Kényelmetlen dolog szétszórtnak lenni, idegesen szaladgálni, mint pók a falon – de még kényelmetlenebb elszigetelődni, és dühösen gyűlölni mindent és mindenkit. A legszentebb Háromság, mely természetesen egység – arra tanít, hogy egyén és összetartozás örök, isteni rend. Egyik sem sérülhet a másik kárára, és mindkettőnek teljes és hiánytalan önmagának lehet, sőt kell lennie. Erről szól az alábbi, Szentháromság vasárnapi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. május 31.

Csendesedjetek el az Úr előtt

.

Lekció: Zsolt 4 6,1-12

Textus: Zsolt 46,9

„Jöjjetek, és lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön!”

.

Igehirdetés

A pünkösd utáni vasárnap egyházunk rendje szerint Szentháromság vasárnapja. Azért nevezték el így, mert az adventtel kezdődő egyházi év végighalad az egész üdvtörténeten: a világ teremtésétől a Messiásra várakozásig, aztán az Ige Jézusban való karácsonyi megtestesülésén át a nagypénteki kereszt iszonyatos fájdalmát nem megkerülve a diadalmas Feltámadás öröméig, majd pedig pünkösdkor a Szentlélek minden népekre való kitöltetéséig. Így teljes, amit örök Atyánk értünk, emberekért Krisztusban tett – s nagyon jó ezt évente lépésről-lépésre lélekben végigjárni, s elgondolkodni felette, hol is vagyunk mi mindebben.

Mai lekciónk és textusunk az örök Istenről szól, ahol a 46. Zsoltár az ő mindenek fölötti hatalmát énekli és egész szívével dicsőíti. Részleteiben még nem a Szentháromságról szól, mely tanítás az Ó és Újszövetség üzenetei összefoglalásaként csupán a Krisztus utáni negyedik-ötödik században került egyetemes keresztyén egyházi elfogadásra, ahogyan ma ismerjük. E történeti tény nézhető negatív elfogultsággal, s mondhatja valaki, hogy a Szentháromság tana nem eléggé biblikus, hiszen nem szerepel szó szerint a Bibliában, csak utalásokkal; sőt, felróhatja még bűnként is az egyháznak, hogy merészelte a maga hitét ily rövid és világos tételben, végeredményben három névként kimondani.

Ám ezzel az erővel nyugodtan nézhetjük a dolgot pozitív elfogultsággal, örömmel és végtelen hálával is – hogy az egyháznak, minden kétségen felül álló „lelki édesanyánknak”, aki által kétezer éve hitünket kapjuk Istentől, s ahová nagyon szeretünk tartozni – igen, a keresztyén egyháznak sikerült megtalálnia a Biblia ezerötszáz oldalából az érvényes, közös pontot, amit valamennyi felekezetében hisz és vall. Ez pedig maga a Szentháromság Isten, aki egyszerre örök és teremtő Atya, aki nélkül nincs anyagi Világegyetem, mert semmiből nem lesz semmi. De megváltó áldozatát Krisztusban az egész emberiségért meghozott Fiú is, aki asszonytól született, mint mi valamennyien, viszont tökéletességre jutva fölmutatta a világnak a végső szeretet mértékét. És megszentelő,  „mindenre elégséges erőt”  adó Lélek is  (Fil 4,13), aki eljön azokhoz, akik őt igaz szívvel hívják, s elhozza számukra Isten és ember, vagyis az Atya és a Fiú titkát.  Így, ebben a hármasságban rendíthetetlen fundamentuma ő hitünknek!

Miért mondhatjuk, hogy mindez univerzális igazság, vagyis valamennyi népre és nemzetre egyformán érvényes, üdvözítő tudás? Mert az egyetlen vallás, mely a mindenkor és jelenleg is gyűlölködő, gyilkos és hazug embervilág rendeltetésszerű, teljes és szakrális egységét, az „egyetemes egyházat”  hiszi, s a hozzá vezető utat is megmutatja a szeretetben.

Akik olvassák e honlapot tudják, milyen sokra tartom Goethe költészetét, egész munkásságát, egyetemes gondolkodását. De titkárával, Eckermann-nal késő öregségében beszélgetve egyszer megnyilatkozott egyház-idegenségéről, s azt így indokolta:  „El akarták velem hitetni, hogy a három az egy, az egy pedig három!”  Vagyis ifjú titánként nem találta elég racionálisnak azt, ami valóban metafizikai és transzcendens…  Senkit sem szabad egyéni adottságaiból kiszakítva, steril egymagában szemlélni: a nagy német költő legfogékonyabb éveiben a Strassbourg-i egyetemen tanult jogot, ahol a francia szellem és költészet kristályos igazság-keresését, hallatlanul gazdag voltát és őszinteségét csodálta (a jog kevéssé érdekelte), ugyanakkor tanúja volt a földi egyházi apparátus megannyi visszaélésének és történelmi bűnének. S bár a francia forradalomtól semmi jót nem várt, mert a káoszt utálta és a vérontást elemi bűnként elítélte, látta benne a kalandorok őrületes terrorjának lehetőségét, ami be is következett, de – vallási-hitbeli tekintetben őt magát inkább egy sérült lelkű emberként kell értelmeznünk.

Egyrészt negatív tapasztalatokat szerzett a német pietizmus ízlésbeli túlzásairól – ez őt, mint magas igényű szellemi embert, költőt taszította. Látta ugyanakkor a kibontakozó európai kartéziánus (Descartes-i) természettudományok kétségbevonhatatlan, bár csupán köznapi szintű, vagyis nem-szellemi eredményeit, ő maga is kutatta-művelte azokat, valamint egyetértett a felvilágosodásnak a zsarnokságot megdönteni óhajtó szabadság-eszményével. Legvégül pedig önnön zsenijétől elragadtatva elég nagynak vélte magát ahhoz, hogy a keresztyén hit tanait pusztán e földi, emberi alkotásnak ítélje, s  „fölvilágosult emberként” személyesen föléje helyezkedjék. Ez mind a korszellem, azon belül is a meglehetősen lapos, polgári racionalitás hatása volt az egyébként hallatlanul magas, valóban legtárgyilagosabb ítéletre és legtisztább költészetre egyszerre törekvő gondolkodásában, mely minden személyes nagysága ellenére őt sem hagyta érintetlenül. Ha azonban valaki csak egyszer is végigolvassa fő művét, sajnos, kevesen teszik – az megrendülten találkozik a befejező résszel, ahol a bűnös Faust-ot, vagyis magát Goethe-t, s képében az európai embert – mégiscsak a megfoghatatlan irgalom viszi fölfelé, az üdvösség irányába…! Mahler, aki felnőttként keresztelkedett meg, fölfogta a dolog jelentőségét, s a VIII., ún. „Ezrek Szimfóniájában” egy hatalmas, Kyrie Eleison kórusfúga után éppen ezt a záró szövegrészt szólaltatja meg a Faust II-ből, éspedig olyas drámai kórus és énekhangokon, mint J.S.Bach is tette legnagyobb műveiben, a passiókban.

Igehirdetésünk nem emeli magát ezzel Goethe fölé, hisz ő valóban a valaha volt legnagyobb költők egyike, nagyszerű idézeteit öröm csupán föllelni is, hát még műveikbe ágyazottan, valódi és teljes összefüggésükben megérteni – de mi a keresztyén Szentháromság-hitet nem emberi alkotásnak, hanem a valóság legfontosabb szerkezeti pillérének véljük: áldozat nélkül nem lehet emberi életet élni! A világ középpontja és tengelye a szeretet – Dante is ide érkezik a Paradicsom-i színben. Közösséget építeni  még családban sem lehet nélküle, nem hogy nemzetek, vallások, esetleg civilizációk közti megértést, vagy éppen a Schiller-i  „Milliók, ti kart a karba / gyúljon csók az ajkakon / túl a csillagsátoron / él mindnyájunk Édesatyja!”  nagy, emberi testvériségét, az „egyetemes egyházat”…!

Miért? Mert az Egy nem a legkisebb, hanem legnagyobb szám: ami ugyanis valóban fontos, abból számunkra csupán egyetlen van. Édesanyánk, hazánk, hivatásunk – s életünkből és halálunkból is ugyan, hány lenne…?  Idős, régóta beteg ismerősünk távozott a minap a földi világból, mégis úgy szólt a hír, mint a puskalövés: Meghalt...! S amikor évek sora után, talán sok várakozásra mégis csak érkezik egy élő, egészséges gyermek, vörösen és ráncosan ugyan, de édesanyjának gyönyörűen, mert az övé – akkor tudjuk igazán, hogy ő valóban  „milliók közt egyetlen egy…”  (Kosztolányi)

Kizárólag viszont egyedül Isten az, aki tökéletesen egységes önmagával.  Az egység csak őbenne örök. Máshol hamar felbomlik – ld. a vidáman játszó kisgyermekeket, akikből meghasonlott, újabban zsilettel karjukat vagdaló, tetovált kamasz, később pedig melankolikus vagy éppen depressziós vezeklő felnőtt, esetleg fogát csikorgató öreg lesz…

A világ ambivalens: hol ilyen, hol olyan, az ember pedig, sőt mi magunk is folyton változunk, ó, mennyiszer – ám örök Atyánkban nincsen meghasonlás. Ő jó, igaz és irgalmas: „…benne nincs változás vagy változásnak árnyéka.”  (Jak 1,17)  Nem hagyja a bűnt büntetlenül, de egyedül az ő titka, kit mikor és hogyan ítél. Ezért mondjuk hitvallásunknak már első szavaival: „Hiszek az egy Istenben…”  A Kettő pedig nem más, mint a megnyilvánult Egy. Ezért a Biblia fő témája is a Fiúság: mit jelent Isten gyermekének, „fiának”, sőt, népének lenni…! Az Ószövetség ezt a dolgot a történeti kiindulások, vagyis a földi atyák kapcsán kizárólag vérségileg értette, s a zsidó vallás valóban páratlan forrása az európai civilizációnak – éspedig a görög filozófia, a római jog, valamint a német munkaszeretet mellett – ám legmagasabb pontjain maga is univerzális, amikor Isten királyi uralmának dolgát már valamennyi népre (góim) kiterjesztve szemléli. (Jer 9,24-25 Ézs 49,6)  Szentélye nem egyetlen etnikumé, hanem „imádság háza minden nép számára!”  (Ézs 56,7  Márk 11,17)

A Jézus-eseményben teljes mélységében és véglegesen feltárul, milyen az ézsaiási „Ebed Jahve”, az Úr Szolgája – áldozatot hoz elevenekért és holtakért, annyira átadja magát az isteni irgalomnak!  (Ézs 42,1-25) A Szentlélek pedig mindkettőtől származik, s ez a három – egy! Ő, a Szentháromság az az életnél nagyobb hatalom, aki az egész emberiség egységét akarja, s azt folyamatosan munkálja is, mégpedig éppen az Ebed-Jahve logosz-Krisztus, a teremtő szó, az Ige révén. A Három az egységre jutott Egy és Kettő – s itt már abba is hagyhatjuk aritmológiai kitekintésünket, lévén az eddigiek elegendők a racionalitás fölötti racionalitás megragadásához minden igaz kereső számára. (Az aritmetika a számok mennyiségi törvényeivel foglalkozik, az aritmológia pedig a számok jelentésével, minőségével.)

Lehet-e az életnél nagyobb Isten dolgairól paradoxonok nélkül beszélni? Semmiképpen. Emberi értelmünket mégsem felszámolni, hanem fölemelni kell, éspedig pontosan a szentséges Háromsághoz – mert ő az egyetlen, aki az embervilág elidegenedett, gyűlölködő és gyilkos sokféleségében szeretetet, harmóniát és békességet tud teremteni – mikor megmutatja nekünk, hogy az asszonytól született „emberfia” helye nem máshol, mint éppenséggel Isten jobbján van – ami a teljes körű végrehajtó hatalom jelképe..! Az ember annyiban szabad, amennyiben Isten gyermeke, egyébként csak önkényes.

Részünkről ezért az „Isten-ügy” nem csupán emberi értelmünk magától értetődő, alázatos zászlóhajtása az Egy, vagyis az örök és igaz Isten előtt, hanem az ő teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből való szeretete  (5Móz 6,4-9), sőt, minden erőnkkel való keresése is! Amit Spinoza mond, hogy aritmológiai tekintetben az Egy, valamint a Semmi és Minden  lényegében ugyanazok, nagyvonalú és lenyűgöző állítás – ám mi ezt messze rajtunk fölötti, félreérthető, ezért nekünk meg nem engedett bölcseleti okoskodásnak véljük. „A Szentírás Istene nem a filozófusok, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istene”  (Pascal) – akit Megváltó Jézusunk nevezett először bensőségesen, személyes szóval „Atyának” a választott nép köréből. A kimondhatatlan nevű örök Teremtő, a Nem-lét, valamint a határtalan Univerzum számunkra pedig mindenkor megkülönböztetendő, diszkrét valóságok maradnak.

Mai Zsoltárunk, amely Luther-t is imára indította, hisz ennek parafrázisául született nevezetes  „Erős vár a mi Istenünk”  éneke – tizenkétszer beszél róla. Jelenlegi magyar fordításunkban hétszer Isten-nek nevezi (ebből kétszer „Jákob Istenének”), négyszer Úr-nak (ebből kétszer a „Seregek Urának”), s egyszer a Magasságosnak.  Ez a többszólamúság azonban mind az Egy-ről, az Atyáról szól – amint a Három is az Egyről, s az Egy a Háromról. Hegel próbálkozott a maga tézis-antitézis-szintézis elméletével ebből megragadni valamit, ám a bibliai távlatokhoz képest tőle is csak sápadt és absztrakt professzor-filozofálásra futotta. Ne becsüljük le, hisz Madách is alkalmazza teóriáját a Tragédia egymást követő történelmi színei tematikájában – ám a Szentháromság titka számunkra a világító  „szép fényes nap” – aki az életet előhozza a hideg anyagból, az organikus szervezetet az egy szál protonból és elektronból, az embert pedig az állatból – s nekünk ő minden erő és rend ősforrása itt, ahol földi bioszféránkban és emberi nooszféránkban élhetünk! (Teilhard de Chardin)  Jézus személye pedig páratlan – ő valóban „Egyszülött” a világ történelmében – aki egyedül méltó arra, hogy időszámításunkat is hozzá igazítsuk.

A 46. Zsoltár az Izrael honfoglalása előtti, kánaáni időkből származó Sion-tradícióból ered, ami a már akkor is ott lévő „szent várost”  dicsőíti, ahol a Magasságos Istent imádták!  E tényt epikusan Melkisédek pap és Ábrahám találkozása ábrázolja ki (1Móz 14,18-20), valamint a 29. Zsoltár tartalmának a Ras-Shamra-i leletekben, ugariti nyelven megtalált, legkevesebb két évszázaddal honfoglalása előtti időkből való kánaáni verziója erősít.

Ha most mindezek alapján az etikumhoz érkezünk, először is azt kell lássuk, hogy az ember földi élete ennek a paradicsomi időkben elveszett Egy-nek a kereséséből, valamint az újraegyesülésre való készülődésből áll. Tartozhatunk bármely egyházhoz, valláshoz vagy felekezethez, a szívünkbe írt parancs egyszerűen így szól. Kényelmetlen dolog szétszórtnak lenni, idegesen szaladgálni, mint pók a falon – de még kényelmetlenebb elszigetelődni, és dühösen gyűlölni mindent és mindenkit. A legszentebb Háromság, mely természetesen egység – arra tanít, hogy egyén és összetartozás örök és isteni rend. Egyik sem sérülhet a másik kárára, s mindkettőnek teljes és hiánytalan önmagának lehet, sőt kell lennie. Ez az emberi valóság legszebb, és legösszetettebb feladata. Ki-ki vessen számot, melyiket engedte elkorcsosulni önmagában, melyikben vannak restanciái – és lásson hozzá a dolgokat rendbe hozni.

Ez olyan alapvető emberi kötelesség, hogy aki még csak nem is tud róla, annak ideje felébredni. Ezért jöttek a próféták, ezért írtak az evangélisták és az apostolok, s ezért olvassuk mi e pillanatban ezt az igehirdetést: mert szeretnénk igazán és valósággal fölébredni. Megszabadulni a káprázatoktól, a magunknak mondott hazugságoktól, elhagyni ripőkség-szintű szerepeinket, s végre igazi mivoltunkat, Isten-gyermekségünket megvalósítani.  „Jöjjetek, és lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön!”  (Zsolt 46,9)

Ha ez a cél már egyértelmű, akkor hozzáfoghatunk a kivitelezéshez. Senkinek sem könnyű, mert lépéseket kell tenni, munkát kell végezni. Éspedig a sajátunkat, amire Teremtőnk alkotott. Nincs két egyforma ujjlenyomat, s nincs két egyforma élet vagy élethelyzet sem. Ki az én felebarátom, kérdezi a gazdag ifjú – akit  „szeretnem”  kellene…? (Luk 10,29)  Az az  ember, aki utadba esik, vérbe fagyott testét úgy kell átlépned, ha cserben akarod hagyni – válaszolja Jézus…  Vagyis nem kell nagyon keresni. Család, munka, barátok, testvérek, hivatás, talán város és nemzet java is, a legnagyobbaknál pedig az egész emberiség. Ezen nincs sokat magyarázni. Tedd a dolgodat, mégpedig szívvel és odaadással.

.

„Wer immer strebend sich bemüht,

den können wir erlösen…”

. 

Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet – fordítja az arkangyali szót Kálnoky László. Másképpen, bár ugyanattól a szerzőtől s ugyanabban a műben:

. 

„Szigorú rend, vasszorgalom

harcolja ki diadalom…”

.

Amikor egy nép csak időlegesen is meg tudja teremteni a szociális egységét, vagyis csoportjai egymás iránti türelmét és kölcsönös elviselését, sőt a különböző érdekek és rétegek hasznos, észszerű együttműködését, vagyis létrehozza a kiszorítás helyett a kiegészítést, akkor nagy dolgokra képes. Megbecsüli szellemi embereit, tanul tőlük, hozzájuk igazodnak még politikusai is. Ezért a nép tagjainak egymás ellen való hergelése az egyik legnagyobb, generációkra kiható bűn, aminek sebei igen lassan gyógyulnak. A jó politikus még azokkal a nemzetekkel is megpróbál békülni, amelyektől országának súlyos, történelmi sebei vannak. Nem kell gyűlölni a lépcsőházban lakókat, sem pedig a kerítés-szomszédokat! Ehhez persze megértő alkalmazkodás, sőt, ajándékozó, kezdeményező, szinte baráti megértés szükségeltetik. Olyasmi, amely senkit nem akar kiiktatni, de még gyűlölni sem.  „Szeressétek ellenségeiteket” – mondotta a világ Megváltója… Legfeljebb kikerüli, füle mellett sértéseit elengedi – de nem áll vele gyűlölködő állóháborúban, nem akar rajta bosszút állni saját megoldatlanságait leplezendő. Békülékeny, noha az igazságból egy jottát sem enged – s feltétlenül empatikus érzékenységet tanúsít minden valós szenvedés iránt.

Így érti Bibliánk azt is, hogy a szent város bevehetetlen, „erős vár” – de csak és kizárólag addig, ameddig az Úr ott valóban jelen lehet…! Amint az ott élők istentelensége és vétkei miatt közülük el kell távozzon, még rosszabb lesz a sorsa, mint egyéb városoknak. Ez az összefüggés érvényes a családi életre, a gyülekezetre, és minden emberi közösségre. Viszont az Úr jelenléte olyan, mint a friss forrásvíz a Közel-Kelet-i forróságban: ezért a Paradicsomban, az ember eredeti helyén (!) is folyóvizek említése történik  (1Móz 2,10-15), és Ezékiel látomásában is víz fakad az újjáépülő templomból, ami egyre csak mélyül, s végül  „meggyógyítja”  még a Holt tenger sós vizét is..!  (Ez 47,1-8)

Hát ezért kell „elcsendesülni” Szentháromság vasárnapján, hogy megtudhassuk, milyen Úr is a mi Istenünk. Hogyan számít ránk, mit vár tőlünk, és hogyan készített nekünk helyet maga mellett.  (Ján 14,1-3) Jézus elment őhozzá, hogy nekünk ott, az Atyánál helyet készítsen. Pál szerint a keresztyén már ott is ül, oda van ültetve – pedig előzőleg lelki halott volt…!  (Ef 2,5-6)

Mindezeket vegyük szívünkre, és nem leszünk sem idegesek, sem türelmetlenek, gyűlölködők pedig végképp nem. Szeretni fogjuk az életet, egymást, sőt még azokat is, akiket nagyon nehéz szeretni. És megízleljük az életnek ama kristálytiszta friss vizét, ami a szentélyből, vagyis az Úr jelenlétéből fakad. Így is legyen. Ámen.

.

Fohász

Urunk, a te titkaid magasabbak értelmünknél. Légy áldott, hogy ami üdvösségünkhöz szükséges, azt érthetően és világosan kijelentetted számunkra szent igédben. Add, hogy ennek ismeretében és gyakorlásában napról-napra jobban elmélyülhessünk! Ámen.