„Kegyes hölgy Krisztust csak egyszer szült”, ahogy a költő, Ady fogalmazza – ám már az angyalok mennyei szavában is ott hangzott a folytatás: „…A földön pedig békesség a jó akaratú embereknek!”   Ez utóbbiról szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025.december 28.

Ráigazítja lábunkat a békesség útjára

 

Lekció: Luk 2,15-20

Textus: Luk 1,79

„A Magasságos Isten prófétája leszel, mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népedet az üdvösség ismeretére bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.”

 

Igehirdetés

A Karácsony utáni vasárnapon teli még a lelkünk az elmúlt ünnepnapok élményeivel: kinek személyesen milyen is volt, hogyan sikerült. Voltak ajándékok, hangulat és terített ünnepi asztal: énekek és talán templom is – de nem biztos, hogy a világ zaját, vagy éppenséggel szívünk mélyebb hangjait mindez ki tudta szűrni. Az emberélet megy a maga útján: tulajdonságai és vágyai olykor egészen vakon vezérlik. Aztán a naptár szerint ismét vasárnap jön – s közben megint eltelt egy esztendő, ami vissza nem jön, soha többé… Közel az óév utolsó napja, Szilveszter is: s akarjuk vagy sem, számvetés áll előttünk.

Olvasmányunk még a karácsonyéj pásztorait idézi, ám aki figyelmesen olvassa a történet eme második részét, érti: itt már a gyakorlati élet, a megvalósítás terén járunk. Teljesen váratlanul megnyílt előttük a csillagos ég, s látták-hallották, amint angyalok ezrei dicsőítik Istent odafent – mert „kegyes hölgy Krisztust csak egyszer szült”, ahogy a költő, Ady fogalmazza – ám már az angyalok szavában is ott hangzott a folytatás: „…A földön pedig békesség a jóakaratú embereknek!”  (Luk 2,14)

Két világ: Isten mennyei dicsősége az egyik oldalon, a fény és az örök ragyogás, ahova ritkán nyílik embernek bepillantás, és ha mégis, egy sejtés, talán egy villanás erejéig, az élmény pedig már tova is röppent – s aztán következik a gyaloglás a göröngyös úton, jönnek a kitűzött célok, a földi élet egész fáradtságos bonyodalma… Náluk ez akkor így hangzott:  „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg, hogyan is történt, amit megüzent nekünk az Úr!”  Igen, ez a másik oldal: a karácsony folytatása, a megvalósítás világa. Emberek már nem csupán hallják az égi szózatot, de kezdik magukat a mindennapokban is hozzászabni az ige világos útmutatásához. Ez a kettő valóban csak együtt ér valamit!

Legnehezebb dolog elkezdeni. A pásztorok egyszerűen tették, ami tőlük telt – s egyszer csak ott voltak Jézus, a testté lett Ige jászol-bölcsőjénél…! Milyen jó erről még olvasni is. Életüket addig betöltötte a nyáj ezer gondja, a ragadozók elűzése, éjszaka a tűz életben tartása – de most megjelenik valami sokkal több és egészen más:  „üdvösség ismerete, bűnök bocsánata, Isten könyörülő irgalma…” – ezek már egészen lelki-szellemi témakörök! Új világ, ahol még nem jártak. Ám pontosan a lélek belső friss volta, a megszólíthatóság, a fogékony szív az, ami a Szentlélek műve bennünk! A démonok megszólíthatatlanok, nem lehet velük beszélni, ilyenek vagyunk néha magunk is – az „ember” azonban hall és megért, felfog valamit az ég üzenetéből, vagy éppenséggel kezdi már azt magára is alkalmazni: pontosan ezt tették ott azok a nagyon egyszerű pásztorok!

Minket sem hagyott magunkra Isten. Adott igét, égből való mozdító szót, Szentírást – mégpedig oly gazdagon, hogy kimerni sem bírjuk. Zakariás pap némasága, mely a karácsony előtörténetéhez tartozik, az útkészítő Keresztelő János jöttéről szólt – intés volt számára is, környezetének is. Éppen egy pap nem hitt a fényességes Gábriel üzenetének, s erre reagáltak a felsőbb hatalmak… Hivatkozott ő az életkorára, körülményeire, megerősítő jelet kért – ma azt mondanánk, „talpig realista” volt. Ám van, amikor az égiek másként látják a dolgokat, s be kell avatkozzanak. Itt ez történt, s az események igazi jelentése csak később vált világossá. Bárcsak legalább utólag okulnánk a saját gyarlóságainkból…!

Mindenesetre kellemetlen zökkenés – egy pap, aki részesül rendjének kiváltságaiban, ám közel egy éven át inkább megtűrt kolonc, aki képtelen szolgálni, nem lehet beosztani… De itt valami sokkal több történik: Isten ígérete a maga idejében mégis valóra válik, Zakariás szája pedig megnyílik és – elsőként dicsőítő éneket mond! Szavai himnikusak, szépek, a legfontosabb bennük mégis az, hogy aki így szólt, pontosan értette már a Krisztus-eseményt – annak minden következményével együtt!

Mert az Ige testtélétele kötelez. Életváltoztatóként jött ebbe a világba, pontosan azért, hogy a világnak Világossága legyen…! Lehet úgy tenni, mintha ott Betlehemben nem történt volna semmi lényeges, meg aztán szerte Galileában, a Genezáreti tó partján, Jézus Törvény-magyarázatai, igehirdetései, imái soha nem hangzottak volna el, a jeruzsálemi Golgota hegyén pedig csak egy országháborító vallási fanatikust feszítettek volna meg – ám aki így tesz, az Isten-ellen harcolóvá válik, ami reménytelen foglalatosság. Ahogy olvassuk is:  „Ha pedig ez a dolog Istentől van, ti fel nem bonthatjátok; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok…!”  (Csel 5,39)

Zakariás dicsőítő éneke egyrészt egy nagyon nagy, történelmi tételből indul ki, mely nem más, mint a választott nép évezredes sorsa, méghozzá mindazzal együtt, ami csak abban egyszer is megtörtént. Úgy is mondhatnánk, ő már „egészben látja” a dolgokat – ám ennek nem az kvintessenciája, hogy a mi ereinkben más vér folyik, mint valamennyi egyéb népében – hanem az, hogy közülünk Megváltó született a világ minden nemzete számára! Végig Izraelről van ugyan szó ebben hála-énekében, de nem öncélúan vagy pusztán etnikai értelemben, hanem az Atyáknak tett isteni ígéretek valóra válása összefüggésében. Aki Ábrahámnak azt ígérte, hogy  „megáldalak téged és áldás leszel”,  és  „megáldatnak benned a föld minden nemzetségei” – az saját maga nyilvánult meg a Názáreti Jézusban, éspedig pontosan úgy, ahogy a régi próféták azt előre látták..!

Isten választott népét sokszor sanyargatta ellenség: Egyiptom, Midián, Amálek, Asszíria, Babilon, a perzsák, szírek, görögök, rómaiak – elsorolni is nehéz. Ez a nép azonban, legalább is legjobbjaiban, eljutott oda, hogy „…nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem szellemi hatalmasságok ellen: a gonoszság lelkei ellen, az élet sötétségének fejedelmei ellen, melyek a magasságban laknak.”  (Ef 6,12) A törzsi istenségből Világ Világossága lett (Ézs 49.6), és immár a föld szélső határáig ismerik annak a Krisztusnak nevét, aki „lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.”

Ő ma igéje és Szentlelke által van jelen mindenki számára, aki befogadja őt – de isteni erejével örök életre újítja meg őket! Művének fontos földi része, hogy „…ráigazítja lábunkat a békesség útjára.”  Ezt nem csak karácsony után, hanem az év minden napján hallanunk kell, újévtől kezdve az év végéig, mivel magunktól ezt a csodát létrehozni nem tudjuk. Miért? Mert „magunktól” mi valóban csak magunk vagyunk. Tulajdonságainkkal, emlékeinkkel, lelki sebeinkkel, elmerült traumákkal, ezekből fakadó ambíciókkal, olykor bosszúvággyal, félelemmel – tehát lelkünk egész gomolygásával. Valaki úgy fogalmazott, hogy „Az emberi lélek mindent, de mindent tartalmaz, és – annak ellenkezőjét is.”  S ez valóban így is van. Legfeljebb rejtett csapóajtók és titkos lépcsőházak, veszélyes átjárók mögött, meg feneketlen mélységbe vezető, sötét kutak mentén – de „magunktól” mi valóban csak magunk tudunk lenni, nem más…!

És itt nem a család nélkül élőkről, özvegyekről, vagy magánosakról van szó, hanem minden emberfiáról, aki Krisztusnak hátat fordít, és saját magán kívül semmi valóságot el nem ismer. Akitől zenghet Istent dicsőítő ének az ég csillagai felől, ő azt hallani sem akarja. Egy vezető angol lap szalagcímében volt olvasható pár napja: „Boldogan halnék meg, ha soha többet nem kellene karácsonyi dalokat hallanom.” Részemről megértem, hogy az üzletközpontokban arrafelé hónapok óta Jingle bells és hasonlók ösztökélik az embereket több és több vásárlásra – de talán ilyen utálkozásnak azért mégsem kellene egy komoly újság szalagcímében helyet adni. Mert léteznének pozitívumok is, és a mi szétvert, hitetlenné tett, szenvedő szívünk is pontosan olyanokra vágyik!

Nagyon is szükségünk van arra, hogy olyan igaz szó hangozzék, amely nem egyoldalúan szól, és „ráigazítja lábunkat a békesség útjára.” Jeremiás próféta idejében először börtön, majd ciszterna mélyén való sárba lökés járt ilyesmiért. (Jer 38,4-6) Nincsenek illúzióink: akik hasznot húznak emberéletek tíz, sőt százezreinek halálából, azok mindenre képesek. De a legfontosabbat mégse feledjük – hogy a világon mindent, de mindent emberek csinálnak! Másképpen fogalmazva, ahogyan azt Megváltó Jézusunk az evangéliumban mondja is, honnan jönnek elő a borzalmak: „…az ember szívéből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúzások, káromlások.”  (Mát 15,19)  Ezen pedig nincs mit szépíteni. Nagyhatalmi döntések nem a mi kezünkben vannak, de a saját gondolataink és szándékaink annál inkább. Azon a területen már senki mást nem hibáztathatunk.

Ezért senki ne vegye zokon, ha Istenünk igéjének ünnepek utáni első, az évnek pedig utolsó vasárnapi üzenete így hangzik: minden jó igyekezetünket önmagunk megtisztításával kell kezdeni. „Nincs békesség, így szól az Úr, az istenteleneknek!”  (Ézs 48,22)  Nem kell ahhoz teológiát végzettnek sem lenni, hogy tudja valaki: a bibliai „békesség” szó nem annyit jelent, hogy éppen most valahol nem ropognak a fegyverek. A szentírási héber „shalom” kifejezés egyetemes jó: üdv! Ezért aztán legkevesebb három rétege van, mint magának az emberi létezésnek is.

Legalacsonyabb, de a többivel azért egyenértékű a testi jóllét – az elegendő étel, a tiszta ivóvíz, a betegségek nélküli, egészséges élet és a nyugodt pihenés. A mi éghajlatunkon ide tartozik még a normálisan fűthető lakás, és a meleg ruha is. Második szint már a lélek békessége: a derű, amit nem terhelnek elintézetlen, régi ügyek, rossz lelkiismeret, vád és gyűlölet, sem pedig jövőtől rettegés. Itt sok mindent föl kellene sorolni, szinte mindent, ami csak az ember kedvét elveheti vagy éppenséggel meghozhatja – úgyhogy ebbe inkább bele sem fogunk. Csupán annyit, hogy a lélek körének gyógyítói a vallások, művészetek és filozófiák, s igaza volt Márainak, amikor egy helyen így fakadt ki: „Az a proletár, akinek nem jut ideje a művészetekre…!”

Végül a bibliai „békesség” (üdv, jóllét, derű, háborítatlanság, bőség, jó szándék, szeretet, remény, szolidaritás, hasznos élet – mind-mind ide tartozik!) legfontosabb része nem más, mint az embernek teremtő, mennyei Urával való élő kapcsolata. Mióta ember él a földön, ez különbözteti meg az állattól, tehát a pusztán biológiai létezőtől. A vallás a legegyetemesebb emberi kultúrtevékenység, ami valamilyen formában ősidőktől mindenhol jelen van: akadnak tisztultabb és vegyesebb verziói is – de a valósága nem tagadható. Hatalmas, égbe nyúló oszlopainak záróköve pedig, amely mindent egybefog, s amit „az építők megvetettek” – Krisztus!  (Zsolt 118,22 Luk 20,17 1Pét 2,7)

Mi ünnep után is őrá nézünk, őt keressük, mert nélküle olyanok vagyunk, mint amilyen a korabeli tömeg volt: „S kimenve Jézus látta a sokaságot, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. És kezdte őket sokra tanítani.”  (Márk 6,34)  Rászorulunk jóságos tanítására valamennyien, mert az ő magasabb útmutatása nélkül tényleg magára marad az ember, lelki görcseivel, pokolian fájó sebeivel, s még csak nem is mindig tudja, hogy mitől olyan rosszkedvű és ellenséges…

Járjuk végig a „hármas-utat” (Vörösmarty) visszafelé is! Ha az élő Istennel egyszer megbeszéljük dolgainkat, vagyis az igazán szellemi síkon visszakerülünk helyünkre, s a Fiúságban újra a létezés teljes biztonsága vesz megint körül, akkor a pszichés valóság már mintegy menetrendszerűen kivilágosodik, derűssé lesz. Újra ízlik a falat, örülünk a szoba melegének, és tudjuk értékelni embertársaink gyengébb próbálkozásait is, hogy magukat és másokat valahogy boldogítsák. A feszült idegesség és operáltatási kényszer helyét átveszi a ráérő, csaknem nyugdíjas életöröm, találunk adekvát tevékenységet is (saját bajaink listázásán túl), s kezdünk újra hasznos faktoraivá válni az egyetemes közjónak, azon belül is feltétlenül saját tulajdon életterünknek. Kezdenek többen lenni a megvetetteknél azok, akiket szeretünk, vagy no, kedvelünk (nem érzelmi okokból) – holott ők nem feltétlenül szolgáltatnak erre minden nap újabb és újabb okot. Lehetetlen…? Amíg nem vagyunk az Úrban, addig igen. Sőt, „úgy” aztán az is marad, de mindenkor.

A szívében boldog, kiegyensúlyozott ember viszont rendszerint fizikailag is egészségesebb. Testét kordában tartja, túlzásoktól tartózkodik, hidegben sált visel. Nem a tévé-doktor, vagy az időjárás-jelentők „kis színes ismeretterjesztője” kell figyelmeztesse, hogy az ünnepi túlevés mihez vezethet. (Ha valaki nem hallotta volna: gyomorfájáshoz!) Test-lélek-szellem, vagy ahogyan már visszafelé is bejártuk: szellem-lélek-test, s mindegyik szinten a jóllét, azaz békesség…! Amint több „egész ember” lesz a földön, mindjárt a világbéke sem fog olyan elérhetetlennek látszani. Persze, vannak napfoltok, ez világos. Mágneses viharok is léteznek, meg 11 éves, 26 000 esztendős, és 35 millió éves periódusok is, s talán még több is, sőt, egymást olykor átfedők is… A Cepheidák üstökös-maradványaiba is pl. mindig augusztus elején botlunk nap-körüli pályánkon, ezt hívjuk „csillaghullásnak” – de valahol csak el kell egyszer kezdeni a dolgok reparálását. Igen, boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert ők sok kellemetlenségtől mentesítik magukat. (Gy.E.) Ez a nagyvonalúság a lelki béke egyik legbiztosabb jele, nyugodtan kijelenthető.

Legyen hát egyszerű „ünnep utáni” fohászunkká: Igazítsd lábainkat a békesség útjaira – s ő nem fogja visszautasítani ezt az egyszerű, mégis sokatmondó imádságot, ha mi valóban szívből mondjuk. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, te jól ismered lelkünk titkait, és a gyógyszert is tudod. Ne engedd, hogy ahol békétlenség az úr, vagy ahol éppen iszonyatos fizikai háború zajlik, ott minden úgy is maradjon. Békesség Fejedelme, Megváltó Jézusunk – jöjj el ebbe a világba, és igazítsd lábainkat a békesség ösvényeire! Ámen.