Ezúttal nem igehirdetés érkezik, hanem egy tanulmány, amit egy folyóirat kért és a címét is megadták. Ráálltam, s végül örömömet leltem benne. Bár a szaknyelvet itt-ott nem lehetett elkerülni s kicsit filozofikus is, de aki szeret kirándulni, nyugodtan jöjjön. Kényelmes túracipő ajánlott.

……………………………………………………………………………………………………………………………………………….

2026. február 1.

Az imádság pszichológiája. Meghallgatott és meg nem hallgatott imák.

Textus: Luk 11,9-13

„…Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni…”

A lélektan bűvös szó. Ám csak azoknak, akik nem értenek hozzá: a titkok mögé leselkedőknek. Pedig titkok akkor is maradnak, ha próbál a zsurnalizmus valamit „leleplezni” – méghozzá nagyon is bőven maradnak: sőt, ha tízezer tudományos mandarin hangoztat is valamit, s végül már maga is mind hiszi, a bulvár pedig szalad a szenzációt felfújni – titkok akkor is maradnak. Talán éppen a legfontosabbak. A Biblia így szól: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kijelentett dolgok pedig a mieink és a mi fiainkéi.”  (5Móz 29,29)

De kezdjük az elején. Lélektan azóta van, hogy közmegegyezéssel úgy döntöttek: Isten nincs, az ember állat, a halál pedig teljes megsemmisülés. Az Egy valóban létező szubsztanciáját az objektum-szubjektum párossal pótolták, a metafizika helyére betolták a kísérletet és a valószínűség számítást. Mérni kezdtek, majd pedig gyanúsítani, s természetesen kiderült, hogy már mindent is tudnak. Pedig a lélekről szóltak már a Védák, a Biblia, a Zend-Aveszta, az alkémia, s még Platón is a Timaioszban, mégpedig az emberi testtájakhoz kötve – ám mindez falra hányt borsónak bizonyult, mert „most mi következünk” – s tényleg oda is léptek. Alig lehet valamit látni tőlük még ma is.

Arra tehát meg sem kísérelünk válaszolni, miképpen mondana többet az un. tudományos lélektan a helyes emberi alapállásra vonatkozó ősi tudásnál bármiről is, mert nem a gyermek szüli az anyát és az apát, hanem a dolog fordítva történik. De ha egyszer ilyen világot élünk. Milyet?  A minden egész összetört és az elveszett közép világát, valamint a rejtett manipulációét, az un. közösségi oldalak komment-kommandói révén a hazugság világrendszerbe állításáét. Viszont jelenleg nincs másik – ha csak magunk nem teremtünk egyet. Minden valamire való filozófia, vallás, művészet erre tett kísérlet – mi azonban nem kívánunk ilyen magnitudóban tetszelegni. Magam 21. századi magyar református lévén történetileg eléggé összetört világot örököltem ahhoz, hogy megkíséreljem legalább a törmelékek néhány darabját valami értelmes egésszé rekonstruálni. Ez történik itt.

Kiindulásul mindjárt le kell szögezni, hogy az ember nem állat. Van ugyan biológikuma, hogyne lenne; érzékszervei, vérkeringése és ösztönei is – de rendelkezik legkevesebb tízmilliárd neuronos szürkeállománnyal, aminek révén pedig másodlagos jelzőrendszerrel, azaz beszéddel és írással – egyszóval hagyománnyal  is bír.

Van továbbá fogalma a mértékről, amit Herakleitosz nevezett logosznak először. Ez sajátosan emberi territórium, az élőlények világában egyedülálló, éspedig abban a tekintetben, hogy nem csupán a saját képességeinek határát tudja belakni s valamilyen szinten még érteni is, hanem a szépség és igazság iránt is fogékony, valamint a végső kérdéseket is föl tudja tenni. Eleséget kereső tevékenységén túl a valóságot meghatározó alaptörvények is foglalkoztatják – ezért legmagasabb rendű művészete, vallása és filozófiája mindig pontosan ezeket kutatja, legértékesebb energiái ezek feltárására és megismerésére irányulnak.

Mindehhez jön még az embergyermek példátlanul hosszú, 25-30 éves individuációja, amikor először is szülők, majd különböző tanítók, esetleg szellemi mesterek gondoskodására szorul, s e „fontos másik” helye örök kísérőként ott is marad tudattalanjában, adott esetben pedig konkrét személyként is nyomot hagy lelkében. Ha tartalmas és pozitív volt egy kapcsolat, akaratlanul is őt látja maga előtt, amikor emberi döntéseket hoz: ebben a helyzetben vajon mit mondana, hogyan cselekedne…?

Így hát legkevesebb két pszichésnek nevezhető ok is felemlíthető az imádság születésére: a „fontos másik”, a szülő szerepét később betöltő vezető archetipikus jelenléte (C.G.Jung) a lélekben, valamint a homo sapiens általános kíváncsisága, megismerésre törekvése, teljes kifejlésében metafizikai irányultsága, szükségképpen beleértve a már említett végső okok és célok keresésének biológiailag is adott apparátusát. Analízisünk egyformán lényeginek tekinti ezeket, s közöttük még csak fontossági sorrendet sem találunk.

Vallástörténészek szerint az első imádság minden bizonnyal a hálaima lehetett – egy elemi erejű „köszönöm”, amit magától értetődően követett pl. egy sikeresen elejtett vadból készített áldozat is – de kinek? Kínában az ősöknek, a „dicső előttünk járóknak” (Shi-king), mert a birodalom a hagyományt tekintette megmaradása biztosítékának. Perzsiában a fénynek, akit Ahura Mazdának neveztek, Egyiptomban Ré napistennek, az akhájoknál Artemisznek, a latinoknál Ceres-nek, a földművelés, a gabona és az anyai szeretet istennőjének.

Az egyed egyéni fejlődése (ontogenezis) elsődlegesnek látszik ugyan, gondoljunk az értelmi, figyelem dolgában fogyatékos, mindennapokban rendszerint túlmozgásos sérültekre, akik szüléskor hipoxiás agykárosodást szenvedtek, vagy akiket kisgyermek korukban leejtettek – ők rendszerint tanulási nehézségekkel is küzdenek. Az ember, mint faj általános fejlődése dolgában (filogenezis) azonban a hívő már nem csupán környezeti hatásokat vesz tekintetbe, hanem egy nagy rendező szeretet szándékát is sejti – ezért a létezés egészében, ahová a homo sapiens mindenképpen tartozik, az okokon kívül, amiket a mai tudomány joggal és kérlelhetetlen tisztességgel vizsgál, mi már célokat is keresünk. „Az élet szent okokból élni akar”  mondja Ady, s ennél tömörebben és pontosabban e misztériumot megfogalmazni nem lehet.

A tudományos vizsgálatokon túl, melyek az akaratszabadságról, mint „metafizikai” kategóriáról eleve lemondanak, sőt egyenesen tagadják (ld: J.Harari: Homo Deus – A holnap rövid története), a hagyományt valóságos üzenetként felfogó ember számára mindig megmarad a világ „hova irányultsága” iránti kérdés – azaz a hitnek, és a sorsszerű célok világának és problémáinak teljes legitimitása – miközben a tudomány ezeket a végső kérdéseket még föltenni sem tudja, lévén per definitionem a „ha–akkor” diszkrét mezők vizsgálatára kalibrálva, nem pedig a valóság egészét illető eszmélődés. A tudomány valóban igazolt eredményeit még így is mindenkor számba kell vennünk, de azoknak a premisszáknak figyelembe vételével, melyek közt azok létrejöttek. Egy pusztán materiális Univerzum feltételezése alapján létrejött eredmények például nem is lehetnek mások, mint pusztán materiálisak, mert „bármely rendszer igazságtartalma nem lehet több, mint premisszáinak igazságtartalma.” (Simonyi K.) Egy anyag-energetikai-információs világegyetemben már van helye az információs (szellemi) faktornak, ráadásul a speciális relativitás-elmélet nevezetes E=m x c2 képletében „éppen egyedül az a konstans elem…!”  (Hegedűs L.)

De itt „megáll a tudomány” a szó szoros értelmében is – a hívő ember viszont konkrét érintéseket, útba igazításokat vesz a maga hagyományából, a keresztyénség esetében a testté lett, valamint írott, hirdetett és látható Igéből, Krisztusból – mely érintések életformáló valósággá lesznek számára.

De ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk közelebbről az ontogenezisben megkerülhetetlen szerepű „fontos másik” funkcióját. A szülő gondoskodik gyermeke táplálékáról, ruházatáról, tisztaságáról, és megtanítja beszélni. Állandósága a gyermekben azt az érzetet kelti egy „elég jó anya” esetében  (D.Winnicott), hogy engem szeretnek – s így alakulhat ki az ősbizalom  (E.Erikson), ami később az egyént magát is képessé teszi a szeretetre, bizalomra, kreativitásra és végül a bölcsességre, egyszóval a világhoz és önmagához való pozitív viszonyulásra.

Említsük meg viszonyításul az állami gondozottak gyermekkorát, ahol általában 10-12 egykorú gyermekre jut egy, jó esetben két gondozó, akik személye viszont bármikor változhat. Megkapnak ugyan mindent, amire fizikailag szükségük van: fűtött szobát, elegendő ételt, tisztaságot, játékokat, még foglalkozásokat is – ám tizenéves koruk elején már gyakran zsilettel vagdalják karjukat, és 18 évet betöltve átlagosan több bűnöző és prostituált kerül ki közülük, mint a családban felnőttek közül. Természetesen válhat valaki derék, felelős emberré ilyen körülmények között is – tudományos tény azonban, hogy „ősbizalom” nélküli pszichékben gyakrabban jelenhet meg antiszociális személyiségzavar.

K.Lorenz etológus fecskéknél vizsgálta, mi történik, ahol fiatal egyedeket különválasztanak szüleiktől, s azok mindent megkapnak (fészket, táplálékot, meleget), csak a saját szülői jelenlétet és gondoskodást nem. Felnőnek ezek is, ám nem indul be náluk a fészeképítés ösztöne. Pedig beléjük is oda van kódolva – és szüleik sem látták valamikor, hogyan kell sárból otthont építeni, mégis meg tudták csinálni. Az ösztön szintjén működő képességek egy része tanult, amik működéséhez a filogenezis „emlékezete” kell az imprinting időszakból. Embernél ez egyértelműen a hagyomány, jelen témánk, az imádság esetében pedig az érzelmileg pozitívan telített vallásos családi háttér, vagy más, meggyőző életpélda: csak nagyon ritkán fakad teljesen egyéni kezdeményezésből.

Fél évszázados lelkészi gyakorlatomban azonban jó néhány ateista szülőpár gyermeke keresett meg valamely emberi problémájával, s azzal, hogy szeretne hívő emberré válni. Itt már az „imádság pszichológiájának” másik kardinális területén járunk: az emberbe épített metafizikai irányultság lehetőségéén. Kognitív apparatásunk a végtelenhez közelítő lehetőséget ajánl fel számunkra; s az ember az e földi „jelentős másik”-ról pszichés leválás után is keresi annak örök, égi megfelelőjét. Nem talál ugyanis kellő kizáró okot arra, hogy ilyen létezhetne – már az anyagi Univerzum keletkezésének misztériuma miatt sem.

A szinguláris pont, ahonnan ma az un. „ősrobbanást” eredeztetni illik, egy létezésen kívüli matematikai konstrukció, amit Isten nevének szekularizálására, s arra találtak ki, hogy elfedjék: egyáltalán semmit nem tudunk az anyagi világ keletkezéséről. Sikerült is létrehozni egy olyan absztrakciót, ami van is, meg nincs is, de egy valami biztos felőle: semmilyen erkölcsi követelményt nem támaszt az emberi individuummal szemben. Így aztán tökéletesen alkalmas is sötét világkorszakunk numinózumának. Kérdezheti is Szilvike a vasárnapi asztalnál Apát a világ eredetéről, aki a leves alatt hosszas magyarázatba fog – ám a kislány újra és újra azt kérdezi: „De apa – ki robbantott…?”  (Barsi B.)

Ennyiben tehát reménytelen az imádságot tudományos eszközökkel maradéktalanul „föltárni”, hiszen az a dialogikus természetű Örökkévaló lenyomata bennünk, aki még a lélek reorganizációjának drága lehetőségét is belénk oltotta – melyben helye lehet akár „Isten csendje” üzenetként értelmezésének is, nemhogy a hagyomány lényegi, konkrét tartalommal bíró útmutatásai számbavételének.

„Sokat tapasztalt az ember,

Sok égit már megnevezett,

mióta beszélgetés lettünk,

és hallani tudjuk egymást,

de csakhamar Dallá leszünk.”

                                       (Hölderlin: Békeünnep, részl. ford. Bernáth I.)

A költő szerint az ember tehát annyi, mint beszélgetés. Ha nem embertársával, akkor Istennel – de normális esetben lénye dialogikus. Mi „hallani tudjuk egymást”, ami persze az optimum: ám legalább a céljaink legyenek magasak. „Dallá lenni” pedig azt teszi, hogy nyomot hagyunk, fámát, ami emberileg nyilván részrehajló lesz – a Nagy Emlékezet visszhangzásait viszont itt senki nem ismerheti maradéktalanul, mert azok Isten titkai: igazán ő ismer minket egyedül.

S akkor itt a kérdés: ha imádkozunk, valóban kapunk-e választ. Vannak-e meghallgatott, és meg nem hallgatott imák? Csak meghallgatottak vannak: ha az Örökkévalót a VAGYOK-nak tudjuk, akkor számunkra ez a léttel egyenértékű tény. Nem teljesített kérések akadnak, de meg nem hallgatott imák nincsenek. Ő számon tart mindent, ilyen az emlékezete.

„…Mert ami egyszer volt változatlanul él tovább
Évmilliókig él és nem változik
Az idők végezetéig.
Bűneimmel együtt
Eléd járulok hát
Bölcsességedre bízom döntésedet
Hiszen el kell döntened hogy mit érdemlek
A pokol izzó padlatára kerüljek-e
Vagy kegyes szíved belátása szerint
Az üdvözültek hűs ligetébe
S ott majd én is kiáltsam a többiekkel
Kiáltom az üdvözültek karával:
Hatalmas a mi Istenünk
Kegyelem és büntetés Ura
Hódolat adassék Neki mindörökké
Legyőzte kételyeim
Engem az örök kétkedőt
Megszabadított kétségeimtől.”  (Rákos S: Zsoltár)

Ő jobban tudja nálunk, mi jó igazán számunkra, s mi nem. Ha bennünk, homo sapiens-ekben jelen van mind az okok, mind pedig a célok tudata, miért vitatnánk el ez utóbbi lehetőségét éppen a nevezetes  „szinguláris ponttól” mint kiindulástól – ha már nekünk ilyen kell – amiben elvileg  minden benne kellett legyen…?

A feladat ezért még a „big data” és az információkat immár valamennyire (!) célirányosan, s a kérdező szájízének megfelelően csoportosítani képes AI világkorszakában is ugyanaz, mint az őskor hajnalán: gének, szülők, sajátos nemzeti történelem, sőt, az egyéni vágyak fölött is helyreállítani az akaratszabadságához méltó viszonyulást, vagyis az ember erkölcsi mivoltát: „Amint akarjátok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, ti is úgy cselekedjetek velük!” (Luk 6,31) Vagy, ahogyan Kant fogalmazta: cselekedj úgy, hogy tetted általános törvényhozás alapjául szolgálhasson. Ehhez pedig fölé kell emelkedni egyéni vágyainknak, adott esetben ösztöneinknek, sőt, még lelki sebeink lereagálási kényszerének is. Pontosan ez történik az imádságban, és bizony – sehol máshol. A Törvényadó elé lépünk, s lelkiekben hétrét hajolva, alázatban vele beszéljük meg, hol is állunk valójában. A „szinguláris ponttal” nem lehet tanácskozni, lévén nem személy, hanem matematikai absztrakció, s mint ilyen, szükségképpen örök hallgatás. Megváltó Jézusunk azonban ezt mondja: „Kérjetek, és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak számotokra!”, sőt,  „…jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, már mielőtt kérnétek tőle.”  Ezek bizonyosságában mi is lezárjuk itt alacsony elmélkedésünket, remélve, hogy az Olvasó sokféle érzésein messze túlról mennyei Atyánk sem bosszús, hanem derűs mosollyal tekint majd le e tapogatózó sorokra.