A lelki fejlődésnek mindhalálig folynia kell, különben emberi értelemben megkövesedünk, mások pedig mosolyoghatnak, vagy ami még sokkal rosszabb, szánakoznak. Erről szól az alábbi igehirdetés.

………………………………………………………………………………………………………………………………………………….

Igehirdetés 2025. július 27.

Nem bírnak öregedni

 

Lekció: Zsolt 17,1-15

Textus: 1Kor 13,11

„Mikor gyermek voltam, úgy szóltam mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek – miután pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.”

 

Igehirdetés

A mai igehirdetést két dolog inspirálta. Egyrészt személyes élményeim arról, hogy hiába a sok szép tapasztalás, felismerés, mert minden nap, sőt minden órán „él az élet” – vagyis új és új próbák jönnek, egyszerűen az idő elhozza őket, s alkalmazkodni kell a külső és belső környezet-változáshoz… A lelki fejlődésnek mindhalálig folynia kell, különben emberi értelemben megkövesedünk, mások pedig mosolyoghatnak, vagy ami még sokkal rosszabb, szánakoznak. A másik, számomra inspiráló tényező egy 20. századi magyar költő kifejezetten erről szóló, napokban olvasott verse volt, amiből alább idézni is fogok. Ő filozófiai magasságokig emeli a problémát – és senki nem mondhatja immár közülünk, hogy az ő kérdései olyan nagyon megválaszolhatatlanok, ha még egy nem-egyházi szerző is eljuthat ilyen világos belátásokra.

Induljunk ki abból, hogy földi életünk csak vendégeskedés: a születésünk előtti évmilliárdokban Isten szeretetében laktunk, mint drága lehetőség. Az ő jósága már akkor készítgette számunkra a kettős-egy ajándékot: egyfelől egy csodálatos utat, amit milliárdnyi ember közül egyedül nekünk szánt, aminek „védjegye” akár kezünk ujjlenyomata is lehetne, hisz nincs belőle még egy, sehol a világon… Isten maga akarta, hogy mi legyünk, még azt is, hogy olyanok legyünk, amilyenek egyénileg vagyunk – ám adott hozzá egy még nagyobb kincset: emberi szabadságunkat, hogy magunk töltsük ki a tőle kapott biankó csekket, alakítsuk és pozitív tartalommal töltsük meg, amit egyéniségünk révén gazdagságából ránk pazarolt.

Ez persze így nem fér a fejünkbe, mert kognitív apparátusunk szűkös és egyszerűsítő, szeretjük a rövid, ellentmondás nélküli igazságokat, tehát „vagy-vagy”-ban gondolkodunk: itt pedig pontosan azt látjuk, hogy két kifejezetten ellentétes gondolat egyszerre igaz! Kaptunk egy utat Teremtőnktől, amit ő jól elgondolt számunkra, ezért születtünk oda, ahova, s akkor, amikor. Kaptunk géneket, hajlamokat, testi és lelki képességeket és képtelenségeket, egyszóval determinációkat – ám kaptunk a tetejébe teljes és tökéletes szabadságot is, hogy kitűnjön, végül mivé tesszük a páratlan konstellációnkat, amit egyedül csak mi mondhatunk magunkénak. Ehhez a hallatlan paradoxonhoz, úgy is mondhatjuk, élet-labirintushoz bizony föl kell nőjünk, s valójában erről szól az egész mostani igehirdetés: érlelődni, fejlődni, embernyi emberré válni – e célból hozott minket ide a végső nagy Szeretet!

Életünk drámája egy bonyolult, nagyon is sokrétű szövet, aminek tőlünk telhető megértése és emberi döntéseinkkel való tényleges fölfejtése, más szóval az „útvesztőből kitalálás” a feladatok feladata. Van, aki sosem lát világosságot, csupán étkezési és egészségi, meg persze családi és emberi konfliktusokat, s mindez elég is számára, mint élettartalom. Mások megpillantják a fényt, mert az mégis mindenkinek föl-fölvillan, talán egy veszélyes alagút végén, kényszerek és félelmek között, vagy valamely embertársuk életpéldájában, amit elirigyelnek – végül azonban mégis visszakullognak, mint Eurüdiké az alvilágba… S akadnak még variációk: mindenesetre nagy kár vissza nem találni a fényhez, ahonnan ide érkeztünk a küzdelmes világba – s amely, mint elkészített örök ragyogás várja is azokat, akik erőik szerint legalább törekedtek abba a magasabb világába, s nem elégedtek meg a sötétes homállyal.

A szakadatlan tanulás emberei járnak helyes úton. Azok, akik tényleg „élnek”, éspedig a szó jó értelmében. Fölismerik a helyzetekben rejlő üzeneteket: ez most nekem szól, nem szabad meg nem hallani! És változtatnak, válságot kezelnek, mindig előre és előre haladnak, sosem hátra. Mert a regresszió, vagyis a visszacsúszás elhagyott fokokra mindig kísért. Gyógyíthat is persze, mint az alvás teszi éjszakánként, hisz olyan tudattalanok és passzívak, mindent elfogadók leszünk általa, mint az anyaméhben voltunk – de vannak lehetetlen, és bizony, vannak tilos regressziók is. Amit egyszer megtanult valaki, azt nagy kár elfelednie.

Nincsen ember, akit sosem vonzana a visszaminősülés, újra gyereknek, vagy legalább kamasznak lenni – ám hajszálnyi a különbség gyógyító és romboló regresszió között, a különböztetés pedig éppen emberi minőség dolga. Ahova egyszer már eljutottunk, az többé nem terra incognita – fölidézhető, reprodukálható, újrateremthető, s bázisa lehet csak egyetlen tétova előrelépésnek is. Legyen is…!

Viszont ez az előrelépés mintha mágikus akadályokba ütközne. Aki egyszer beletévedt a Csüggedés Mocsarába, ahogy „A zarándok útjá”-ban John Bunyan nevezi – annak nagyon nehéz onnan szabadulnia. Nem a rosszkedvről van szó, még csak nem is csupán az orvosi értelemben vett maior depressio-ról (bár mindkettőnek van köze hozzá), hanem a hitetlenségről. Isteni származásunk feledéséről, a bennünk élő Szentlélek tagadásáról. (1Kor 6,19) Nem tanácsolható senkinek. Mert mi marad? Hetven kiló hús és csont, ami cafatokra hullik majd, s persze számonkérő vád, hogy miért olyan rövid az egész… Holott lehetne merő fény és ragyogás is, Istennek „…országa, hatalma és dicsősége” – bennünk!

Miért rekednek el olyan sokan félúton, vagy még hamarabb? Miért nem engedik, hogy Isten „vendégei” legyenek a világon? (Kosztolányi D.) Nem hagyják, hogy a házigazda minden termét sorra nyitogassa, minden kincsét rendre megmutassa – beérik a kevesebbel… De lássuk mindennek míves, poétai műgonddal megírt foglalatát:

 

„Azért szánom én a mai embert,

mert a szíve nem bír öregedni.

Hej, a régi vének hova lettek,

kikre úgy sunyorgott föl a tacskó,

mint tanácsok arany-asztalára,

bölcsességre, megelégedésre…

Ma Philemon szégyelli sok évét,

s morog, hogy nem bír az unokákkal

versenyt enni-inni és szeretni –

nem vállalja az ősz drága fényét,

így lesz a tavasznál is bohóbbá.

Szép hó-fürtjét Baucis megtagadná

s ahelyett, hogy ifjúsága mézét

az öregkor borára cserélné,

holtig torzan éli ifjúságát.

Azért szánom én a mai embert,

mert a szíve nem bír öregedni.

 

…S annyi édességet ád az élet,

hogy siralmas elszakadni tőle?

De ha gyönyör lenne is fenékig,

kívánnád, hogy turkálva-röfögve

vakarózhass benne mindörökre?

Azért szánom én a mai embert,

mert a szíve nem bír öregedni.

 

…Homo sapiens, kétlábú testvér,

de szerény, de koldus lett a vágyad:

hajdanában a tökélyre vágytál,

ma a boldogsággal is beérnéd –

és még azt sem képzeled nagyobbnak,

mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét

és ágyékod bizseregni tudjon

s legyen életedben holmi lim-lom

mit tiédnek, birtoknak becézhess. –

Isten vendége vagy a világon!

Mért nem hagyod, hogy a gazda

minden termét sorra nyitogassa,

minden kincsét rendre megmutassa?

letelepszel az előszobában,

s ott békében nyújtóznál örökre.

Azért szánom én a mai embert,

mert a szíve nem bír öregedni.”

                                                            (Weöres S: Parainesis, részl.)

 

Ezek az értelmi alapú belenyugvás sorai – és mindenképpen helyes, hogy használjuk tízmilliárd agysejtünket még a végső dolgok felől is. Ha egy költő fogalmazza, még szép is. A hit nem megtagadja az értelmet, hanem fölemeli, mégpedig méltó helyére. Van nekünk azonban még annál is több és magasabb világunk: „Mikor gyermek voltam, úgy szóltam mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek – miután pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” (1Kor 13,11)

A „gyermekhez illő dolgokat” a lélektan nyelvén ma infantilizmusnak nevezzük. Nem túl hízelgő kifejezés, ám reális: ha egy negyvenes-ötvenes földhöz vágja magát, mint egy három éves, mivel vágyai nem teljesülnek – akkor mégis ezt kell használnunk, még akkor is, ha éppen magunkról van szó. Ebbe a körbe tartozik, amikor magunkat tekintjük a Világegyetem egyedül legitim középpontjának, s elvárjuk, hogy mindenki más is pontosan így lássa a dolgokat. Infantilizmus, ha önreflexió nélkül megyünk előre, törtetve a boldogságra: „…Homo sapiens, kétlábú testvér / de szerény, de koldus lett a vágyad: / hajdanában a tökélyre vágytál, / ma a boldogsággal is beérnéd… /

Pedig éppen ilyesmi jegyében teszik egymást lelki rokkanttá emberek veszekedés közben egy-egy kíméletlen mondattal vagy gesztussal, amit aztán nagyon nehéz elfeledni.

A baj csak ott van, hogy igen bajos „elhagyni” ezeket a gyermekhez illő dolgokat – ám maga az apostol mondja el, hogy amikor megvakultak hiú szemei (Ady) – akkor ő más emberré lett. „Nem tanácskozott testtel és vérrel” (Gal 1,16), hanem elindult egy egészen új úton! Isten érintését tapasztalva pontosan ezt is kell tenni. Nincs helye halogatásnak, meg kell fordulni. Minden utána jöhet, s kell is jönnie: épülésnek, erősödésnek, sőt, a szolgáló szeretetnek is. Az első azonban ez: nem továbbmenni az úton elfelé, hanem visszafordulni az élő Úrhoz! Ebben áll a kardinális teendő, s akkor van remény, és lehet folytatás is. Mert a mi erőink kevesek, még ha mindet összeszedjük is. Szentlélekért kell hát imádkozni – s ha ezt tesszük, már győztünk is.

A régiek „tökélyre törekedtek”, mondja a költő: igaz. Mi azonban tudjuk, hogy a hangsúly itt azon van, hogy törekedtek. Nem mindig sikerült nekik sem. A fő-fő apostol háromszor esküdözve megtagadta, a többiek hazaszaladtak, egy még a ruháját is odahagyta egy templomszolga kezében, csak maga menekülhessen, egy pénzért elárulta – ilyen élcsapat volt az első tizenkét tanítvány… De a Feltámadott eljött hozzájuk, s akkor sírva és bánkódva, ám mégis csak – megújultak. Mikor pedig Szentlelkét is kapták, már erejük lett a helytálláshoz is – s mi kétezer év múltán is tudjuk, mit jelentett ez ott, s mit jelent ma számunkra!

Legyen hát programmá a lelki növekedés, az előmenetel. Elég naponta egyetlen lépés, egyetlen jó szó, vagy tiszta gesztus, ami Krisztus jelenlétéből való. Só és kovász leszünk tőle! S ha lanyhul az odaszánás, visszafordulni hozzá, az élő víz forrásához: mivel a saját erőink kevesek. Nála ott az ég minden tartaléka, segítő angyalseregei – mi csak éppen hagyjuk el a gyermekhez illő dolgokat, mert az megmarad a mi dolgunknak. Az ő érlelő ereje pedig elvezet majd felnőttebb „szavakra, gondolatokra és értésre”  is, ami már az érettebb hithez illik. S ne feledjük, e tanácsok mind-mind a „Szeretet himnuszából” valók: a hiperbolikus, azaz mindent túlszárnyaló út titkából (1Kor 12,31), amit legújabb fordításunk a „legkiválóbb útnak” nevez. Tapasztaljuk meg magunk is, hogy valóban az – tényleg a legkiválóbb út. Akkor majd „bírunk öregedni” – mert tudjuk, hogy ha eljön az ideje, mi nem megfosztottak leszünk, hanem ahhoz térünk vissza, aki életünket is adta: az örök Szeretethez. Így is legyen. Ámen.