Nem baj, hogy az évek szállnak, mint a percek, mert a világ külső képeit egyre inkább fölülírják azok a belső látások, amik a tiszta szívekben már az örökkévaló, mindenkor Létező harmóniáit is képesek megszólaltatni. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. február 15.

Most látok!

Lekció: Ján 9,1-7

Textus: Ján 9,24-25

„Odahívták tehát másodszor is a nemrég még vak embert, és azt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. Erre ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most pedig látok.”

Igehirdetés

Egy amerikai egyetem genetikai vizsgálatai kimutatták, hogy több halfaj elveszítette látását, vagy már magát a szemét is, bizonyos mély és elzárt, barlangi vizekben az állandó sötétség miatt, ahol semmi hasznát nem veszik szemüknek – holott felszíni fajtársaiknak megvan a szeme és jól is látnak azokkal. Ott lent a bezártságban viszont, ahol alig van táplálék, a szem működése csak energiát fogyasztana, hangzik a magyarázat, s így rontaná az életben maradás esélyeit. Az még így is vitatott, hogy valódi faji visszafejlődésről, „evolúciós regresszióról” van-e szó, tehát új faj jött-e létre, vagy éppen genetikailag rosszul sikerült példányok maradtak életben a sötét mélységben, ezt hagyjuk is meg a halbiológusoknak – de e lények létezése így is, úgy is elgondolkodtató.

Annál is inkább, mert Bibliánkban is szerepel a „vakon született” története, éspedig nem is akármilyen összefüggésben: az evangélista a Krisztus követésében valóságosan hitre jutott, boldog embert hasonlítja ahhoz, aki megtérése pontjától kezdve, lelki-szellemi értelemben immár – mégis lát…! Erős, sőt hatalmas kép. Emberi-fizikai szemünk ugyan nem annyira tökéletes, mint bizonyos ragadozóké, melyek akár éjszaka is kitűnően látnak és vadásznak is – ám a mindennapi életben mégis ég és föld a különbség egy fizikailag jól látó és egy vak ember tájékozódása között. Évtizedekkel ezelőtt, egy nemzetközi konferencián megrendezték egyszer számunkra a teljes sötétséget: bizonyos helységekben kellett időt töltenünk és tapogatózva rájönnünk, pontosan milyen tárgyak vesznek körül, hol is vagyunk éppen, s miként jutunk ki onnan… Azóta sokkal jobban megbecsülöm a színeket, amiket látok, és a napfény ragyogását!

Ugyanez a súlyos kontraszt áll fenn lelki-szellemi tekintetben is, mondja János evangélista: le lehet élni egy egész életet vakon, mintegy bezáródott szemekkel, gondolatilag nem észlelve éppen a legfontosabbakat: s aztán úgy is halni meg, hogy soha meg sem pillantjuk azokat. Nem túl ígéretes lehetőség, ám sajnos – valós…!

De lássuk a részleteket. Mindenki azt hiszi, hogy ő lát, sőt:  jól  lát mindent. Ha beszélgetésbe fogunk valakivel, elég hamar eljutunk egy pontig, ahol már elkezdődik az „ő világa”, vagyis az, miként látja a dolgokat. Itt aztán meg kell torpanni s óvatosnak lenni, mert a puszta egyet nem értés is némelyekben már azt az érzést kelti, hogy  „ha te nem ugyanazt gondolod valamiről, mint én, akkor nem szeretsz engem.”  Ez a neurotikus, saját bőrében magát nem jól érző, boldogtalan ember reakciója, amit valljuk meg, egyáltalán nem könnyű kezelni másokban. De most nem ezzel a jellegzetes ember-ember relációval akarunk foglalkozni, mert az evangélium egyetemesebb kérdést vet fel: Jézus-e a Krisztus, s ha igen, akkor pedig nekünk hogyan kell élni…!

Amikor János evangéliuma leírásra került a Kr. u. első század 80-90-es éveiben, már kiközösítették a zsinagógákból a keresztyéneket. Volt előtte egy átmeneti idő, mikor még Pál is működött, az 50-60-as évek körül, akkor csak néhol tették ezt, egyéb zsinagógákban pedig békésen megfértek a Krisztus-követők és azok, akik még nem lettek elkötelezett hívei. De ennek hamarosan vége szakadt, talán azért is, mert a humán szociológia egyik alaptörvénye, igazolódott fölfedezése szerint csoportban élve akaratlanul egy „közös norma” kidolgozása és érvényre juttatása a cél: „nálunk ez így van – és kész.”  Eljött hát a zsidóság életében is, amikor mozgalomszerűen és országhatárok felett, utólag és nagyon leegyszerűsítve fogalmazva, de elkezdték mindenhol azt mondani a keresztyéneknek:  „Te nem vagy zsidó, ha Jézust vallod Uradnak – mert a te Urad, és hited legfontosabb tárgya maga Izrael népe.”  Ez pedig konkrétan a cherem-et, vagyis az Izrael házából való kiátkozást jelentette a keresztyének számára. Ekkor, tehát a kiközösítések általánossá válása idején íródott egy zsidó ember által a János evangéliuma, mintegy feleletként.

Akkoriban a műveltebb rómaiak, perzsák, zsidók és arameusok körében ismertek voltak a legfontosabb görög filozófusok; az alexandriai könyvtárban – a Ptolemaiosz-oknak köszönhetően – megvolt az Ószövetség görög fordítása (Septuaginta), a görög tragédiák és a vígjátékok, valamint a perzsa bölcseleti művek másolatai. János evangélista köre rátalált a herakletoszi logosz, vagyis az „értelmes világrend” gondolatára a hellenizmusban, s rádöbbent, hogy az ószövetségi „Ige”, vagyis Isten szava és akarata pontosan ugyanerre vonatkozik.

A szakadás egyház és zsinagóga között azonban két külön vallássá lett a Közel-Kelet-i és európai országokban, s ma is az – holott az Ószövetség könyveit mindkettő a maga gyökerének vallja. A keresztyénség Jézus Krisztus, mint a világ Megváltója felől érti már a régi szent iratokat, míg a zsidóság őt Messiás-ként elvetve, a Talmudot és a zsidó bölcseleti hagyományt tekinti saját zsinórmértékének. (Sokatmondó, hogy amit mi konfirmációnak nevezünk, azt a zsinagóga „talmud-tórának” és a hozzá kapcsolódó beavatást bar-micva-nak, azaz törvénytanulásnak hívja.)

Hogy jön mindez a vakság és a látás lelki-szellemi problémájához? Úgy, hogy az evangéliumot lejegyző János ilyen különbséget látott a Krisztus személyének felismerői és elvetői között. „Akik őbenne nem látják meg a Megváltót, azok lelki értelemben még vakok.” Röviden ez volt az ő üzenete.

Azzal az említett verzióval azonban itt, ami oly gyakori, sőt olykor még magunkra is érvényes – hogy „én magam látok magamnak, sőt, részemről mindent pontosan és tökéletesen jól látok”, ne is foglalkozzunk bővebben. Ha a törpe a fa körül szaladgál saját szakállába kapaszkodva, s közben azt énekli: „Én vagyok én!” – akkor világos, hogy úgysem tudunk vele beszélni. Ő nem beszélget, hanem ül vagy áll, esetleg kutyát sétáltat, de – kinyilatkoztat. Ez biztos. Más ember, vagy általában más véleménye a sajátján kívül nem is érdekli.

Ezért reménytelenek a hitviták, s ezért nem lehet (vagy gyakorlatilag lehetetlen) nyilvános térben vallási vagy politikai nézeteket érdemben megvitatni, mert mindenki a saját tudásába és „biztosító társaságába” kapaszkodva dalolja: „Mi vagyunk mi” – s még jó, ha tettlegességre sor nem kerül. Verbálisan nagyon is kerül – sőt, mások szórakoztatására is gyakorolják. Újabban már a minden alapot nélkülöző gyanúsító feltételezések először „közösségi oldalakra”, onnan azonnal országos híranyagba, sőt, magába az „ország házába” kerülhetnek, ha egyszer karaktergyilkosságra alkalmasak… Ezzel az alvilági felfogással és viselkedés-móddal ezért itt nem is foglalkozunk tovább – túlságosan jól ismerjük. Aki ezen a szinten tart, egyszerűen reménytelen eset. Nem azért, mert van valamilyen felfogása, hanem mert a saját ideológiáján kívül nem is lát semmi mást, csupán ellenségeket, újabban pedig már gyűlöletes, megsemmisítendő célpontokat. A drónokat pl. eleve úgy programozzák, hogy le tud vadászni egy menekülő, útját folyton változtató embert – s amikor utoléri, akkor felrobbantja. Híradókban látni. Hátborzongató, de itt tartunk a technika áldásos fejlődésében…

A következő megvizsgálni való alig más: a rémlátomások köre. Amikor „rálátunk” egy dologra valamit, ami inkább belőlünk, mintsem magából a dologból való. Goethe írja a „Wilhelm mester tanuló évei” regényében, hogy hőse abban az ifjúi életkorban még „minden nőben angyalt látott.” Az előjel ugyanis tulajdonképpen mindegy, ha egyszer a valóság torzul: a téves megítélés lehet éppúgy tündéri, mint démoni. A rossz pszichés állapot gyakoribb formája ma nem annyira az ellenállhatatlan szerelem, mint a romantikus 18-19. században volt, hanem a depresszió és főleg a pánikroham: az indokokat és általában minden racionalitást nélkülöző, egyszer csak keletkező rosszkedv, sőt, az anonim félelem-áradat. Két iszonyú világháború és a totális államok 100 millió halottal, a tömegpusztítás technikai gépiesítése, majd rendszerbe állítása és felhalmozása, valamint a bármikor generálható világjárványok korszakában ezen semmi csodálkozni való nincsen.

Félni ugyanis bármitől lehet. Magam öt éves ha lehettem, s jól emlékszem, hogy rettegtem az ablak előtt estefelé hajladozó sötét falomboktól. Miért? Nem tudtam megmondani. Édesapám akkor leült az ágyamhoz, és megtanította az esti imádságot – onnét kezdve már nem féltem a lomboktól. Utólag értem, hogy akkoriban még nem voltak meg a saját pszichés-tudatos „ellenmérgeim”, pontosabban szólva nem tudtam élni a szükséges neutralizáló struktúrákkal; ha úgy tetszik, ismételhető, fontos igazságokkal, amik ártalmatlanítani tudták volna a bensőm mélyéből előtörő, infantilis életféltéseimet. Egy biztos: a félelmek elhatalmasodásának lelki-szellemi, ha pedig semlegesebben mondjuk, tudat-szintű, gondolati ellenszerei vannak. Egy ősi kínai vers szerint például:

„Ne vezesd a nagy fogatot,

a port magadra borítod.

Ne gondolj a száz bánatra,

csak magadat szomorítod.

.

Ne vezesd a nagy fogatot,

ne bújj a por köpenyébe.

Ne gondolj a száz bánatra,

sohasem jutsz ki a fényre.

.

Ne vezesd a nagy fogatot,

a port magadra teríted.

Ne gondolj a száz bánatra,

csak terhedet nehezíted.”

                                     (ford: Weöres S.)

A mi saját kultúrkörünk szent könyvében, a Bibliában is találunk éppen elég nagyon is hasznos gondolatot. János evangéliuma mindenestől ilyen, amikor felmutatja számunkra a világ Világosságát, és az életnek kenyerét, az élő vizet, az Atya Egyetlenét – Jézust! Benne Isten feltétlen szeretete jött közénk: senki, soha nem könyörgött még az őt keresztre szegezőkért…! Vele egészen új világkorszak kezdődött. Lehetőségében.

A bajban lévő ember imádkozzék, és erőt fog kapni, ez a bibliai-igei mondanivalók lényege. Ha nem a meneküléshez, akkor az elviseléshez; de a vertikális tengely még a kút legmélyebb sötétjében is a remény iránya. Az önmagába, mint cérnacsomóba belekeveredett ember, egyéni problémáival, csupán vízszintes síkon mozog – vagy ami még rosszabb, lefelé tartó spirálon. Nem hátra, hanem előre, és nem lefelé, hanem fölfelé – ezek az áldott irányok! Amihez az önmagunkba nézés elengedhetetlen kiindulópont, így hát még ezt is bátran hozzá tehetjük: nem kifelé, hanem befelé..!

Aki ezt így programként elfogadja, s alapelvei közé iktatja, az félig már meg is menekült. Azért csak félig, mert a megvalósítás még mindig ránk vár: „minden nap hoz új küzdelmet” – amint régi szép énekünk mondja.

De lássuk mindezt pozitív oldalról, amint igénk elénk is adja: „Odahívták tehát másodszor is a nemrég még vak embert, és azt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. Erre ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.”  (Ján 9,24-25)  Egyik oldalon tehát az ideológiai, vagy dogmatikus közelítés: „Nekünk olyan Messiás kell, aki soha nem jön el, de mindig lehet várni – addig is itt a nép maga, mint egyetlen bizonyosság – Jézus tehát egy bűnös a sok közül.” A másik oldalon pedig az a valaki, aki megpillantotta az Egyetlent, a példa nélkülit, a lehetetlent. Maga vakon született ugyan, de Jézussal találkozva leesett a hályog a szeméről: „Egyet tudok: bár vak voltam, most pedig látok.”

Egy teljesen új világ nyílt ki a nemrég még vak előtt, mikor Jézussal találkozott. Annyira új volt számára minden: a virágok, a repülő madár, a hajnal és az alkonyat varázsa, hogy arra kevés a szó, hogy „vak voltam, most pedig látok.” Pedig erről van szó mindenhol, ahol valaki hitre jut! Belép Isten világába, s ott mások a színek, a hangok, a távlatok.

Emlékezzünk egy másik bibliai példára: ott a vak két lépésben lett látóvá. A nagy sötétség után először „látta az embereket, mint járkáló fákat” – azután azonban, Jézus egy újabb érintését követően tisztán látott, „messze, és világosan mindent!”  (Márk 8,22-26)  Az ő példája is mutatja, hogy nincs két egyforma élet, nincs két egyforma gyógyulás!

Ide kívánkozik azonban a boldog-mondásoknak az a gyöngyszeme is, ami számomra mind a nyolc közül a legszebben ragyog: „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.”  (Mát 5,8)  Maga Mózes sem láthatta meg az Örökkévalót, csupán a szikla hasadékába rejtezve annak színe ragyogása elől, mintegy hátulról – de akiknek szíve tiszta, azok mégis megpillanthatják…! Mert ő olyan szelíden jó, mint Jézus – és a szelídeknek egyszerűen megmutatkozik. Péter volt az első, kit követett András… Hogy számukra, a mindenkori tanítványoknak hányszor teszi, miért, és hogyan – az megmarad az ő örök titkának és elhatározásnak: jó helyen van ott!  (bővebben ld.még:  2015.07.19. Istenlátás)

https://ptothbela.com/2015/07/19/istenlatas/

Végül a látomások világa, amit igazán csak a kivételesek nyernek el, még a látók közül is. Olyan különleges ajándék, ami máshoz nem is hasonlítható: bepillantás a titkok és hatalmak rejtett működésébe. Jézus egyszer részeltette tanítványait ilyesmiben, akkor is csak a legbenső kört: Pétert, valamint Jakabot és Jánost. A megdicsőülés hegyén arca elváltozott, ruhája fehéren ragyogott, és megjelent számára Mózes és Illés, akik élete végéről beszéltek vele. A három tanítvány nem is tudta, hol vannak, s valójában mi is történik körülöttük. Az égből azonban rövidesen hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őrá hallgassatok!” – s akkor már csak Jézust látták egyedül.  (Luk 9,28-36)  Ez a tanítványi élet betetőzése: mikor nem látunk már mást, csak magát Jézust. Nem látjuk a betegséget, a világ vesztébe rohanását, a saját gyászunkat, veszteségeinket és csalódásainkat sem – csak őt magát! Átéljük, hogy ezért születtünk, ezért jártuk végig az utat, hogy az ő égi szépségében gyönyörködjünk…!

Indultunk az önmagunk imádatától, ahol az ember mást nem is képes érteni és hangoztatni, mint a maga nagy igazát. Én vagyok én. Nem lehet vele mit kezdeni. Folytattuk a valóságot torzító bájolások és gyötrelmes rettegések világával – bármilyen legyen is az előjel, sokkal többet ér a realitás! Találkozhattunk a szemeket megnyitni tudó Jézussal: ő még a születési hibáknál is hatalmasabb…! Miért ne segítene a mi bajainkon? Végül pedig együtt örülhettünk a tiszta szívűekkel, akik még Istent is meglátják.

Így már nem lesz baj, hogy testi szemeink képességei messze elmaradnak a ragadozókétól, de az sem, hogy még az is romlik minden egyes évtized, vagy olykor csak néhány hónap múltával is.  Nem baj, hogy az évek szállnak, mint a percek, mert a világ külső képeit, bár legyenek oly színesek, mint maga az élet – egyre inkább fölülírják azok a belső látások, amik a tiszta szívekben már az örökkévaló, mindenkor Létező harmóniáit is képesek megszólaltatni. Imádkozzunk is, hogy eljussunk erre az állapotra, ahol valaki igazi, lelki értelme szerint is elmondhatja már magáról:  „Most látok!”   S így is legyen.  Ámen.