Van-e szükség istentiszteletre, és ha igen, kinek? Vallástalan világkorszakunkban meglehetősen érdekes kérdés – milyen az, mikor a lelket egy új élet nagy tágassága várja. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. július 13.

Szépségedet a király kívánja

 

Lekció: Zsolt 45,1-18

Textus: Zsolt 45,12-16

„…Tírusz leánya, a nép gazdagjai ajándékokkal hízelegnek neked!

Csupa dísz a királylány odabent, arannyal van átszőve ruhája:

Hímzett ruhákkal vezetik a királyhoz,

Szüzek, barátnői követik, így vonulnak hozzá…”

 

Igehirdetés

Gyermekkorunk vágyott öröme volt lakodalomba menni, ahogy régen mondták „nagy kanállal enni.” Fehér ruhás menyasszony, ünnepélyes orgonaszó, emberforgatag, hintó, roskadásig terített asztalok, vidám muzsika és tánc – mi lehet ennél nagyszerűbb? A 45. Zsoltárral pedig egy pompás ókori esküvőbe csöppenünk: a király üli nászát! Erre az alkalomra született a kétezer-ötszáz éves, verses papi köszöntő, mai Zsoltárunk – ami valójában a friss házaspárért való imádság.

„Király-tükröt”  többet is találni az Ószövetségben, melyek leírják, milyen a jó uralkodó – ám a király esküvőjét megéneklő vers ez akad egyedül a Szentírásban. Izrael fölkent elöljárója Tírusz királyának leányát veszi el, ami diplomáciailag az északi szomszéd, tengeri nagyhatalomnak számító gazdag kikötő-városállammal „kölcsönös barátsági és meg nem támadási szerződésnek” felelt meg. Nem volt országok között ritkaság az eset, saját történelmünkből is tudjuk: évezredeken át gyakran ezek jelentették a békeszerződéseken, vagy uralkodói házak rejtett céljain a pecsétet. A férjhez adott királylány aztán búcsút kellett intsen hazájának, szüleinek, testvéreinek – s el kellett fogadja: királyné lesz ugyan, de egy külföldi udvarban, ahol egészen mások veszik körül s más szokások határozzák meg mindennapjait, mint addig.

Annak ellenére, hogy e nászt is valószínűleg ilyen profán érdekek hozták létre, a Zsoltár szövege a házaspárért mondott valódi, szakrális, áldó imádság. Az effajta, mondanivalóbeli kettősség egyébként végigvonul az Ószövetségen: a konkrét történések szintjén emberi sorsfordulókat, családi drámákat és véres háborúkat is találunk – ezekben azonban rálelni a hitbeli-erkölcsi tanítására, amennyiben kibányásszuk a történések mélyebb üzeneteit. Éppen e célból is kerültek a kánonba. Általában persze nem adják olcsón a bennük rejlő „logoszt”, azaz igét – szellemi koncentrációval és imádságos lelkülettel (esetleg fáradtságos utána olvasással) meg kell dolgozzunk érte. Ez nem csupán lelkészi munka: valamilyen szinten minden hívő ember képes rá, ha érdeklődése igazi.

A 45. Zsoltár első fele a királyt dicséri, aki a „legszebb az emberek között” és „kedves szavak áradnak ajkáról.” Hősként ölti pompás díszruhája fölé a kardot, melyet kísérjen is mindenkor áldás az igaz ügyért való küzdelmekben! Figyelem: nem országa határainak kiszélesítésében, nem a diadalmas hódításokban és zsákmányszerzésben – hanem: az igazság szolgálatában fog égi áldást kapni! Trónja Istentől való, és királyi jogara is „igazság pálcája.” Azért kenték fel az igazak olajával, hogy „szeresse az igazságot, és gyűlölje a gonoszságot” – nem pedig azért, hogy szakadatlanul saját hatalmának s gazdagságának növelésére gondoljon. Ezen követelmény kiemeli őt a korabeli közel-keleti, s általában a mindenkori uralkodók sorából: itt nem általában „egy királyról”, hanem a szent nép Úrra figyelő elöljárójáról van szó…! (Zsolt 45,7-8)

Ha mindehhez még azt is hozzávesszük – s a keresztség újszövetségi pecsétjével homlokunkon meg is kell tegyük – hogy bibliás hitünk és hitvallásaink szellemében a Krisztus-hívő lelki tekintetben pap, király és próféta, akkor világossá válik: erőinket, élethelyzeteinket magunk is erre a jóra, az igazság szolgálatára kell használjuk. A bibliai „királyhoz”  ez illik! – Igen, így kell olvasnunk az Ótestamentumot: mindig rólunk van szó, a helyes emberi alapállásról. Nem visszaélni helyzetünkkel, az igazságot pedig elsőként magunkra alkalmazni családban, munkahelyen és gyülekezetben, mielőtt mások felé fordítanánk! (Luk 6,42) „A nemes ember nem él hatalmával, a nem-nemes ember él hatalmával”, ahogy Lao-ce tartotta.

Ez a Szentírásnak is egyik központi mondanivalója. Nem feledni nagy nyomorúságok közepette sem, hogy isteni származású lények vagyunk: az ő Szentlelke lakik bennünk! Örök szeretete alkotott meg bennünket, akarta egyéni létezésünket is, személyesen azt, hogy mi legyünk – Krisztusban megváltottjaiként pedig különösen is királyi méltóságot viselünk! Ennek pompázatos lehetőségét kell lássuk valamennyi embertársunkban, kivált pedig hitben testvéreinkben, éspedig felekezeti határokon túl is. Íme, az emberek személyes különbözőségeiben rejlő, tiszteletet érdemlő többlet, hogy átellenesünk „…homlokán felfénylik a jegy, hogy milliók közt egyetlen egy.”  (Kosztolányi D.)

Zsoltárunk második fele azonban már nem a királynak, hanem hitvesének, a tíruszi királylánynak szól (11-18. v.), s ez a rész mai vizsgálódásunk fókusza. Műfaja is páratlan: nyilvánosan tanácsokat ad a királynénak, miként viselkedjen – egyedül a 45. Zsoltárban találni ilyesmit. Idegenként feleségnek lenni más ország udvarában eleve nem lehetett könnyű. Abban az időben Tírusz gazdagabb, s politikai értelemben hatalmasabb volt Izraelnél – a zsidók mindenre elszánt vallásos hite viszont közismert volt a Levante egész világában. Hallatlanul erős vallási elkötelezettséggel éltek: akár messzi országokba vetődve is féltve őrizték őseik hagyományait, s ha kellett, életüket adták szabadságukért. Embert próbáló feladat lehetett két, ennyire különböző hátterű lélek életét szép és tartós egységgé összefűzni!

Kettős terhet jelenthetett hát az intés, mikor a tíruszi királylányt a zsoltárban feleségi kötelességeire emlékeztették: „Ő a te urad – borulj le előtte!” (Zsolt 45,12-13) Feminista amazonok ma határozottan tiltakoznának ennek még gondolata ellen is, holott nem csupán a női, hanem minden (!) emberi lélekben ott rejlik: örömmel hajtjuk meg zászlóinkat az erőt és igazságot méltó módon, azaz szeretettel képviselni tudó előtt, akár férfi, akár nő az – hát még akkor, ha életre szólóan „másik felünk”, vagy éppenséggel a jobbik énünk…! Jó házasságban élők pontosan ismerik ennek titkát, s kölcsönösen, bölcs örömmel élik is.

Az „igazság” ugyanis nem a férfié s nem a nőé, hanem mindkettőjük fölött Istené. Ha valaki azt egy adott élethelyzetben őrá figyelve komolyan veszi, és elsősorban saját magára alkalmazza is, akkor azt az igazságot fölülről való drága ajándékként mindkét félnek meg kell ünnepelnie, nem pedig hadakozni ellene. Régen rossz, ha emberek hiúságból, de leggyakrabban infantilizmusból „győzni” akarnak a másik felett – ahelyett, hogy egymás kiteljesedésén munkálkodnának! Ám lássuk a Zsoltár intelmét a királynőhöz teljes pompájában:

„Halld csak leány, nézz, és figyelj ide!

Feledd el népedet és atyád házát!

Szépségedet a király kívánja; mert ő a te urad, borulj le előtte!

Tírusz leánya, a nép gazdagjai ajándékokkal hízelegnek neked!

Csupa dísz a királylány odabent, arannyal van átszőve ruhája:

Hímzett ruhákkal vezetik a királyhoz,

Szüzek, barátnői követik, így vonulnak hozzá.

Ujjongó örömmel vezetik, így vonulnak,

Így vonulnak be a királyi palotába.”

                                                             (Zsolt 45,11-16)

Ha magát a konkrét élethelyzetet nézzük: egy udvari költő, esetleg kultuszi próféta megörökíti a nagy eseményt, s a mindenkori hasonló helyzetűekhez is intelmet mellékel: új közegbe kerülve becsüljék meg magukat és egymást – s akkor jó dolguk lesz. Lelki szinten viszont itt Isten maga szól ahhoz a hívő emberhez, aki hasonlóan a tíruszi királylányhoz, mindig kicsit jövevény és „idegen” a köznapi valóságban, azonban: „Szépségedet a király kívánja…!”

A nagy Szeretet tehát, akitől mindent kaptunk, nem szívesen lát dühtől vagy akár bosszúságtól eltorzult arcokat. Szépnek akar minket látni! Nem örül, amikor méltatlanok vagyunk isteni származásunkhoz, s alantas indulatoknak, vagy személyes sérelmeinknek engedünk. A „Királyt”, őt kell szolgálnunk – az örökkévaló „Vagyok” méltó erre egyedül (2Móz 3,14), nem pedig pillanatnyi emberi érzelmeink, hiányérzeteink, s eget verő ambícióink..!

A szépség önálló érték, akárcsak az, hogy valami „igaz”, vagy pedig „jó.” Legmagasabb kategóriáink közt a helye. Leonardo da Vinci például egyenesen úgy vélekedett, hogy ha valami nem szép, akkor jó sem lehet: ami nyilván túlzás – ám költői túlzás, aminek lényege igaz. Szép-e egy házastársi, vagy bármilyen veszekedés? Sosem az, úgyhogy jó sem lehet. Mint átnevelési kísérletek általában kontraproduktívak is, vagyis hosszabb távon ellenkező hatást váltanak ki. Amikor viszont emberek leülnek, és minőségi időt szánnak egymás türelmes meghallgatására, szempontjaik megértésére és indulatok nélkül komolyan veszik azokat, az – szép! Úgyhogy, mikor a „szépségedet a király kívánja”  költői ihletettségű mondatot ízlelgetjük, jusson csak eszünkbe mindez. Mennyire szép vagy nem szép, amit művelünk – a Világegyetem királya szeme előtt…! Adott ő teremtő szeretetéből annyi arányérzéket és „esztétikai fogékonyságot” mindnyájunknak, hogy egy-egy helyzetben a saját szívünk parancsa is pontosan meg tudja ezt mondani – nem is kell őt magát külön kérdezni. Ha pedig mégis, hát találunk igéjében éppen elég útba igazítást: csak figyeljünk is a legbensőbb, legmélyebb hang súgásaira, s akkor még az egyébként különös és nehezen érthető ószövetségi történetek is vezetni fognak döntéseinkben. Sőt, úgynevezett profán források is hatalmasan táplálhatnak:

 

„Világ hajósa, hajnal, tiszta néne,

egy csöppke mézes-csészét adj nekem,

s megengedem hálából és cserébe,

hogy árnyam elnyújtsd a nagy hegyen.”

                                                           (Weöres Sándor: Dalok Naconxypan-ból, 13.)

 

Ne legyünk telhetetlenek: valóban elég naponta egyetlen csepp az élet öröméből – a túl sok méz elrontja a gyomrot. „Ha mézet találsz egyél, amennyi csak elég neked; de sokat ne egyél, hogy ki ne hányd.” (Péld 25,16) A homéroszi „rózsás ujjú Hajnal” tüneménye végighajózza az ég tengerét, reményt és friss távlatot nyújt – ám tőle csak kérni szabad, mintha imádkoznánk… Pedig lám, az emberélet egyenrangú az ő sugarával: „s megengedem hálából és cserébe, / hogy árnyam elnyújtsd a nagy hegyen.” A Lét ugyanis csupa fenség és komolyság napkeltétől napnyugtáig – s mi élvén, vele állunk párbeszédben…!

Mindez ott rejlik a 45. Zsoltár „próféta bácsijának” esküvői intelmeiben. Ha méltó időt szánunk rá, a végén még kiolvassuk soraiból magunk is, ami belőle ránk tartozik… Így is legyen! Ámen.