Emberi létezésünk egyetlen valóságos alapja maga Isten – s ha ezt tudjuk, semmi másra nincs is már szükségünk. Erről szól az alábbi igehirdetés.

…………………………………………………………………………………………………………………………………………………….

Igehirdetés 2025. augusztus 3.

Az őstudás

Lekció:  Ján 16,14-20

Textus:  Ján 16,15

„…Mindaz, ami az Atyáé, enyém – ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.”

Igehirdetés

Van-e bennünk, emberekben valami alapréteg, valahol a lelkünk mélyén – ami megbízható iránymutatóként végigvezethetne életünk különös stációin? Elméleti kérdés, amennyiben a csecsemőt valójában még csupán az érdekli, kap-e eleget enni, ha éhes s nem kell-e fáznia, meg játszhat-e kedvére és szeretik-e a felnőttek. Az iskolás már rácsodálkozik a világra, a kamasz beleszeret az első valakibe, akiről álmodozhat. Az ifjú hozzáfog élete feladataihoz: útra indul, majd előbb-utóbb társat keres, ritkábban a magányt választja. A munka, a család és az alkotás problémáira következnek, kivált a második életfélben, úgy negyvenen túl a testi-lelki egészség, végül pedig a visszavonulás és a mulandóság dolgai: megannyi élet-próba, amik a maguk idejében betöltik az egész horizontot. Alig akad, aki csak egyet is elkerülhetne ezekből.

Életünk nagy témái ráadásul nem feltétlenül ebben a „tornasorban” következnek – egymásra rétegeződhet belőlük kettő-három, akár még több is, vagyis néha torlódnak, mint a jégtáblák az 1838-as pesti nagy árvíz idején. Nincs két egyforma sors, holott vannak örök emberi kérdések, amikre így vagy úgy, de mindenkinek meg kell felelnie. Akarjuk vagy sem, döntéseket hozunk, „viszonyulunk” ahhoz, ami csak ér bennünket – s ezek révén tárul fel aztán, mi minden lakik bennünk, s formálódik véglegessé, kik is vagyunk, vagy voltunk valójában, földi porhüvelyünkben.

Cseppet sem mindegy, kik voltak a szüleink és hol tart velük a dolgunk; meg hogy milyen iskolákat jártunk s kik voltak, akikre valaha is fölnéztünk. Boldog ember, aki már hálásan, a köszönet érzésével tud az előző generációkra tekinteni, s megbocsátotta gyarlóságaikat. A születésünkkel hozott hajlamaink nagyban meghatározzák, felnőttként miféle lelki-szellemi táplálékkal élünk – egyéniségünk mely éhségét-szomjúságát mivel is csillapítjuk. Képességeink és képtelenségeink, bár bizonyos határok között fejleszthetők és változtathatók, adott állapotukban mindenképpen rányomják bélyegüket sorsformáló lépéseinkre – de még így is marad a nagy kérdés: van-e tapasztalásunk egy belső iránytűről, ami valahogyan vezet, s aminek a fontos útelágazásoknál meghatározó szerepe van. Általánosabban fogalmazva: létezik-e a lélek mélyén egy „őstudás”, ami mindnyájunkban közös, tehát egyetemes valóság – s képes-e ez boldogítani, ha valóban rá hagyatkozunk?

A leggyorsabb válasz erre, hogy ez csupán egy „hitvita” – mert egyik embernél így alakul, másiknál meg egészen eltérően: nem is érdemes a válasszal sokat bíbelődni. Döntse el ki-ki maga, részéről hogyan és milyen irányba tájékozódik, honnan és hogyan merít erőt, talál magának iránypontot, használható értelmezési keretet. Szélsőségesen individuális, és bizony nagyon is szétmálló világunkban immár szinte csupán egyéni érvényesülési technikák és kivitelezési, megvalósítási, lényegében célra-törési kérdések maradtak, hát ne is filozofáljunk, mondják. Nem „problémák” vannak, főleg pedig nem erkölcsi kérdések, hanem sikerek vagy kudarcok – kezdjünk csak hozzá és csináljuk!

Egy másik mai jelszó még, hogy feltétlenül kell az új: mert a hagyományos, a kipróbált legkevesebb nyomaszt, csak és kizárólag rossz lehet, de mindenképpen alantas – azt meg kell haladni. E gondolat teoretikusai fölényesen uralják a korszellemet. Aki ebben a dologban „ügyes”, az célt ér, s letesz az asztalra valami előbb soha nem látottat – a többi pedig nem is számít, legfeljebb a lenézett, bár jól fizető tömegfogyasztás körébe utalandó.

Részünkről azt valljuk: a hagyományhoz való viszonyunk igenis, a létező legfontosabb emberi kérdések egyike. Nem a szokások, viseletek, és népdalok stb. értelmében, hisz ma valóban miért is gőzhajóznánk, ha egyszer nem kell már szenet lapátolni kazán-ajtókba – pedig másfél évszázada még az volt a leggyorsabb, csodált óceáni út. Fekete lakkos csizmában sem járunk, holott valamikor sokaknak pontosan az volt az ünnep.

A hagyomány, amiről itt szó van, a helyes emberi alapállás feltételezése, sőt tudása. Azon viszonyulás, hogy minden híresztelés ellenére nagyon is van különbség jó és rossz, igaz és hamis, építő és romboló között. Nem felel meg a valóságnak, hogy az egyetlen érvényes törvény a „szabadság”, bármit jelentsen is az – amihez ugyan odaragasztották, soha be nem tartott igazolásul, még az „…egyenlőség, testvériség” elveit is – ám látjuk, a pusztán ezekre a jelszavakra épülő világ milyen lett: nem kell bemutatni.

Az un. józan észre alapuló különböztetésen túl van ugyanis egy egészen másik, magasabb vagy mélyebb, mindenesetre valóban lényegi szint az emberi létezésben, amiről már sokkal nehezebb beszélni – mely a „jó-rossz, igaz-hamis, építő-romboló” erkölcsi, általánosan bevett kategóriáin is túlmutat, s a valódi, örök alapokkal köt össze. Ez a szféra kívül esik az emberi kontroll és racionalitás hatókörén, miközben életünk minden valóban fontos mozzanatát érinti, s nagyon gyakran közvetlenül meg is határozza.

Valahonnan kaptuk az alkatunkat, a termetünket, szemünk színét, életünk párját, és még hitünket is; továbbá a világkorszakot, amibe beleszülettünk, a történelmi konstellációkat – lényegében magukat az életfeladatokat, amikkel szembe kell néznünk. Aki itt a „semmire” vagy a „statisztikus véletlenre” mutat, mint fő szerző okra, az tudatlanabb a tudatlannál, hisz saját magát helyezi, leggyakrabban mint szenvelgő áldozatot, vagy ami még annál is rosszabb, jogosult fő-gengsztert – az egyetlen legitim, valójában isteni pozícióba – s még „szabadságnak” is nevezi ezt a pózt. Nem kell mindehhez még tételesen is ateista legyen, ha egyszer életgyakorlata szerint valójában az.

Nézzük azonban a dolgot a másik oldalról. Akkor tehát mi emberek úgyis kicsi senkik volnánk, s minden mindegy is…? Szó sincs róla, éppen ellenkezőleg. Teremtőnk közölte magát velünk már akkor, amikor a „föld porából és a maga leheletéből”  megalkotott! (1Móz 2,7)  A mai materialista korszellem szerint életünk egyetlen valósága a test, vagyis a sejtek, hormonok és idegek rendszere – amivel csupán egyetlen baj van, de az nagy: hogy ez így önmagában egy fél-igazság. Arról pedig tudjuk, ha máshonnan nem, hát az életünket és kedélyünket manapság uraló média és az un. közösségi oldalak révén, hogy önmagában akár egész-hazugság is lehet. Igen, fél-igazság az, hogy az ember csak alulról származik, a föld porából, vagyis tökéletesen azonos testével, és legfeljebb „pszichés működései” vannak még, amik azonban az előbbiekre maradéktalanul visszavezethetők. Valóban test is vagyunk, amely viszont csupán egy „törékeny cserépedény” ahhoz a drága kincshez, ami benne van elrejtve: éspedig Istenből való lelkünk.

Létezésünk valódi alaprétege az, hogy az Örökkévaló a maga számára teremtett minket, s ha jobban megnézzük, erről a történelem során mindig csak a legzüllöttebb korok legsötétebb emberei felejtkeztek el.

Nem állíthatjuk, hogy lettek volna teljesen és maradéktalanul „jól emlékező” időszakok, amikor minden tökéletesen a helyén is lett volna, mert ez csupán egy romantikus projekció, akár az őskori emberre, akár a népi régmúltra vetítjük, vagy éppen az ősegyházról állítjuk – inkább csak vegyes képleteket látni mindenhol: ám mai korunk semmiképp nem sorolható a spirituális időszakok közé. A közel százmillió halottal járó két világháború, a totális ideológiák borzalmai, s a mai elképesztő, csupán hitetlenkedő szemmel nézhető emberi zűrzavar mind arra utalnak, hogy valami nagyon nincsen rendben. Micsoda? Isteni származásunk feledése, sőt tagadása. A következmények: törvénytelenség és teljes irányvesztés. A közélet nyelvének elaljasodása, életveszélyes fenyegetések, és konkrét gyilkosságok.

Az ember nagyon bonyolultan megépített valósága, nyugodtan mondhatjuk így, mai labirintusba tévedt mivolta számára lélegzetvétel az igaz hit: tudni, hogy attól jöttünk, s egykor ahhoz térünk is vissza, aki  „az Alfa és az Ómega, a kezdet és vég – aki van, volt és aki eljön, a Mindenható.”  (Jel 1,8)  Lehet-e nélküle élni? Talán lehet, lefokozottan és méltatlanul – de meghalni már nem. Minden jó ügyet támogatnunk kell, ahol csak valamilyen módon az igaz Isten-tudatot ápolják: szolgálattal, áldozattal és imádsággal. Magunkban is – sőt, ott leginkább! Keresni kell őt, akinek nevét sem vagyunk méltók kimondani – mert nélküle aztán tényleg maga marad az ember a zűrzavarával. Emésztik majd meg nem szelídített, vagy komolyan el nem utasított démonai, őrjítik embertársai, és terheli az üresség – bármilyen hírnévre vagy anyagiakra is tett volna szert.

Egyszer valaki azzal a panasszal fordult lelkészéhez, hogy párja négy és fél évtizede majdnem (!) megcsalta, s ő azt máig nem tudja neki megbocsátani. Mit tegyen? Itt nincs megoldás. Közben már régen büszke, többszörös nagyszülők voltak, családi vállalkozásuk évtizedek óta prosperált, sokan irigyelték körülményeiket – de ez így mégis tarthatatlan. A sértettség démona, igen, ez másként nem nevezhető, vette birtokba mélyebb énjét, s évtizedeken át segített is neki ventilálnia az élettel szembeni, maradék hiányérzeteit – ő pedig máig boldogan látja belső lakótársaként ezt a lelki szörnyet önmagában.

Mi hiányzott itt? A saját lelki „alaprétegéig” való hatolás: valóban Isten előtt állnia. Az Úr szentségének fényében ugyanis azonnal kiderülne, hogy maga sem tekinthető mindenben tökéletesnek, csak éppen másban és másként vétett párja ellen, esetleg nagyon is sokszor. A felszínen ez természetesen föl sem merül – neki mindenesetre sikerült olyan „lelki szemüveget” kifejlesztenie, ami ezt a gondolatot eleve kizárta. Ahogy az antik mondás tartotta, pontosan úgy történt: mindenki két batyut hordoz, az egyiket elől, a másikat pedig a hátán. Az elsőben vannak mások bűnei, ezt folyton látja is – a hátán viseltben a sajátjai – amiket viszont sosem…

Az, hogy mi ezeket a sorokat olvassuk e pillanatban, mindenképpen lépés afelé, hogy ennél őszintébb és kongruensebb emberekké váljunk: legalább magunknak ne hazudjunk. Egyszerű követelmény – mégis, alig akadnak, akik erre legalább igyekeznek. Az efféle törekvést azonban ápolni kell magunkban: s ez a következő komolyabb lépés. Magyar űrhajósunk nemrég bő két hetet töltött a világűrben súlytalanság állapotában, de mikor visszaérkezett és kiszállt a kapszulából, két embernek kellett támogatnia, hogy egyáltalán járni tudjon. Miért? Mert odafent minden igyekezet mellett sem tudta megfelelően gyakorolni izmait, s azok elerőtlenedtek.

Így járunk lelki téren mi is, ha nem fejlesztjük magunkban tudatosan és elszántan a hitet: előbb-utóbb elcsökevényesedik – aztán meg csodálkozunk, milyen kevés maradt belőle… Az ugyanis nem valami tárgy, amit nézegetni lehet a vitrinben, kicsi-e vagy nagyobb, hanem élő valóság: képesség, tudás és főleg erőnlét, ami gondozásra és gyakorlásra szorul. De pontosan ez érvényes a nagylelkűségre, a megbocsátani tudásra, még a szeretetre is! Nem mindig állnak mellettünk emberek, hogy támogassanak ezekben, mint a visszatérő úrhajóst. Talán néhanap a saját lábunkon kellene már megállni. Azonban gyakorlás nélkül az nem megy.

Mit jelent a gyakorlás? Önmagunkkal való megállapodást, hogy nem fognak az érzelmeink, a kényelmünk és hangulataink önkényesen ide-oda hajtani, mint szél a tenger habjait – hanem lesz egy lelki programunk, amit komolyan veszünk és amihez tartjuk is magunkat. Ahogy egy idegen nyelv tanulásában ott a nyelvtan, a szótudás és a beszédkészség – úgy nekünk is tanácsos kijelölni a magunk számára növekedési célokat és fontos témaköröket. Figyelek-e eleget befelé? Jut-e elég idő pihenésre és álmodozásra? Hallom-e még a megszólításokat, amik éppen külső eseményekbe rejtve érkeznek hozzám? Mennyire vagyok edzett a kudarcok méltó viselésében, a lehúzó erőkkel megküzdeni? Miben állnak gyenge pontjaim, s mit kellene sürgősen kierősíteni a saját természetemben? Mely erősségeimre kell úgy vigyáznom, mint drága kincseimre, ha egyszer azok tényleg jól működnek? Módszert persze mindenki maga kell csináljon – csak tartsa is ahhoz aztán magát, mert másként nem megy.

János evangéliumát „lelki evangéliumnak” is szokás nevezni, mert míg a másik három  főleg Jézus tanításait, csodáit és tetteit tartalmazza, addig nála leginkább Megváltónk személyes beszélgetései, igehirdetései és imádságai szerepelnek. Jelképe a négy prófétai lény közül a sas  (Ez 1,10  Jel 4,7), mely nagyon magasan szárnyal. Ezért volt sok templomban régente az igehirdetés helyén, a szószéken is ennek képe kifaragva: itt a Szentlélek szól hozzánk! Nála, Jánosnál olvassuk e fontos mondatot: „…Mindaz, ami az Atyáé, enyém – ezért mondtam, hogy az (ti. a Szentlélek) az enyémből merít, s azt jelenti ki nektek.”   (Ján 16,15)

Ezek a szavak hatalmas töltést hordoznak. „Mindaz, ami az Atyáé, enyém”  azt jelenti, hogy egy asszonytól született ember Isten teljességével telhet meg! Szentségével, gazdagságával, szépségével és erejével! Hihetetlen, de igaz, mert – Krisztusban ez megtörtént. „Akkor miért feszítették keresztre?” – kérdezik a konfirmándusok. Mert az ember alámerült, sötét, istentelenné lett mivoltából csak az következhet, hogy szétrombolja, ami szent. Nem kell példákért messzi menni, éppen eleget látunk ilyet az összetört családokban, mások fiainak cinikus harctérre vezénylésében, nyilvános és hatékony hazugság-rendszerek évszázados diadalában. Ha elég őszinték vagyunk, talán még saját méltatlanságainkban is.

A Jézus-esemény azért páratlan a világ történelmében, mert felmutatja, hogy Isten Fia is szenved, éspedig nem a saját, hanem az összes többi ember bűneiért – s elveszi a világ bűneit…!  (Ján 1,29)  Elfogják, megcsúfolják, leköpik és keresztre szögezik – de Isten kihozza a halálból:

„…Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszűnhetett dobogni szíve,

harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”

                                              (Plinszky J.: Harmadnapon)

Isten szeretete ilyen nagy: erősebb, mint a halál! Pedig azt gondoljuk, az tényleg mindennél erősebb. De nem – az örök Szeretet a halálnál is hatalmasabb. János evangélista is ezt hirdeti meg, amikor Jézus igehirdetéséből idézi: „Mindaz, ami az Atyáé, enyém.”  Ezt kell nagyon komolyan vennünk, s minden kudarcunkban, szomorúságunkban, veszteségünkben fölidéznünk. Van keserű pohár, igen, van szenvedés is, sőt, még halál is van – Isten azonban felette van mindezeknek, és erősebb náluk!

Nem is kívánunk egyebet, mint hogy őrizzük meg ezt a mondatot a szívünkben a most következő hét minden napjára: „Mindaz, ami az Atyáé, enyém.”  Mert akkor lesz elegendő tartalékunk a megpróbáltatások idején. Ez a titok ugyanis mindnyájunkat illet – még a Szentlélek is, aki vigasztaló Pártfogóként jön hozzánk, ebből merít, s ezt „jelenti ki”  nekünk! Nem is újat szól hát, mert Teremtőnk odaírta ezt a szívünkbe – ennek tudása az az „őstudás”, ami egyetemes nyomként ott van minden emberi lélek legmélyén. A jelenlévő Isten, aki láthatatlan, ám mégis áthat mindeneket.  „Aki van, volt, és aki eljön” – igen, róla van szó. Ő a mi emberi létezésünk valóságos alapja – s ha ezt már tudjuk, akkor semmi másra nincs is szükségünk. Így is legyen. Ámen.