Léteznek világerők, melyeket ott alant, úgy lehet, még csak nem is látnak, mert nem esnek az emberek vízszintes látókörébe. Ezeket azonban mégis meg lehet pillantani. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. február 8.

A hetedik trombitaszó előtt

Lekció: Ez 3,1-9
Textus: Jel 10,8-11

„Ő pedig így szólt hozzám: Vedd át, és edd meg!  Átvettem az angyal kezéből a könyvtekercset és megettem: a számban olyan édes volt, mint a méz, de amikor megettem, keserűvé lett tőle a gyomrom.”

Igehirdetés

Mai igehirdetésünk alapja kétszeresen is bibliai, mivel olyan igéről szól, ami az Ószövetség és az Újszövetség lapjain egyaránt elhangzik: az isteni üzenet, mint „megevett könyvtekercs”…! Megtaláljuk Ezékiel próféta elhívása történetében, ez a lekciónk, ami itt fent elolvasható a Károli fordítás veretes szövegében. De szerepel a Jelenések látomásában is, éspedig továbbgondolva – ez pedig már a szűkebben vett mai alapigénk, azaz textusunk.

A szent iratokat a Közel-Keleten valamikor tímármunkával kikészített, vékony és hajlékony juh vagy kecskebőrre írták, ami könnyen volt tekercselhető. (A régi Károli verzióban még „türet”  volt a tekercs neve.) Anyaga miatt nem volt lehetetlen a megevése sem, bár étkezési célra nyilván sosem használták. Éppen ebben rejlik a kép erős üzenete: „Tedd egészen magadévá a kapott égi üzenetet, amit tovább kell mondanod – mintha megetted volna!” Fontosabb azonban maga a tartalom, ami Ezékielnél a babiloni fogság elkerülhetetlen volta, majd a maga idejében a szabadulásra készülő zsidókhoz intézett prófétai követelmény: ne csupán helyváltoztatás legyen majd a „kemény nyakú és konok szívű”, valamint „engedetlen, lázadó, makacs” nép hetven esztendő utáni Jeruzsálembe visszatérése – hanem igazi, szívbéli megtérés, hitbeli és erkölcsi megújulás!

Milyen sokan összetévesztik ezt a kettőt: ha elutazunk valahova, némileg megfrissülve térünk haza, ez igaz – ám a puszta helyváltoztatás hatása elmúlik alig pár nap után. Mások azt gondolják, ha különválnak párjuktól, s egyedül vagy új társsal próbálkoznak, akkor nem mennek majd velük azok az emberi tulajdonságaik, amik a boldogtalanságot és a kríziseket okozták. Nem így lesz: mással csupán másképpen lesz jó és másképp lesz rossz – ennyi történik. Az ember bensejének kellene változnia, hogy más legyen az élete, ami azonban gyakorlatilag szinte lehetetlen. Igen, ”…az embereknél lehetetlen – de nem Istennél: mert Istennél minden lehetséges.”  (Márk 10,27)

Önmagában is fontos tényező, hogy a „megevett könyv” motívum másodszor is előfordul Bibliánkban. A Jelenések szerzője briliáns módon ismerte az Ószövetséget – ám amikor Jézus feltámadása után, Pathmosz szigetén írva idézi azt, már a neki személyesen, a Szentlélek által adott, új kijelentés fénykörében teszi. Valójában ez a legfontosabb: a friss üzenet! Amint a pusztában vándorlókat napi mannával táplálta az Úr, azt nem is lehetett másnapra eltenni – úgy kell Isten mai népének az „élő kenyér Krisztussal” folyamatosan élnie. „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik ebből a kenyérből, él örökké.”  (Ján 6,51)

Az ő „testét enni” annyi, mint vele, magával a Feltámadottal táplálkozni, hogy növekedjen bennünk az égi rész: erősödni általa, új belátásokhoz jutni, és a szívünkben valósággal megtisztulni. Valaki elmondta, hogy régi bűnei nagyon terhelték – egészen addig, amíg azt nem olvasta egy helyen a Szentírásban: „Én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” (Ézs 43,25) Ez békességet hozott számára régen elhagyott bűneivel kapcsolatban: ha maga Isten törölte el az ő álnokságát, s nem emlékezik többé vétkeire – akkor neki miért kellene azokkal naponta újra és újra foglalkoznia? A lelkileg táplálkozó ilyen léptékű belátásokhoz jut.

A „megevett tekercs” nyilván szimbolikus motívum, s egy, az embernél sokkal hatalmasabb erővel találkozás súlyát is hordozza, mégpedig mind az Ó, mind az Újszövetség-i előfordulás helyén. Ezékielnél Jeruzsálem közelgő ostromát és pusztulását, valamint az arra következő babiloni száműzetést kell először meghirdetnie, mint Isten jogos büntetését, a maga idejében pedig a hazatérés és az új élet reménységét. A Jelenésekben pedig már elhangzott a végidőbeli „hatodik”, eddigieknél is vészesebb trombitaszó, s száguld a négy elszabadult ártó angyal vezette kétszázmillió lovas iszonyú, oroszlánüvöltéses rohama; lángot, füstöt és ként okádó, kígyófejű farkukkal is ártó, oroszlánfejű lovaikon a tűzvörös, jácint-kék és kén-sárga páncélba öltözött lovagokkal: ezek megölik az emberiség egyharmadát – de a megmaradók nem térnek meg gyilkosságaikból, babonáikból, paráználkodásaikból és lopásaikból…!  (Jel 9,17-21)  Ebben a közegben kell Jánosnak igét hirdetnie! Érkeznek a sorscsapások egymás után, mindenhol szenvedés és a pusztulás a világban – ám az emberek semmit nem tanulnak, s nem jobbítják meg útjaikat…!

A múltkorában egy kedves ajándékot kaptam: kis könyvecskét Albrecht Dürer legjelentősebb rajzaival. (Ha apja nem költözik 1455-ben Ajtósról, minden bizonnyal a török elől, Nürnbergbe, hanem itthon marad, akkor talán Ajtósi Albert, vagy Adalbert, esetleg Ajtósi Béla lenne a neve, melyen fiát, a nagy festőt ma tisztelnénk.) Egy számomra eddig ismeretlen rézkarca külön is megállított: „Nemesis” a címe, s egészen szürreális a kompozíciója.

Régebbi költőink még használták a „nemezis” szót morális megtorlás, isteni igazságszolgáltatás értelmében – ma már gyakorlatilag ismeretlen. Jellemző, hogy nyelvünk milyen irányba fejlődik: ilyen dolgokról ma már „fogalmunk” sincs… Azt jelöli ugyanis a szó, amikor az erkölcsi romlás miatt a balsorsnak szükségképpen be kell következnie egy személy vagy egy nép életében, és senki nem tehet jogosan panaszt, mert csupán a tettek természetes következményei álltak elő. Dürer rézkarca felső kétharmadát egy hatalmas, szárnyas nőalak uralja a felhők magasában, a mennyei világból mintegy alásüllyedt földgömbön állva, egyik lábával szinte előre hajtja azt. Mélyen alul pedig, csaknem külön képként aprólékosan megrajzolt táj: folyó, híd, parányi városok házakkal és erődített várakkal, fák, erdők, utak – ahol az emberek élnek.

A félelmetes méretű nőalak egyik kezében győzteseknek járó serleg, a másikban viszont bőr lószerszám, belőle formálódó, kereszt alakú „karddal”, amiből hosszan elnyúló ostor is lóg alá s hátrafelé, nyilván a háború jelképeként. Időbe telik, amíg megértjük, mit is látunk: a világ fölött isteni rend őrködik, s így a történések nem gazdátlanok. A felső és az alsó világ egészen külön kör ugyan, ám valahogy mégis összetartoznak, holott méretük messze nem egy léptékből való. Egyértelmű, melyik a hatalmasabb: az erkölcsi világrend, mely isteni mandátumával mintegy magától értetődve működik, s végül igazságot tesz. Itt találjuk az interneten; érdemes kinagyítani, s minden részletét alaposan megnézni:

https://www.metmuseum.org/art/collection/search/359998

Dürer eme, 1501-ben készült remekművét másfél ezer évvel megelőzve a Jelenések látnoka, János is pontosan olyan angyalt pillantott meg, mely egyik lábát a tengeren, a másikat pedig a szárazföldön tartja, vagyis az egész világot uralja  (Jel 10,2) – s ez a bibliai látvány akár forrása is lehetett egykor volt „majdnem-hazánkfia” Albrecht különös művének. Valóban léteznek világerők, melyeket ott alant, úgy lehet, még csak nem is látnak az emberek, mivel azok nem esnek vízszintes látókörükbe – a művész dolga viszont az, hogy ezeket mégis megláttassa: a szépséget, jóságot, igazságosságot, és kivételes esetben akár a szentséget is.

A hatalmas „igazságtevő szellemi erő” ugyanis már valóban a kiábrázolhatatlan, örök Isten világához tartozik, éspedig úgy a Jelenések könyve, mint Dürer szerint – és jó vele számot vetni minden bűnösnek, akik vagyunk – lehetőleg idejében és főleg előre. Utólag ugyanis már csak bánkódni vagy éppen bűnhődni lehet. Nagyon fontos azonban a főalak kezében tartott serleg is, mint felmutatott lehetőség, mely a győzelmi ünneplés emelkedett boldogságát idézi: igenis van öröme, sőt mámora a helyes életnek!

Ezt a gondolatot erősíti a képen az is, hogy a Nemesis lába alatti földgömb előtt az „út” immár kifejezetten fölfelé vezet. Nehéz mai világunkról, vagy akár magáról a történelemről is ilyesmit elképzelni – ám Dürernek volt hozzá hite. S figyelem, a Jelenések könyve sem csupán háborúkról és sorscsapásokról szól, hanem fölzendíti az üdvösség boldog, új énekét is, nem is akárhogyan – szám szerint öt különböző énekben. Akinek kételyei volnának, nincs üdvbizonyossága (ahogy régebben nevezték a „kicsit kint, kicsit bent” hitbeli állapotot), olvassa csak el ezeket, s egészen más színben fogja látni még a tulajdon mulandóságát is.  (Jel 5,7-10  Jel 7,9-17   Jel 11,15-19   Jel 15,2-4   Jel 19,1-8)

De nézzük a további részleteket – immár kifejezetten az újszövetségi, Jelenések-beli látomás szavait értelmezve. A hetedik, a végső trombitaszó előtt a szent várost titokzatos számokkal jelölt időkig pogányok lába tapodja majd, a „hű tanúknak” pedig zsákruhában, a gyász és bűnbánat öltözékében kell hirdetnie az igét. (Jel 11,1-3) Van okuk rá, hogy ennyire komolyan vegyék szolgálatukat. Ez ugyanis azt az átmeneti időt ábrázolja ki, amikor még minden megtörténhet: a bűnös megtérhet, az életét megjobbító pedig áldhatja az Urat az üdvözültek seregének dicsőítő énekében…!  (Jel 11,15-19) Úgyis mondhatjuk, nem jött még el a legvégső óra, a „hetedik trombitaszó” – még teljességgel szabadok vagyunk. A pillanat mindig a miénk, amíg itt vagyunk: noha a múlt elszállt, immár változtathatatlan, a jövő sem birtokolható a maga titkaival – de a jelen egészen az emberé, érte a felelősséget senkire át nem háríthatjuk. Nem csupán nézői, hanem a magunk helyén és erői szerint formálói is vagyunk az életnek! Ha pedig mindez így igaz, mit változtasson a kereső a maga felfogásán, és megszokott cselekedetein, ha tényleg ilyen igék mértékéhez akarja szabni magát?

Első az éberség: nem belealudni a külső eseményekbe, és azt sem hagyni, hogy az élet, a körülmények elsodorjanak. Az élet néha többet ad, mint reméltük – Arany János Epilógus-beli szavai szerint viszont „kérve, kellve, kevesebbet.”   Sok minden irritálja az embert, amíg megöregszik, egy sereg dolgot nehéz még elviselni is – de aki lelkileg éber marad, az tud derűsen élni. Mi a titka? Krisztustól megváltott, Isten Szentlelke által új pályára állított életünk! Abban megvan minden, amit csak valaha eljátszottunk tulajdon boldogságunkból. Éberség ezért annyi, mint újra és újra visszatérni az egyetlen tiszta forráshoz, az élő Istenhez. „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Ő pedig mindenkinek, igen, mindenkinek megfelel, aki csak tőle ezt igaz szívvel, valóban kérdezi…!

A tengeren és egyszerre szárazföldön is álló hatalmas angyal, lám, „nyitott könyvet” ad át Jánosnak, mert ami ránk tartozik hitünk és erkölcseink, egyszóval az üdvösségünk titkaiból, az ezredévek óta „írva vagyon.” Nincs is mit hozzátenni, sem pedig belőle elvenni.  (Jel 22,18)  Ez a könyv számunkra is „nyitva van” – amennyiben levesszük a polcról, s ilyen vagy olyan rendszer szerint, de elkezdjük egyszer olvasni. Ha nem értjük, bátran „forduljunk szakemberhez”, ahogyan azt gyógyszerekkel kapcsolatban a reklámokban is éppen eleget halljuk! Alapvető jó tanács viszont, hogy az Újszövetséggel kell kezdeni, s mikor azt már valóban értjük, akkor nyitogatni az Ószövetség mélységes rejtélyeit.

Nem nehéz megfejteni az evangéliumok és levelek után a Jelenésekhez is elérve, a „szájban még édes, a gyomorban pedig már keserű” szimbólumot. A Szentírásban gyakran találunk paradoxonokat, vagyis önellentmondásokat, amik éppen ott hordozzák az üzenetet, ahol zökkennek, nem férnek a mindennapi, un. „józan ész” keretei közé. Semmiből teremtés, szűztől születés, kereszten megdicsőülés, halálból feltámadás, örök élet – szinte minden fontos bibliai mondanivaló paradoxonban áll előttünk! Miért? Mert az értelmezés már az olvasónak hagyott személyes, életépítő feladat. Pontosan azért is írták e könyveket, hogy a bennük találtakat ki-ki hitének építésére, vagyis elmélyülten és magára vonatkoztatva olvassa, s olyan tudásra tegyen szert, ahova magától soha eljutni nem tudott volna. Ezek a belátások lehetnek viszont vezércsillagaivá – a valóban életformáló igék!

Isten szava édes, mikor megbiztat és erősít, és kinek ne volna szüksége ilyenre baj, betegség és gyász idején. Ám keserű, mikor felfedi a magunk előtt is rejtett hitványságainkat, s hozzá komoly követelményeket is támaszt, nem ritkán mindennapi tartásunkkal kapcsolatban. Esetleg még azt is mondja, hogy kedves jó testvérem, előbb meg kell haljál régi énednek, mintegy Krisztussal együtt megfeszíttetni – hogy aztán vele együtt új és mégis igazi énednek „feltámadjál”…! Pontosan úgy, ahogy olvassuk is Pál vallomásában: „Krisztussal együtt megfeszíttettem – nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem. Amely életet pedig most testben élek, Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem s önmagát adta értem.”  (Gal 2,20)

Végül, ha mindezt elmondhatjuk magunk is, már csak a mindennapi helytállás dolga marad. Mert ahhoz, hogy a konyhakertben legyen valami a veteményekből, néhanap gyomlálni és kapálni is kell ám, amik csöppet sem kellemes és könnyed tevékenységek, hanem fáradtságot és nagyon is komoly helytállást igénylők. A mi szívünkben is terem gyom bőségesen, s jönnek idők, amikor már kedvenc foglalatosságunk, mások megszólása sem enyhít semmit a belső békétlenségen… Nem is enyhíthet, hiszen ha fává nőtt egy nem kívánatos növény, sokkal nehezebb elbánni vele, mint amikor még arasznyi volt – ezt mindenki pontosan tudja. Csírájában elfojtani szívbéli irigységet, bosszút, keserű gondolatokat, méltatlan vágyakat viszont csak az tud, aki naponként megvizsgálja az ige mércéjén lelkiismeretét, legalább elalvás előtt, és szívből könyörög a Szentlélek megsegítő, vigasztaló erejéért. Akkor viszont meg is kapja azt – s e „serleget” minden valóban gyakorló keresztyén jól ismeri, mint fontos, személyes tudást.

Sok érintést vehetünk hát a „megevett könyv” meghökkentő bibliai szimbólumából. Elsőként azt láttuk, hogy Isten igéje olyan tudás birtokába juttat, ami egy nálunk sokkal magasabb és hatalmasabb erő létköréhez vezet: emlékezzünk Dürer rézkarcára! A „Nemesis”  az erkölcsi világrend visszaállítója: a bűnöknek megvan a maga következménye. Ahogy a győztesnek serleg jár, úgy a hitványnak kötőfék és ostor – de mindez messze magasabb ügy, mint bármely egyéni bosszú, lévén az ég munkája, nem pedig emberé. Mind a Biblia, mind pedig Dürer így tudja.

Azt is láttuk viszont, hogy a Jelenések égből érkező erős angyala nyitott könyvet ad át a látnok János kezébe, vagyis az élet rejtélye teljességgel hozzáférhető – nem hivatkozhatunk arra, hogy külső tényezők, pl. más emberek, vagy előlünk elzárt titkok miatt nem vagyunk boldogok! Keresztyén élet ott lehet, ahol az áthárítással, vagyis egymás okolásával egyértelműen fölhagynak, s komolyan veszik önmaguk indítékainak tisztes átvilágítását.

Végül pedig az élet ellentmondásos, ha úgy tetszik, paradox mivoltát is kezünkbe adta ez a bibliai szimbólum: az édes és keserű összetartozó dolgok, amíg csak emberek vagyunk. Titkát a „hű tanú” Krisztus (Jel 1,5 Jel 3,14) fejti meg, aki jól ismeri a világ minden kincsét és gazdagságát  (Mát 4,8), de az ő személyes, senki máséhoz nem hasonlítható „keserű poharát” is  (Luk 22,44) – így hát tud segíteni azokon, akik komolyan veszik, önmagukra alkalmazzák, s ténylegesen, állhatatosan meg is valósítják a tőle kapott üzenetet, az élő igét. Van tehát teendő, nem is kevés; ám hozzánk, emberekhez ez a legméltóbb – mert az örök szeretet pontosan így döntött felőlünk. Ezeken át kell eljutnunk az égi harsonák dicsőítő világába addig, amikor majd az Úr nevünk kiáltja. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Vezess Jézusunk, véled indulunk,

Küzdelemre hív az élet,

Hadd kövessünk benne Téged,

Fogjad a kezünk,

Míg megérkezünk!

 

Adj erős szívet, hogy legyünk hívek,

És ha terhet kell viselnünk,

Panaszt mégsem ejt a lelkünk,

Rögös bár utunk,

Hozzád így jutunk.

 

Kísérd lépteink, éltünk végéig,

És ha roskadozva járunk,

Benned támaszt hadd találunk,

Míg elfogy az út,

S mennybe nyitsz kaput!

290. dics. 1-2,4 (N. Zinzendorf, 1700 – 1760, ford: Vargha Gy.-né)