Kell-e nekünk csillagászattal és kozmológiával is foglalkoznunk, s ha igen, ugyan milyen jó fakadhatna abból? Erről szólnak az alábbiak.

Igehirdetés 2026. május 10.

Hit és tudomány a kozmológiában

.

Textus: Ján 14,6

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – senki sem mehet az Atyához, csakis én általam.”

.

Igehirdetés

Európa a 19. század elejétől a tudomány vonzásába került, körülbelül úgy, amint egy meteor hatalmas ellipszis pályáján 100-200 évente a Nap közelébe jut, ott aztán izzó gázokat kibocsátva látható, fényes csóvát húz maga után. Némi anyagveszteséggel ugyan, de a gravitáció miatt lendületet kapva megint elmegy a maga egy-két évszázados útjára, immár fénytelenül,  talán egészen a Naprendszer legkülső héját képező, apróbb-nagyobb jeges kődarabokból álló „Kuyper öv”-ig is.

Ilyen felfénylő, sziporkázó csóva ma a tudomány, amiről egyelőre nem tudjuk, nem lesz-e képes azért a fölfedezett és hatalmasan felhalmozott fegyverek által magát a földi életet is megsemmisíteni. Kutatások és megfigyelések állandó gyarapodásából halad előre, de emberi tudásról lévén szó s nem meteorról, ezt zegzugos pályán teszi. Abban is alapvetően különbözik az üstököstől, hogy nem egy darab száguldó anyag a térben, hanem hallatlanul komplex emberi-gondolati struktúrák halmaza, amiket az óvodától kezdünk már magunkba szívni, s amiben döntő szerepe van a vizsgált elemek összeválogatásának és főleg értelmezésének.

Itt pedig, mielőtt egyáltalán elindulnánk, már azonnal meg kell állni. Az „értelmezés” ugyanis valójában mindig értelmezési keret, vagyis valami pluralisztikus valóság, aminek legkevesebb három fajtája lehetséges. Első az „ideológikus” mód, amikor minden egyetlen szempont, esetleg kész rendszer felől értődik – amilyen a marxizmus is: Isten nincs, az ember állat, a halál teljes megsemmisülés, ezért hát a gazdagoktól erőszakkal és adott esetben vérontással el kell venni a vagyonukat, s az így létrehozott „osztály nélküli” társadalom lesz a mennyország. Addig pedig folyik a másként gondolkodók üldözése, az un. osztályharc, esetenként deportálással, kivégzéssel, elüldözéssel, gyermekek egyetemre jutásból való kizárásával, megszégyenítésekkel, még a művészetek, főleg pedig a film, színház és a zene központi, ideologikus irányításával is. Ha lehet hinni az ezzel foglalkozó történészeknek, a 20. században közel százmillió fizikai áldozata volt csupán ennek az egyetlen ideológiának. Pozitív formája lehet az „ideologikus” értelmezés-módnak egy adott hithez való áldozatos hűség; negatív, démoni változata pedig a fanatizmus és a terror minden formája, akár az írásos vagy szóbeli is.

Az értelmezések második fajtája a „bináris” közelítés – vagyis valami vagy igaz, vagy pedig hamis – harmadik lehetőség egyáltalán nincs. Bizonyos foglalkozásokban hasznos lehet, mint a bűnügyi nyomozás vagy a tanári dolgozat-javítás, sőt, ilyen maga a tudományos kutatás adatgyűjtő fázisa is, ha azt korrektül végzik: meg kell bizonyosodni egy állítás alapos vagy alaptalan voltáról. Negatív verziói a kirekesztő csoportértelmezések, a barát vagy ellenség háborús pszichózisa, és a gondolati vagy biológiai fertőzéstől való zsigeri félelem – pozitív, „angyali” változata pedig a sportszerű csapatszellem, a barátságon alapuló társas élet.

A harmadik értelmezési mód igazából nem is értelmezés, csupán annak a felsorolása, hogy legalább hány szempontú közelítés lehetséges egy adott konkrét kérdéshez. Régente azt mondták, ez maga a bölcsesség – ma viszont úgy fogalmazzuk, hogy ehhez a lehető legnagyobb adatbázis, annak elfogultság-mentes, józan átlátása és a dimenzió-váltások bátorsága, tehát érett nagyvonalúság is szükséges, nem beszélve az egyéni és előző generációk tapasztalataiból leszűrt, általános igazságok tekintetbe vételéről. Mondják, hogy itt már nem annyira a tudomány, hanem igazából a filozófia területén járunk, amire a köznapi ember viszont legyint: az csak filozófia, vagyis „elszálltunk kérem a tényektől…”

Itt kell említeni a modern iskolázást, mely egyre inkább tudomány-centrikus, valamint magát a mai korszellemet, amely lebecsüli a hagyományt, ahelyett, hogy helyes arányban és adekvát összefüggésekben tekintetbe venné érvényes felismeréseit. Aki a 20. században nőtt fel tudja, bennünket abban szocializáltak: vagy a hitnek, egyháznak és Bibliának van igaza, vagy pedig a tudománynak – ezek kizárják egymást. Eme félrevezetést a köznapok karrierépítési esélyei is messze igazolták: a hit, a vallás és általában minden, ami hagyomány a meghaladott, lényegében az avatag, sőt nevetséges kategóriájába esett. Ötvennégy évvel ezelőtt, 1972-ben a sorozó bizottság orvos tagja azt kérdezte tőlem, mivel teológus hallgató voltam: „Mennyi időt adnak még az egyháznak…?” – és szánakozó mosollyal összenéztek rajtam, mint aki nem egészen épelméjű…

Már gyakorló lelkészként esti egyetemet járva, majd nappalira átjutva pszichológus hallgatóként két félév anatómiát is kellett hallgatnunk a budapesti Orvosi Egyetemen, ami számomra a teremtéssel kapcsolatos gyönyörű belátásokhoz vezetett, holott a professzor legelső előadásán a zsúfolt teremben egy 2  x 2 m-es demonstráló táblán az élő szövet egyetlen sejtjének színes, kinagyított táblájával kezdett, mutató pálcájával arra koppintva a feje felett: „Bölcsészhallgatók figyelmébe ajánlom, hogy amikor én sejtről beszélek, akkor nem valami metafizikai valóságra, hanem erre, és nem másra utalok…!”  Lefordítva mondandóját értettük, hogy az ember tehát olyan, mint egy bicikli: ha elromlik, akkor meg kell javítani, és kész. Az organizmus, az élet csodája mechanizmussá degradáltatott… Ami az igazságnak kevesebb, mint fele – hiszen az életnek sem eredetét, sem pedig rendeltetését nem lehet önmagából az életből, annak meglétéből érteni, de még önfenntartó és fajfenntartó igyekezetét sem – igenis, mindenkori „metafizikai” premisszáink szerint értjük ezeket így, vagy pedig úgy! A költő mindenesetre még így fogalmazott, ma is tökéletes aktualitással:

.

„Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.”

                                                   (Ady E.: A tűz márciusa)

S ha már minimum három „értelmezési módot” számláltunk föl az előbbiekben, akkor lássuk is őket: először érthetjük az élet létezését önmagában, vagyis örökkévalónak. Ez természetesen már egy metafizikai, úgy is mondhatjuk, vallási tétel – de materialista hangoztatói tudományosnak állítják be. Aztán érthetjük az életet a véletlen művének is, „az idők során így estek egybe a dolgok” – s végül tekinthetjük valami tervezett valóságnak, aminek pontosan így, s nem másként kellett lennie egy, az életnél magasabb értelem eleve elrendelő akaratából.

Ezek egyike sem igazolható vagy cáfolható tudományos módszerekkel – bárki elfoglalhatja akármelyik premisszát (azaz hitet) a magáénak. Nevezik a dolgot olykor „világnézetnek” is, komoly képet vágva hozzá, ám a leánykori neve ettől még bizony hit – éspedig mind a háromé. A „Szinguláris Pont” feltételezése nem old meg semmit e végső kérdésben, bár csuda tudományosan hangzik, és formai tekintetben valójában a Teremtő geometriai jellegű, lényegi tulajdonságaitól megfosztott absztrakciója és helyettesítése. Az Univerzum ma észlelt térbeli tágulásának visszafelé való lineáris meghosszabbításával, tehát spekulatív módon hozták létre e képzelt pontot, ami a számítások szerint 13,8 milliárd éve valami miatt „fölrobbant” (Big Bang) – és tágulni kezdett. Tehát az „ősrobbanás” (egyébként világháborús) metaforája lényegében egy anyagi tulajdonságokkal nem rendelkező pont, aminek nincs sem térbeli, sem időbeli kiterjedése, mégis „létezik” – sőt benne hemzseg az egész leendő Univerzum: nyilvánvaló, hogy ez pontosan úgy hit dolga, mint az örök Teremtő Isten feltételezése.

Félreértés ne essék, nem vagyunk, nem voltunk és egyáltalán nem is lehetünk tudomány-ellenesek; ki vizsgálná akkor a labor-leleteinket és írna föl megfelelő gyógyszereket, amik adott esetben nagyon is szükségesek – csupán csak azt kell leszögezni, hogy a tudomány nem léphet a végső és legfontosabb értelmezések területére, pontosan a módszereinél fogva. Mindig csak konkrét „ha-akkor mezőket” vizsgálhat, mégpedig szigorúan az adott feltételek számbavételével, ez a dolga – ám sem az élet, sem pedig a halál egészének jelentés-tartományához nincs, és nem is lehet köze. A filozófia részben, a teológia viszont egészében pontosan azzal foglalkozik, ami az embert feltételek nélkül  érinti.  (P. Tillich)

Ennek jegyében szót kell itt ejteni az Univerzum „finom-hangolásáról”, amely fogalom megalkotása és kifejtése érdekes módon éppen egy valódi fizikus-csillagászhoz, az angol Sir Martin Rees nevéhez fűződik. (sz: 1942, York, jelenleg 83 éves) A témáról szóló világhírű műve, Just Six Numbers: The Deep Forces That Shape the Universe  2000-ben jelent meg. Ő maga a Cambridge-i Egyetem asztrofizika professzora, az angol Tudományos Akadémia elnöke, felsőházi tag és számos rangos kitüntetés birtokosa. Nevezetes könyve egy évvel később már magyarra fordítva is megjelent: Csak hat szám. Az univerzumot kialakító erők (ford. Gajzágó Éva; Vince, Bp., 2001, Világ-egyetem)

Művében kimutatja, hogy tudományosan bizonyított hat olyan „állandó”, vagyis arányszám létezése, melyek csupán 1/10 a tízezrediken százaléknyi (!) eltérése esetén a Világegyetem, s benne az ember nem is létezhetne. Képzeljünk el egy számot, ahol tízezer nulla után lenne egy 1-es szám: ilyen pici %-nyi eltérés ezektől már teljes katasztrófát jelentene…! Ezen „univerzális állandók” tartják össze az atomokat: állandóságuk nélkül a kozmosz vagy rövid idő alatt szétomlana, vagy pedig eleve létre sem jött volna mai formájában. Nem terheljük most az olvasót részletezésükkel, az interneten percek alatt megtalálhatók.

Annyit azonban nagyon is hangsúlyozni kell, hogy ezek az állandók nem anyagi jellegű „dolgok”, hanem mind információk, tehát fizikailag mérhető adatok számszerű arányai az Univerzumban szintén bizonyítottan meglévő egyéb adatokhoz – pl. a gravitációs állandó, a proton-elektron tömegarány, vagy a kozmosz háttérsugárzásának hőmérséklete. Ismeretük jegyében már nem „csak információról” beszélünk, hanem éppenséggel azt kell kijelentenünk, hogy minden az információ: az egész anyagi kozmosz „szent számok” törvényei szerint végzi az általunk véletlenszerűnek érzékelt, csodálatos működését…!

Miért fontos mindez? Mert emberi sorsunk is teljességgel átláthatatlan, amíg nincs legalább egyetlen „univerzális állandónk” – vagyis olyan tudásunk, ami az Abszolútumhoz kapcsol. Jelen korszellemünknek a „minden relatív”  a vezérigéje, viszont a történelem pontosan megmutatja, micsoda rontások történtek már általa, amint emberi-erkölcsi területen ezt a kijelentést abszolút érvényűnek nyilvánítják. Népirtások, világháborúk, humanitárius katasztrófák – amik mögött mindenhol a lelkiismeretlenül cinikus pénz és hataloméhség vigyorog, méltatlanul kisajátítva magának a középső, a fő helyet. Ahol engedték, időtlen-idők óta ezt tette!

A mi „szent számunk” ezzel szemben Krisztus lénye: keresztyénként mindent vele mérünk. Ha nem élünk e „méréssel”, olyan is lesz az életünk – erről szól az egész Biblia. Már az ószövetségi vallás kulcsa is ő, aki egyszer eljön; az Újszövetség pedig nagyon egyértelművé teszi, hogy benne, az istenemberben, vagyis a testté lett Igében rejlik az örök haláltól megmenekvés.

Ha ez így van, akkor egyetlen dolgunk marad: őt keresni és őt követni, mert „előttünk megy”, ahogy a Feltámadottról olvassuk. Benne az isteni és az emberi teljességgel átjárta egymást és Eggyé is vált, személye pedig világossá tette, hogy mi is valójában „…az út, az igazság és az élet.”  (Ján 14,6)  Azért kell esténként, elalvás előtti napi lelkiismeret-vizsgálatunk során föltenni a kérdést: tettem-e ma szívből legalább egy dolgot valakiért, mert ez az egyik fontos mérőszáma a mi  istenemberségünknek – a szeretet! A Páratlan mindenkiért odaáldozta önmagát a kereszten, az akkor még meg sem születettekért is, akik magunk vagyunk: van-e erre egyáltalán valami válaszunk, s ha igen, milyen az…? Igen – ezzel már valóban érdemes foglalkozni.

Ha nagyon tömören akarjuk kifejezni, akkor a „fókuszálás” a legpontosabb szó arra, amire itt szükség van. Ha az ember elkezd képzeletében forgatni valamit, az előbb-utóbb hatalmába veszi őt, s hozzáfog megvalósulni. Azonban belül dől el mindig, mit is engedünk ebből uralomra jutni magunkban: a bűn nem a cselekedetekben kezdődik, hanem sokkal előbb, ha úgy tetszik gondolati, „metafizika” szinten. Vannak-e lelki értelemben számba vehető „univerzális állandóink”, s melyek azok…? Tisztogatjuk-e, erősítjük-e működési pályáikat, vagyis szokásainkat? Egy valamikori nyelvtanárom mondta az egyszerű igazságot: „Sokkal könnyebb a lejtőn nem elindulni, mint síkos pályáján később megpróbálni visszakapaszkodni.”  Isten nyugosztalja: egészen bibliai igazságot foglalt össze! Az említett lelki, vagy így is mondhatjuk, élet-képzeleti „fókuszálás” irányítása gyakorlás kérdése, mert a bűn akarati tény – s igen, a megtisztulás keresése is az!

Sokan nem találják az utat, sem magukhoz, sem másokhoz. Nehéz sors, de csak addig reménytelen, míg meg nem találjuk Krisztusban az utat. Mások szkeptikusan kérdezik – Pilátussal együtt – a mai nagy relativizmusban: „micsoda az igazság…?”  És valóban, Jézus nélkül magunkban vagyunk, elképzelhetetlenül és véglegesen magunk – múltunkkal, érzelmeinkkel és félelmeinkkel. Nincs huszadik századi Nyugat-os költő, aki ne a magánytól keseregne, meg a mulandóság keservétől persze – szomorú az ember dolga a földön! Főleg pedig örök nyugtalanság kíséri – egészen addig, amíg benne meg nem pihen a lelkünk.

A legfontosabb ezért pontosan az, hogy Krisztusban igenis élet van, mégpedig győzedelmes, feltámadott élet! Hozzá mindenkor lehet „élő vízért” menni, nem fogja megtagadni: sőt, olyan bőségesen adja, hogy magunk is tudjuk majd tovább adni! „Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az örök élet forrása lesz őbenne!”  (Ján 4,14)  A tőle vett élet vize kimeríthetetlen, tiszta akár a kristály, és ifjító – vagyis valamennyi életkornak képes megadni a maga boldogságát. Gyermektől az aggastyánig – senki sincs kizárva belőle!  Aki nála keresi, meg is fogja találni, erre ígéretünk van:  „Ha ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik – kérik tőle!”  (Luk 11,13)

Mindezek jegyében nyugodtan mondhatjuk, hogy nem vagyunk „úttalan” tévelygők, eltévedtek – mi ismerjük az Utat! Szeretünk is járni rajta, mert tudjuk, hogy Istenhez visz. Vissza az elveszett Igazsághoz, és vissza az elveszett Életfához, mely az év mind a tizenkét hónapjában meghozza gyümölcsét…! (Jel 22,2)  Lehet jó idő és rossz idő, tél és nyár, történelmi siker vagy sötét kataklizma: ő nem változik meg, mert „az lesz, aki volt!”   Így is legyen. Ámen.

.

Fohász

Urunk Jézus, te ott voltál, amikor az Atya a világot is elgondolta, a Göncöl-szekeret, a Fiastyúkot és a Kaszáscsillagot is teremtette – de ott voltál hitetlen tanítványaiddal is, amikor feltámadásod után elmentek halászni. Hátratekintettél a fogadkozó Péterre, aki esküdözött a főpap udvarán, hogy sosem látott téged… Ó, Urunk, hogy érdemelnénk meg mi, hogy a tiéidnek nevezzük magunkat! Mégis azok vagyunk, nem a magunk jogán – hanem mert kiontott véred harmatával kivásároltál minket a halálból. Add meg nekünk, hogy tudjunk téged követni, s magunk is ott lehessünk veled az Atya jobbján!  Ámen.