Ima, karácsony előtt – dr. P.Tóth Béla

Ugyan mit takarítana ki korbáccsal Megváltó Urunk az én szívem templomából, ha úgy szemközt találkoznánk valahogy a „népek udvarában”…? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. december 21.

Ima, karácsony előtt

Lekció: Márk 11,1-33

Textus: Márk 11,17-18

„Azután így tanította őket. Nincs-e megírva, hogy »Az én házam imádság háza lesz minden nép számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek.« Meghallották ezt a főpapok és az írástudók s keresték a módját, hogyan veszítsék el. Féltek ugyanis tőle, mert tanításával magával ragadta az egész sokaságot.”

Igehirdetés

Sátoros ünnepeink előtt rendre végigolvasok egy egész evangéliumot, napi egy-két részenként – ilyenkor ugyanis különösen is szeretek találkozni Urunk Jézus minden szavával és tettével, a Krisztus-esemény lényegével. Amikor ennek az igehirdetésnek kidolgozásába fogtam, Márk 11. fejezeténél tartottam, az következett, éspedig telis-tele aktuális megszólításokkal. Annyira élővé lett minden szava, hogy nem is tudtam erejétől szabadulni s azon nyomban eldőlt, kivételesen – elveim ellenére – nem választok „adventi szakaszt” az arany-vasárnapi igehirdetéshez olvasmányul, de még a textus is innen lesz.

Egy kép ugyanis még ebből a gazdag fejezetből is kiemelkedett, kristályosodási pontként szolgálva a többi üzenet kavargásában. Különös fénnyel kezdett világítani: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára.” Erről szól e mostani igehirdetés, s időközben rádöbbentem, hogy valójában nagyon is adventi ige ez, noha történetileg nem a Jézus születésének direkt előtörténetéhez tartozik. Az evangélium itt – briliáns módon sűrítve – ősi ószövetségi idézeteket halmoz egymásra. Aki ebben a pár szóban beszél, az világosan látott a Szentírás minden zugában: egyetlen mondatban (!) Ézsaiás és Jeremiás próféta – egymást nagyon is súlyosan kiegészítő – próféciáit, valamint Salamon király valamikori templomszentelő imádságát is idézi. Mindezt pedig a szent hely tisztasága védelmében, pontosan a méltó és áhítatos, ünneplés érdekében!

Erős összefüggés-hálóval van tehát dolgunk, mikor Ézsaiástól itt ezt citálja: „Az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára” (Ézs 56,7) – ami egy gyönyörű ígéret az egész emberiség számára. Jeremiás viszont a megromlott jeruzsálemi papság és a nép bűnei miatt előre látja már a szent hely fizikai pusztulását: „Rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amit az én NEVEMről neveztek el…? Majd én is annak nézem, így szól az Úr!” (Jer 7,11) Végül pedig Salamon király szól – aki naptári időben ugyan mindkettőt megelőzte – s imájában a templom fölszentelésekor így könyörgött: „Még az idegent is, aki nem a te népedből, Izraelből való, de eljön messze földről nagy nevedért, erős kezedért és kinyújtott karodért, ha eljön és imádkozik e házban, hallgasd meg lakóhelyedről a mennyből, s tedd meg mindazt, amit az idegen kér tőled – hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogyan néped, Izrael – és tudják meg, hogy a te Nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem.” (2Krón 6,32-33)

A „Név”, a kimondhatatlan JHVH tetragrammaton, amit a főpap is csupán egyszer mondhatott ki egy évben, a nagy engesztelés napján a Szentek Szentjében – a Vagyok szóból fakad. Csodálatos emberi létezésünk csupán halvány árnyéka az Örökkévalóénak, ez biztos – ám így is hadd említsünk itt egy megkapó, apró történetet. Valaki elmondta, hogy esténként, elalvás előtt az ágyban, ő bizonyos módon fekve olykor szívdobogását is hallja, és olyankor azzal is – „imádkozik”…! S valóban: az ima a világon a legnagyobb dolog, hisz biológiailag is csupán egyetlen szívdobbanás választ el életet és halált. Vajon engem összeköt-e már Alkotómmal minden itt megélt másodpercem…? Ezzel a szent komolysággal elmélkedjünk Advent utolsó vasárnapján, hol is állunk mi az imádság dolgában!

A választott nép története hatalmas paradigma, úgy is mondhatjuk leltár az emberi lehetőségek sokaságát illetően. Nem tudjuk most valamennyit érinteni, nem is kell – ehhez ott a Biblia a maga ezerötszáz oldalával, mint „használati utasítások” kimeríthetetlen tárháza életünk elképzelhetetlenül szép és veszélyes kalandjához.

Egy egészen más kultúra, a 2500 éves kínai Shi-king versgyűjtemény egyik gyöngyszemében halljuk ezeket a tanácsokat:

„A bölcs eszes, becsületes,

ha bort iszik csendes, szelíd.

A tudatlan kelekótya,

töltekezik, pöffeszkedik.

Jól megfontold, mit cselekszel:

tartsd meg az Ég törvényeit.

Sík mezőben terem a bab,

szegény népek szedegetik.

Az eperfa-hernyó bábját

Nagy darazsak elcipelik.

Rád formáznak erényükben:

neveld, tanítsd gyermekeid!

…Légy szelídebb, készségesebb

ágra gyűlő madárkáknál,

óvakodó, félni serény,

mintha mélység szélén járnál.

Remegj, mintha utad gyenge,

igen gyenge jégen vinne…!”

(A kju madár repesve száll, ford: Lator László)

Hát próbálkozzunk Adventben az igazság és szeretet egyeztetésével magunk is valahogy így: mintha vékony, nagyon vékony jégen járnánk – valóban figyelve, s igen óvatosan!

Imádkozni a mulandó ember természetes gesztusa. Háláját, örömét és benső keserveit ki kell fejezze – mégis, a dolog vakmerő kísérlet: megszólítani a Világegyetem királyát! Ezen „arcátlanságot” azonban nincs őshagyomány, mely ne tartaná mégis kívánatosnak, sőt, az emberélet legnagyszerűbb beteljesedésének. Miért? Mert e mozzanat nélkül magunkra maradunk a horizontális, biológiai élményekkel: evés, testiség, pénz, hatalom, kidomborított mellkas, hogy többre jutottam egyéb embereknél – s talán, jó esetben, még a mások alkotta értékek habzsolása, a gyűjtők és utazók kétes győzelmei… Weöres Sándor nem kertel, mikor a földi létezés általa végsőnek látott summáját ekképp fogalmazza:

”Aki úgy szereti az életet,
mint moslékot a disznó,
gyűlöli a halált, ki a vályút elrántja előle.

Aki úgy szereti az életet,
mint szemlélődés idejét:
ha érzékein át lelkét teleszívta,
egykedvűen várja a halált, mint indulás sípját a hajó.

Aki úgy szereti az életet,
mint élvezetes munkaidőt:
dolga végeztével igényt tart a megszolgált elcsitulásra,
benne az életnek s halálnak szerelme ugyanegy.”

Eszünkbe juthat azonban a 20. század egy másik magyar költője, Rákos Sándor is, aki, mint mondja, egész életét kétkedésben töltötte: a mögöttünk lévő évszázadban nem volt nehéz így felnőni. Csaknem mindenki ezzel indult – már az iskolapadból is… Hosszú, sok-sok mű születését lezáró élete legutolsó alkotásaként, halálos ágyán azonban ezt a verset diktálta feleségének:

Zsoltár

Uram Te nem csak a hívők
A hitetlenek Istene is vagy
Nyisd meg füled beszédem előtt:
Születik és felnő az ember
Nem tudja, hogy van-e célja
Életnek és halálnak
Vagy csak élünk s drámázunk
Üres nézőtér előtt
Aztán eltűnünk
Kinek az utasítása, törvénye szerint?
Itt a földön nyomunk sem marad
S még ha maradna is
Mit őriz meg rólunk az emlékezet
Torzítva és minden bizonnyal részrehajlón
Sorjáztatva viselt dolgainkat.
Csak Te tudod valójában kik és mik vagyunk
Csak a Te elronthatatlan szemed
Ismeri föl igazi valónkat.
Te látsz be lelkünk sötét vermeibe
Te virrasztasz szándékaink fölött
Tetteinket Te vigyázod
– Mert ami egyszer volt változatlanul él tovább
Évmilliókig él és nem változik
Az idők végezetéig
Bűneimmel együtt –
Eléd járulok hát
Bölcsességedre bízom döntésedet
Hiszen el kell döntened, hogy mit érdemlek
A pokol izzó padlatára kerüljek-e
Vagy kegyes szíved belátása szerint
Az üdvözültek hűs ligetébe
S ott majd én is kiáltsam a többiekkel
Kiáltom az üdvözültek karával:
Hatalmas a mi Istenünk
Kegyelem és büntetés Ura
Hódolat adassék Neki mindörökké
Legyőzte kételyeim
Engem az örök kétkedőt
Megszabadított kétségeimtől.

(in: Igehirdetés 2004. április 11. Húsvét – „A láthatók ideig valók”)

Az imához való visszafordulásnak ettől a megrázóan szép pár sorától térjünk azonban vissza Advent negyedik vasárnapi igénkhez: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára.” Igen, erre várunk, sőt készülődünk is – hogy magunkkal együtt talán a világ népei is jóba foglalják egyszer magukat. Számunkra a Jézus említette házat felekezetünk temploma jelenti, ahol élünk – s ez jól is van így. Teológus korunkban nagy ünnepeken legációba mentünk távoli gyülekezetekbe, igehirdetési gyakorlatra – s megesett, hogy némelyek ifjonti-prófétai hevülettel ostorozták a jelenlévőket (!), hogy bizonyos emberek csupán karácsonykor jönnek templomba, az „ünnepi keresztyéneit” nekik…! Sok évtized azonban, Istennek legyen hála, meghozta a bölcsességet, hogy ma már nem gúnyosan mosolyognak a csak karácsonykor teli templomon…

Magam sem, amikor pl. egy-egy katolikus testvér azzal kívánja bizonyítani „hithűségét”, hogy fölemlegeti: a maga részéről pedig a tiltott időkben is bizony majdnem minden éjféli misén ott volt, amikor még egészségileg megtehette, és turistaként is bement minden távoli város katedrálisába. Immár bizonyára azt gondolják még az egykor prófétai haragú legátusok is: legalább egy vékony pókhálószál mégis volt számára, ami megtartotta azokban a nehéz időkben, esetleg nagyon is veszedelmes szakadékok felett – s nem tett annyi és olyan balgaságot, ami végzetes lett volna magának, vagy övéinek…!

De lehet erről a dologról úgy is gondolkodni, hogy nem is „igazhitű” valaki, ha nem Jeruzsálem szent hegyén, a Sionon tiszteli Istent. Ez a „szószerintiség” takarhat vallási vagy nemzeti gőgöt, jól fizető vallási turizmust, vagy, sajnálatos módon akár a Biblia lényegének félreértését is. Keresztyénként mi már a Mennyei Jeruzsálem érkezésének várói vagyunk, melyben egyáltalán sehol nincsen is külön templom, zsinagóga vagy mecset, utcái viszont színaranyból valók, kapui mindenkor nyitva állnak – mert maga Isten annak temploma! Ahogyan a látnok János számára megjelent Pathmoszon: „…Templomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány” (Jel 21,22) – a város utcái pedig nem aszfalttal vagy kövezettel vannak borítva, hanem színarannyal, s tizenkét kapuja tizenkét különböző drágakőből épült!

Mindez mégsem jelenti a „vallás” és a templom tagadását földi életünknek ebben a küzdelmes szakaszában: éppen ellenkezőleg! Becsüljük csak meg nagyon is a helyet, lelki otthonunkat, ahol a Bibliából fölolvasnak és a Miatyánk még közösen elhangzik – Karácsony idején pedig kivált találjunk a tengerparton és a testünket dédelgető wellness-szállókon túl helyet lelkünk fölemelkedésére is, gyülekezetünk, templomunk családjában. Sőt, a mindennapjainkban is teremtsük csak meg a perceket, amikor „behajtott ajtajú, belső szobánkban” (Mát 6,5-6) jut idő arra, hogy saját szívünk is valódi templommá változhasson az olvasott ige és a megszentelő imádság révén!

Gyakorlati tekintetben az imádság természetesen többféle lehet. Elemi erejű, szívből fölszakadó kérések – hát ne is tartogassuk ezeket a bajok ránk szakadása idejére, s főleg sose álljanak csupán magunkért mondott imákból! Vegyük észre, hogy az egész Miatyánk is többes számban hangzik, s azt is, hogy a zsidó király Salamon a pogányokért is tudott imádkozni…! Magasabb szint a bajban lévő könyörgésénél az, amikor imáink már rendszeresen hordoznak betegeket, elhagyottakat, megbántottakat, nagy felelősség terhe alatt élőket. A hála szavai se legyenek felületesek: „Adjunk hálát az Úrnak, mert érdemli – mert minden gazdagságát velünk közli…!” (284.dics.)

Legmagasabb szint az imában mégis az, amikor már valódi beszélgetés zajlik az Úrral: ha saját szavainkon túl halljuk az ő válaszait is – mintha egy másik emberrel beszélgetnénk. Ehhez a szív csöndje és valódi megtisztulása kell. Bőven akad rá példa, konkrét vezetettség formájában a Szentírás lapjain – csak éppen föl kell figyelnünk, mikor hatalmas könyvünkben ezekről olvasunk!

De tegyük fel a legsúlyosabb kérdést is: lehetséges-e igénk ígérete, amint maga Jézus hitte is azt mennyei Édesatyja szavai alapján: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára”…? Geográfiai értelemben elég nehéz nyolcmilliárd embert elképzelni a Sion hegyén imádkozva – ám az igaz hit értelmében, mely már nem csupán valami pszichés projekció az égre, hanem a Teremtő szeretetének igazi, szívbéli és hálás elismerése – az nagyon is lehetséges! Jézust pontosan azért valljuk Krisztusnak, Urunknak és Megváltónknak, mert ő még az utat is megmutatta az emberiség egysége felé a szeretetben, mikor a Nagy Parancsolat felől kérdezték. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből: ez az első, és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész Törvény és a próféták.” (Mát 22,36-40 Mát 5,43-48) Pál pedig ilyen tömören vonja le a konzekvenciát: „A Törvény betöltése a szeretet.” (Róm 13,10)

Alighanem ebből a titokból értettek meg valamit azok a hinduk, akik Indiában, valamint bizonyos sintoisták, akik Japánban is ünnepnek tekintik a karácsonyt, s kivilágítják sétáló utcáikat ezekben az időkben. De talán az elvileg keresztyén Nyugat fényűző „karácsonyi vásáraiban” is ott bujkál ebből valami – ki tudja…!

Mi mindenesetre hittel hisszük, hogy nem hiába született egy kisgyermek Betlehemben, aki Názáretben nőtt fel, majd szerte tanított országában Isten királyi uralmáról, s jeruzsálemi kereszthalála előtt, utolsó vacsoráján az „Új Szövetségről” (Jer 31,31-33) szólt a kenyér megtörésekor és a pohár bor ivásakor, mint amelyek az ő értünk való áldozatát ábrázolják ki. Nekünk ezért, és nem másért hoz életet és örömet a Karácsony: mert ővele, az üdv forrásával köt össze születésének emlékezete!

Adventi igénk súlyos intéséről se felejtkezzünk azonban el. „Ti ezt a házat latrok barlangjává tettétek…!” Itt aztán rögtön mindenki fölmentve érzi magát, ő ugyanis embert nem ölt, mozdonyt nem lopott… Csakhogy itt nem ezekről van szó! „Latrok barlangja” az a hely, ahol a latrok jól érzik magukat, s a megtérést elkerülve, életük valódi megjobbítása nélkül zavartalanul folytathatják előző életüket. A presszói hangulat, a társasági élet mosolyai, újabban ölelkezései is – zsákutcás, magános lelkeknek valóban ajándék lehet – mégis csak van egy melegszívű közösség elrontott életem végén… De ha az az egyetlen cél, hogy mindenki „jól érezze magát”, az nem csak hogy kevés, hanem ítélet alá eső mulasztás is. Minden kereskedő „kitűnően érezte magát” a jeruzsálemi templom tornácában, ahol naponta busás haszonra tett szert – még akkor is, ha a főpapoknak vissza kellett belőle osztania, hogy elnézzék bódéját és üzelmeit. Amit Jézus abban az udvarban korbácsával tett, az nem más volt, mint az ige tiszta hirdetése. Sem nem altató mese, vagy tartalom nélküli egyházi szöveg formájában, sem pedig simogatásként, hogy Isten úgyis szeret és megbocsát. „Dieu me pardonnera – c’est son métier” – Istennek ez a foglalkozása, ahogy egy pimasz fogalmazta a felvilágosodás idején, hogy nekem megbocsásson. Jézus prófétai szavaitól azonban már nem érezte mindenki „olyan kitűnően” magát – sőt lettek, akik nem csupán hatalmukat féltve, mint a főpapok, hanem közvetlen anyagi okokból is el akarták őt tenni láb alól.

Legyen mindez adventi intés számunkra, s tegyük csak föl magunknak a kérdést: Ugyan mit takarítana ki korbáccsal Megváltó Urunk az én szívem templomából, ha úgy szemközt találkoznánk valahogy a „népek udvarában” – mely ősidőktől imádságra volt szánva…? Mi teszi lehetetlenné bennem az áhítatot, mi rontja meg körülöttem a légkört? Mert bizony vannak bűnök, amiknek ma is korbács járna, s talán nem is az un. „legnagyobbak.” Az a baj veletek, mondta egy 19. századi gondolkodó, hogy – „még a bűneitek is olyan kicsik…!” (N. Friedrich)

Ezt nem tagadva, vagyis magunkkal valóban őszintén számot vetve nem lesznek már elrontottak a karácsonyok, családi veszekedések zajával a nagy igyekezet közepette „hogy minden jól sikerüljön” – hanem csak hála és boldogság lesz. Senki nem ordítja le a másik fejét, nem akarja megváltoztatni, hanem tisztességgel magába néz, s ott rendezkedik. Ahogy Ady mondja: „Karácsonyi rege / ha valóra válna, igazi boldogság / szállna a világra.”

Legyen is így, most és minden időkben, talán, ha lehet, a költő hangjában rezgő rezignáció nélkül – amíg aztán csak egyszer egészen az Úréi leszünk, s eljön maga a színről-színre látás is, a „Mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek” táborában. De ne feledjük, hogy a betlehemi pásztorok a szabad ég alatt, őrködvén nyájaik mellett a csillagfényes éjszakában, maguk is megtapasztalhatták ezt…! Itt, ebben a küzdelmes, farkasriasztós, földi életükben! Mi a jól fűtött otthonunkban, terített ünnepi asztal mellett, és gyülekezetünk nagy lelki családjában az Úrasztala körül – miért ne tapasztalhatnánk meg magunk is…? Legyen is egészségben töltött, békés és fényességes a Karácsony, mindnyájunknak! Ámen.

Fohász

Dicsőség, mennyben az Istennek!

Az angyali seregek,

Vígan így énekelnek:

Dicsőség, dicsőség – Istennek!

Békesség, földön az embernek!

Kit az igaz szeretet,

A Jézushoz elvezet:

Békesség, békesség – embernek!

Dicsérjük, a szent angyalokkal!

Imádjuk, a hív pásztorokkal,

Az isteni Gyermeket,

Ki minket így szeretett:

Dicsérjük, imádjuk és – áldjuk!”

Így is legyen. Ámen.