Ha valamit ma nagyon szeretnénk, hát az a békesség. Jelenleg három iszonyúan véres háború hatósugarában élünk, s a világ bonyodalmait tekintve csupán súlyos konfliktusokról, nem pedig kiutakról beszélhetünk – utóbbiak egyelőre nem is látszanak. Ezzel foglalkozik az alábbi igehirdetés.

.

Igehirdetés 2026. március 15.

Veszélyes időkben is békesség

.

Lekció: Jer 37,1-10

Textus: Márk 13,7 Ján 14,27

„Mikor hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről, meg ne rémüljetek, mert meg kell lenniük; de nem ez a vég.”

„Békességet hagyok nektek; az én békességemet adom számotokra. Nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”

.

Igehirdetés

A jeles költőt, Weöres Sándort kérdezték valamikor egy egyetemistáknak tartott író-olvasó találkozón: fordulópontnak tekinti-e modern korunkat az emberiség történelmében. Válasza így hangzott: „Nem tekintem annak – inkább felforduló-pontnak.”  Pedig akkoriban még csak az 1970-es évek közepén jártunk…

Mostanára sokat romlott a helyzet, mivel megjelent az internet, az un. „közösségi oldalak” anonim kommentelőivel, azok indulataival, trágárságaival, sőt életveszélyes fenyegetéseivel, a számtalan műhold egy része pedig nem csupán a földrészek távközlését és tudományos kutatásokat, hanem konkrétan háborús, hadműveleti célokat is szolgál. Ma már géneket lehet manipulálni, hogy nagyobb legyen a krumpli és több legyen a gabona, megfelelő gyógyszerezéssel egyre többen elérik a 100 éves életkort is, ugyanakkor megvolt a vírusokkal bármikor felidézhető, az előbbinél ezerszer pusztítóbb világjárvány főpróbája is – de az emberi természet láthatólag egy millimétert sem változott tízezer év  „kulturálódása”  alatt. Jelenleg három iszonyúan véres háború hatósugarában élünk, s a világ bonyodalmait tekintve csupán súlyos konfliktusokról, nem pedig kiutakról beszélhetünk – utóbbiak egyelőre nem is látszanak. Naponta azért imádkozunk, hogy akár csak egy is maradjon abba közülük, s ne torkolljon a borzalom végleg visszafordíthatatlan világ-égésbe.

Mai bibliai igénk éppen egy olyan történelmi pillanatban szólalt meg kétezer-ötszáz éve, amikor Jeruzsálem városát időlegesen elhagyták az ostromló babiloni seregek, s a megélhetési próféták ön-igazultan hajtogatták: „Ugye megmondtuk, hogy az egy igaz Isten a mi oldalunkon áll…!”  Jeremiás viszont így prédikált: „Ezt mondja az Úr: Ne áltassátok magatokat azzal, hogy majd elvonulnak innen a babilóniaiak, mert nem fognak elvonulni. Ha megvernétek is az ellenetek harcoló babilóniaiak egész seregét, úgyhogy csak sebesültek maradnának belőle – még ezek is fölkelnének sátrukból, és fölperzselnék ezt a várost.”  (Jer 37,9-10)

Mint tudjuk, a seregek egy éven belül valóban vissza is jöttek, s egy iszonyatos, kiéheztető város-ostrom lezárásaként borzasztó öldöklést hajtottak végre: a király fiait megölték apjuk szeme láttára, őt magát pedig megvakították, úgy vitték magukkal a nép még élő tagjaival együtt Babilonba.

Csakis ellentmondásokban, mégpedig mindenkor érvényes ellentmondásokban beszélhetünk a világ akkori, s egyszersmind mai bonyodalmairól. Először is az derül ki a bibliai beszámolóból, hogy az örök Istennek van terve övéivel, s a legjobbakat, akik arra méltók, tudatja is erről – de mégsem minden az ő akarata, ami végbemegy ebben a világban. Nehéz ezt felfognunk, mégis így van: az általa teremtett ember éppúgy szabad a jóra, mint a gonoszra. Nem kérhetjük számon, ugyan miért pont így alkotott meg minket – a dolog egyszerűen így áll: az Örökkévaló nem bábukat, hanem szabadnak szánt embereket teremtett.

Továbbá ő, amikor úgy ítéli, hogy ezzel a kimondhatatlan ajándékkal visszaélés már akkora, hogy betelt a pohár, megbünteti népét annak nyilvánvaló és súlyos bűneiért, akár kétszeresen is (Jer 16,18) – de mégsem tart haragja örökké. Tehát egy újabb ellentmondás: Isten nem az ember pusztulását akarja, még ha büntet is – hanem megtérését és üdvét! Végül pedig: bármikor megeshet, hogy „hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről – meg ne rémüljetek, mert meg kell lenniük; de nem az a vég!”  (Márk 13,7)  Jézusunk pedig még ennél is tovább megy tanítványaihoz szólva: „Békességet hagyok nektek; az én békességemet adom számotokra. Nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”  (Ján 14,27)

Kezdjük elmélkedésünket valóban az elején: Istennek van terve övéivel – de mégsem minden az ő akarata, ami végbemegy ebben a világban. Kettősség és ellentmondás, ez világos – ám ilyen a valóság természete. Egyedül maga az Úr nincs ellentmondásban önmagával, lévén ő az  „Egy”, az örök és igaz Isten, mi pedig csak  „Tapogatjuk a falat, mint a vakok: tapogatózunk, mint akiknek nincs szeme. Botladozunk fényes délben, mintha este volna, és sötétségben vagyunk, mint a holtak. Morgunk mindnyájan, mint a medvék, és nyögdécselünk, mint a galambok… Bizony, sok bűnt követtünk el veled szemben, és bűneink ellenünk beszélnek…”  (Ézs 59,11-12)

Ez a valós helyzet, de mégsem egészen – mert igenis kaptunk útmutató kijelentést tőle: szólt már, még pedig idejében  (Jer 35,14-16), valamint sokszor és sokféleképpen az atyáknak, aztán a próféták által is. Legfőképpen kijelentett pedig önmagát a Páratlan, Krisztus személye által: amióta ő itt járt közöttünk, nem tehetünk úgy, mintha semmi nem történt volna. „Aki engem látott, látta az Atyát”  (Ján 14,9 ), és „Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”  (Ján 8,12 )

Első tételünk tehát azt mondja ki, hogy neki igenis  van terve  a világgal. Ez pedig az, hogy az emberek és a nemzetek férjenek meg egymással, sőt, legyenek javára egymásnak, a vallások pedig ne legyenek sem szűk látókörűek, sem pedig fanatikusak – hanem nemesítsék át híveiket a jóra. A baj ott van, hogy a téboly másokból rendszerint „ellen-tébolyt” vált ki, ezért az ember legfontosabb dolga saját, személyes intaktságának, vagyis eszelősség-mentességének megőrzése. Téboly annyi, mint pörögni valami körül, s nem szembesülni a valósággal. Jó üzletnek tűnik, rövid távon még ad is valami ventilációt, ám idő múltával gyakorlatilag minden lelepleződik és megmutatja igazi arculatát, beleértve az önigazolást is – ezt hívjuk aztán görög eredetű szóval „apokalipszisnek.” A dolgok lelepleződnek, megmutatják igazi valóságukat: a nagyon szép lányról kiderül, tud ő sárkány lenni, vagy éppen hűtlen is – az erkölcsi világbajnokról pedig, hogy mi minden történhet ott, ahol a  „hátsó udvarban”  vagyis a lélek mélyén féltékenység, riadalom vagy tisztázatlan vágy lobban fel. Aztán zűrzavar támad az emberi kapcsolatokban is, mert az élet belülről, a szívtől hat kifelé – s a háborúságok pusztítása után kevés érték szokott megmaradni úgy a nemzetek, mint az egyes személyek vonatkozásában.

Nincs senki, aki azt állíthatná magáról, hogy a maga részéről minden tekintetben és hibátlanul megőrizte intaktságát, az önzést és a bosszút tökéletesen száműzte önmagából, vagy a megalapozatlan fóbiákat és a haszonlesést is – de ez nem jogosít fel senkit arra, hogy „ilyen a világ” – tehát uralkodjanak csak az átvilágítatlan érzelmek. A világ tényleg olyan, amilyen – a mi dolgunk pedig annyi, hogy bármi történik is odakint, a magunk részéről folyton tanuljunk belőle, s naponta törekedjünk jobb emberek lenni. Nem fecsegni fölöslegesen, nem elárulni másokat, nem kihasználni emberek gyengeségeit, hanem elvégezni a ránk bízott feladatot, sőt, magunkra szabni még próbákat is, hogy el ne veszítsük tartásunkat: nem is olyan könnyű embernek lenni!

Az élet szépségét éppen nehéz volta adja. Ülni a napernyő alatt a tengerparton egy koktéllal a kezünkben – rajzviccekhez illő boldogság. Ennél azért többre kell becsüljük magunkat. Milyen örömeink vannak, először pontosan ezt kell megvizsgálni, aztán pedig az indítékainkat, valójában mit miért is csinálunk, vagy éppenséggel érzünk. Ha önmagunk átvilágítása – mert ez pontosan az – legalább valamelyes sikerrel jár, akkor léphetünk magasabb osztályba, s foglalkozhatunk érdemben az isteni dolgokkal. Ott a hála az első ajándék, éspedig minden napért és óráért, amikor valóban teljes értékű, hazugság nélküli emberek lehettünk. Tekintsünk csak a koruk miatt már demensekre, a kerekes székben ülőkre, a tébolyaik miatt bűnözőkké, életrongálókká lettekre s ezért hosszú fegyházbüntetéseket töltőkre, vagy akár a mesterségesen lélegeztetett embertársainkra – s a köznapi lelki deprivációkról, gyógyíthatatlannak tűnő lelki sebekről még nem is szóltunk. Irigység, megbocsátani nem tudás, hamis arculat, önigazoló gesztusok tömege – nem kell nagyon sorolni, mi minden megfér egy emberi lélekben…!

Mivel pedig pontosan így állnak a dolgok, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ha ez vagy amaz történt, hát akkor  „ez volt az Isten akarata” – mert a bűn, a létezés korrumpáltsága átjárja magát a történelmet is. Tudomásul kell vennünk, hogy egyszerre igaz két, a köznapi gondolkodásunkban egymás mellett meg nem férő gondolat: Istennek van velünk terve, de a világban, sőt mi magunkban is ott is van mind a vétek, mind pedig a romlás. Ha pedig ez így igaz, akkor a mi dolgunk folyton keresni őt, mert valódi igazság egyedül csak nála van! Keresni, kutatni akaratát: egész szívünkkel, egész lelkünkkel és teljes elménkkel – s ha abból akár a legparányibbat is megpillantottuk már, átültetni előbb az érzület, s aztán a cselekvés síkjára. Nem szabad föladni. Ez ugyanis a fő dolog – életünk valódi gerince!  „Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, ahogy én mindig megtartottam Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az és örömöm legyen bennetek, és a ti örömötök teljessé legyen.”  (Ján 15,9-11)

Következő gondolati ellentmondásunk, ami Jeruzsálem egykori ostromából tanulható, így hangzik: amikor Isten úgy ítéli, hogy most már elég, betelt a pohár, akkor megbünteti népét annak nyilvánvaló és súlyos bűneiért, akár kétszeresen is (Jer 16,18) – de mégsem tart haragja örökké. Magunktól általában legfeljebb odáig jutunk, hogy  „ezt nem így kellett volna, lám, itt egy súlyos következmény” – s tegyük hozzá, már ez is nagy eredmény ahhoz képest, hogy mindenért másokat okolunk, magunkat pedig felmentjük. Mi ott se voltunk, meg aztán X és Y emberek kifejezetten gonoszak… Nem, mert mindnyájan egyetemben megromlottunk, s nincsen csak egy igaz is! Ahogy Pálnál olvassuk:  „Zsidók és görögök is mind bűnben vannak, nincs igaz ember egy sem; nincsen aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, s nincsen aki jót tegyen, nincsen egyetlen sem…”  (Róm 3,10-12)

Valaki egyszer felszisszent, amikor véletlenül vasárnapi rádiós istentiszteletet hallgatott:  „Az egyházak mindig a bűnnel kezdik…!” – s aztán boldogan megmaradt két felesége mellett: egyik etette őt és mosott rá, a másikhoz meg titokban járt, akitől már elvált ugyan, de a lelki bánatait megbeszélni s magát azzal áltatni, hogy lám, milyen jó ember is ő, nem hagyta cserben, akit eldobott magától – arra mégis jó volt…  De akadnak ilyesmiknél sokkal kevésbé nyilvánvaló dolgok is, mert valós a szomorú, fenti bibliai megállapítás, ha valóban a dolgok legmélyéig hatolunk:  „nincs igaz ember egy sem.”

Isten pedig, egyedül ő tudja mikor és mennyiben, egyszer csak úgy határoz, hogy jöjjenek akkor a következmények. Az esetek jó részében nem is alkalmaz külön „büntetést”, csak hagyja, hogy érkezzenek a magától értetődő történelmi események: akkoriban a babiloni seregek, akik egyébként is közismerten vad és kegyetlen népek voltak – egy vad és kegyetlen, mértéket és önvizsgálatot nem ismerő Jeruzsálem ellen… Semmi mást nem is kaptak Izrael akkori fiai, csak azt, amit maguk is gyakoroltak: igazságtalanságot. A részleteket tudjuk a krónikákból és a próféták szavaiból, de jól ismerjük más korok és már nemzetek életéből is –  hogy saját magunk történelmi tapasztalatait itt most ne is részletezzük.

Aztán mégis eljön a vigasztalás, éspedig pontosan a maga idejében. Isten nem hagyja magára övéit!  Küld egy Ézsaiást és küld egy Ezékielt, majd egy Nehémiást is – akik újra látják a lerombolt szentélyt, mely még szebb lesz újjáépítve, mint a valamikori volt…!  Ám ennek megvan az ideje, és semmilyen alku vagy panasz nem segít, mert a „kegyelem”  az a kegyelem Urának dolga, senki másé…!  Itt nem történelmi igazságtételről, hanem isteni igazságtételről van szó, ami nagyon nagy különbség. Amikor ő kétszeres büntetést szab ki valahol, akkor annak le kell telnie. De mégis eljön a kegyelem – éspedig pontosan a maga idejében.

Van-e, amit Isten nem bocsát meg nekünk, embereknek?  Igen, az el nem ismert, meg nem bánt és el nem hagyott bűnt – vagyis a megátalkodott tagadást, s a belőle fakadó szándékos ártást, a tudatos rosszakaratot, a hazugságot és a gyilkolást.  (Jel 21,8)  Arra nincs bocsánat. De a megbánt, elhagyott, s legalább Istennek megvallott bűnt ő maga törli el!  A háta mögé veti, a tenger közepébe – és meg sem emlékezik róla többé…!  (Ézs 38,17)  Az Új Szövetség valóban megigazult  (!)  népéről pedig ezt mondja a próféta: „…ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.”  (Jer 31,34)

Legvégére maradt a leginkább „evangéliumi” ellentmondás: ő békességet ad a Jézus követőinek, de nem úgy, amint a világ adja:  „Békességet hagyok nektek; az én békességemet adom számotokra. Nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”  (Ján 14,27)  Ha valamit ma nagyon szeretnénk, hát az a békesség. Imádkozzunk érte állhatatosan, és a magunk helyén és léptékei közt cselekedjünk ennek jegyében – meglesz a kisugárzása! Ne mondjuk azt, hogy rajtunk semmi nem múlik, mert mindnyájunknak megvan a része abban, ami a világban történik.  Tegyük csak hozzá a legjobbat, ami tőlünk telik! Jézus mondata ma is érvényes:  „Az én békességemet adom számotokra. Nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”  (Ján 14,27) 

A mi békességünk forrása ő maga. Amennyi közünk őhozzá van, annyi békességünk lesz – se több, se kevesebb!  Keressük csak őt magát, lehetőleg már reggel, amikor egy új napnak indulunk, mert igaz Ágoston nagyszerű mondása:  „A reggel első órája a nap kormánylapátja. Az evező meghatározza a csónak útját.”  A világ helyzete ma tényleg aggasztó, de ővele a szívünkben legalább mi magunk nem a békétlenség és ellenségeskedés forrásai leszünk az emberek között, hanem a békességé. Ez ilyen egyszerű. S talán, ki tudja, talán az ő békességéé is, ami nagyon kívánatos volna, ám kiváltságos ajándék. Veszélyes időkben sem aggódva és félve, hanem végső békességgel a szívünkben.  Így is legyen.  Ámen.

.

Fohász

Megváltó Krisztusunk, te szereteteddel gyógyítasz és békességet hozol. Add ezt most a forrongó világnak, mert nagy szükségünk van rá. Vedd el a gyűlölet és a gyilkos indulatok erejét, s közöld velünk azt a békességet, amit egyedül te tudsz adni az emberek szívének!  Ámen.