Az egyes helyeknek nem száma van, mint a földhivatalban, hanem arca: hősöké, néha pedig gyermekeké vagy éppen háziasszonyoké – akikhez azonban valami igen fontos esemény kapcsolódik, ami bennünk (és lényegi elhatározásainkban) ma is jelentősen rezonálni képes, és háromezer év után is tudjuk, mi történt ott és akkor. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. július 30.

Az álmok beteljesednek?

Lekció: 1Móz 24,1-27

Textus: 1Móz 24,12-14

„A lány nagyon szép arcú hajadon volt, akinek még férfival nem volt dolga. A szolga megszólította: Kérlek, adj innom egy kevés vizet a korsódból. Az pedig így felelt: Igyál uram! Tevéidnek is merítek, amíg eleget nem isznak!”

Igehirdetés

„Egy legenda járja be a tájat…” mondja Hölderlin gyönyörűen egyik versében. Mert a táj nem csupán fűből, fából, földből és sziklából áll, hanem múltból  is. „Ez itt a Rákóczi fája” állítják a helyiek, amazon a kéklő ormon pedig „megfordult egykor maga Petőfi is” – s ma márványtábla őrzi léptüket… Ahogy a mi szívünk, hát úgy a Biblia is telve jelentős történetekkel. Az egyes helyeknek nem száma van, mint a földhivatalban, hanem arca: hősöké, néha pedig gyermekeké vagy éppen háziasszonyoké – akikhez azonban valami igen fontos esemény kapcsolódik, ami bennünk (és lényegi elhatározásainkban) ma is jelentősen rezonálni képes, és háromezer év után is tudjuk, mi történt ott és akkor…

Ábrahám nagyon öreg volt már, amikor elküldte öreg szolgáját, a „damaszkuszi Eliézert” (1Móz 15,2) messzi arám földre, hogy későn született egyetlen gyermeküknek, Izsáknak ne Kánaán lányai közül, hanem tágabb rokonsága köréből hozzon feleséget. Meg is eskette őt a feladatra (1Móz 24,2-4), s az nekifohászkodva, tíz tevéből álló karavánnal el is ment „Náhor városába”, Aram-Naharaim-ba. (Náhor Ábrahám testvére, Izsák nagybátyja volt, ám ugyanezt a nevet viselte egykor Ábrahám nagyapja is.) Közvetlen rokonnal, szülővel vagy testvérrel való házasság ősidőktől vérfertőzésnek számított és tabu alá esett, mert a tapasztalatok szerint gyakran korcsok (ma úgy mondják: génhibásak) születtek belőle. Az unokatestvér-házasság némileg megtűrt volt, bár nem tekintették egészen rizikó-mentesnek, az európai uralkodóházak története igazolja is ezt – míg a másod-unokatestvérrel való nász már elfogadottnak számított. Egy népi mondás szerint „házasodni minél messzebbről kell”,  amit a mai tudományos genetika is alátámaszt.

Hogyan épít bennünket ez a bájos, feleség-hozó történet, ami egyszerre romantikus, más szempontból viszont velejéig realista? (ld. még: 2022. szept. 9. „Jól ment férjhez”)  Ezúttal nem Rebeka szempontjából gondoljuk át a történteket, hanem Ábrahám hitbeli szándékait próbáljuk érteni: azt látjuk ui. megvalósulni az ő „meghosszabbításának”, a damaszkuszi Eliézer-nek bölcs döntéseiben is, amikor a leányt a messze vidéken kiválasztja feleség-jelöltnek.

Először azt kell világosan lássuk, miért ne legyen Izsáknak kánaáni felesége, hogy helyesen érthessük Ábrahám nagyon konkrét „utolsó kívánságát.”  Ez a gyermektelen ember az Örökkévalóval beszélgetve hetvenéves korában értette meg, hogy feleségével és jószágaival együtt ki kell menjen Úr-Kaszdimból, a függőkertes, padlófűtéses házakkal rakott, szökőkutas káldeus városból, ismerősei és tágabb rokonsága köréből – s ha enged az ég különös akaratának, akkor annyi leszármazottja lesz, mint égen a csillag és tengerparton a homokszem, s megáldatnak benne a föld minden nemzetségei…! Sőt, saját országot, új hazát is kap, amit megmutat és egészen neki, a vándor beduinnak és leszármazottainak ad majd az Úr. Ábrahám hitből vállalja az évtizedes pusztai vándorlást, még Egyiptomban is megfordul – de végül az „ígéret földjén” épít oltárt az Úrnak s vásárol családi sírhelyet, amit a mai napig számon is tartanak az ottaniak. Ma három nagy világvallás közel három milliárd tagja tekinti őt alapító ősatyjának.

Milyen volt akkoriban a megígért földnek, a Jordán és a tengerpart közötti területnek, Kánaánnak vallása, hogyan éltek ott az emberek? Elsőszülött gyermeküket – jobb termés reményében – föláldozták a Moloch-nak. Ez egy ember méretű kőbálvány volt, előre tartott vas kezekkel, amit hátulról égő tűzzel fölforrósítottak, s az átizzott vaskézre tették áldozatul a pár napos csecsemőt… Ünnepeiken bőségesen ittak a közös áldozati étkezéshez bort, s részegségükben mindenki mindenkivel hentergett a helyi termékenységi kultusz keretében, mintegy a „természet beindításának” mágiájaként. Ábrahám tudta, hogy ezek a szertartások emberi koholmányok, az igaz Isten ilyet nem akar látni: ő tiszta, égre figyelő szívet és az igaz, méltányos emberi életet szánt nekünk. Hát ezért nem szerette volna, ha egyetlen fia kánaáni feleséget vesz magának.

Ami ebből a tiszta hitből sokfelé ma is megmaradt a világban, még magukat hívőnek tekintő emberek között is, az a puszta felekezeti sovinizmus: a tőlünk eltérő vallásúak alacsonyabb rendűek… Ez persze csak paródiája Ábrahám hitének. Olyasmi, mint a külvárosi foci-drukkerek megvetése, sőt, gyűlölete a más csapat támogatói iránt – lényegében lelki infantilizmus. A „mi”  az mindig jó, a „nem mi”  pedig minimum ellenség… Nevetnénk a dolgon, ha ennek a primitív szemléletnek nem volnának olykor tragikus következményei egy rangadó utáni kocsmai verekedésben, nemzetközi színtéren pedig etnikai villongásokban – vagy, ami még rosszabb, gyilkos történelmi háborúk kirobbantásában és minél hosszabb, (valakiknek anyagilag igen-igen hasznos) fönntartásában. Richard Wagner a „A nürnbergi mesterdalnokok”-ban mutat be egy éjszakai utcai verekedést, aminek egykor maga is szemtanúja volt: a sötétben igazából nem is látják a szemben álló csoportok tagjai, valójában kit is püfölnek – a cél ugyanis maga a verekedés, az esztelen, romboló ártás…

Érdekes módon mindez egyenrangú párja és megfelelője a kicsapongó kánaáni természet-kultusznak: a lélektan szerint ugyanis az emberalatti ösztönök kiélésének éppen a gátlástalan szexualitás és az öncélú agresszió a legjellemzőbb területei. Aki ezek vonatkozásában nem bír a szükséges én-erők fegyelmező erejével, az nem tekinthető érett személyiségnek. A szexualitáshoz tágabb lélektani értelemben oda sorolható a túlevés és túlívás, az agresszióhoz pedig a verbális agresszió, az ítélgetés és pletyka is.

Ábrahám nagy ügye pontosan az volt, hogy „új létet” alapítson – s még leszármazottaiból is az egész embervilágra nézve pozitív hatások, bibliai szóval áldás származhasson! Ezt az ígéretet kapta Istentől, s ő ezt annyira komolyan vette, hogy hittel mindent erre is épített. Nem csupán boldog akart lenni, mint annyi ember, kellemes órákkal tölteni a maga életidejét, hanem évezredekre látott, és – aszerint is cselekedett. Ezért nem akart fiának kánaáni asszonyt, s ezért érdemelte ki az utókortól az „Isten barátja” elnevezést. (Ézs 41,8  Jak 2,23)

Amit mi ebből ma tanulhatunk, az a pillanat és az örökkévalóság összetartozása. Életünk egy határolt, időben zajló folyamat – ám ez a megállapítás csupán fél-igazság. Miért? Mert tudunk róla vagy sem, minden egyes mozzanata, íze és illata valamilyen formában megvolt már Istennél a születésünket megelőző évmilliárdokban, sőt azelőtt – s amikor halálunkkal majd „kimegyünk a másik ajtón”, mint amelyen ideérkeztünk – akkor sem mást viszünk magunkkal az örökkévalóságba, mint az itt megélt perceinket. Ezért kell komolyan venni döntéseinket, de még a szavainkat is – azok „vagyunk” mi…! Létrehozásukban szabadságot kaptunk, Teremtőnk ilyen nagy úr: ugyanakkor cselekedeteinknek nemzedékek sorára kiható, vagy éppen évezredekre szóló következményei lehetnek, már itt, e földi életben is – s ez mindenestől benne rejlik Isten tágas létezésében! Megajándékozottjai, de alkotói is vagyunk a világfolyamatnak – így kell becsülnünk a perceket és órákat! Ránk van bízva, milyen értékesre vagy éppen üresre formáljuk kapott időnket – mert amit egyszer megtettünk, azon ugyan lehet utólag bánkódni, nem úgy kellett volna – de az már örökre úgy marad. Isten megbocsáthatja, ha kegyelmes hozzánk, „háta mögé vetheti” (Ézs 38,17), ha úgy dönt – de változtatni már ő sem változtat rajta.

Figyeljünk most a damaszkuszi Eliézer eljárására, miként valósítja meg ura, Ábrahám parancsát. Megérkezik „Náhor városához”, s megpihen határában a kútnál. A víz nagy kincs volt, s az asszonyok és lányok dolga a vízhordás – akik persze egymással is szívesen beszélgettek a várakozás közben, hogy aztán végül sorra kerülve, korsójukat megtöltve a kút mélyéről, vállukon maguk is hazavigyék a 10-12 kilós terhet otthonaikba. A „korsót vivő nő” ősi költői és festői kép: az élet-ápoló, jótékony munka jelképe.

Eliézer gyönyörködik, annyi ott a szép lány – de mindeközben föl is fohászkodik: „Ó, Uram, Ábrahám Istene, hozd elém még ma! Legyen úgy, hogy amelyik lánynak azt mondom, hajtsd meg korsódat, hadd igyam, s azt feleli igyál, sőt a tevéidet is megitatom: hogy azt rendelted szolgádnak, Izsáknak, erről ismerjem meg! De mielőtt befejezte volna e szavakat, jött is Rebeka (Náhor felesége unokája) korsójával a vállán. Nagyon szép arcú hajadon volt, akinek még férfival nem volt dolga. A szolga megszólította: Kérlek, adj innom egy kevés vizet a korsódból. Az pedig így felelt: Igyál uram! Tevéidnek is merítek, amíg eleget nem isznak!”   (1Móz 24,12-14)

Mintha a mesében volnánk, olyan hihetetlen – pedig ez így történt. Amit első helyen észre kell vennünk, hogy ez a csoda, mint oly sok más is, imádságban fogant! Az élet vertikális tengelye az igazán fontos dolgokban megkerülhetetlen – azon át jönnek ugyanis be a világba az ég erői. Nem tudásról van szó, nem is szerencséről, még csak nem is csupán egy sokat látott, idős ember bölcsességéről, hanem – Isten jelenlétéről. Ott minden más színt, és egészen más hangsúlyt kap. Kell a józan ész, hogyne kellene, itt is működik – de mégis többről van szó. Ezt a többet azonban csak imádkozó emberek ismerik. Nem „kikönyörgés”, hisz Isten nem azért van, hogy vágyainkat teljesítse, hanem ráhangolódás – s ez óriási különbség. Bennünk, a mi szívünkben kell végbemenjen a csoda, hogy részesei tudjunk lenni egy magasabb világnak – itt mindenesetre pontosan ez történik!

Az imádságos életvezetés egyszerűen megszűri vágyainkat. Így kell értenünk azt, hogy „Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.”  (Ján 14,14) Amit nem az „ő nevében” kérünk, arra nincsen ilyen ígéretünk! Urunk Jézus maga is így imádkozott az utolsó éjszakán: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a keserű pohár – de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” (Mát 26,39) E pont az áhítat teljessége, igazabb imádság nincsen.

Beteljesednek-e hát az álmok…? Tapasztalatok mutatják, hogy amikor valaki sokat forgatja a fejében, hogy például pánikrohama lesz, akkor tényleg egyre gyakrabban tölti be üres lelkét ez a borzalom. Öngyilkossági módozatokat fontolgatók is egy idő után tényleg kezet emelnek magukra, mert nem verték ki fejükből idejében, még írmagjában, ezt a dolgot. Amit az imaginációnkba, életképzeletünkbe helyezünk, az elkezd ránk hatni, s akár valósággá is lehet. Ez persze nem automatizmus, hanem egy lehetőség, mindenesetre szögezzük le, ha kimegyünk az utcára, azt nem tudjuk elérni, hogy egyetlen madár se repüljön el felettünk, de azt igen, hogy fészket rakjon a fejünkre! Az igazi kérdés tehát nem az, beteljesednek-e az álmok, mert néha igen, néha nem – hanem az, hogy mennyei Atyánk akarata beteljesedik-e életünkben! Az ugyanis egészen biztosan jól alakítja majd magát az életképzeletünket, jótékonyan kiszűrve belőle mindazt a lázálmot, amit mi őnélküle, vagy éppenséggel kifejezetten ellenére akarnánk.

Eliézer esetében sem arról van szó, hogy valaki a „menny befolyásolása” révén – ilyen ugyanis egyszerűen nincs – sikeresen keresztülvitte volna akaratát, hanem arról, hogy az öreg damaszkuszi szolga imádságos lelkületét az ég egy váratlanul gyors és határozott történéssel ezúttal mintegy visszaigazolta – s a későbbiek fényesen megmutatták, hogy nem csupán az ő hallatlanul magas erkölcsi mércéje bizonyult helyesnek Rebeka kiválasztásánál, hanem abban az áldott pillanatban maga Isten tekintett rá a világra! Azóta is láttunk ilyet: hívő embereknek szinte napi tapasztalata.

Emberi részről ezt az „égre hangolódást” tanítani nem nagyon lehet, de másoktól ellesni igen. Alig hiszem, hogy ma bárki környezetében szerte a világon (ha nem is feltétlenül a legközelebbiben), de ne akadna egy-két igaz lélek. Szinte azonnal érezni, mikor valakivel beszélünk, hogy az illető mennyire van jóban az éggel – ez fénylett ott pünkösd idején, a Szentlélek eljöttekor az első keresztyének homlokán…!

Mindebből a következő „take away”-k, magyarul megjegyezni érdemes dolgok következnek: aki valóban hallja, amit neki Isten mond, az Ábrahám módján többet akar kellemes életnél – elkezd „létet alapítani”, köznapibban szólva generációkban gondolkodni. Ez a legelső, és ebben semmi túlzás nincs. Elkezdi a saját cselekedeteit azon megmérni, mi lenne, ha a világon mindenki úgy járna el, mint ő. Ahogyan a nagy königsbergi, Kant fogalmazta: „Cselekedj úgy, hogy tetted általános törvényhozás alapjául szolgálhasson.” Urunk Jézus pedig így tanított: „Amint akarjátok, hogy az embereke veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek ővelük – mert ezt tanítja a Törvény és a próféták.”  (Mát 7,12) Mi magunknak, póriasabban, nyugodtan így is mondhatjuk: amit magunknak nem akarunk, azt másokkal se tegyük.

Következő az imádság megbecsülése. A damaszkuszi Eliézer nem csak szolgálta Ábrahámot, de elleste életének titkát is: az égre hangolódni! Így találhatott rá Rebekára, röviden és tömören szólva – áhítatos lélekkel. Ez nem „kívánság teljesítő módszer”, tévedés ne essék, hanem emberi alapállás, amit el kell érnie minden hívő embernek. Másként fogjuk látni a világot, még azokat is, akikkel alapvető dolgokban nem értünk egyet, ha ezzel a lelkülettel élünk. Jobban átlátjuk a titkokat, megértőbbekké válunk, és saját magunk élete iránt is pozitívabb lesz a mérlegünk. Miért? Mert „Isten közelsége oly igen jó nékünk”  (Zsolt 73,28) – és más magyarázat egyáltalán nem is kell. Ha Ábrahám „Isten barátja” lehetett, miért ne lehetnénk mi is azok? Kevesebb lesz az acsarkodás, még az engesztelhetetlenség is – mert az imádságos lelkület által a Szentlélek jön be ebbe a világba!

Végül egy szó még Rebekáról is: ez az nagyszerű lány tudja, hogy a jövő mindenestől Istené. Hiába a szerelem, ha két lény elfelejtkezik arról, kitől kapta a maga élete kincseit, s egyszer csak elkezdenek szeretet helyett követelőzni: „neked olyanná kellene lenni, hogy én téged szeretni tudjalak…” Hiába a jó megfigyelő képesség – a legnagyobb dolgokban nincsen sem elég éleslátásunk, sem pedig elegendő bölcsességünk. Az nem csupán egy szlogen, hogy „Isten kezében vagyunk” – hanem a legmagasabb tárgyi tudás, ami nélkül egyetlen lépést sem volna szabad tennünk! Aki a maga nevében jár, az a maga nevében jár – és a megfelelő időben verheti is fejét a falba: hogyan tudtam erre az ostoba útra tévedni… De senki ne állítsa, hogy a világ gazdátlan: volt, aki még a kereszt iszonyatában is így kezdte fohászát, hogy „Én Istenem, én Istenem…!” (Márk 15,34, Zsolt 22,2) Nekünk nem kell ott függeni – ő ezt a méltó büntetést levette rólunk. Mi csak éljük életünket legalább egy hétig Ábrahám, Eliézer és Rebeka lelki háromszögében – mert abban az esetben sok minden meg fog változni. Így is legyen. Ámen.