Lehet valóban jótékony módon élni, mások javára, érdemben ráhangolódva emberekre – nem pedig csupán „filantrópkodni.”  Egészen más a kettő. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. május 17.

Konfirmáció és munkaterápia

.

Lekció: Zsolt 1,1-6

Textus: Jer 17,7-8

„Áldott a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség – lombja üde és zöld marad. Száraz esztendőben sincs gondja, szüntelenül termi gyümölcsét.”

.

Igehirdetés

A pünkösd előtti vasárnap református egyházunk rendje szerint a konfirmáció vasárnapja. E szó megerősítést jelent, pontos fordítása szerint „közös megerősödést.” (Katolikus testvéreink bérmálásnak nevezik, éspedig a „firmálás” elmagyarosított szavából, amiből hiányzik a „con” közösségre utaló igekötő. Felfogásuk szerint ugyanis a bérmálás az Egyház egyszemélyes megerősítő tette a felnövekvő ifjú számára, amit papi személy szolgáltat ki.) Mi reformátusok szeretnénk, ha a konfirmáció során a szülők, családtagok és gyülekezet hite is „erőre kapna”, Krisztus-követő buzgóságuk és egyház-szeretetük pedig megújulna – ebben a reményben nem csupán az ifjakhoz szól a mai igemagyarázat, hanem mindnyájunkhoz. Annál is inkább, mert akadnak felnőtt konfirmálók is, akik szintén ilyenkor tesznek vallást hitükről, s csatlakoznak az úrvacsorával élő református gyülekezethez.

Az írott szövegek első és utolsó sorai mindig kiemelten fontosak egy adott írásban. Az elsők mintegy előrevetítik a továbbiakat, az utolsók pedig kiteljesítik és még magasabbra emelik azt, ami már elhangzott. Így van a bibliai Zsoltárok könyvében is: a százötven imádság gyűjteményének hallatlanul színes, az élet minden területét érintő tartalmát itt is „megelőlegezi” az első darab, a könyv végén pedig (145-150.) már csupa magasztaló, Isten dicsőségét zengő zsoltárt találni. Ma a legelsővel foglalkozunk, mivel ifjaink számára hitbeli tekintetben egészen új életszakasz kezdődik – ám mi, felnőttek is „vizsgázunk”, vajon mennyire tudjuk valóban befogadni az újonnan érkezőket..!

Igénkben azonnal észre kell vegyünk, hogy igenis van különbség hívő és hitetlen élet között. Ezt ma ugyan szokás elmosni azzal a felkiáltással, hogy „templom nélkül is lehet úgy élni”, amihez gyakran még azt is hozzáteszik „akik ott vannak, azok sem jobbak.” Ebben olykor lehet igazság, de álljunk meg egy pillanatra. A zsoltár a „bűnösök” és az „igazak közössége” közt tesz különbséget. Ez ugyan valóban nem azonosítható minden további nélkül a templomban megjelenők s az onnan hiányzók lényével, mert amikor a zsoltárok születtek, még évente egyszer, de később is csak összesen a három nagy ünnepen jutottak el zarándokok a jeruzsálemi templomba áldozatukat bemutatni. A fogság utáni időkben létrejött helyi zsinagógákban pedig (valójában közösségi házakban) csupán a szent iratok felolvasása folyt szombatonként, ám az is gyakorlatilag csak a férfiak összejöveteleként – az asszonyok és gyerekek fából készült rács mögött, elkerítve vehettek részt rajta.

Igénk szerint mégis lényegi különbség van „az igazak” és „a bűnösök” között, mégpedig – a törekvés tekintetében. Előbbiek ugyan sem jobbak, sem rosszabbak az utóbbiaknál, viszont tisztában vannak azzal, hogy szakadatlan keresniük kell az Urat, aki nélkül kárba megy az életük. Ez a keresés, kutatás, tulajdonképpen „hallgatózás” teszi lehetővé lelki növekedésüket: törekednek szívük megjobbítására, amihez a hívők közösségének támogatására is szükség van. Utóbbiak sem feltétlenül tagadók: „valaminek lenni kell” – hallani tőlük, ám hogy minek, az már legtöbbször nem derül ki, ahogyan az sem, ha az a „valami” valóban van, akkor ugyan mit kell az embernek önmagán változtatnia… Az „abszolútum” számukra nem a Teremtő s az ő kijelentett igéje, a testté lett Krisztus a Szentlélek jelenlétében – hanem a kézzel fogható világ, és valójában saját maguk, amint vannak: amit ők éreznek s amit boldogságuk érdekében maguk akarnak. Van tehát különbség, mégpedig lényegi: ez pedig az Istent kereső, és nem kereső ember közötti!

Mit tudunk meg az előbbiekről? Zsoltárunk szerint nem járnak a hitetlenek tanácsa szerint, nem állnak a bűnösök útjára, és nem ülnek a cinikusok székébe. Járni, állni, ülni – az ókori költészet mesteri fokozása! Amint a dolgok rendje szerint jobban és jobban bepiszkolódunk, s fokozatosan, bár észrevétlen belénk ivódik a romlás, közben magunk sem vesszük észre, hova is süllyedtünk, hol tartunk már – holott a saját döntéseink vittek oda…! Az önmagának is hazudó, a saját dolgaival szemben kritikátlan ember, aki közben, úgy lehet, agresszíven ítél eleveneket és holtakat, pedig csak a tükörbe kellene egyszer tisztességesen belenézzen – ezt azonban nem teszi. Külsődlegesen akár nagyon is sikeres, persze – csak éppen az eszközei árulják el: egyik hazugság a másik után, de a fogalmazás valahogy mindig pompás és remekül eladható, szalad a szekér. Kétezer-ötszáz éve sem volt másként, mert ilyen a világ.

Aki ezek tanácsán jár, ilyen utakon áll, az ő székükbe ül – az lehet gazdag, sőt befutott és bármi, de nem lehet igaz, vagyis – áldott. Róluk, az „áldottakról” ugyanis azt olvassuk, hogy nem a maguk sikerén törik a fejüket, hanem Isten törvényében gyönyörködnek, arról elmélkednek éjjel és nappal, s ezért olyanok lesznek, mint a víz mellé ültetett fa, melynek levele száraz időben is zöld marad, sőt, vén korában is gyümölcsözik. Vegyük sorra ezeket.

Isten  „törvényét”  igazán egyedül ő maga ismeri – hisz fénye megközelíthetetlen. Léte világít, mint a fénylő nap, de szemünk bele nem tekinthet, mondja Berzsenyi. Milyen szép fogalmazás! Az apostol szerint pedig  „Övé egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; akit az emberek közül senki nem látott, sem nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom!”  (1Tim 6,16)  Törvényét azonban, amennyire ránk tartozik, közölte az Írásokban, amiket az ő Lelke ihletésére emberek írtak le évezredekkel ezelőtt: különösen a Tízparancsolatban, a próféták és a szentírók által, leginkább pedig az evangéliumokban az Egyszülött Fiú, vagyis a Páratlan lényében, Krisztusban. Aki tényleg keresi e „törvényt” – az mind meg is fogja találni!

Jó annak, aki már szülei és nagyszülei hite révén is kap ebből valamit, ám ez nem adatik meg mindenkinek. Jelen világkorszakunk, s ezen belül a két világháború utáni Európa kifejezetten vallástalan irányba halad, mi ebbe születtünk bele – mely negatív irányultságon nem tudunk változtatni. De menjünk csak föl a hegytetőre, nézzünk vissza városunk dombjaira, a folyó fénylő szalagjára, a madarak kiterjesztett szárnyú röptére, vagy tekintsünk le a gyomnak tűnő kosborok kékjére és bíborára – s áhítat terem a szívünkben! Az ásványok csodás kristályai, a tengeri lények és „herkentyűk” millió és bizarr változatai, a naplementék olykor káprázatos színei el kell gondolkodtassanak mégoly prózai elméket is! Továbbá az is, hogy testünkben százszor annyi sejt van, mint ahány nap-méretű (!) csillag az egész Tejútrendszerünkben – amit egyébként százmilliárdra becsülnek a csillagászok – s ezek a mi sejtjeink hatalmas számuk ellenére olyan szervezetten működnek, hogy rögtön észreveszik, ha csupán egyetlen idegen sejt is kerül közéjük, s azonnal ellenanyagot termelnek kiirtására!

Urunk Jézus is csodálkozott a világ és az élet pompás rendezettségén – tőle tanulhatjuk legjobban az áhítatos ámulatot, amiből nála azonnal erkölcs is terem: „Nézzétek az ég madarait: nem szántanak, nem vetnek, mennyei Atyátok mégis naponta gondoskodik róluk; s a mezők liliomait, nem szőnek, nem  fonnak, de Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy! Ne aggodalmaskodjatok hát a holnap felől mit együnk, vagy miben ruházkodjunk – a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”  (Mát 6,25-33)

Mert a teremtett világ „értelmes vizsgálatából” is el lehet jutni egészen az élő Istenig, úgyhogy azoknak nincs mentségük, akik végleg tagadók maradnak. (Róm 1,18-24) Azt ugyan mondhatja valaki, hogy még nem találta meg őt, bár nagyon keresi. De ha valóban, egész szívével, egész lelkével és minden erejével keresi, akkor nem is lesz az eredménytelen – sok példa igazolja. Ám a tagadó ember nagyon tudatlan és ugyanakkor öntelt is, aki elfelejtett rendesen odafigyelni a létezés csodálatos rétegeire s főleg végső mivoltára, vagy pedig szívében tényleg megátalkodott – és sajnos, ezek egyikén sem lehet igazán segíteni. Már a mai „van”, és „létezni”  igéink is tévesen vonatkoznak csupán arra, ami tárgyi, megfoghatóan testi, hiszen az anyagi Világegyetemet szervező „szent számok” is információ-természetűek – s a lelki-szellemi igazságokról akkor még nem is beszéltünk!

Ezeket az összefüggéseket nekünk folyton keresnünk kell. Egyetlen példa, s megint a tudomány világából: az 1998-as év csillagászati szenzációja volt a „lambdá”-nak elkeresztelt antigravitációs erő fölfedezése. A tömegvonzás hatalmas ereje Galilei óta ismert és matematikai képletekben leírt – tudjuk óriási világszervező erejét, nincs egyetlen pont az Univerzumban, ahol ne hatna. Ez rántotta össze a porból és gázokból a bolygókat, köztük a Földet is, s ez tart minket a Nap körüli ellipszis pályánkon. Ám ráleltek a kutatók a gravitáció „ellen-erejére” is, ami viszont olyan parányi, hogy egymilliárd fényév átmérőjű galaxis-halmazban mutatható ki leghamarabb – ebben a léptékben viszont már mérhető, és ellensúlyozza is a gravitáció őrületes erejét! Amennyiben közte és a gravitációs állandó közti arányszám a legparányibb mértékben eltérne a jelenlegitől, a Világegyetem létre sem jött volna, vagy pedig percek alatt darabokra hullva szétröpülne bolygó, csillag, galaxis – és gázként egyenletesen eloszlana a térben. Ha nem kutatják tudósok elszántan, rengeteg megfigyelést és mérést erre pazarolva évtizedeken át, ma semmit nem tudnánk róla, holott az egyik legfontosabb állandó.  „Istent keresni”  sem lehet a szószék lépcsőjén fölfelé baktatva, ott valahogy már késő. Megvan az ideje a munkának, a készülésnek is – nem csak a szervezésnek, hogy „mozogjanak a dolgok.”

Mindenki pontosan olyan sorsot kap, amilyet magának választ, igen, talán a születési testi-lelki fogyatkozásokat leszámítva – ám még ezeken is láttam embereket egészen nemes módon fölülemelkedni. Az írások szerint Pál apostol minden bizonnyal gerinc-ferdült, talán valamennyire púpos is volt, Demosztenész, a későbbi nagy szónok dadogott, Kodolányi János pedig sánta volt – de tündöklően kompenzáltak. Harc és megküzdés nélkül senkinek nem megy, talán csak az öntelt improvizátoroknak, akik saját bevallása szerint, amit ők csinálnak,  az így is, úgy is tökéletes. De igaza van Németh Lászlónak: minden teljesítmény pontosan annyit ér, amilyen ellenerőkkel szemben létrejött. Nem a dacról van szó, hanem a tisztességről és komolyságról. Ezek pedig belül teremnek, ha teremnek – s ezért sosem hivatkozhatunk a világ és az emberek romlottságára.

.

„Ha merő fény bent a szívünk,

Nap nélkül is megleszünk;

mit megtagad az élet,

Szívünk nyújtja azt nekünk.”

                                           (Gothe: Faust II. ford: Kálnoky L.)

Vajon merő fény-e bent a szívünk, az itt a kérdés! Mózes negyven évig juh-pásztorkodott nagy bűne, a gyilkosságba torkolló „igazságtevése” után, amíg Isten szóba állt vele, s megpillanthatta az égő csipkebokrot. Jákob pedig csak úgy békülhetett meg ikertestvérével Ézsaúval, akitől rafináltan elvette az elsőszülöttnek járó áldást, hogy minden azzal szerzett vagyonának felét – neki adta… Péter háromszor megtagadta Jézust – és felnőtt férfiként keservesen sírva fizetett érte a főpap udvarában, mígnem a Feltámadott később, a dolgok tisztázására – háromszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem, te Péter…?

Azért lett ennek az igehirdetésnek Konfirmáció és munkaterápia a címe, mert az „igaz” életért, ami a kegyelmes Isten ajándéka – emberileg meg is kell ám dolgozni. Félvállról nem megy, csak komolyan. Sokan ismerik Picasso nevezetes mondását, de talán nem elegen – miszerint őt „az ihlet mindig munka közben szokta érni.”  Dantéról is tudjuk, hogy száműzték ugyan Firenzéből, mint ő is tette uralkodó elődjével, ahova aztán soha életében nem is térhetett haza. Ám közben, hogy ne legyen terhükre, csupán egy-két hónapot töltve barátai és támogatói kastélyaiban, folyton költözködve – mégis megírta a Divina Comedia  mind a száz énekét…! Mi nem vagyunk világra szóló művészek, de azért rajtunk áll, mit hozunk ki egyetlen egy, gyönyörű szép életünkből.

Tekintsük eme igehirdetés egészen gyakorlati, s nem lényegtelen üzenetének: az ember földi életét pontosan arra kapta, hogy megtanuljon gyönyörködni az Úr törvényében. Hol találjuk meg azt? Az egyetemes gondolkodó, Goethe szerint teli van vele a világegyetem:

.

 „Ilyen szellem-eledellel van tele a szűzi éter,

Sosem múló Szeretettel, mely

az üdvösségre érlel.”

                              (Goethe: Faust II. 5. ford. Kálnoky L.)

Hogy a „szellem-eledel”  kinek pontosan miben áll, arra személyesen csakis ő maga tud rátalálni, és jó esetben másokkal is közölni, legalább kedvet csinálva hozzá – ám hogy az ilyesmi számára belső átrendeződést biztosít, az nem vitatható. Ez a lényege: elkezd valaki Isten „örök rendjére” figyelni – s közben a saját panaszai és vádpontjai relativizálódnak..!  (Jób 38,2 Jób 42,3)  Nyitott szívet és érdemi önreflexiót tehát feltétlenül jelent, nem is beszélve az utunk mellett felbukkanó lelki „útjelző táblák” értelmes olvasatáról, főleg pedig az egész emberiség közös kincsét jelentő Biblia igéin való napi, „kérődző típusú”  elgondolkodásról..! Mert az igét el is kell mélyíteni, napjában többször fölelevenítve – hogy az a mag egyszer valóban „gyökeret verhessen”..!

Ezzel el is érkeztünk igénk következő tanácsához: „elmélkedni Isten törvényéről éjjel és nappal.”  Nyilván nem tehetjük konkrétan huszonnégy órában, hisz alszunk is, étkezünk dolgozunk, emberekkel találkozunk – de térjen gondolkodásunk napi ténykedéseink közepette mindig újra és újra vissza őhozzá, aki azt egyedül érdemli! Nagyszerű ajándékai lesznek – ezt minden hívő tapasztalta már, aki bement a szoros kapun, és a keskeny úton elindult. Miért? Mert az Úr a maga számára teremtett minket, nem a világ gondja és a gazdagság csábítása, vagy „egyéb dolgok”  számára! Békétlen is a lelkünk, amíg ezt föl nem fogjuk – emberi gyarlóságunk miatt pedig újra és újra meg kell értsük, és megint és megint komolyan is kell vegyük.

Rá kell hát ébredni, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy üres részek maradjanak benne: Isten titkainak utána kell járjunk!  (1Kor 2,10)  Újabban 80 milliárdnak becsülik agysejtjeink számát – és valóban vétkes lazaság nem használni jóra és hasznosra ezt a csodát! Mintha valaki Lamborghini-vel járna a közértbe… Persze, vannak mindennapok – de éppen a mi dolgunk, hogy értékkel töltsük meg azokat. Egyszer majd azt fogják tőlünk kérdezni, ha egy talentumot kaptál, hol a másik, amit előhozhattál volna belőle? Ha ötöt kaptál, ugyan hol a másik őt…? S mindez helyes elmélkedéssel indul, bizony – egyedül úgy lesz belőle érdemlegesebb élet. Kell tudnia az embernek naponta elmélkedni, sőt álmodozni, révedezni is, minden aktivitást mellőzve – Isten dolgain!

Így, és csak így érkezünk a harmadik, legszebb mozzanathoz: aki eszerint él, előbb-utóbb hasonló lesz a  „víz mellé ültetett fához.”  Szentendrei Református Gimnáziumunk vezérigéje is ez, ami az iskola címerében latinul így olvasható:  ARBOR PLANTATA IUXTA RIVOS.  „Geográfiailag”  ez a szentendrei Duna-ágat és a Bükkös, valamint Sztaravodai-patakot jelöli, hiszen városunk ezen vizekre települt – ám a bibliai ige még mélyebb, lelki értelmű. A vizek mellé ültetett fa  „idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz!” (Zsolt 1,3) Jeremiásnál is megtalálni ezt a képet, ott így hangzik:  „Áldott a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség – lombja üde és zöld marad. Száraz esztendőben sincs gondja, szüntelenül termi gyümölcsét.”  (Jer 17,7-8)  A patmoszi János, a Jelenések írója innen merítette az „élet fájának” képét, mely mind a tizenkét hónapban terem, levelei pedig a népek gyógyítására szolgálnak!  (Jel 22,2)  Mert lehet valóban jótékony módon élni, érdemben ráhangolódva emberekre – nem pedig csupán „filantrópkodni.”  Egészen más a kettő.

Az „életfa”  gyönyörű képe azt is mondja: bármi történjen odakint a világban, nekünk mélyebben vannak a gyökereink, minthogy külső események, vagy akár a saját pillanatnyi rosszkedvünk elsodorhassanak. Mi addig és egyedül annyiban vagyunk „igazak közössége”, amíg valóban keressük az Urat, és az ő akaratát velünk. Akármi zajlik körülöttünk, élet vagy halál jön, magasság vagy mélység rémít, bármi teremtmény fenyeget vagy csábít, mi – az ő törvényében gyönyörködünk! Elmélkedünk rajta, gondolunk rá – buzdít is erre zsoltárunk. „Éjjel és nappal” pedig azt teszi: jó és rossz időkben egyaránt ilyen az irányultságunk.

Végül pedig jönnek a gyümölcsök, egészen természetesen, mintegy maguktól – ahogyan a víz mellé ültetett fától látni: az év mind a tizenkét hónapjában meghozza őket! A gyümölcsfa nem önmagának terem, hisz leszedik gyümölcsét, s ez így is van rendjén. A maga részéről táplál, élteti a közösséget, átmelegíti a szeretetet. Nehémiás esetében falakat húz, amikor azokat rossz erők lerombolták, de kapukat nyit egy elzárkózó Jeruzsálemen, mint Jézus tette, amiken csak az „igazak”, vagyis Istent valóban szívük szerint keresők mennek be. Ám ők hozzák is kincseiket – az Úr dicsőségére!  Így is legyen: mert egyedül így érdemes. Ámen.

.

Fohász

Urunk, nem vagyunk méltók, hogy saruid szíját megoldjuk, ahogyan azt a Keresztelő is mondta, mert te nem vízzel, hanem égi tűzzel, Szentlélekkel keresztelsz. Várunk pünkösdi szívvel – segíts élni a szellem-eledellel, a tőled való, soha nem múló szeretettel! Köszönjük értelmünk ajándékát, amit megszentelhetsz, s képessé teszed fölfogni törvényedet. Áldd meg a konfirmálókat, kicsiket és nagyokat, és erősíts meg mindnyájunkat a benned való igaz hittel! Ámen.