevezik. A másik csaknem vízszintes, ez a „föld ága” – vagyis a testi valóság, a mindennapok jelképe. A harmadik valahová közéjük kerül – talán az emberi lélekre mutatva, melynek világhelye tényleg az ég és a föld közötti tér. E hármat addig kell rendezgetni, amíg a lélek egészen meg nem nyugszik: így, most a legszebb. Pont olyan, amilyennek „lennie kell.” E művészetet ráadásul bárki, bármikor gyakorolhatja: lényege a bennünk adott esztétikai hajlam s a külső valóság, a virágok-ágak „legjobb elrendezésének” megtalálása. Az értelmezési keret itt a harmónia – amit egyébként, normális esetben a mindennapok erkölcsi cselekedeteiben is keresünk – hiszen a helyes cselekedet békességet teremt.

Akadnak persze, akik a világot kizárólag a szerzés, az anyagi előmenetel értelmezési keretében szemlélik – ők a vagyongyűjtők, akik „sokra is viszik” aztán. Vannak, akiket a hírnév, az ismertség vonz, belőlük lesznek a show-business „celebjei.” A verseny-szelleműek képesek nehéz munkával évtizedeken át, olykor szinte rabszolgaként megdolgozni az aranyéremért – s fejet is hajtunk tehetségük és hatalmas odaszánással elért teljesítményük előtt. A tudományos kutató szerzetesi magányban gyűjti vizsgálati adatait, és sokszor csak az utókor értékeli, milyen elképesztő ismereteket és összefüggéseket tárt is fel munkájában.

Ezek bármelyike lehet legitim, hasznos és a szó legjobb értelmében gazdagító, ám József és testvéreinek története pontosan azt emeli ki, hogy öncélúan, magában egyik sem áll meg. „Én és a pénz”, „én és a hírnév”, „én és a tudás”, de „az én és a szerelem” is (ld. Potifár feleségét) démoni torzulásokhoz vezethet. A feloldozást egyedül a harmadik szereplő, éspedig az élő Isten jelenvalósága hozza meg, aki fölé tud emelni a szembenállásnak. A hármas szám nagyon fontos: nem hiába lett a róla szóló újszövetségi tudásunk alapja is a trinitás. Amíg az ügyek mintegy az ő távollétében, vagyis a Mindenható nélkül folynak (micsoda abszurdum), tehát „aritmológiailag” a Kettő uralkodik, a barát vagy ellenség, a szembenállás a döntő realitás, mint a „rossz kettő” esetében mindig – addig bármilyen destruktív eltévelyedés lehetséges, a hazugság-rendszertől az öncsaláson át a rendszerbe iktatott gyilkosságig. „Értelmezési keretünkben” vele komolyan számolva viszont, tehát átengedve számára a hozzá egyedül méltó, középső helyet – nem csupán a mi lelkünk lel békességre, hanem a család, a közösség és akár egy történelmi helyzet is. Ezt emberi tapasztalat, értékes műalkotás, és az egész őskori hagyomány is így tudja.

De mi következik ebből mindennapi cselekedeteinkre nézve? Mit kell másként tennie annak, aki szándékában idáig már eljutott? József, mint a fáraó után Egyiptom második embere, kétszeresen is próbára teszi testvéreit, hogy lássa, mi lakik bennük. Felismerte őket, és nagyon is tudja, kikkel áll szemben – de magát még nem fedi fel számukra. Jutottak-e gyilkos irigységükből magasabb erkölcsi szintre, érettebb emberségre? Ez minden ember földi életének is egyetlen igazán fontos kérdése: hová jutott élete tapasztalatai által. Ha azok sem fogtak rajta, vagyis maradt, aki mindig is volt, akkor nem lehet rajta segíteni – ő az a bizonyos „reménytelen eset.”

Először keményen beszél velük, kémeknek nevezve őket, s bár ad számukra gabonát – de elhozatja öreg édesapjuktól legkisebb testvérüket, Benjámint, hogy igazolják, nem hazug történettel mutatkoztak be számára. Amikor ez megtörténik, s másodszor is jönnek ennivaló gabonáért, serlegét Benjámin zsákjába téteti, s a határról tolvajokként hozatja vissza őket, hogy legkisebb testvérét ott foghassa. Júda azonban előáll, s kész öccse helyett rabszolgaként örökre ott maradni, csakhogy az hazajusson öreg édesapja vigasztalására. Ekkor már nem tud uralkodni magán, és felkiált: „Én vagyok József, akit ti eladtatok Egyiptomba…! De ne bánkódjatok, Isten azért küldött el engem előttetek, hogy ti életben maradjatok.”  És sírva bocsánatot kérnek egymástól!

Micsoda történet – háromezer év után is nehéz megindultság nélkül olvasni. Az örök emberi szólal meg benne, és az, amilyeneknek lennünk kellene – csak éppen szétosztva különböző szereplőkre. Mindegyik mi vagyunk: a kedvencével kivételező apa, az irigy testvér, aki bosszút forral és rosszat is tesz a másiknak, az elbizakodott tehetséges, a zsákutcában vergődő, megcsalt börtönlakó, aki pont tisztaságáért szenved, aztán a ravasz próbára tevő, aki végére jár a dolgoknak, s végül az önmagát áldozni képes testvér – akivé lehetünk, ha nem hiába jártuk ki az élet iskoláját. Hatalmas freskó, a bennünk lakó lehetőségek színes tárháza, csak tanuljunk is belőle. Mit? Felfogni, megérteni, és – átalakítani „értelmezési kereteinket…!”

Ebben áll a nagy titok: nem lehet örökre megúszni egykor érvényes sémákkal. Okulni kell, mondhatnánk „fejlődni” – ha ez a szó nem lenne végletesen lejáratva. Júda valamikor nagyon is egyetértett testvéreivel, hogy öljék meg „álomlátó” testvérüket, Józsefet. Akkoriban még nem ő, hanem Rúben volt, aki megmentette Józsefet a haláltól. Aztán teherbe ejti elsőszülött fiának megözvegyült feleségét, Támárt, aki lefátyolozott prostituáltnak adja ki magát, hogy a sógor-törvény Onán általi megszegése ellenére mégis gyermeke lehessen – s csupán a nála lévő zálogok, a pecsétnyomó, zsinór és bot mentik meg a megégetéstől (amit pont Júda szorgalmaz), s így jut kárpótláshoz és méltó helyhez a családban.

Ez a Júda az (az ő nevéből ered a „zsidó” szó), aki immár az ézsaiási helyettes áldozat (Ézs 53,5), sőt, a szeretet magaslatáig emelkedik, s Megváltónk előképévé válik azzal, hogy vállalná Benjámin helyett az örök rabszolgaságot is. Íme, a lelki fejlődés: a gyilkos-jelöltből, a pénzért szerelmet vásárlóból – édesapjáért és öccséért önmagát áldozni képes valaki lett. Drámai, de igaz. Ahogy valaki szellemesen mondta: „Isten országában minden szalonna kutyából lett.”  Igen, még ez is lehetséges, mondja a szentíró!

Legyen hát minden csalódott, kiégett szívű emberből a „második naivitás” jegyében (P. Ricoeur) új lélek. Egy nem remélt, másik kezdetben Júda már nem úgy muzsikál, mint valaha – Istennél még ez is lehetséges! Férjen el „értelmezési keretünkben” Jézus nagyszerű mondata, mely ezt viszi további magasságba, egészen a Golgotáig, s annál is tovább: „Embereknél lehetetlen, de – Istennél minden lehetséges.” (Márk 10,27)

E hitbeli magaslatot egyszerre könnyű és nehéz is elérni. Nehéz azért, mert önfeladásról van szó: letenni indulatokról, érzelmekről, s ha kell – még a bosszúállás gyönyörűségéről is. Elismerni a teljes igazságot, ahogy az van – nem csupán a magam szubjektív jussát, amit szívesen lobogtatnék mindhalálig. Ugyanakkor könnyű is, mert hitben történik, a „szívnek elrejtett emberében”  (1Pét 3,4), egyedül Isten által ismert mélységében. Ott, ahol valaki még az ő titkait is vizsgálhatja a Lélek által. (1Kor 2,10) Ahol minden fontos gyökerezik is, de nem csupán az „én és valami más” megszokott szintjén, hanem immár – Istennel hármasban. Ez a döntő különbség. Hány házasság menekülhetett volna meg, ha a „ketten hármasban” (Gyökössy E.) örök titkából morzsányit is értettek és főleg, realizáltak volna… De „kettőn áll a vásár”, sőt, igazából hármon – ma pontosan ezt kell nagyon, nagyon mélyen megértenünk.

„Értelmezési keretünk” igenis, képes alakulni. Nevezhetjük természetes intelligenciának (a sok mesterséges között immár), ám egyszerűbb, ha valódi nevén hívjuk: ezt jelenti hitben élni! Isten gyermekei ne önmagukat állítsák, az nagyon megy a hitetleneknek is – hanem adják az első helyet végre az ő szeretetének. Attól a pillanattól, hogy ez tényleg történik, kezd átalakulni a világ. A gyanakvó bizakodni a kezd, a gyűlölködő pedig megérteni. A hullámokban elsüllyedő kinyújtott mentő kézre talál. A szív megtelik drága tartalommal: hiszen nem más, mint a Világegyetem Királya lakik ott…! S elindul valami valóban egészen új – élni kezd, aki addig csak vegetált. Így már érdemes embernek lenni. Fájdalmak, veszteségek, megváltoztathatatlan tények közepette is – érdemes! Hát ezért fontos, milyen „keretben” látjuk életünk dolgait, sőt, még a saját létezésünket is.

Lássuk azonban valóban a gyakorlati következtetéseket! Ha már tudjuk, hogy szellemi értelemben mindnyájan „képkeretezők” vagyunk, akkor ennek lényegi folytatása, hogy tudatosan gyakoroljuk is ezt a tevékenységet. Vegyük sorra életünk problémáit, s vizsgáljuk meg, melyik közülük elhanyagolt. Fogunk ilyet találni.

Ahol csak felszisszenünk, kifakadunk, akaratlanul magas c-re váltunk, vagy éppenséggel még beszélni sem akarunk – ott alighanem ilyesmiről van szó. Legyen vége a bújócskának – önmagunk elől menekülni méltatlan dolog. Felhalmozódnak az adósságok, s nem lenne jó, ha belehalnánk, ha egyszer mégis jönnek a végrehajtók. Akadnak kötelességeink, nem is kevés – ám vannak erőforrásaink is. Éljünk velük, fel fognak tölteni! Mostanában egy apró kerti gép nálunk parányi napelemről kapja az energiát: ha reggel tükrét csak pár fokkal is jobban a felkelő nap felé fordítjuk, már indít is – ennyinek kell történnie! Megpillantjuk a minket illető jeleket, lesz próféta, s lesz „nyilvánvaló látomás”  is! (Zsolt 74,9)

Elindulni, tenni is azonban – nem könnyű. Még akkor sem, ha már tudjuk, mi a helyes. Nagyok az ellenerők, főleg a saját tehetetlenségi nyomatékunk. Figyeljük csak meg, hogy amint viszont belekezdünk a jóba, már repít is. Nem kell a világot megváltani, az már megtörtént – elég annak tudatában tenni, ami – a mi dolgunk! Bizonyos szerhasználatok gyógyításában például máig nem találtak jobbat, mint a munkaterápiát, mert megtanít arra, hogy jó dolog magunkat hasznosnak érezni. A módszer akár efféle kötöttségek hiányában is alkalmazható: lévén ellenszere minden önelégültségnek, tunyaságnak és ürességnek. „A restség miatt elhanyatlik a házfedél, s a kezek restsége miatt csepeg a ház.” (Préd 10,15) Ne így legyen!

Végül „kis tükrünk nap felé” fordítása, meg a kapott energiák jóra használása után már csupán egy fontos marad: letenni félelmünket. Az ugyanis így, vagy úgy de mindenkit kísért. Félni a többiektől, a holnaptól, a visszautasítástól, bármitől. Mert félni kell. Ha más konkrétum nincs, az elmúlástól. De miért kellene? Hát nem annak vagyunk mi gyermekei, aki mindeneket előhívott a semmiből? Nem tudjuk-e akár dátumszerűen, mikor kaptunk tőle nagyon is fontos segítséget? Miért ne bíznánk jóságában, hogy ő legalább pontosan tudja, merre és meddig?

 

„…Bizton tekintem mély sírom éjjelét!

Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád; ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.” (Berzsenyi: Fohászkodás)

 

Nagyon szeretem ezeket a sorokat. Ha van „átértelmező keret”, hát Berzsenyinek ezek a sorai azok: pár sorban szinte az egész Biblia üzenetét képes kimondani. Megrendítően szép, s mindig újra erőt ad. Kívánom is, hogy magunk is találjunk ilyen „kulcs mondatokra” – sőt, legyünk is a közvetítői ezeknek. Ámen.