Ténylegesen élt életünk, megengedhetőnek vélt indulataink, sőt még az érzelmeink is közvetlenül visszahatnak arra, hogy milyen színvonalon, s mennyi igazságértékkel vagyunk képesek szólni, mégpedig akár lelkészek a szószéken, akár pedig hívek a közönséges mindennapi társalgásokban. Beszédünk elárul. Erről hallunk az alábbiakban.

Igehirdetés 2026. március 1.

Életmód és hirdetett ige

 

Lekció: Jer 23,19-32

Textus: Jer 23,21-22

„Nem küldtem ezeket a prófétákat, mégis fontoskodtak; nem szóltam hozzájuk, mégis prédikáltak. Ha közel álltak volna hozzám, akkor a népnek az én igémet hirdették volna, megtérítve őket gonosz útjaikról s gaztetteikből.”

 

Igehirdetés

Ezúttal nem tematikus igehirdetés érkezik, mely egyetlen témát ágaztatna el, hanem bibliamagyarázat, ami egy viszonylag hosszabb szövegben, a lekcióban fölmerülő üzeneteket veszi sorra, egyenkénti vizsgálva azokat. Mégis akad egy fontos, úgy is mondhatjuk, „világító” központi magva: „Ha közel álltak volna hozzám…”  (Jer 23,22)  Böjt időszakát éljük: mindnyájunknak van elmélkedni valónk e jeremiási igék fölött.

Borzasztó nemzeti katasztrófa közeleg az elbizakodott Jeruzsálemhez, amit az egyáltalán nem akar észrevenni. Másfél évszázada elpusztult már Samária, az ország északi része – az asszírok kirabolták és felégették, a csecsemőket falhoz paskolták, a terhes anyák magzatait kivágták anyjuk méhéből.  De hozzánk nem is közelít, hirdetik a fővárosi próféták: mert úgyis itt, a Sion hegyén lakik az Úr – s ő az egyetlen Isten!

Nem így van, kiáltja a „rettentő szavak tudósa” (Radnóti M.), ezúttal Jeremiás: „Nem szóltam hozzájuk, mégis prédikáltak!  Ha közel álltak volna hozzám, a népnek az én igémet hirdették volna, megtérítve őket gonosz útjaikról s gaztetteikből!”  Egyáltalán ne bízzatok hazug szavakban, hogy „az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez” – mert a vallásos önigazultság nem azonos az igaz hittel!  „Csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazán ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok e helyen – akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amit őseiteknek adtam öröktől fogva mindörökké!”  (Jer 7,4-7)  A nép szellemi vezetőinek eltévelyedésével kezdődik ugyanis minden nemzeti baj. Nem csak a szent nép életében – de ott nagyon. Nekik nem befolyást és hatalmat kellene maguknak vindikálni, minél többet, s közben ígérgetni egy jobb jövőt, hanem valóban és minden erejükkel Isten közelségét keresni…! Először saját útjaikat kellene megjobbítani, másként katasztrófába sodorják még a rájuk bízottakat is.

Nemrégiben egy közéleti szereplőtől kérdezték, honnan van energiája százféle, fárasztó munkáját mindig derűsen, jókedvűen és humorral végezni. Válaszának lényege az volt, hogy Isten elrendezi az életünket: ha a munkánkat tisztességgel végezzük, az életünk is jó lesz, ha pedig nem, vagyis ott megengedhetetlen dolgokat is megengedhetőnek tekintünk, akkor az életünk is rossz lesz. Hozzátette még: ami jó és helyes a családban, az jó a közéletben is, s ami rossz a családban, az rossz a politikában is – ez az ő filozófiája.

Itt akár abba is hagyhatnánk e szinte kész „igehirdetést” – hiszen Jeremiás prófétánál gyakorlatilag szó szerint ugyanezt halljuk. Háromezer éve készen áll a biblikus, valójában örök igazság, s talán nem hiábavaló, ha fenti lekciónkban (egyetlen klikkeléssel) magunk is meggyőződünk felőle. Bár az itt írásba foglalt üzenet elsősorban az akkori prófétáknak, vagyis igehirdetőknek szólt – ám pontosan ugyan úgy érvényes minden mai ige-hallgató és olvasó emberre, mivel a keresztyén hitbeli igazságok „pudingjának próbája” nem más, mint az azokat vallók és hangoztatók életmódja…!

Ténylegesen élt életünk, megengedhetőnek vélt indulataink közvetlenül visszahatnak, s ez mai első mondandónk, arra, hogy milyen színvonalon s mennyi igazságértékkel képes valaki szólni, mégpedig akár a szószéken, akár a mindennapokban! Ebben a tekintetben nincs kibúvó sem az un. „klerikusok”, sem pedig a laikusok számára: amit a Bibliában olvashatunk, az Isten igéje – mindnyájunknak. Ki kell persze onnan fejteni, de nem emberi szövegeléseket tartalmaz. Részemről ki is kapcsolom a tévéadást vagy podcast-ot, ahol trágárkodva akarnak „jó fejek” lenni – éspedig nem csupán a jó ízlés nevében: a tisztátalanság mindegy, hogy az istállóban ténykedő csizmáján, vagy pedig a szájában van – el kell takarítani. „Semmi rothasztó (!) beszéd ne jöjjön ki szátokból, csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldás legyen a hallgatóknak.”  (Ef 4,29)

Először azért mégis lássuk a foglalkozás szerinti próféták világát – ott miként érvényesek Jeremiás vészjósló szavai. Tudjuk, hogy a történelem őt igazolta, mégpedig nem „fényesen”, hanem nagyon is véresen. Fölösleges részletezni: elég arra gondolni, ma milyen érzéseink támadnak, amikor az interneten látjuk, miként ütnek le a lábáról hátulról (!) jól szervezett álarcosok fegyvertelen járókelőt, s rugdossák a földön fekvőt félholtra. Már az erőszak látványa is felkavar és megaláz, állati félelmet kelt – de pontosan ez is a célja minden terrornak.

„Ha közel álltak volna hozzám…” – vagyis nem éltek volna méltatlan életet maguk is, akkor nem hagyták volna meg hallgatóikat sem azok nyilvánvaló vétkeiben: tudtak volna számukra életjobbító igéket prédikálni! És a szent város nem pusztult volna el Kr. e. 586-ban. De „senkit nem tudunk magasabb szintre emelni, mit ahová engedtük, hogy magunkat a kegyelem emeljen.” (Farkas J.) A készületlenség, a „majd mondunk valamit” című papírlap sebtében odavetett fogalmairól hangzó, támadhatatlan egyházi semmitmondás lehet ugyan még kellemes is – micsoda szókészség, elbűvölő improvizáció – ám a kijáratnál már senki nem tudja, mit is hallott, mit vigyen haza a hosszadalmas papolásból egy hétre lelki kenyérként. Jeremiás dühe erről a lazaságról, komolytalanságról szólt, és szól ma is.  Csak a „sajátjukból”  beszéltek, s ez – ítélet alá esett.

„Békesség, békesség, békesség” – nyugtatgatták a hivatásos próféták Jeruzsálem népét, nincs itt semmi baj – holott a babiloni Nebukadneccár seregei már ott álltak a város alatt. Egyszer még el is vonultak, valami járvány miatt, ami megerősítette őket.  „Ugye megmondtuk – maga az Úr védelmez minket!”  Volt a városban egy háborús párt a király körül, a rövid távon nekik anyagilag is hasznos „majd legyőzzük őket” jelszóval. Egyedül az Istenre valóban figyelő Jeremiás vallotta, hogy ki kellene menni a támadók elé s megalázkodva adófizetést vállalni, hogy egyáltalán életben maradjanak.  „Aki nem hajtja magát a babiloni király igájába, az mind elpusztul….!” – ez volt a valós helyzet. (Jer 27,9-11) Amikor aztán mégis visszajöttek a seregek, Jeremiásnak sajnos, tökéletesen igaza lett.

Amit itt tanulhatunk az, hogy nem lehet eléggé komolyan venni, micsoda velünk Isten akarata! Egész szívünkkel, egész lelkünkkel és egész tehetségünkkel kell keresni őt magát s akaratát – minden egyéb szint elégtelen. Ez a „keresés” nem csak vallásos tevékenységet jelent, bár feltétlenül azt is – hanem élet és karrier-programot! Nehéz őt pálinka-kereskedelemmel és másokat jól kizsebelő üzleti spekulációval megtalálni. Itt életről és halálról van szó. Sőt: örök életről és örök halálról!

Jusson csak eszünkbe a jézusi tanítás ezekben a mostani napokban: „Mikor böjtöltök, ne legyen komor az ábrázatotok, mint a képmutatóké, akik elváltoztatják arcukat, hogy lássák az emberek, ők böjtölnek. Bizony mondom nektek, elvették jutalmukat.”  (Mát 6,16) A kifelé fordított, s feltűnően hangoztatott vallásosság „mély kapzsiságot és nemi kielégületlenséget takar”, mondja Márai. Az „elvették jutalmukat”  jézusi ítélet pedig nem is oly talányos, mint gondolnánk: nekik ennyi jut, semmi több – egy színjáték, egy szerep, esetleg még busás anyagi haszon is, mindegy. Magáról az életről, az Úrban való igaz életről viszont – lemaradnak, mert az tisztesség nélkül hozzáférhetetlen.

Eszünkbe juthat továbbá ez is: Nincs más alap, csak Krisztus. Aki „aranyat, ezüstöt, drágaköveket”  (itt kifejezetten szimbolikus ezek értelme!), vagy pedig  „fát, szénát és pozdorját”  épít e fundamentumra, az maga lássa meg – mert tűz fogja megpróbálni, mi volt abban az igyekezetben valóban maradandó – a többi egyszerűen megég.   (1Kor 3,10-17)  Ebben pedig, egyebek közt, saját tulajdon személyiségünk építéséről is szó van – mégpedig legelső helyen!

Isten „országába” egyszerűen nem mehetnek be a „gyávák, a hitetlenek, a gyilkosok, a házasságtörők, a bálványimádók és minden hazugok – az ő részük a tűzzel és kénkővel égő tó lesz, ami a második halál.” (Jel 21,8)  S az sem véletlen, hogy még ilyen intés is elhangzik:  „Emlékezzetek csak az előttetek jártakról, akik Isten igéjét hirdették számotokra, s figyelve életük végére, kövessétek hitüket!”  (Zsid 13,7)  Itt az „életük vége” egyszerre jelenti életcéljukat, vagyis amire törekedtek, ami ideálként vezette őket – s a maga idejében a konkrét, valódi „öreg emberhez méltó nyugalmat”   is  (Shi king) – a hosszú és mégis szép, jól eltöltött öregkort. Ha van ilyen példa előttünk, figyeljünk rá: különösen pedig a hitére!

Erőt merítve mindezekből, vajon milyen evangélium csendül ki Jeremiás komor igehirdetéséből? Mindenekelőtt a pillanat megbecsülése, az akaratszabadság világos hite. Még nem törtek be a városba az iszonyatos babiloni seregek, még szabadok vagyunk, teljes testi épségben. Még építhetjük életünket, vagy pedig rohanhatunk lélekben a megsemmisülés felé: még minden teljesen rajtunk áll!

Vannak az ember életében ilyen kegyelmi pillanatok, amikor nagyon is sok múlik rajtunk, gyakorlatilag minden. Kinyílhat számunkra az ég, éspedig valamennyi áldásával, ám indulhatunk másfelé is, ha mi éppen azt akarjuk. Aztán egyszer csak elmúlik a szabadság hihetetlen pillanata, s már csupán a kell, meg a muszáj marad – kényszerpályán vagyunk… Senki nincs, aki életének minden egyes pillanatát valóban a legméltóbb tartalommal, „arannyal, ezüsttel, drágakővel” töltötte volna meg – de talán éppen most is egy hasonló adatott számára, míg e sorokat olvassa, ki tudja!  „Még lehet” – ám Jeruzsálem akkori urai elmulasztották, hogy hallgassanak az igazságot hirdető Jeremiásra – s tudjuk, ebből mi következett. Felidézni is borzalom az ostrom ideje alatt történteket! (Sir 4,10)

„Nem olyan-e az én igém, mint a tűz, így szól az Úr – vagy a sziklazúzó pöröly?”  (Jer 23,29)  Ne féljünk hát a tűztől, ha az Isten igéje, és kiéget valamit az életünkből…! Javunkra lesz. A sziklazúzó pöröly sem túl kellemes eszköz, főleg, mikor a mi tulajdon életünkben tör össze egyet és mást. De mit tehet az orvos, ha halálos daganatot talál? Kioperálja onnan. S talán éveket vagy évtizedeket kap, aki idejében hozzájutott ehhez a segítséghez! Egyszer valaki magához hivatott, s halkan, hogy családja ne hallja, azt kérdezte: hosszabb ideje visszatérő álma, hogy rákos beteg – mit tegyen? Azonnal szaladjon orvoshoz, válaszoltam, hiszen lehet, hogy éppenséggel mélyebb énje jelez…! Akkor gyorsan meg is tette, de mint kiderült, már késő volt. Pár hónappal előbb talán még nem lett volna az – ám ezt már sosem fogjuk megtudni.

Jeremiás nem riogat, hanem ébreszt. Hatalmas pozitívumot hallunk tőle: „Nem csak a közelben vagyok Isten, így szól az Úr – hanem a távolban is! El tud-e rejtőzni előlem valaki olyan helyre, ahol nem láthatom? Nem én töltöm-e be az eget és a földet? – így szól az Úr!”  (Jer 23,23-24)  Ahol ezt komolyan veszik, ott vége a rettegésnek, szükségtelen minden aggodalom, mert „Az Úr uralkodik!”  (Zsolt 97,1)  Nem mindig úgy uralkodik, ahogy vágyaink diktálnák, néha tűzzel és sziklazúzó pöröllyel is teszi – de mindig a javunkra! Ezt a gyönyörűséges mondatot kaptam egy fatörzs-szeletbe égetve igés falitáblaként: „Az Úr uralkodik!” – az Észak-pesti Református Egyházmegyénk számomra egyik legkedvesebb idős kollégájától, „Orosz Apó”-tól 1982. december 12-én, szentendrei beiktatásomon tőle való, személyes áldásaként… Azóta már 44 év telt el – de ha csak rápillantok, már erőt ad. S nem csupán igei tartalma miatt, ami minden kétségen felül való – hanem, mert olyan valaki adta, aki ezt pontosan így tudta, és saját életében mindenkor hitelesen eszerint is élt.

Életmód és hirdetett ige: mai „témánk” egy nem tematikus igehirdetésben lelkipásztoroknak és ige-hallgatóknak egyforma súllyal szólt. Amint élet-gyakorlatunk mögötte áll a szavainknak, lesz azokban sorsújító erő is! De ezt nem valami „dörgedelmek” teszik majd, ha egyszer valóban tűzzé és sziklazúzó pöröllyé tudnak válni – hanem az egész szívvel, egész lélekkel, egész tehetséggel kiküzdött, valóban Istentől származó tartalom.  Jeremiás börtönt, meghurcoltatást és minden valószínűség szerint mártíromságot is viselt érte, hogy ki tudja, és ki merje mondani… De így mondta ki, nem pedig egyházi rutinból: s idestova háromezer év múltán is tökéletesen érvényesek koncentrált üzenetei.

Ami pedig a hallgatóságot illeti: annyit ér a templomozásunk és Biblia-olvasásunk, amennyit megvalósítunk belőle a mindennapokban. A valódi ige nem moralizál, nem is csupán „egy kis megnyugvást” és kellemes vallásos vasárnap délelőttöt kíván adni, hanem magához Istenhez és az örök élethez vezet vissza! Így is vegyük – s akkor majd annyi áldást kapunk, sőt adunk belőle másoknak is, hogy az még a napjainkban se fér majd el!  Így is legyen.  Ámen.

 

Fohász

Istenem, add meg, hogy mindig csak azt szóljam, ami valóban tőled való, s nem csupán a magam egyéni tehetségéből, esetleg vágyaiból vagy sérelmeiből ered. Adj szent komolyságot mindig újra elkérni, sőt, ha kell, tusakodva kiküzdeni tőled ezt a mondandót! Segíts a nehéz és válságos pillanatokban, amikor égi tüzed kell már kiégesse önzésemet, hiúságomat, hogy el tudjam fogadni a megtisztulás fájdalmát. Törd le pörölyöddel nagyravágyásomat és méltatlankodásomat, hogy végre szép legyen, amit belőlem kedvedre kifaragsz. Hadd erősödjek naponta abban, hogy nem csupán a közelben vagy Isten, hanem te valóban betöltöd az eget és a földet, s nyugodtan rád bízhatom a magam, és a világ sorsát. Krisztus nevében kérlek, hallgasd meg imámat!  Ámen.