Az ember boldogtalanságának oka, hogy azt várja az élettől, amit az nem tud adni. Teljes békességet, végleges nyugtot, beteljesedést. Van földi boldogság, de a szívünk még annál is többre van kalibrálva. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. január 11.

Mi jobb az életnél?

Lekció: Zsolt 63,1-12

Textus: Zsolt 63,2-5

„Ó Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet: mert hűséged az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít. Ezért áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem.”

Igehirdetés

Örömteli dolog személyesen ismert bibliai igéket újra fölfedezni. Fél évtizede már szólt hozzám ez a mai Zsoltár, és emlékként mindjárt föl is dereng, mit mondott akkoriban: ám ma újra megállít. Friss mannaként érkezik, emeli gondolataimat – az ég felé, ahonnan akkor is, most is egyszerűen jön, mint a kedves vendég, akit vártak, s akinek jöttére az egész házat kitakarították… Vagy magával a zsoltárral szólva, oda, ahol éppen „mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld”  szomjazták az érkezését.

Az ember ilyen belső élményekből tisztul és erősödik. Kap egy bibliai mondatot, egy láthatatlan, lelki-szellemi összefüggést, vagy akár egyetlen világító szót is – ami azonban mindent megváltoztat. A világ, ahol ma élünk, hol csábít és ígérget, hol pedig fenyeget, a személyes életben pedig váltakoznak örömök és szomorúságok, félelmek és remények – az élet már csak ilyen hullámzó. Ám az ige újra és újra az ég felé mutat, ahonnan mindent kaptunk: arra, Aki lélegzetünket és szívdobbanásunkat egyáltalán ajándékozta, s kezeihez egykor mindent vissza is adunk, teljes önmagunkkal együtt…!

„A te hűséged jobb az életnél” – a menekülő Dávid király mondja ezt a drámai hitvallást imájában, miközben végső segítségért könyörög. Saját fellázadt fia űzte el Jeruzsálemből, s gyalázatos megszégyenítésül másodfeleségeivel hált a palota tető-teraszán, hogy aztán a városban kegyencei csemege pletykaként terjesszék: semmit érő ember immár az egykori nagy király! Barlangokban kell meghúzza magát Absolon seregei elől, búvóhelyét folyton változtatva, hogy legalább életét mentse… S akkor, igen, pontosan akkor mondja Dávid Istennek ezeket a szavakat: „A te hűséged jobb az életnél!”

Ennek az igének magyarázatában ma egy meglehetősen szokatlan, szinte „eretnek” módszert alkalmazunk, mely hivatalos kategorizálás szerint az összehasonlító vallástörténet körébe sorolható, s ami nem csak egyházi, hanem világi tudósok által is művelt tudományos kutatási szakág. Tárgyában könyvtárnyi elmélyült tudományos mű született már – hazánkban a 20. században a marosdécsei születésű Varga Zsigmond (1886-1956) debreceni református teológiai professzor szentelte hatalmas életművét e műfajnak. Magyar nyelven összegzését azóta sem haladták meg – sem más felekezetű, sem pedig világi munkálkodások.

Mi ezen a helyen csupán egyetlen szerény, tematikusan is parányi demonstrációra vállalkozhatunk, mikor összevetjük Dávidnak a 63. zsoltárban található imája lényegét egy hasonló korú, ugyancsak 2500 éves szöveggel, éspedig az emberiség egy másik értékes őshagyományának forrásából, a kínai Shi-kingből, azaz a Dalok Könyvéből származó verssel. A hagyomány szerint maga Konfuciusz válogatta össze Kr. e. 500 táján az utóbbi gyűjteményt: van köztük népdal, tájleírás, szerelmes vers, a fejedelmet dicsőítő udvari költészet, házépítésről, vadászatról szóló leírás, katona-dal, aratási öröm-ének, a derék férjét szívből szerető feleség boldogsága, magános kesergés, összetört szív átkozódása – gyakorlatilag minden, ami csak az emberi élethez tartozik. A gyűjtemény mégis tökéletes egység, mivel szellemével a legmagasabb erkölcsi tartást, ugyanakkor pedig a korlátlan szívbéli őszinteséget, szókimondást képviseli – amik a valódi költészet mindenkori alapjai.

A Dalok Könyvét összeválogató Konfuciusz többször magas állami hivatalt vállalt, de alapelve volt, hogy mielőtt valaki közügyekkel foglalkozik, saját szívét kell szakadatlan tökéletesítse. A firenzei Machiavelli  (1469-1527)  Európában ennek éppen az ellenkezőjét tanította: szerinte a hatalomért a fejedelemnek mindent szabad, csalástól és zsarolástól a hazugságon át az emberölésig bezárólag, bármit, bármikor… Konfuciusz makulátlanságával felvirágoztatta az ókori kínai Lu tartományt: működése alatt magától megszűnt a bűnözés, s az emberek békében és bőségben éltek. Amikor azonban az ellenséges szomszéd tartomány fejedelme lovakat és táncosnőket ajándékozott urának, s az nem foglalkozott többé a rábízott nép gondjaival, hanem elhanyagolta uralkodói kötelességeit, akkor letette hivatalát és elhagyta az országot.

Az általunk itt összehasonlításra választott bibliai, valamint ős-kínai irodalmi anyag különbsége mindjárt az, hogy a felirata szerint Dávidnak tulajdonított zsoltár egy imádság, vagyis kifejezetten vallási szöveg, míg a Dalok Könyvében található  „Folyó vizére borzas fűz hajol” egy világi vers, azaz irodalom. Egybevetésük célja itt nem is az értékítélet – hiszen számunkra a Biblia egyértelműen szent könyv, s valóban nem is tekintünk mást hitünk és erkölcseink zsinórmértékének – az összevetés fenomenológiai tekintetben mégis lehetséges, mivel kifejezetten a tartalmi különbözőségekre figyelve egyrészt még jobban látjuk saját forrásunk egyedi vonásait, ugyanakkor azonban érzékeljük és érthetjük azokat az egyetemes emberi értékeket is, amik egy, a miénktől egészen eltérő kultúra ősi kincseiből ragyognak felénk, s ahol az emberi nyomorúság és lelki szenvedés témájával ugyanúgy küzd egy-egy szerző, mint valamennyi kor bármely embere.

Dávid könyörgését a 63. Zsoltárban lekciónk tartalmazza, fent egyetlen klikkel elolvashatjuk (a Károli Biblia 1908-as verziójából) – lássuk hát mellé a másikat is, Rab Zsuzsa fordításában:

Folyó vizére borzas fűz hajol

Folyó vizére borzas fűz hajol,

boldog vagyok, ha hűsén nyughatom.

A magas Isten folyton változó,

hozzá, vigyázz, ne juss közel nagyon.

Lásd, én megnyugszom benne néhanap,

aztán csak bűneim siratgatom.

Folyó vizére borzas fűz hajol,

alatta néha megpihenhetek.

A magas Isten folyton változó,

vigyázzatok, hogy rajt ne vesszetek!

Lám, én megnyugszom benne néhanap,

utána újra kegyvesztett leszek.

Madár repülhet, szárnyai viszik,

ha el akarja érni az eget.

A magas Ég szüntelen változik

e nyughatatlan emberszív felett.

Irgalmas Isten, vigaszt várjak-e…?

Esett szívemen mindenki nevet.

Olyan erős mondatok, hogy alig lehet kibírni, ha értjük is, miről van szó. Súlyos, sőt döbbenetes lét-analízis. Méltó párja annak, ahogyan Dávid a fizikai életét, puszta megmaradását félti Zif barlangjaiban bujkálva. Tudni kell azonban, hogy bár a kínai gondolkodás lényegében ugyanonnan indul, mint a Biblia első sora:  „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” – a keleti ember azonban fél a Teremtőről csak egyetlen szóval is megnyilvánulni. Számára két nagy realitás létezik – az ég és a föld: tovább nincs bátorsága haladni, akár csak gondolatban is. Azzal foglalkozik, amit szemeivel lát. Vagy mégis, valami többel…?

Mindenképpen pozitív többletként kell elkönyveljük, hogy a kínai vers „Isten-tudata”, amennyiben van ilyen, azonos a fent, az égi fogalmával – vagyis eleve különböztet alacsony és magasabb rendű, végeredményben a végső hatalom és a földön nagyon is váltakozó eredményekkel küszködő ember mindenkor határolt tudása között. Mai szóval mondhatnánk úgy is, hogy nem egzisztencialista, aki kizárólag a saját létezését tekinti érvényes kiindulásnak, sőt, egyetlen és tényleges valóságnak is; továbbá nem is materialista, aki meg kizárólag az anyagi világot képes tételezni. Pedig még nem is olvashatta Shakespeare-t, aki csak jó kétezer év múlva fogja leírni:

„There are more things in heaven and earth, Horatio,
Than are dreamt of in your philosophy.”

„Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.”
(Hamlet, I.5., ford: Arany János)

A fent idézett kínai vers szerzője szinonimaként beszél Istenről és az „ég”-ről, utóbbin pontosan azt értve, amit fölnézve saját szemeivel is lát – a folyton változó, titokzatos égboltot. De az nála egybefolyik a beláthatatlan létáradat nagy hömpölygésével, ami végeredményben egyáltalán nem kiszámítható, sőt rettenetes. Talán ezért is nevezi a maga részéről „magas ég”-nek. Megjegyzendő, hogy az óbibliai gondolkodás is három, hét, vagy akár tíz „mennyet” tételezett fel egymás fölött.  (2Kor 12,2)  Még fizikai értelemben sem csupán jóságos életadó napfényt és termékenyítő esőt lehet annak köszönni – hanem az iszonyatos villámok és az égszakadás-földindulás pusztító viharai és forgószelei is pontosan ugyanonnan jönnek, sőt, számunkra egészen ismeretlen, elgondolhatatlan erők játéktere is lehet. Ahogy Hamlet utal rá: „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes…”

Ezért mondja a vers: nehogy túl közel kerüljünk hozzá, rajt is veszthetünk – akár a magasfeszültség közelében, hogy egy mai képpel éljünk. Még meteorológiai-légköri szempontból is igaz: a sztratoszférában néha valóban egészen furcsa dolgok eshetnek, ha a napszélre és napfolt-tevékenységekre, mágneses viharokra, sarki fényre vagy nehezen vizsgálható szögből érkező aszteroidákra és azok fölrobbanására, stb. gondolunk. Személyes, megszólítható úrról az „ég” kapcsán nincsen szó a versben, vagy ha valamilyen közvetett értelemben mégis, valódi válaszra semmi remény, mint az utolsó előtti sor költői kérdéséből kiderül:  „Irgalmas Isten, vigaszt várjak-e?”  Itt mintha József Attilát hallanánk a „Nagyon fáj” végső lemondása idejéből…

Az ismeretlen kínai költőről az sem derül ki, férfi volt-e vagy nő – de az igen, hogy tudott a bűneiről, amik felett mélyen kesergett, s ugyanúgy a szégyen marta, mint a bibliai Ádámot és Évát esetükért. Néhanap megnyugodott ugyan az ég valóságában „mint folyóvíz fölé hajló borzas fűz hűsén” – aztán kegyvesztett lett megint… A magas ég szüntelen változott nyughatatlan emberszíve felett, de a zárósor tanúsága szerint leginkább mégis az emberek gúnyos nevetésétől szenvedett  „esett szíve”  felett. Azt érezte, még előttük sem áll meg, nem, hogy a magas ég ítélete előtt. A madár az ég felé száll, viszik a szárnyai – ám szép röpte előbb-utóbb lankad, s visszatér a földre…

Ennyi keserűség után lássuk Dávid helyzetét, s azt, ő miként küzd meg sorsának fordulataival. Ha valaki féltette már életét magas toronyból, vagy sziklaoromról alátekintve, a mélybe zuhanás iszonyatával – az pontosan tudja, miben élt ez az ember. Nem egyetlen percet, hanem heteket és hónapokat. Hozzá még árulói is akadtak, akik megfelelő jutalomért hírül vitték Absolonnak búvóhelye titkát Jeruzsálembe…

Mindezek ellenére bibliatudósok felhívják a figyelmet arra, hogy a 63. Zsoltár szövege a szent hely, kifejezetten a templom menedékéről szól  (3.v.), ahol a szerző a Szövetség ládájának arany-kerub „szárnyai árnyékában”  (6.v.)  talál biztonságot, sőt, még a jeruzsálemi őrváltások hangját is hallja (7.v.) – márpedig maga a király akkoriban éppen igencsak messze kellett legyen a templom konkrét, szentségi védelmétől. Születhetett ugyan ez az imádsága a babiloni fogság előtti időkben, ám felirata inkább költői ajánlásként szól a Kr. e. 1000 táján élt Dávidnak, mintsem annak saját kezétől keletkezett volna. Igaz, a valódi, névtelen szerző maga is érezhette úgy, hogy ő – vagy pedig népe – pontosan olyan üldözött és elszigetelt, mint Dávid lehetett egykoron a pusztai menekülése idején – a zsoltárban a királyért mondott fohász szavai  (12.v.)  viszont meglehetős bizonyossággal késői szerkesztő kezére vallanak. Mindezek azonban semmit nem vonnak le a zsoltár szent komolyságából, szakralitásából: az ima évszázadokon át „élt” – olvasták, imádkozták, másolták és nagy veszélyek közt is – megőrizték!

Mondanivalójának csúcspontja, mely egyben fordulópont is a panaszban, ez a tőmondat:  „A te hűséged jobb az életnél.”  (Zsolt 63,4)  Itt meg is kell állnunk, éspedig filológiai okokból: a régi Károli Bibliában (1908-as revízió) ezen a helyen  „Isten kegyelméről”, új fordítású Bibliánkban „szeretetéről” olvasunk, a legújabb angol fordítások pedig „jóságáról” (goodness) tudósítanak. Egyedül az amerikai „Good News Bible”  (1976) modern fordítása beszél „Isten hűségéről” (constant love) – ami a héber heszed valóban autentikus megfelelője. Miért fontos ez?  Valamennyi alternatíva áhítatos, kegyes, pozitív s közelíti is a tényleges jelentést, ám a heszed mint „hűség” pótolhatatlan többlettel bír. A mennyekben (ég) lakó, megközelíthetetlen és kiismerhetetlenül „veszélyes” Istenről mondja ki azt az abszurdumot, hogy ő – az egyetlen biztos pont az életben!

Ez a gondolat a kínai versben csak nagyon áttételesen, utalásosan lelhető fel, éspedig az „ég mindig van felettünk” értelemben – ám az ott éppenséggel folyton változik, s jobb meg sem közelíteni, talán el is veszíthet… A Zsoltárban ezzel szemben lehet hozzá beszélni, s ő fog is válaszolni, mert a maga számára teremtett, s irántunk való szolidaritását, hűségét még akkor sem adta fel, amikor mi föllázadtunk ellene, s hátat fordítottunk akaratának.  Dávidnak is volt ilyenre emlékeznie… Nem reménytelen a dialógus, éppen ellenkezőleg: mert Isten hűsége többet ér, mint – akár – maga az élet…!

A „Folyó vizére borzas fűz hajol”  próbál mentesülni minden fogalmi építkezéstől, tanbeli definíciótól, inkább marad két lábbal a földön, és szemhatárát így valóban az égbolt változó képe, valamint a föld olykor szép, ám máskor nagyon is nyomorúsággal, belső békétlenséggel teljes valósága tölti ki. Mint a gyermek egészleges világát, aki azt látja, amit lát, de azt aztán nagyon… Kerek világ, mégis – hiányos. Mi hiányzik belőle? Isten hűségének tudása. Hogy ő nem változik sosem: „…az lesz, aki volt.”  (208.dics. 3.v.)  Éppen ebben több a változó élet valamennyi csodájánál, az égen vonuló fellegeknél, a tavasz-nyár-ősz-tél gyönyörűséges körforgásánál: hűségével!  Minden értelmet fölülhaladó békéjével  (Fil 4,7), ami egy üldözött királynak is hozzáférhető, még a halálos veszedelmek idején is, és, mindezeken túl – nekünk, az Újszövetség népének – azzal az üdvével, amit a Fiúban ajándékozott a világnak: a Krisztusban való igaz hit által magunk is Isten fiai lehetünk…!   (Ján 1,12)

Az ember boldogtalanságának oka, hogy azt várja az „élettől,” amit az nem tud adni. Teljes békességet, végleges nyugtot, beteljesedést. Van földi boldogság, de a szívünk még annál is többre van kalibrálva: mi Istenre vágyunk. Nem láthatjuk ugyan szemeinkkel, nem tudjuk megtapintani, mert ő egyszerre benne, s egyszerre túl is van mindezeken, keressük még önmagunkat is – s az sincs sehol, csupán változó érzések vannak, mert hiszen: a magas ég is szüntelen változik e nyughatatlan emberszív felett…

Hitünk szerint Isten azonban nem csak „van”, bár másként, mint egy szék vagy asztal – hanem örökké és hűségesen van!  Egyes egyedül ő létezik így, kezdettől és mindörökké. Ezt tudni földi életünk legfontosabb tudása. Nem hit dolga, hanem belátásé: az, hogy mi születtünk és meghalunk – ő viszont  „az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég – Aki van, volt és eljön, a Mindenható.”  (Jel 1,8)  Ő a valóban létező, mindennel szemben, amikben keletkezés és elmúlás van.

Különösen két létállapotban van szükség erre a nélkülözhetetlen tudásra. Egyik az életet túlbecsülőké: enni, szeretni, győzni és gyönyörködni – ahol ezek a jelszavak. Nagyrészt mindenki idetartozik. Ám ugyanez a tömeg tud néhanap utálkozni, megvetni és unatkozni is – s ezek is mind mi vagyunk. Sőt, különösen szépen kifejlett változataiban kacérkodni a nemléttel, vágyni az elmúlást – ó, milyen édes is a beteg élni akarás! Mert a halál kívánása éppúgy mohóság, csak éppen időlegesen kicserélték az előjelét. Hogy ki tette, ne firtassuk: Urunk Jézus szerint azonban az biztosan benne volt a dologban, aki „hazug és hazugság atyja, és embergyilkos volt kezdettől fogva.” (Ján 8,44) Ezért a gyógyszer minden elborult eszű önsajnálkozásra, kétoldali ürességre és larvált halálvágyra:  „A te hűséged jobb az életnél.”  Mondjuk el, ha kell napjában háromszor, akár hangosan is, de a szívünkben mindenképpen – s háromszázszor boldogabbak leszünk!

Dávid a maga idejében megszabadult üldözőitől, ám vezére Joáb és fegyverhordozói – parancsa ellenére – ledöfték fiát, Absolont… (2Sám 18,15) Vannak veszteségek, amiket nem akartunk, mégis el kell őket szenvedni. Nincs hatalmunkban az élet egésze, bárhogy is szeretnénk. Dávid keservesen gyászolta fiát, aki föllázadt ellene s életére tört – csak sírni és jajgatni tudott, mást nem… De a nép már kezdett széledezni, s Joáb egy idő után felszólította, hogy szedje össze magát, mert vezető nélkül a nép el fog vadulni. Akkor Dávid megértette, hogy az ég alatt valóban mindennek megvan a maga ideje (Préd 3,1) – s újra teljesíteni kezdte királyi kötelességeit.

Esztendő elején tehát egy nagyon egyszerű üzenetet kapunk, ami életuntaknak és élethabzsolóknak egyaránt jól elfér a tarisznyájában, akár egy egész évre is:  „A te hűséged jobb az életnél.”  Legyen is ott, mint fontos, sőt mindennél fontosabb tudás – s akkor még az élet ajándékainak is jobban fogunk örülni. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Jöjj, mondjunk hála szót, hű szájjal és hű szívvel!

Mert rajtunk itt az Úr nagy, csodadolgot művel:

Már anyaölben is volt mindig gondja ránk,

A sok jót, mellyel áld, ki sem mondhatja szánk!

Dús kincséből az Úr jó békességet adjon,

Hogy szívünkben a kedv víg és derűs maradjon!

Ne hagyja híveit bú-bajban sohasem:

A rossztól óvja meg, itt s túl ez életen!

Az Atyát és Fiút, és a Szentlelket áldom;

A menny Urát kiben szent Egybe forrt a három;

Aki úgy szól ma is, ahogy régente szólt,

Nem változik: az ő, és az lesz aki volt!

                                                           (Martin Rincart, 1636, ford: Áprily L.)