Le lehet késni az igaz életről. Mikor már a gazda felkél és bezárja az ajtót, s  kezdetek kívül állni és az ajtót zörgetni, mondván: Uram! Uram! nyisd ki számunkra – de ő ezt feleli nektek: Nem tudom honnét valók vagytok, ti bűnözők…! – erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. június 14.

Júdás levele

.

Lekció: Júd 1-25

Textus: Júd 2

„Irgalom, szeretet és békesség adassék nektek bőségesen…”

.

Igehirdetés

Aki nem ismeri eléggé a Bibliát, valami modern filmcímnek is gondolhatná a „Júdás levelét” – ám nem erről van szó. A Szentírás, azon belül is az Újszövetség egyik legrövidebb könyve – mégis, szinte minden benne van, amiről ez a könyv ezerötszáz oldalon szól. Mindjárt a szerző nevénél meg kell azonban állnunk, hisz a magyar „Júdás” szó leginkább az áruló tanítványt jelöli, aki harminc ezüstpénzért föladta mesterét, Jézust – az őt halálra keresőknek… Valójában egy gyakori bibliai férfinév, melyen először a Jákob tizenkét fia egyikét hívták, s akiről leszármazottai a „Judah törzse” nevet kapták. A szó végi sémi „h” olyan torokhangként szólt, mint amikor mi folyadékkal gargarizálunk, s amely hangzó a mai magyar nyelvünkben ismeretlen. Újszövetség-fordításainkban ebből lett a név végén az „s” hangzó – vagyis keletkezett a Júdás név.

Az evangélium Jézus családjában négy további fiútestvért említ: Jakabot, Józsefet, Simont és Júdát (Mát 13,55), s a mi levelünk első versszakában a szerző pontosan a jeruzsálemi gyülekezetben nagy tekintélyű „Úr-testvére Jakab” fivéreként mutatkozik be. Ez utalhat a Jézussal való konkrét családi rokonságra, ám lehet az ókorban használatos tiszteletadás „hommage á…”  formulája is. Nem lényeges igazán, melyikkel állunk szemben, mert a levél tartalma számít, ami viszont  nagyon is egyértelmű.

A Júda név héberül dicséretet, hálaadást, magasztalást jelent. Jákob első felesége, Lea negyedik fia születésekor szólt így: „Ezúttal hálát adok az Úrnak.”  (1Móz 29,35)  E fiú volt az, aki később kész volt féltestvére, Benjámin helyett rabszolgaként örökre Egyiptomban maradni, csakhogy az öreg édesapjuk által nagyon szeretett fiú hazatérhessen annak vigasztalásul – ilyen módon vált Jézus megváltó önfeláldozásának egyik legszebb ószövetségi előképévé. A megváltó vagy „kiváltó” szó akkoriban még a legközelebbi rokont jelölte, aki a bajba jutott, eladósodott rokonának minden tőle telhető segítséget meg kellett adjon, annak halála esetén még özvegyét is feleségül kellett vennie, hogy testvére családja ki ne haljon. A népen belüli (!) szolidaritás erkölcsi kötelessége hatalmas összetartó erőnek bizonyult a későbbiekben, de ez a nem-zsidók iránt nem volt előírva – pl. a kamatszedés tilalma is csak a nép tagjaival kapcsolatban volt egyértelmű – igaz, még azt sem mindig tartották meg. A válogatás nélküli, egész emberiségre vonatkozó emberszeretetet csupán Jézus jötte alapozta meg – de azt egy idő után Izrael többsége egy másik vallásnak tekintette, és tekinti ma is.

A Júda neve alatt a Kr. u. 1. század végén megjelent körlevél, vagyis jelen lekciónk keresztyén olvasói akkoriban pontosan tudták ezt, ezért, s „az Úr testvére” minőségében írottaknak különösen is nagy ereje lehetett. Maga a levél a mai egyházi gyakorlatban, talán rövidsége miatt, ritkán kerül magyarázatra, sőt idézésre is – ezúttal viszont szakítunk ezzel a hagyománnyal.

Alaphangja az intés: „Küzdjetek meg a hitért!” (Jud 3) A keresztyén életben ugyanis a megragadott szív lelkesültsége után szinte törvényszerűen jön az ellaposodás – amikor a Krisztusban való hit megrendítő újdonságát színtelenebb hétköznapok követik. Valódi lelki élmények hiányában viszont hamar ott a megszokottság, mikor föl sem tűnik már, belső emberünkben hova jutottunk – s a Kísértő jól tudja ezt. Ott áll lesben, hogy a hiúság, a sértődékenység, esetleg akár a bosszúállás útjára tereljen, amennyiben nincsenek érdemi tartalékaink, vagy működő, éltető lelki forrásaink. A negatív érzések pedig, friss manna hiányában, el is hatalmasodnak a gyanútlan lelkeken, s előbb-utóbb újra uralkodni kezdenek, szavakká és cselekedetté alakulnak – egyebek közt hát ezért fontos a Júdás levelét is olvasni!

Lélektanilag ugyanis pontosan a szellemi vákuum szippantja be előbb a testi érzetek, majd akár az egészen destruktív kapcsolati szenvedélyek, és végül az anyag-függőségek iszonyatos borzalmait. A levél nem kertel: Sodoma és Gomora kicsapongásait idézve fölemlíti az „idegen test utáni vágyakozást”  (1Móz 19,4-5), vagyis a szeretet és felelősségvállalás nélküli, pusztán testi szexualitást, ami méltatlan az emberhez. Miért az? Mert abban a pszichiátriából ismert „hasítás” áll, éspedig láthatatlanul – a parancsnoki hídon. Mintha a másik ember lénye összesen egy kívánatos testrész, vagy egy elérendő aktus lenne, ha a szokásos férfi-szempontot tekintjük – vagy pedig csupán az illető társadalmi pozíciója és anyagi lehetőségei léteznének, lévén női oldalról ezek a leggyakoribb „hasítások.”

Pedig mindenkinek vannak gyermekkori emlékei és élet-álmai, rokonai („pereputtya”), valamint barátai, jobb és rosszabb tulajdonságai, egyedül rá jellemző félelmei, talán fóbiái és szinte áthághatatlan tabui is – egyszóval az élete, a világa – amik nélkül ő tulajdonképpen nem is önmaga. Ezt veszi semmibe a „valami más”, Júdás levelének kifejezésével élve az idegen test utáni vágyakozás, amit a vagyonok gyűjtésére is alkalmas prostitúció és a ma „felnőtt filmesnek”  titulált (pontosabban: eufémizált)  pornográfia-ipar szolgál ki. A téma említése Júdás levelében azonban csupán tipológiai, vagyis bármi más is lehet ilyen agresszíven lehúzó erő: a fogyasztás vásárlási kultusza („a szomszédnak már van”), a társasági életben a pletyka, vagyis a jelen nem lévők „újdonság-mondásnak” számító, gátlástalan kibeszélése, aztán, főleg nyugdíjas korban a hipochondria és az operáltatási kényszer, vagy a közéleti elköteleződés élet-halál témává emelése – valójában mind-mind életpótlékok, amiket a tétlen feladat-nélküliség vákuuma szippant be a mindennapokba – a többi hasonló, könnyen szurrogátummá váló dolgot most nem is említve.

A „munkaterápia” az, ami ilyesmik esetén első körben alkalmazandó – vagyis az állapotbeli kötelességeink, és persze képességeink mértéke szerint adott tennivalóink tisztes, sőt ambiciózus ellátása. Magunkra mért próbák nélkül előbb jön az eltunyulás, majd az üresség és végül a pótszerek és függések (dependenciák) „örök tüze”… Júdás levele azonban még a fizikai önfegyelem, vagyis a munkaterápia nagyon hasznos világánál is tovább segíti az olvasót.

Azt hangsúlyozza, hogy a belső, lelki valóság tematizálása egyéni erkölcseink tengely-kérdése. A gondolatok, vagyis a „logosz” területe ugyanis nem „toll a kalapunk mellett”, ami vagy van, vagy nincs, megteszik helyette az esti sorozatok is; esetleg mi éppenséggel „tartjuk a vallásunkat, vagy nem” – hanem a lényegi, mindennél előbbre való emberi tennivaló! Keresni az igazságot, annak parányi morzsáját is „mantrázni”, ha kell, hogy el ne szálljon a semmibe: más szóvak a lelki-szellemi program folyamatos, állandó hozzáigazítása az égi hanghoz – az igéhez!

Jézus a testté lett Ige  (Ján 1,14) – ezért mi rá figyelve, őt követve jutunk önmagunk örökkévaló hányadához. Ez az, amit üdvösségnek, a Biblia eredeti szavával „megmenekülésnek” lehet hívni, hisz továbbvisz még a testi halandóság e földi, valóban drámai végszavánál is. Hová? Egészen mennyei Atyánk világokat teremtő szeretetéig: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van: ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek számotokra. És ha elmentem és helyet készítettem, magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hova megyek tudjátok, az utat is tudjátok. Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”  (Ján 14,1-6)

Erre a Jézus által kinyújtott mennyei kézre Júdás levele evidenciaként utal, amikor „közös üdvösségünkről” (megmenekvésünkről) beszél, s intésében párhuzamként felidézi a megszabadult nép egykor Egyiptomba való, hitetlen visszavágyakozását, s annak a nemzedéknek „az ítélet nagy napjára örökkévaló bilincsekben és sötétségben fogvatartottak”  módján történt könyörtelen pusztulását is.  (Jud 5-6)

Nem lenne jó, ha ez rólunk is mind elmondható lenne! Ilyenek a levél szerint a gyülekezetekbe furakodott hamis atyafiak, akik „szennyfoltok szeretetvendégségeiteken, szél sodorta, esőt nem hozó fellegek és ősz végi, gyümölcstelen fák, melyek gyökerestől kiszakítva kétszer halnak majd meg.”  (Jud 12)  Ha mindez nem volna elég súlyos, szóvá teszi azt is, hogy némelyek Isten türelmét kicsapongásra használják, s a vágyakozás „örök tüzének” folyamatos büntetését szenvedik. Olyanok, mint a „megvadult tenger hullámhabjai” – mivel a pillanatnyi örömök emberei, s mint „a vándorló bolygó csillagok, mikre az örök sötétség homálya vár.” Az istentelenek továbbá „zúgolódók, sorsuk ellen lázadók, és haszonlesésből embereket dicsőítenek…”  (Jud 16)

Mit szegez szembe ezekkel a levél? Egészen gyakorlati dolgokat, mégpedig a hellenista mediterráneumban akkor már közkeletű test-lélek-szellem emberfelfogás mintázata szerint, mely az Újszövetség számára is magától értetődő kiindulás. Modern szavakkal szólva: „A test a lélek bázisa, de a lélek a test morálja. A lélek a szellem bázisa, de a szellem a lélek morálja.”  (Hamvas B.)  E faktorok közül a mindennapokban hol az egyik, hol pedig a másik győz – ám feltétlenül közlekednek egymással kedély és testi cselekvés. „Ha nincs kedvem, nem teszem” halljuk, s talán mondjuk is naponta – ám olykor közbeszól még egy harmadik is, éspedig a gondolat, azaz a szellem világa. Az már nem csupán egyéni testi fáradtságról, vagy jó és rosszkedvről, kívánásról és undorról, esetleg „szeretem”-ről vagy „nem-szeretem”-ről tud, mint a lélek – hanem törvényekről, igazságokról és kötelességekről is, hiszen „a lélek a szellem bázisa, de a szellem a lélek morálja.”

A gondolat az egyetlen, ami képes megharcolni még az érzésekkel is. A szellem terrorja ugyan nem kívánatos, mert az már ideológia, esetleg éppen egy romboló hazugság-rendszer tombolása, láttunk ilyet világ-méretekben is, mégpedig különböző színekben – ha viszont a gondolat mindenestől a kedély, vagyis az emóciók hatalma alá kerül, az nem csupán szubjektivizmushoz, hanem igazságtalansághoz is vezet, rosszabb esetben pedig társadalmi önkényt, fanatizmust eredményez – pl. az „ellenfél magától értetődő gyűlölete”  (esetleg kiiktatása)  sötét programja mentén…!

Testnek, léleknek és szellemnek ugyanis nem csupán egymással kell kiegyensúlyozottan együttműködnie, hanem – föntről lefelé hatva, mintegy az ég és a föld, a fénylő nap és a hullámzó tenger s a termékeny föld gyönyörű egységének jegyében is. Ez még a természet bonyolult, csodálatos rendszerénél is több, amennyiben az adott natura (a „van”) fölött még a kultúra, az emberi képességek szépet, jót és igazat kibontakoztató többletével is számol:

.

„…a két arc: az Igaz és a Van

összefordul mámorosan,

mint a nap meg a tenger

nézi egymást ragyogó szerelemmel.”

                                                      (Weöres S.: Harmadik szimfónia)

.

Ilyen a bibliai hit számára az ige fensőbbsége minden emberi értelemmel szemben, amit azonban a cselekvés szintjén a történelemben egyetlen „emberfia” valósított meg maradéktalanul – éspedig minden következményével együtt: Krisztus. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.”  (Luk 22,42) Az ő személye számunkra az Univerzum valódi középpontja, akiben az örök Szeretet  (Dante, III.)  teljes mivoltában egyszer s mindenkorra felfénylett. Mi őt szakadatlan keresve, rá hangolódva, hangját hallva és komolyan véve tudjuk csak újrarendezni kuszált útjaink: kétségeink közt is egyedül az ő szava vigasztal és éltet, mégpedig immár – az örök életre…! Igyekezeteink is, egy nagyobb összefüggésben, tőle valók: „Az aszkézis nem arra való, hogy az élet örömét elvegye, hanem arra, hogy átemelje abba a körbe, ahol az életnél nagyobb hatalom fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud.”  (H.B, ld. in: Igh. 2007. jan.7.)  Jézus számára ez az engedelmesség olyan volt, mint a mindennapi kenyér: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.”  (Ján 4,34)

Aki ővele, az immár Feltámadottal együtt ezen az úton jár, az még a legsúlyosabb teher, az ítélet súlya alól is fölszabadul. Pedig annak sötét árnyéka ott lebeg jók és gonoszak, igazak és hamisak lelke felett egyaránt. A levél szerint: „…ezekről is prófétált Énok, aki Ádámtól fogva a hetedik volt, amikor így szólt: Íme, eljött az Úr milliónyi szent seregeivel, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, és minden káromló szóért, amit istentelen bűnösökként ellene szóltak.”  (Jud 14-15)  A görög eredetiben itt szereplő „Isten-telen” kifejezés (aszebeia) kegyelet és áhítat-nélküli cinizmust, lelki vallástalanságot jelent. Ha pedig a szót jelen magyar fordítása értelmében vesszük, abban az esetben aligha akad egy is az emberek közt, aki e tekintetben magát makulátlannak tekinthetné: nagyon is a „magunk nevében”, vagyis „istentelenül” járunk úgy érzelmeinkkel, mint gondolatainkkal együtt..! Ezért szükséges naponta az ige kontrollja – mely igazán és komolyan meg is mutat mindenkit önmagának. Tükör, ahogy Kálvin nevezi a Szentírásnak ezt a munkáját – csak legyen ám, aki bele is néz!

Annál is inkább, mert ha valaki valóban megteszi, s tényleg hozzáfog megjobbítani útjait, akkor előbb-utóbb eljönnek számára a „felüdülés napjai” is, ám csakis ezen az úton: „Bánjátok meg azért, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek – s így eljöjjenek a felüdülés idői az Úrnak színétől!”  (Csel 3,19)  Csupán az el nem ismert, meg nem bánt és el nem hagyott bűnre nincs bocsánat, hanem „az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket.”  (Zsid 10,27) 

Máig emlékszem egy tokiói beszélgetésre egy fiatal japán egyetemista leánnyal, aki önnön bevallása szerint a saját vallásáról sem tudott túl sokat, csupán a mi kérésünkre keresett egy igazi shintóista istentiszteletet, hogy lássuk, milyen az – s ő maga is életében először volt ilyesmin! (Egyetlen szó sem hangzott el, liturgia nem volt, a díszbe öltözött pap körül szabályos négyzetben egy teljes órát szótlanul hallgattak lótuszülésben meditálva, majd csöngőszóra hazamentek.) Amikor viszont ismerősünket a japán maffia, a jakuza dolgai felől kérdeztük, akkor azért a fejéhez kapott, és szörnyülködve mondta: „Borzasztó dolguk lesz a következő életükben…!”  Mai magyarra fordítva szavait akár így is érthetjük: minden gonosztettnek megvan a maga súlyos következménye. S bár magam nem szeretem a bűnügyi beszámolókat, az egymást paranoid módon kiirtó maffiózók élettörténete fényesen (?), inkább véresen igazolja a leány – saját hagyományán alapuló – gondolatmenetét…   Mert az ítéletet éppen azok nem tudják elkerülni, akik szeretnék „kicselezni”, s a maguk útját járva, mások nélkül, vagy éppen azok kárára kívánják önmagukat boldogítani. Az örök törvény: szeretni Istent teljes szívünkből, s úgy szeretni embertársainkat is, mint magunkat – vagyis amit magunknak nem akarnánk, azt másokkal se tegyük. A helyes élet ilyen egyszerű.

Elérkezünk azonban a levél legpozitívabb üzenetéhez is: „Irgalom, szeretet és békesség adassék nektek bőségesen.”  Innen indul, s ide is érkezik a szerző, Júdás – „nem az Iskariótész”  (Ján 14,22) – mert minden emberi tévelygést és vargabetűt meghalad és fölülmúl az érthetetlen isteni irgalom. Nem cinkosa a bűnnek, arról szó sincs – de egy ideig vár és nézi, mire megyünk őnélküle. Ad jeleket, üzen, sőt szólongat egy darabig, amíg az ajtó végül be nem zárul. Mert az is eljöhet. ”Mikor már a gazda felkél és bezárja az ajtót, s ti kezdtek kívül állni és az ajtót zörgetni, mondván: Uram! Uram! nyisd meg számunkra – és ő ezt feleli nektek: Nem tudom honnét valók vagytok, ti bűnözők!”  (Luk 13,24-30)  Pedig mi veled együtt ettünk, a mi utcáinkon tanítottál – érvelnek azok. Az ajtók azonban már bezárattak, ami a régi Keleten a házakban erős kötelékekkel bekötözést jelentett, amiket leghamarabb másnap reggel, csak világosnál oldottak ki újra…

Amint láttuk, Júdás levelének alaphangja ez az intés: „Küzdjetek meg a hitért!”  (Jud 3)  Aki karosszékben ül és élvezi az életet, jól teszi – csak le ne maradjon a lényegről nagy kényelmében! Mert az igazak éhezik és szomjúhozzák az igazságot, sírnak bűneiken, amíg szívük nem egészen tiszta, és ha kell, háborúságot is szenvednek Isten „országáért”, vagyis királyi uralmáért. (Mát 5,3-10)  Ennek az ügynek küzdelmeiről, nehézségeiről és jó kimeneteléről szól Júdás levele. Boldog, vagyis áldott, aki magára ismer csak egy szavában is, és hozzáigazítja életét! Az „istentelenség” értelméhez is közelebb jutottunk: áhítat és kegyelet (!) nélküli, orcapirító szenvtelenséggel nézni az életet – csupán testi és anyagi lehetőségeket látva annak minden porcikájában. A záró konklúzió mégis reményteli, és minden küzdő igazra érvényes:  „Annak pedig, aki megőrizhet titeket botlástól, és dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben, ujjongó örömmel mondjátok, az egyedül üdvözítő Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által: dicsőség, fenség, erő és hatalom, öröktől fogva, most és mindörökké…!  Ámen.”  (Jud 24-25)