A történelem során mindig is voltak becsületes, jóra igyekvő emberek, akik erőik szerint törekedtek saját szívük megjobbítására és a többiek, a „közjó” javára, ám bőséggel akadtak hitványak is, akikről összesen ennyit, igei kifejezéssel szólván: „Az álnok ember nem tud szégyenkezni.”  Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. április 19.

Meg van az ideje I.  – Mint a férfit, kit anyja vigasztal, úgy vigasztallak téged

.

Lekció: Ézs 66,13

Textus: Préd 3,4

„Megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek;

Megvan az ideje a gyásznak és megvan az ideje a táncnak.”

.

Igehirdetés

Nem minden Isten akarata, ami a történelemben végbemegy. A bűn bizonyosan nem az, sem a hűtlenség, sem pedig a téboly. A bűn az bűn, a hűtlenség az hűtlenség, a téboly pedig téboly. Örökkévaló Urunk ugyan ezekből a hitványságokból is kihozhat utólag a maga módján, valami jót – ha ő éppen úgy akarja – de ezek akkor sem jók, sem pedig helyeselhetők. Legfeljebb eltűrhetők, ha az ember fizikai megmaradása már közvetlenül azt igényelné. Hogy ennek az „eltűrésnek” hol a határa, az egyéni tisztánlátás és Istentől kapott személyes vezetettség dolga: senki ne ítéljen hát másokon, hanem ki-ki a saját feladatát lássa világosan s annak feleljen meg – az ítélkezést pedig hagyja Istenre.

Keresztyén szemmel mi az egész Szentírást tekintjük mértékadónak, görög szóval kánonnak, amikor emberi döntéseket hozunk: de azzal a kikötéssel, hogy számunkra a Feltámadott Krisztus a végső mérték, az Írás is csupán „Krisztusra vezérlő mesterünk”  (Gal 3,24) – ezért egyáltalán nem mindegy, hogy miként értjük Bibliánk szavait, mikor melyikhez nyúlunk belőle, és főleg, hogyan tesszük azt. Leghelyesebb itt is az igei intés szerint eljárni:

.

„Megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek;

Megvan az ideje a gyásznak és megvan az ideje a táncnak.”  (Préd 3,4)

.

Temetési beszédben akkor sem helyes poénkodni, ha a megemlékezőnek egyébként kitűnő humora volna, és akkor sem illik oda tánczene, ha valaki életében azt szerette a legjobban. Mikor Jeruzsálem férfiait bilincsben, gazdag asszonyait pedig arany orrkarikáikra fűzött szíjon száműzetésbe hurcolták, a környező népek örömtáncot jártak. Az egyiknek rettenetes szégyen és halálfélelem volt a része, a másiknak pedig ugyanaz a dolog ünnep; sőt, még ki is ragadtak maguknak rabszolgákat abból a gyászos menetből… Az Örökkévaló azonban nem felejtkezett el egyik viszonyulásról sem, s a maga idejében a történelem szuverén Uraként cselekedett is.  (Zof 2,8   Abd 1,10-14)

Igenis vannak idők, amikor Isten népe örvendezhet, mert az Úr ügye diadalmaskodik, ám olyanok is, amikor semmi egyebet nem tehet, csupán elvisel, ha tud – s türelmesen vár, amíg eljő az élő Isten szabadítása. Ha a sírás ideje van sírni kell, s amikor a gyásznak, gyászolni – de az nagyon biztos, hogy egyáltalán nem helyes a más baján örülni, azon gúnyolódni, és ugyanúgy nem helyes más örömét elrongálni sem – mert „megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.”  Hogy kinek mikor melyik jött el, azt rajta kívül senkinek nincs joga előírni. Először most a „gyász idejét” vizsgáljuk, s ha Isten megengedi, legközelebb majd a  „táncét”: a Prédikátor is ebben a sorrendben foglalkozik az élet-élményekkel.

Szomorú kép, de igaz: „Sírva jöttünk a világra, sírás közt költözünk el.”  A gyermek első fizikai megnyilvánulása, ha életképesen jön világra – a sírás. Kelet egyik nagy vallásának alaptétele: a lét szenvedés. Mindnyájan tudjuk, hogy ez valóban így is van, de nehéz a dolgot elfogadni. Az említett vallás szerint ugyanis úgy lehet fölszámolni a szenvedést, hogy a vágyakat kiírtjuk magunkból – s ahol ez sikerül gyakorlás vagy belátás révén, ott megszűnik, szól a tanítás.

Mi tudunk a szenvedésről, nagyon is – de a vágyak önmagukban nem lehetnek mindenestől rosszak. Ha a csecsemőt megmosdatják és enni kap, majd betakargatják, hogy ne fázzon – akkor szépen elalszik, s minden rendben. Nem önmagukkal a vágyakkal van baj, hanem azok gondozatlanságával: amint megfelelő gondozást és irányt kapnak, akkor előbb-utóbb szeretet, alkotás és öröm lesz belőlük. Ezt a gyermeki, felnőtt és öregkori élet egyaránt bizonyítja.

Lássuk azonban a „gyász idejének” közvetlen igei kezelését. Ézsaiás próféta ezt mondja a történelmi kataklizmát elszenvedő népnek, talán éppen a babiloni fogság idején: „Mint a férfit, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak téged.”  (Ézs 66,13)  Azért kell itt a „talán”-t alkalmazni, mert az Ézsaiás próféta nevét viselő könyvet legkevesebb négy szerző írta. A szent iratok alaposabb nyelvi, kronológiai és tematikus vizsgálata alapján kimondható, hogy azok különböző időszakban keletkeztek: a babiloni fogság előtt, alatt, és után – s további, legkevesebb egy (de inkább több) szerkesztő alakította, rakta össze egyetlen könyvvé. Nem vétünk ezzel a tudományos megállapítással a könyv szakralitása ellen, éppen ellenkezőleg – annak az igazságnak adózunk, mely forrásaink szentségének és tisztaságának kijár!

Olyan prófétai iratból származik hát mai igénk, amit közel 400 év során „írtak meg”, majd szerkesztettek Izrael lelki-szellemi emberei, vagyis a papok, akik a legnagyobb nyomorúság és kilátástalanság közepette sem hagyták el Istentől kapott helyüket és megbízatásukat: támogatni népüket egyáltalán a megmaradásban, sőt, a legdrágább hivatás megőrzésében is! Ez a nép nem kisebb feladatot kapott ugyanis Istentől, mint ahogyan Kalauzunk szerint a minap is olvashattuk: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!”   (3Móz 19,2)

A bibliai nép életében központi helyen volt a szent és a profán megkülönböztetése. Mózes öt könyve közül egy, a Leviticus-nak nevezett III. mindenestől erről szól étkezési, egészségügyi, és kultuszi konkrétumokkal. Az emberi létezés annyiban mindenképpen profán, hogy meg kell valahogy élni: étkezni kell, télen fűteni, s a házat, az otthont ragadozó fenevadaktól és ellenségtől meg kell védeni. Izrael hite szerint azonban a választott nép rendeltetése messze fölötte van ezeknek: vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy miként teszi mindezt, mely eszközöket tart megengedhetőnek, s a legfontosabb: figyel-e erkölcsi döntései közepette az élő Isten szavára, vagy sem. Ott ezt, a friss égi üzenet személyes meghallása mellett, a szent hagyomány tiszteletben tartása jelenítette meg.

Hozzáértő kutatóktól tudjuk, hogy Izrael vallásában sok változás ment végbe az évszázadok során. Adattak számukra a kezdetek kezdetén Istentől vezetett „atyák”, akiket később áhítattal emlegettek (ezt más vallások is így teszik), aztán elegyes idők következtek, amikor egymás mellett éltek az egy, igaz és teremtő Istent valóban kereső, meg az ő erőit mágikus szertartásokkal a maguk oldalára állítani akaró pogány szertartások is, el egészen az elsőszülött gyermekeket áldozatul megégető Moloch-hitig, és a termékenységet, gazdasági bőséget létrehozni akaró, részegségben és tivornyákban hentergő Baál-kultuszig. Újabb lépcsőfokként következett a központi istentisztelet Jeruzsálemben, az egyetlen templomban zajló napi áldozatokkal (ez a „főtemplom” pl. a görögöknél Delfoi volt, a napisten Apolló szentélyével, ahol jóslásokat kértek a Szibilláktól – de más vallásoknak is megvoltak, és máig megvannak a szent helyei).

Jeruzsálemben, ami Dávid idejében már a déli királyság hatalmi központja is lett, a papság a napi áldozattal a vallási folyamatosságot, a próféták léte pedig a friss isteni üzenetet képviselte. Utóbbiak olykor maguk is csoportosan éltek  (2Kir 2,3-5), különleges hajviseletet, pl. tonzúrát vagy kopaszságot hordoztak  (2Kir 2,23) – de tudjuk, hogy az egyiptomi papság is borotvált fejű volt. Akadtak eksztatikus próféták is, akik többedmagukkal, remegve járták az országot adományokból élve; még Saul király követei, sőt, ő maga is közéjük állt egy időre.  (1Sám 10,10-11 1Sám 19,20-24)  Voltak ezen kívül kultuszi és udvari próféták is, utóbbiak általában a királyok szája íze szerint hirdettek igét, nem pedig igazán Istenre figyelve.

A legnagyobb különbség azonban a szóbeli és az „író próféták” között volt, mert utóbbiaknak köszönhetjük a Szentírás hatalmas anyagának jelentős, tartalmilag is kiemelkedő részét. Ezek nem rögtönzött improvizációk, ideiglenes és komolytalan „papolások” voltak, hanem háromezer évre is érvényes, súlyos és remekmívű alkotások. Ide kell értenünk az iratok említett névtelen szerkesztőit is, akik őrizték, másolták, olykor kommentálták és bizonyos mértékben, autoritással, tovább is fejlesztették a nagy tekintélyű, régi prófétai kijelentéseket. Jézus maga is ezt tette, amikor a Tízparancsolatot magyarázta tanítványainak a Hegyi Beszédben  (Mát 5-7), és az Újszövetség további iratai is a legmagasabb ószövetségi csúcsokhoz kapcsolódnak, mint azok műfaji vagy tartalmi folytatásai, ezért ó-bibliai idézetekkel és áthallásokkal gazdagok.

A templom Kr. u. 70-es pusztulását követően a szétszóródó Izrael számára Mózes öt könyve, vagyis a „Törvény”, valamint a főleg jogi és bölcseleti vonatkozású, rabbinusi eredetű „Talmud” gyűjteménye lett a legfontosabb tájékozódási pont, míg az Újszövetség népe, az egyház immár sokféle nemzetből való nagy családja Krisztus személyében találta meg az örök Atya legteljesebb megnyilatkozását – s ez így van mind a mai napig. Ennyit a szakrális szféra alakulásáról, ami a bibliai vallást illeti.

A profán világról pedig röviden azt mondhatnók, hogy a történelem során mindig is voltak becsületes, jóra igyekvő emberek, akik erőik szerint törekedtek saját szívük megjobbítására és a többi ember, a „közjó” szolgálatára – ám bőséggel akadtak hitvány zsiványok is, akikről összesen ennyit, éspedig bibliai kifejezéssel szólván: „Az álnok ember nem tud szégyenkezni.”  (Zof 3,5)  Egyikhez sem kell további kommentár.

Miért fontos éppen a „vigasztalás” – hiszen az csak egy emberi szó! Nem így van: nagyon is fontos, mit mondunk egymásnak; hát még az, ha valaki az élő Isten hangját hallja meg egy kimondott vagy leírt emberi szóban! Ne feledjük, hogy az örök Isten szent igéjét is csupán emberi szó tudja kimondani! Egy játszótéri történet örökre megtanított erre.

Tanúja voltam, amint egy aprócska kisfiú többször fölmászott a csúszda létráján, ám annak tetején a deszka egy darabja hiányzott, s ő ott nem mert átlépni. Csak úgy, ha édesanyja fogta a kezét. Aztán az anyukának a testvérkékkel is dolga akadt, s mikor ez a fia megint fölment a létrán, jobb híján odakiáltott neki: „Mindjárt ott vagyok, és ne félj, fogom a kezed!”  Ez elég is volt, a kisfiú így át merte lépni a hiányzó deszkát, aztán pedig boldogan lecsúszott a homokozóba… Mert az emberi szónak – hisszük vagy sem – sokkal nagyobb ereje van, mint gondolnánk.

Ezért rettenetes, hogy mostanában a magyar közbeszéd a trágárságig lezüllött és a fenyegető agresszivitásig durvult: mintha a végidőbeli, ártó skorpiók bújtak volna elő a föld alól…!  (Jel 9,3-10)  Arról most ne is szóljunk, hogy az interneten felbiztatott fiatalok pár szavas üzenetekkel „oktatják” szüleik s nagyszüleik generációját, nemzeti sorskérdések beléjük indoktrinált, felelőtlen, tudatlanságon és tapasztalatlanságon alapuló értelmezéseivel.

A babiloni vizeknél, érthetően, nagy szüksége volt Izrael népének a jó szóra. Anyagilag ugyan nem volt kilátástalan az állapotuk: a zsidók ott tanulták meg a kereskedést, és hamar lettek olyanok, akik már meg is gazdagodtak – de a szívükbe írt elhívás a szent életre, amit lerombolt szentélyük emléke testesített meg, végtelen szomorúsággal töltötte el őket. Nem voltak otthon! Ilyen zsoltárversek születtek: „Ha elfelejtkezem rólad Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem”  (Zsolt 137,5) – ami egy önmagátkozó eskü a szent hivatás (!) dolgának elhanyagolása esetére. Mert ennek a népnek nem a hatalom és a meggazdagodás a dolga – ahol mégis erről van szó a Bibliában, az csupán metafora és utalás a valóban Istenre figyelő lelki nép legyőzhetetlen megmaradására – hanem Istent és az ő akaratát keresni, s az igazságot cselekedni!  „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket!”  (2Móz 19,4-6   1Pét 2,9)

Ezért a vigasztalásnak igenis örök és meghatározó értéke van, mégpedig a világ minden népe körében, akik a Biblia útmutatása szerint vágynak az igaz életre. Jézus háromszori megjelenése feltámadása után tanítványai között pontosan ugyanezt ábrázolja ki: „legfeljebb elmegyünk halászni”, mondja Péter – ám aznap, milyen érdekes, nem fogunk semmit… (Ján 21,3) Mert nem tudjuk magunkat igazán boldogítani, szükségünk van a gondozásra. Erre kaptuk a Szentírást, az egyházat és a gyülekezetet, a testvéreket, az igehirdetést és az ünnepeinket! Péter mondja furcsa látomása után, Kornéliusz pogány százados látogatása kapcsán: „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató  – hanem minden nemzetben kedves előtte, aki őt féli és az igazságot cselekszi.”  (5Móz 10,17   Csel 10,34-35)

Ha nekünk ilyen Istenünk van, akkor viszont az ő vigasztalása is a miénk: „Mint a férfit, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak téged!”  (Ézs 66,13)  Mit értsünk ebből a távoli, különös mondatból? Legelőször azt, hogy ebben az erős költői képben egy meglett férfi szorul vigasztalásra, nem pedig egy síró kisgyermek, aki éppen beütötte a térdét. Életfontosságú dolgokban is szorulhat bárki, útja derekán vagy végén, valódi szeretetből fakadó jó szavakra..! Ott kell igazán a vigasztalás, amikor nagy baj van. Milyen jó, hogy egy Hölderlin is észrevette a nagyon fontos bibliai mondatot, hogy „ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik”  (Róm 5,20) – amit Patmosz című versében így fogalmaz:

.

„Nah ist

Und schwer zu fassen der Gott.

Wo aber Gefahr ist, wächst

Das Rettende auch.”

.

Kálnoky László szép fordításában: „Közeli / s megfoghatatlan az Isten. / De ahol veszély fenyeget / fölmagaslik ott a menedék is. /

Szeretem Bernáth István verzióját is: „Közel, / és mégis messze az Isten. / De ahol veszély támad / lesz ott menedék is. /

Itt nem a „majd csak lesz valahogy” olcsó vigaszáról van szó, hanem az élő Isten valódi szabadításáról, amit azoknak ad, akik egész szívükkel, egész lelkükkel és egész erejükkel keresik őt!  (5Móz 6,4-9)  Csak nekik menedék és szabadulás az Úr – számukra azonban igazán és konkrétumokban is az. Hogyan, mikor és miképpen? Ez már az ő titka, s azoké, akiknek fehér kövecskén ő már új nevet adhatott: „Akinek van füle hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, s adok annak fehér kövecskét és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.”  (Jel 2,17) A belső történések, a megértett igék és égi jelek komolyan vétele ez! Számontartani az indításokat, megerősíteni azokat emlékezetünkben – majd pedig a realizálás következik.

Módszert ki-ki maga csinál magának, mert ez személyes ügy – de az igazán lényegi feladat a felismert és megértett igazságot átültetni a gyakorlatba, ezt hívjuk realizálásnak – a többi pedig már magától jön. Derült lesz a kedély, de nem, nem a világ állásától, mert a világ bármelyik pillanatban fordulhat, s teszi is. Ez a derű Isten derűje, amit ő a magáéból ad, ha méltók vagyunk rá. Képesek leszünk a türelemre és a szeretetre, mert nem mi vagyunk már türelmesek, sőt, nem is mi szeretünk, hanem ő maga teszi ezt mibennünk. Milyen más így a világ! A világ, ami sosem volt jó, csak valamennyire (nem nagyon) más – de hát az Univerzum éppen úgy él, mint mi..! Él és változik, vannak még korszakai is. Ó, bárcsak ne úgy kellene tapogatnunk, milyen is valójában, s megértenénk végre legalább a hagyományt, a régiek tapasztalatait! Általában ugyanis csak „Tapogatjuk a falat, mint vakok és tapogatózunk, mint akiknek nincs szemük; botladozunk fényes délben, mintha estidő volna, és sötétségben vagyunk, mintha holtak lennénk.” (Ézs 59,9-10 5Móz 28,28-29)  Ennél azért valami sokkal jobbra vagyunk hivatottak!

Összefoglalva immár a „vigasztalás evangéliumát”, nyugodt szívvel mondhatjuk: „Áldott az Úr! Napról-napra gondoskodik rólunk a mi szabadító Istenünk!”  (Zsolt 68,20) Mert közel van hozzánk, noha – felfoghatatlan, ahogy a költő is mondja. Övéit egyenként számon tartja, de még a hajunk szálait is  (Mát 10,30) – s nem téveszt szem elől, még Babilonban sem! Megérthettük azt is, hogy az ő örök igéjét, azaz szabadító és üdvözítő gondolatát mindenkor emberi szavakba öltöztetve közli velünk. Ez első fokon a Szentírás, azon belül is az evangéliumok, másodfokon pedig az autentikus, igaz magyarázat. „Boldog a nép amely, megérti a kürt szavát!”  (Zsolt 89,16)

Ennek a szónak, azaz igehirdetésnek semmiféle kompromisszumot nem szabad kötnie a hallgatóság elvárásaival, kiszolgálnia az igényeket, és még inkább tilos megalkudnia azokkal, akik „álnok emberek, és nem tudnak szégyenkezni.”  Gyümölcseikről ismerni meg őket, tanítja Megváltónk.  (Mát 7,16-20)

Kedves zsoltárunkban mi ezt énekeljük: „Boldog a nép, amely tenéked örvendez: minden dolgát Uram, ez viszi jó véghez! Fényes orcád előtt ezek járnak merészen, és a te nevedben örvendeznek szüntelen, Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod, és jótéteményedet rajtuk megszaporítod!”  (89. Zsolt, 7.v.)  Aki ezt a zsoltárt szívébőÍ énekli – ahol még egyáltalán énekelik reformátusék a zsoltárokat – ott már valósággá lett az is, hogy „Mint a férfit, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak téged.”  És így is legyen minden, nehezen viselhető élethelyzetben – maga az Úr jelenléte enyhítse fájdalmainkat, könnyebbítse gyászunkat, legfőképpen pedig az üresség érzetét. „Isten eltöröl minden könnyet szemeikről; a halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.”  (Jel 21,4)  Így is legyen – mégpedig már itt, a földi életünkben is, mert – lehet!  Ámen.