Mikor van valóban ideje a táncnak, és kinek a neve hangozhat a körtáncban? A köznép nem bírta várni Mózest, mert a köznép az köznép, emlékezzünk csak Madách Athéni színé-re – aki a Párizsi szín-t annak iszonyatos, guillotine-os valóságához képest még nagyon is kesztyűs kézzel írta meg… E mostani, második „folytatással”  teljes az egy hete a gyász idejéről szóló, megkezdett igehirdetés.

Igehirdetés 2026. április 26.

Megvan az ideje II.  –  A tánc a Bibliában

.

Lekció: Zsolt 150,1-6

Textus: Préd 3,4

„Megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek,

megvan az ideje a gyásznak és megvan az ideje a táncnak.”

.

Igehirdetés

A tánc, mint az öröm és lelkesültség kifejeződése időtlen idők óta eksztatikus cselekedet. A mindennapok nem tartalmazzák: görnyedve gyomok fölött, amiket a kertben ki kell szaggatni, hogy ne nyomják el a sóskát és a sárgarépát, vagy ülve az asztalnál s tanulva a jövendő hivatásunkhoz kellő ismereteket, esetleg már dolgozva a laboratóriumban, orvosi szobában, tanári katedrán, nincs mód rá – ritka pillanat, amikor mégis akad ilyesmi. Mert a tánc az ünnephez és a közösséghez, a mindennapokból való együttes kiemelkedéshez, s valamilyen értelmű átszellemüléshez tartozik. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen ünnephez és milyen átszellemüléshez.

Tegyük hozzá, nyugati civilizációnkban férfi és nő ismerkedésének, egymás fizikai érintésének, és általában a társasági közeledésének bevett színtere lett a „bál” – ami azonban a faluközösségek széthullása óta immár semmilyen ünnephez nem tartozik, mint egykor az aratási vagy a szüreti hálaadáshoz, ami a templomban kezdődött – hanem gyakorlatilag bármikor igénybe vehető, szabott tarifához kötött szolgáltatássá, hétvégi diszkóvá változott…

De vegyük is sorjára a dolgokat. Átszellemülést említettünk: igen, a mindennapokból való kilépésről van szó, ezért releváns az „ek-sztatikus”  jelző – kilépni állapotunkból. Olykor egy magasabb, máskor azonban alacsonyabb világ felé mozdulás – ám mindenképpen egy átmenetről van szó, ahol sok minden megtörténhet, s annak éppenséggel az ellenkezője is. Kezdjük is ezzel: a tánc, mint a társas életben, emberi kapcsolatok hálózatában való átmenet. Az egykori főúri életmódhoz valamikor hozzátartozott az ilyen estélyek adása, kötött társastáncokkal és élő házi muzsikával – ám mindennek mára, mint említettük, csupán romjai maradtak, s a falusi néptánc is fölkerült a csűrből a pódiumra, immár látvány és „előadás” gyanánt.

A gyermekkor a látencia kora, ami a társválasztást illeti – de eljön a kamaszidő, amikor megmozdulnak a szunnyadó hormonok, s hirtelen egy valóságos férfi és valóságos nő találja szembe magát egymással. Te vagy az, vagy mást keressek…? Zavaros és nehezen átlátható, olykor tiszavirág életű kapcsolatok – néha egy évtizeden vagy még hosszabb időn át is keresgélés, később már súlyos csalódásokkal és válásokkal is…

Valaki egy hosszan húzódó, sőt házasságon kívül született gyermekkel is járó partneri kapcsolat évei után úgy döntött, most már másik társat keres. Első dolga volt egy táncházba lemenni, mert ízléséhez ez állt legközelebb – ahol még aznap talált is valakit, akivel jót táncolt és megbeszélték, hogy ugyanabban a cipőben járnak, vagyis egy néhai kapcsolat romjain. Aztán házasságot is kötöttek, gyermekeik születtek – s ma un. „boldog nagyszülők.” Csupán az illető első kapcsolatából való gyermeke zaklatja néha őket, éjszaka becsöngetve és pénzt követelve, amit drogra költ, s elhagyott élettársának alapjaiban rendezetlen élete terheli lelkiismeretét – más baj nincsen is…

Mindjárt egy másik példa: az előtörténet hasonló, csak itt tizenöt évesen, kíváncsiságból létesített (rossz emlékű) szexuális kapcsolat volt az indulás, amiből szerencsére nem lett gyermek, de még kapcsolat sem. Egy évtized kusza hánykolódása múltán e valakinek – az ő esetében egy diszkóban – első ránézésre talált „férjanyag” lett a megoldás. Azaz lett volna, mert sosem lettek igazából boldogok, pedig itt is született közös gyermek. Már a kapcsolat elején összeházasodtak, polgári kényelemben éltek, mindenük megvolt – ám együttes életük vége oly sötét és lehangoló lett, hogy azt itt nem is részletezem.

Ami közös a két történetben, hogy egy zenés szórakozóhelyi tánc az átmenet, valami „másik sors” választásának alkalma. Ez ma társadalmilag biztosított intézmény: az ott zajló „ünnep” lehetővé tette számukra a kapcsolati újrarendeződést – ami egyik esetben emberileg úgy-ahogy boldogító történést, a másikban viszont, ha lehet, még inkább elvétett sorsválasztást hozott. Nyugodtan elmondhatjuk e csekély „minta” alapján is, hogy a tánc önmagában sem nem jó, se nem rossz – akinek nincs más módja, az civilizációnkban gyakran így keresi a továbblépését – ha éppen arra volna szüksége, s ilyen a lelki kultúrája.

A Bibliában is találni ide vonatkozó történet. Abban az időben, amikor még nem volt király Izraelben, s „mindenki azt csinált, amit jónak látott”  (Bír 21,25) – háború támadt az északi országrész és az egyik déli törzs, Benjámin között. Az északiak letaglózó győzelmével végződő csatákban sok tízezer benjámini esett el, s akkora vereség volt, hogy már a tizenkét törzs egyikének, Benjáminnak teljes kihalásával fenyegetett. Városaik üresen álltak, nagyon kevés ember maradt meg, ráadásul az északiak esküvel fogadták, hogy – azok bűnei miatt, soha nem adják lányaikat feleségül a megmaradt benjáminiakhoz.

Miután azonban a nép Isten előtt megállva sírva bánkódott a történtek felett, hogy mégse haljon ki Izraelből egy egész törzs, kitalálták: „…ha látjátok, hogy jönnek Siló leányai a körtáncban táncolni, jöjjetek elő a szőlőkből, és ragadjatok magatoknak feleséget a Siló leányai közül, és menjetek el a Benjámin földére! Azok így is tettek, és mind szerzett is feleséget a táncolók közül, akiket elraboltak. Aztán hazatértek örökségükbe és felépítették a városaikat, s azokban laktak.”  (Bír 21,21-23)  A részletek végett érdemes az egész fejezetet elolvasni, találni benne elég elmélkedni valót.

A lányok körtánca egy normális életmegnyilvánulás, maga a viruló életöröm, ami bizonyos védelmet is jelent a „kart a karba” jellegzetes női szolidaritása révén, ám a magukat kellető, szépen öltözött felkínálkozás során is úgy kellett közülük feleséget „rabolni” – s a szükséget látó benjáminiak ezt meg is tették. A festészetnek sok évszázados témája az asszonyrablás – a görög mítosz szerint még Europé, a szépséges tűroszi királylány is így lett a főhatalmú Zeusz asszonyává: mert a szerelemben a régi mondás szerint, jó okokkal, a koldust megvetik, a rablót pedig megbecsülik.

A pusztán küllem alapján történő társ-választás azonban – szőke és kék szemű legyen, ha nő, kisportolt és deltás, ha férfi – ahol nem is ismerik meg igazán egymás emberi tulajdonságait, ritkán váltja be a hozzá fűzött reményeket. Még az sem elég, ha mindketten a blues-zenét szeretik. Alaposan meg kell nézni, kit választ valaki életre szóló társául! Bál és tánc rendben, meg van az ideje; s a „csónakban az esti tavon pont úgy esett a hold sugara a hölgy hajára…” mint Tolsztoj írja – de a másik személyiségének valódi értése, komolyan vétele, kezelni tudása és szeretetben való elfogadása azért mégis ezerszer fontosabb mindezeknél…!

Létezik azonban egészen másfajta tánc is. Csupán kettőt vegyünk most a bibliai példák közül, ahol a tánc kifejezetten negatív színben jelenik meg. Az egyik a jólétet és gazdagságot kiábrázoló aranyborjú körüli, a Sinai hegy lábánál. A köznép nem bírta várni Mózest a Sínai hegyről, mert a köznép az köznép, emlékezzünk csak Madách Athéni színé-re a Tragédiából – aki a Párizsi szín-t annak iszonyatos, guillotine-os valóságához képest még nagyon is kesztyűs kézzel írta meg: de szerinte nyilvánvalóan egy fia szó nem igaz a „népfelség” mítoszából.

Mózes negyven napig beszélt Istennel a hegyen, s (mivel ez a halál száma, nagyjából ennyi idő múlva hal meg egy igazán böjtölő) a dialógus végső, semmihez nem hasonlítható komolyságát ábrázolja ki. A népnek a völgyben viszont olyan istenre volt szüksége, aki, ha néhány órára is, de kiemeli őket mindennapjaikból, sokakból álló gyülekezést, „ünnepet” hoz, ahol ilyen vagy olyan érzülettel, de mindenki tombolhat kedvére, s valamit imádni lehet… Mózes, megpillantva a nép mulatozását és táncát a bálvány körül, összetörte azon az Úrtól kapott Tízparancsolat kőtábláit…! Az aranybika ugyanis a termékenység, a jólét és gazdagodás „eksztázisának”  szimbóluma (nem véletlenül került e jelkép a mai Wall Street-re sem) – melyből, ti. a gazdagodásból a bibliai történés szerint önmagában még nem lesz semmi jó. Bőven akadnak, akik anyagilag elérik, amit akartak, s érdemben mégsem lesznek boldogabbak – csak meg kell nézni családi ügyeiket.

A másik történet Salómé tánca Heródes király lakomáján. E tánc bájával s nyilván erotikájával elbűvölte a királyt, s esküvel fogadta a vendégek előtt: a lány bármely kívánságát teljesíti. Az pedig, anyja tanácsára Keresztelő János fejét kérte egy tálon, akiről Jézus azt tartotta: „az asszonytól született próféták közt a legnagyobb.”  (Luk 7,28)  A tánc itt egyértelműen a testiségről és a csábításról szólt, s azt látjuk, hogy a nemiség elemi erejű, eredetileg az életet fenntartó energiája „eksztázisának” lehetnek egészen démoni, gyilkos verziói is, amikor az a létrontás olyan kapuit nyitja meg, ahonnan nincs visszaút.

Ne feledjük azonban, hogy maga a dolog nem Salóméval kezdődött. Ő csak beleállt züllött családja erkölcseibe. Tizennyolc éves kor betöltése után erre viszont nincs mentség – akkor már mindenki felel magáért. Heródes elszerette saját testvérének, Fülöpnek feleségét, őt pedig megölette, hogy feleségül vehesse asszonyát. A Keresztelő ítélete viszont az volt: ilyet még egy királynak sem szabad tennie…! Az asszony így királyné lett, bosszúja azonban hosszúnak bizonyult: csak az alkalmat leste, mikor tehet valami súlyosat János ellen. Lánya még az első, a Fülöppel kötött házasságából volt, s őt is bevetette szándékai céljára, amikor arra alkalom kínálkozott. Salómé tánca nem ártatlan esztétikai vagy társasági ügy volt, hanem valami egészen más: a flörtölés és csábítás tiltott kategóriáiba tartozó tett, amiből a továbbiakban, amikor Heródes gőgje és hiúsága is belekapcsolódott, még sokkal rosszabb, valami egészen szörnyű és jóvátehetetlen következett.

Ez a pont itt alkalmat ad arra, hogy a lelkileg felhevült állapot, a manapság egekig magasztalt „flow” ambivalenciáját sokkal világosabban láthassuk. Bármely lelkesedés lehet jó és előre vivő, ám ugyanúgy egészen rossz és destruktív is. Ami rövid távon örömteli vagy kívánatos, esetleg energiát is közöl és boldogít – az hosszabb távon okozhat súlyos károsodást – gondoljunk a tudatmódosító szerek, a dohányzás, az alkohol és a drog használatára.

Heródiás eredetileg talán csak egy gazdag férj-jelölt reményében küldte táncba lányát a férfi-vendégek előtt, akinek nevét akár így is fordíthatnók: „Üdvöske” – de túlságosan sikerült a dolog. Nem jó, amikor valaki túlnyeri magát, az ugyanis elbizakodottá és gátlástalanná tesz. Itt mindenesetre pontosan ez történt – s anyjával együtt a világtörténelem egyik legméltatlanabb és legvéresebb gaztettének elkövetői lettek. „Luck is a bitch” – tartja az angol mondás, vagyis amikor valakinek túl nagy szerencséje van, ott a lesben álló démoni erők is azonnal felléphetnek – s ez itt szó szerint így is lett! A sikerrel vigyázni kell: a készületlen, esetleg már eredetileg sem teljesen intakt, tehát nem túl tisztességes karaktert messze tovább rongálhatja, mint ahol az illető valaha volt – gondoljunk a huszadik század diktátoraira. Hirtelen meggazdagodott celebek, sikeres sportolók, rock és filmsztárok lezüllése és emberi összeroppanása ma is elegendő intő példa lehetne – de a minden évszakban más világrész hoteljainak wellness-eit fölfedezők, a luxus és az evés „flow”-jában lubickolók életmódja sem túl magas erkölcsiség. Egy rendszeresen idegen nyelvű dolgozatokat javító tanár fakadt ki, mikor a sokadik tizenéves dolgozatában kellett olvasnia a választ, mi tenne téged igazán boldoggá: „Egy tűzpiros Lamborghini sportkocsi…!”

Lássuk azonban pozitív oldalról is, mi mindent jelenthet még a tánc. Egy távoli vallásban az élő természet pusztulását és újraindulását külön istenség, „Shiva tánca” ábrázolja ki, ami azt jelenti, hogy számukra a tavasz-nyár-ősz-tél körforgása, vagyis a testi öregedés és elmúlás ténye nem csak szomorú lehet, mint Európában tarják, hanem szép is. Mielőtt nagy szentségünkben szinkretizmust, vagy éppen bálványimádást kiáltanánk, jusson eszünkbe, hogy ezt (az eredetileg katolikus pap) Vivaldi is így tudja, sőt, a kezünkbe és szívünkbe is adja az élete fő művének tekinthető „Négy évszak” c. remekművében!

De jöjjünk közelebb, a saját hitünkhöz. A nép csodálatos egyiptomi szabadulását Mózes hálaéneke követi (2Móz 15,1-21), aminek vezérmotívumát testvére, Miriam prófétanő, az asszonyok dobbal lejtett körtáncában így visszhangozza:

.

„Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges:

lovat lovasával a tengerbe vetett…!”

.

A zsidók ott a halálból és rabszolgaságból menekültek meg, ami a történelmi tényen is túlmutató, újszövetségi érvényű bibliai szimbólummá hatalmasodott: az egyiptomi szabadulás számunkra már a Jézusban egészen új életre keltek boldogságának előképe. Ide tartozik a bűnei felett síró Péter teljes és végleges megvigasztalódása is…! Ezért van az, hogy a „tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap”, vagyis a Húsvét az ószövetségi népnek az egyiptomi szabadulásra emlékező páska-ünnepe – számunkra, az Új Szövetség népének pedig Krisztus feltámadásának boldogító időszaka! Mi már őbenne hiszünk, aki nem csak „lovast lovasával együtt”  tud a tengerbe vetni, ha úgy akarja, hanem bűnön, szenvedésen, sőt halálon is diadalmas Fiú, a „Fénylő Győztes” – a Feltámadott!

Ezért nincs már végső ereje fölöttünk a Pusztítónak, a sötét mélység angyalának, akiről azt olvassuk, hogy az „ötödik trombitaszót” követően az alvilágból előbújó, skorpió-szerű, fullánkos ártó lények vezére, melyeknek megadatott, hogy „öt hónapig”, azaz szabott időig (!) gyötörjék az embereket – de csak azokat, akiknek homlokán nincs ott az Isten pecsétje!  (Jel 9,1-12)  Az alvilág angyalának neve „héberül Abaddon, görögül Apollüon, azaz Pusztító”  (Jel 9,11) – az ő hatalma azonban kizárólag annyi, amennyit saját magunk biztosítunk számára, balgaságunkban, hogy hatalmaskodjék a szívünk fölött! Van nekünk sokkal jobb Urunk, aki nem pusztítani jött, hanem éppenséggel ezt a hírt hozta, s immár nem csupán a testi Izraelnek:  „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, ha meghal is, él..!”   (Ján 11,25)

Hány összetört élet gyógyult már meg igazán Krisztus szeretetéből, megszámlálni sem lehet! A Jelenések-ben, szimbolikus kifejezéssel, 144 000 – akiknek homlokán igenis ott a Jézus Atyjának pecsétje: s ez azt jelenti, hogy a minden népből való megigazultak száma a bibliai 12 törzs immár tizenkét-ezerszerese…!

Nem mindenki örül azonban egy Isten színe előtt örvendező, „táncoló” embernek. Dávid királyt a palota ablakából megpillantja Mikál, a felesége, amint gyolcsingre fosztózva „teljes erejéből táncol az Úr színe előtt”, mivel a Szövetség ládáját uralkodása központjába, Jeruzsálembe viheti – és férjét megutálja érte. A maga részéről kívül marad annak örömén és legszentebb hivatásán – Isten büntetéseként viszont nem is lesz aztán gyermeke soha tőle. (2Sám 6,20-23) Pedig egykor nagyon szerette Dávidot, még az életét is megmentette: hírül vitte neki saját apja gyilkos szándékát, s kötélen engedte le a várfalon, hogy menekülni tudjon… (1Sám 19,12)  Mikál nem volt meddő: más híradásból tudjuk, hogy öt gyermeket szült, mikor Dávid menekülte után apja, Saul király máshoz adta feleségül (2Sám 21,8) – trónörököst azonban Dávidnak, a „Nagy Királynak” nem szülhetett…

Tegyük hozzá a negatív konnotációjú tánc témájához még azt is, hogy Jézusnak a Tékozló fiúról mondott példázatában a fáradtságos mezei munkából hazatérő, becsülettel igyekvő „idősebb testvér” sem hallja szívesen a zenét és a táncot  (Luk 15,25) – nem akar részese lenni a testvére megtérése feletti ünnepi örömnek…! Ezen is elmélkedhetünk, mint az irigység nem csupán mai, korhoz kötött jelenségén. Ha lehet, írmagját is irtsuk ki magunkból!

Milyen jó, hogy bőven találni Szentírásunkban a tánccal kapcsolatos egészen pozitív igéket is. A jeruzsálemi Sion hegyét megéneklő zsoltárban ezt olvassuk: „Dicső dolgokat beszélnek rólad, Isten városa! ….A körtáncban éneklik: Minden forrásom belőled fakad!”  (Zsolt 87,1-7)  Továbbiakat is idézhetünk: „Dicsérjétek nevét körtáncot járva, énekeljetek neki dob és hárfa kísérettel!”   És: „Dicsérjétek nagyságához méltóan, dicsérjétek kürtzengéssel, lanttal és hárfával! Dicsérjétek körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával!”  (Zsolt 114,1-9  Zsolt 150,2-4)  Ezekben mindenhol Isten dicsőítéséről van szó, nem pedig másfajta örömről. Ő hatalmas, és az ő joga „megfenyíteni a népeket”, amikor szerinte eljön annak ideje – mert övé a bosszúállás, nem pedig emberi akaraté vagy szándéké.  (5Móz 32,35 Róm 12,19)  Ahol az utóbbiakról van szó, ott csupán az emberi sérelmek, a hiúságon esett karcolások és indulatok „országa”  jött el, nem pedig Istené!

Igen, ha valóban ő diadalmaskodik, ott megtisztulnak a szívek, s akkor eljött az ideje a táncnak, de csakis akkor – s a körtáncban is egyedül és kizárólag az ő életújító neve méltó dicséretre, senki másé! Ezek jegyében imádkozzunk, ezek jegyében legyünk éberek: mert ő mindenkor megmutatja övéinek, mikor minek az ideje jött el.  Így is legyen. Ámen.

.

Fohász

Add Uram, hogy a te vigasztalásod legyen velünk, amikor megpróbálsz, és téged tudjunk szívből dicsőíteni, mikor ajándékozol. Nem értjük mindig akaratodat, mert értelmünk gyenge és látásunk homályos – de tudjuk, hogy a maga idejében nyilvánvalóvá teszed a ránk tartozó dolgokat. Segíts megmaradni alázatban, figyelésben, és Megváltó Jézusunk követésében!  Ámen.