Mi volna azon dicsekedni való, hogy a II. világháborúban egy személyvonat megáll két város közt légi-riadó miatt, s az utasok, köztük egy terhes anya két pici, már meglévő gyermekével a vagon alá rejtőznek, hátha így megmaradnak. A gyerekek boldogan kacagnak, milyen jó bújócskázni… Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. május 3.

Kilátástalan helyzetben

.

Lekció: Róm 5,1-11

Textus: Róm 5,3-5

„…dicsekedünk a háborúságok közt is…”

.

Igehirdetés

Nehéz idők bármikor jöhetnek. Szüleink és nagyszüleink világháborúkat kellett átvészeljenek: fővárosunkat, hidainkat és vasutainkat szétbombázták vagy felrobbantották. Békés lelkű nagynénémet éjszakai álmában ölte meg angol bombatalálat Debrecenben, messze a Nagy-állomástól, ami a valódi célpont lett volna… Aztán negyvenhárom év idegen megszállás következett, mely során Pestet a forradalom leveréseként nehéztüzérséggel újra szétlőtték. Még volna mit mesélni, de ezúttal ne folytassuk. És nem csupán a történelmi léptékű traumákról, hanem az egyéni, emberi kudarcokról is szó van – mert az embert valóban bármikor bármi érheti. Eléggé elszoktunk ettől a béke nagy évtizedeiben – de azért „dicsekedni háborúságok közt” – még keresztyén léptékkel mérve is – nincs itt valami félreértés…?

Nem, nincsen félreértés. Gondoljuk meg, hogy az első évszázad során Néró Rómában sokakat feszíttetett meg az első keresztyének közül: némelyeket szurokkal leöntve élve fel is gyújtották a palota kertjében egy éjszakai kerti mulatság fényének emelésére – a többiek azonban menekülve, mentve életüket, ahogy tudták, mégis megmaradtak – éspedig a Krisztusban kapott új élet Istent-dicsőítésében…! Másokat cirkuszokban fenevadak elé dobtak: ám a Jézus követőinek száma nem, hogy csökkent volna, hanem éppenséggel növekedett – mert a mártírok vére magvetésnek bizonyult. Két évszázad múltán Nagy Konstantin császár már nem is tehetett mást, mint a Kr. u. 313-ban kiadott Milánói Rendelettel megszüntette az üldözéseket, szabad vallásgyakorlást vezetett be a birodalomban, és visszaszolgáltatta a lefoglalt tulajdonokat – mivel a lakosság már több mint fele keresztyén volt…

Mégis érezzük, hogy Pál szavai a Római levélben, miszerint „dicsekedünk a háborúságok között” mindezek ellenére is értelmezésre szorulnak. Mi volna azon dicsekedni való, hogy a II. világháborúban egy személyvonat megáll két város közt légi-riadó miatt, s az utasok, köztük egy terhes anya két pici, már meglévő gyermekével a vagon alá rejtőznek, hátha így megmaradnak… A gyerekek boldogan kacagnak, milyen jó bújócskázni – s amikor egy repülőgép alacsonyan szállva végig géppuskázza a vonatot, közvetlen mellettük egy férfit szíven talál a lövedék, aki ott helyben meghal.

Ez egy család valós története 1944-ből: édesanyám mondta el évtizedekkel később, de inkább borzalommal a hangjában, mintsem dicsekedéssel. Ő volt ugyanis, aki menekülés közben ott a szíve alatt hordta harmadik gyermekét, amely kisfiú – testvérbátyám – két bombázás között aztán meg is született, s ma nyolcvanon túl is a Magyar Református Zsinat aktív tagja, egyházmegyéjének pedig iskolafejlesztő és ötvennél több gyülekezet ügyeit hordozó-gondozó főgondnoka… A két „bújócskázó”  kisgyerek közül pedig a fiúcska már sajnos nincs közöttünk, a „kislány” pedig Angliában lelkészként szolgál messze nyugalomba vonulása után is, egy angol nyelvű, kisvárosi református gyülekezetben. Magam a háború után, nagy ínségben negyedikként születve, lelkész lettem, húgom pedig, az ötödik – férjével együtt egy pesti gyülekezet rendszeresen szolgáló tagjai.

Ha mélyebbre nyúlunk az Újszövetség görög szövegében, ott valóban mást is találunk. A „dicsekedés” ugyanis modern világunkban azt jelenti, hogy a labdarúgó a stadionban a mellét veri: Én lőttem ezt a csodálatos gólt, senki más! – a lelátókon pedig őrjöng a nagyérdemű a boldogságtól… Nem, itt nem erről, valami egészen másról van szó.

De miről? A hívő ember Isten-dicsőítésének mámoráról. Amikor mindenki pontosan tudja, hogy néhány tíz centiméteren múlott, hogy a vagon alatt a kisgyermekes család tagjai egyáltalán életben maradtak – akkor nem lehet őrá nem gondolni. Őrá, Aki igenis akarta, hogy mi személyesen legyünk, sőt, még terve is van velünk, ha egyszer mindeddig itt megtartott! E honlap olvasói ismerhetik a képet, amit nagyon szeretek: a „vízszintes eseményekre ráállítani a függőleges tengelyt.” Gyakran emlegetem, mert minden időkben fontos értelmezési segítség a hívőnek, magamnak is.

Most azonban egy másik „geometriai metaforával” hadd éljünk: a történelem külső eseményei mellett van a keresztyén embernek egy párhuzamos, belső történelme is, éspedig – a saját lelki növekedéséé. Ez a „paralel történelem” egészen személyes ügy: nyolcmilliárd ember közül nincs két egyforma – lám, akár vagon alá bújások is szegélyezhetik. Olyasmi ez, ami mindenkor lelki útjelző táblák között zajlik, amiket ugyan lehet mellőzni, s teszik is sokan: ám földi utunk, ha jól értjük – így is, úgy is egyetlen nagy tanulási folyamat. Kaphatunk benne jeles, sőt kitűnő osztályzatokat, olykor viszont közepeseket és elégteleneket is, sőt még osztály-ismétlések is előfordulhatnak… Egyik sem ritka emberi sors-történet.

Mai igénk dicsekedés szavának eredeti jelentés-tartalmában a következő árnyalatokat találjuk: „ünnepelni, eksztatikusan dicsőíteni, ujjongani, mértéktelenül örvendezve, pajkosan, szilajul ugrálni”…! Hát, ezt éppenséggel nem nagyon lehet vagon alatt, s nem csupán a fizikai korlátok miatt… Mert valóban akadnak az életben lesújtó pillanatok: mikor valaki meghal, vagy súlyosan megbetegszik, esetleg magunk éppen szégyent vallunk, vagy országunk, nemzetünk sorsát féltjük – bizonyos időkben még a hívő ember sem képes magát a történtektől mindenestől függetleníteni – de nem is kell ezt színlelnie. Gondoljunk Jób könyve negyvenkét fejezetére, amely végén az Úr, miután személyesen beszélt a szenvedő Igazzal  a tornádó zúgásábóll – mégis az ő panaszai oldalára áll barátaival szemben, vagy az evangéliumok passió-történeteire: mert ami szenvedés, az – szenvedés…!

Bibliai igénk most azonban már nem a váratlanul, hideg zuhanyként érkező „sokk”, hanem az értelmezés időszakáról szól: amikor leszűrjük a tanulságokat, s a kapott belátások birtokában felfogjuk a mélyebb összefüggéseket. Ilyenkor egyetlen értelmes lehetőség áll előttünk: fogadalmat teszünk életünk megjobbítására, s valóban más irányba is indulunk! Az úrvacsorát például pontosan erre kaptuk. A Krisztusban való új élet ünnepi történése belül, a szívben fut, a családi, munkahelyi és történelmi eseményekkel mintegy paralel – ám mindazoknál is fontosabb. Miért? Mert a végső, örök sorsunkról, igen, örök életünkről  van szó benne – vagyis pontosan arról, hogy mit viszünk majd magunkkal az örökkévalóságba! Mivé tettük a kincset, amit egyetlen egy, gyönyörű szép életünk formájában kaptunk az Örökkévalótól, vagy még pontosabban – mivé engedtük, hogy az ő kegyelme emelje azt…!  Vegyük is sorra, mit tanít most a mai, Rómabeliekhez írt levél igéje minderről!

A „próbák közt is dicsőítésben lenni” különös dolga magukkal a próbákkal kezdődik, amiket emberfia földi élete során el nem kerülhet. Nem kell felsorolni őket. Társnak lenni, gyermeket nevelni, munkahelyen helytállni, egészséget megőrizni vagy éppenséggel helyrehozni, veszteni és gyászolni, csalódni várakozásokban és reményekben, olykor emberekben is – mindenki számára életpróba. Alkotó művészek mennek választott útjukon, és egyszer megtorpannak: jó felé tartok…? Hívők hitükben megroskadnak, szívük egyszer csak kiüresedik – most mi lesz, hol a hitem…?

Ám Pál szerint a próbatétel éppenséggel „kitartást szerez”, vagy ahogyan új fordítású Bibliánkban olvassuk, az munkálja ki az állhatatosságot. Hogyan…? A próbákat, a „háborúságokat” nem elkerülni kell…? Nagyon jó lenne, de sajnos nem lehet. Minden jól megoldott feszültség azonban utóbb erőforrássá válik, amint csak megértjük a bejárt utat, s tudunk már különböztetni, mit kell tehát elkerülni, s viszont mi hasznos és mi előrevivő, amit „jó gyakorlatként” még ismételni is érdemes! Aki nem tanul a saját életéből, azon nem lehet segíteni, neki általában egyre nehezebb és nehezebb lesz a dolga. A bajokkal sikeresen megküzdő viszont bízvást mondhatja: megy ez, miért ne, hisz találkoztam már ilyesmivel. Ennyi, és nem több a gyarapodás – erősebbé válunk minden helytállás révén!

Ez a fajta „tanulás” pedig nagyon fontos: a kudarcokból kivált okulni kell. Ezeken kívül a magunkra mért erőpróbák segítenek a legtöbbet, amikor nem is külsőleg jön egy kényszerítő helyzet, hanem belül érezzük: most jó volna egy kis edzéssel erősíteni. És sikerül is..! Mert a „maga versenyét mindenki megnyerheti” mondta tündéri mosollyal egy alig huszonéves olimpiai bajnok úszó-lányunk – s ez valóban így is van. A „próbatétel kitartást szerez”, ha nem engedjük, hogy legyőzzön. Akkor tényleg kimunkálja bennünk az állhatatosságot, amint annak csak írmagja is megjelent már! Mert falat csak alapokra lehet építeni – és így lesz a legkisebb, önmagunk feletti győzelemből is egészen komoly erő-gyarapodás! Nekünk pedig a saját helytállásunknál is ezerszer és ezerszer biztosabb alapunk van: maga Krisztus, aki feltámadott és él…! Ő nem a törvény „kell”-jével visz minket előre, hanem végtelen jóságával és kegyelmével – az pedig kimeríthetetlen forrás a megújulásra valóban vágyó léleknek!

De van tovább még ennél is, mert így folytatódik az apostoli biztatás: az állhatatosság kipróbáltságot hoz. Ez a bibliai kifejezés a nemesfémek próbájára utal, amikor is tűzben olvasztják meg az ércet, hogy egyértelműen kiderüljön, valójában micsoda. Mert nem minden arany, ami réz! Itt már nem „nordic walking” szintű enyhe gyakorlatokról van szó, hanem tűzpróbáról, vagyis elemi erejű megrázkódtatások jöttéről és azok méltó elviseléséről! Amikor egy tudományos eredményt közreadnak, kizárólag úgy tekintik érvényesnek, ha hasonló feltételek mellett máshol és mások is pontosan ugyanazokra a mérési számokra jutnak – különben még a sejtések és a feltételezések világában járunk.

A „tűzpróba” értelemszerűen sosem kellemetes dolog, éppen ellenkezőleg – ám olyan tudást eredményez, mint amikor az arany valóban aranynak bizonyul. A baj sajnos ott szokott lenni, hogy az emberi gyarlóságnak nincs határa – olykor még az ilyen súlyos tapasztalatokat is fölülírja a feledés… És akkor az ember kezdi elhinni, hogy egyedül van, nincs segítség. Ahol pedig e hang eluralkodik valakiben, ott nem igen lehet emelkedni, nemesedni. Ha önközpontúságában nem mászik ki a maga mézes medencéjéből, ő helyette más azt nem tudja megtenni. A méz viszont egészen keserű, sőt maró dologgá is válhatik – nem kevés emberi példa igazolja. A „tűzpróbák” emlékét akkor is meg kell őrizni, ha már sok minden történt, s nagy idő múlt el történésük óta. Ami egyszer „aranynak, ezüstnek vagy drágakőnek” bizonyult, azt áldozatok árán is, de magunkkal kell vinni, örök sorsunk tekintetében különösen is: mert „ama napot tűz próbálja meg!”  (1Kor 3,11-15)  Hatalmas ige kétségeskedőknek!

Végül megtapasztaljuk, hogy egészen sötét és kilátástalannak ítélt helyzetben is jön váratlanul egy fénysugár, mert „…a kipróbáltság reménységet hoz.”  Nem úgy általában, hanem pontosan hitünk tartalmánál fogva, hiszen „…szívünkbe áradt Isten szeretete a Szentlélek által!”  (Róm 5,4-5)  Ő pedig nem hagy minket cserben, mert nem hiú vágyról, vagy „whishfull thinking”-ről van szó: „A Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, Lélek és élet!”  (Ján 6,63)

Sosem felejtem el, mert megrázóan szép történet, és ez is II. világháborúban történt. Egy katonatisztet árulással gyanúsítottak meg, s mély börtönbe vetették. Cellájának semmi ablaka nem volt, csupán egy szellőző-rács a plafonon, ott jött be valami fény, meg néha hangok is, amiből sejtette, hogy fent valahol emberek is lehetnek… De nagyon kilátástalan volt a helyzete – már várta kivégzését. Nem tudta, mikor vezetik oda. Hívő ember lévén azonban úgy döntött, hogy el-elkiált egy bibliai igét, hátha valakinek hasznára lehet ott fent, mielőtt meghal… A háborúnak viszont éppen vége lett, s így  kiszabadult a halál torkából. Elképzelhetetlen öröm volt ez számára, ami nem csoda. De még nagyobb lett öröme, amikor egy katona fölkereste és elmondta: éppen az öngyilkosságot fontolgatta, kezében töltött fegyverével, amikor a mélyből azt hallotta: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülöttjét adta – ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen…!”  (Ján 3,16)  Akkor letette a fegyverét – most pedig végtelenül hálásan megköszöni, hogy a börtön mélyén az illető – nem hallgatott…! Ilyesmi bizonnyal egyszer történik meg a világ történelmében: de nem egyszeri-e minden egyes életpillanat, ami soha, soha nem jön vissza…?

Van, aki szeret haragudni, újabban a közéletben már gyűlölni és fenyegetőzni, főleg pedig gyalázni másokat: legyen nekik hitük szerint, hogy ez így jó. A nagy igazság-osztásban némelyek már egyszerre kívánnak rendőr, bíró és hóhér is lenni. A mocskolódás, mint életforma, utcán is, személyeskedve… És észre sem veszik, hogy leginkább saját magukat mocskolják be. Akad, aki tétlenül otthon henyél és naphosszat nézi a tévét, vagy elmegy sörözni, esetleg horgászni. Vannak olyanok is, akik tisztességgel dolgoznak a maguk helyén, s azon törik a fejüket, miként lehetne megjavítani a dolgokat, amik arra szorulnak, esetleg gyógyítani a sebeket és fölemelni a gyengéket és elesetteket. Sokféle teremtmény él a földön. „Figyelj a pillanatra, / mert az már soha / nem jön vissza” – írta gyászában egy ötven év körüli orvos a barátainak, mikor fiatal felesége rákban meghalt. Nem kellett sokat magyarázni szavain: s nem is felejtettük el fájdalmasan szép, gyászoló sorait. „Figyelj a pillanatra, / mert az már soha / nem jön vissza.”

Végezetül tegyük fel a kérdést: amikor valóban kilátástalan helyzetben érezzük magunkat, vajon át tudja-e törni a reménytelenség falát az Isten-hitünk?  A válasz, amire a páli ige elvezet minket, így hangzik: egyedül az tudja áttörni..! Sőt, az egész embervilág fizikai megmaradásának is egyetlen esélye van: a hívő ember, aki áll a helyén, s teszi kötelességét. Féli Istent, követi Jézust, igazat szól és igazat cselekszik. Szép álom, hogy nyolcmilliárd lélek eljutna ide, talán lehetetlen is. Akkor van igazán nagy baj, amikor a minőségi kisebbség is árulóvá lesz. Ha nincs már Sodomában és Gomorában tíz igaz sem – akkor maga Ábrahám sem alkudhat tovább az Úrral… (1Móz 18,32) Kénköves eső hull az égből, s az egykor viruló városok elsüllyednek, helyükön pedig a Holt-tengert találni – ez a bibliai tanítás! A keresztyén tudja magáról, hogy ő, minden modern elmélet dacára, nem egy „fejlettebb állat”, hanem az életnél is magasabb értelem megnyilvánulása. Örök lélek vagyok, aki Istentől jött – s hozzá is térek majd vissza, mikor eljön porhüvelyem szétomlásának ideje! „Ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk!”  (Róm 14,8)

Áttekintve kapott üzeneteinket, e gyakorlati tennivalóink maradnak: soha ne higgyük el, hogy egy adott kilátástalan helyzeté a végső szó. Még a testi halálé sem az!  Jézusunk a világ legnagyobb szenvedését hordozta a golgotai kereszten, amikor utolsó leheletével mégis ezt kiáltotta: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”  (Luk 23,46  Ján 10,16-18)  Nekünk ilyen reménység adatott még a végső órára is – miért ne lehetne meg ez a reménység sokkal kisebb földi megpróbáltatások idején?

Ehhez azonban szüntelenül törekednünk kell. Rendezetlen lélekkel, hamisságok cipelésével nem megy. „Szánjátok oda magatokat Istennek – és ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben – mint akik a halálból életre keltetek!”  (Róm 6,12-14)  Ez olyan többlete a hívő embernek, amit hitetlenek mindenkor csak irigyelni tudnak – s mást bizony, nem is tehetnek.

Ha pedig mindez így igaz, s valóban az – akkor térjen hozzánk vissza a derű minden órában. Egész lényünkkel az Úréi vagyunk, és örökre azok is maradunk – kell ennél több…?  Nem, bizonyára nem – mert ez a legtöbb. És maradjon is így!  Ámen.