Egy hónapon belül a második tizenéves halt meg úgy a közelben, hogy fülhallgatóval fején gyalogolva nyomkodta mobilját, s mozgó HÉV elé lépett, mely nem tudott már lefékezni. Mit gondoljunk hívő szemmel a dologról – erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. június 21.

Bálvány-e ma a mobil?

.

Lekció: Zsolt 115,1-18

Textus: Zsolt 115,12-18

.

„…Gondol ránk az Úr, meg fog áldani,

Megáldja Izrael házát,

megáldja Áron házát!

Megáldja azokat, akik félik az Urat,

a kicsinyeket a nagyokkal együtt.

.

Szaporítson meg titeket az Úr,

titeket és fiaitokat!

Áldjon meg titeket az Úr,

aki az eget és a földet alkotta!

.

Az egek az Úr egei,

de a földet az embereknek adta.

Nem a halottak dicsérik az Urat,

nem azok, akik a csend honába tértek,

hanem mi, mi áldjuk az Urat,

most és mindörökké. Dicsérjétek az Urat!”

.

Igehirdetés

Egy hónapon belül a második tizenéves halt meg úgy a közelben, hogy fülhallgatóval fején gyalogolva nyomkodta mobilját, s mozgó HÉV elé lépett, mely nem tudott már lefékezni. Azok felelőssége egészen biztosan fölvethető, akik ilyen gyalogos átjárókat 21. században egy nyüzsgő nagyváros forgalmában és közelében (vagy bárhol) egyáltalán megtűrnek: különböző döntéshozóknak, közéleti és szakmai embereknek. Ezeket az életeket már sehogy visszahozni nem lehet, legfeljebb újabb tragédiákat megelőzni – ha van rá akarat.

A szülőkről most ne beszéljünk – hiszen ők veszítették a legtöbbet. Van-e viszont elegendő, jó és valóban alkalmazható oktató film az iskolákban – ez már sokkal adekvátabb kérdés, mert a tizenéves lélek igenis fogékony a hasznos igazságokra, ha azokat megfelelő formában tálalják számára. Talán túlságosan is fogékony, főleg, ha kortárs-csoporttól jön egy vélemény. Azért nyomkodják mobiljukat az utcán is, mert egymás vélekedéseinél ebben az időszakban sem égen, sem földön nem akad fontosabb számukra. Együttes, izgalmakkal teli serdülésüket követve már felnőttebb identitásuk formálódik: készülnek az életre, ami varázsosan int és hívogat – nem csoda, hogy szövetségest látnak az olykor tiszavirág életű barátságok tagjaiban is. (A pszichoterápia egyik mostanában bontakozó, ígéretes ága a „peer counseling”, vagyis a hasonló élményű, helyzetű fiatalok fölkészítése egymás – szakmai szempontból ellenőrizhető, szupervízióval ellátott – támogatására.)

Ezzel itt is vagyunk témánk közepében: mert ma az internet, a közösségi oldalak, és főleg a Tik-Tok-szerű képződmények a leghatalmasabb, ifjúságot befolyásolni és mozgósítani képes közegek. A technika egyszerűen rátelepedett e korosztály természetes kapcsolatainak hálózatára, mivel szolgáltató felületként éjjel-nappal számolhat (a szülők által) fizetőképes felhasználók tömegére.

Ami itt félelmetes, az a lehetőség egy, vagy sok ország lelkének mérgezésére, fiatal generációk sötét irányokba való befolyásolására is. Ilyen eszközökről tanulhatják el a fiatalok, többek között, saját karjukat zsilettel vagdosni, talán az idősebb generációk bosszantására, a „mi bátrabbak vagyunk az öreg boomereknél” demonstrálására – de még destruktívabb rongálások és életformák is különösebb nehézség nélkül tárulnak kíváncsi szemeik elé, miközben az un. közösségi oldalakat működtető cégek távoli, ismeretlen szerver-városaiban minden egymással közölt mondatuk vagy videó-felvételük eltárolva várja, hogy (a hozzáférő) adott esetben felhasználhassa azokat valamilyen célra. De az internet a forrása és táplálója a gyermekáldás Európában egyre terjedőbb tudatos elutasításának is, hiszen „az elvenné a szabadságunkat” – s az efféle, akár közvetlenül is élet-ellenes hatások szinte észrevétlenül lopják be magukat újabb generációk gondolkodásába. Legyünk mégis méltányosak: jelen sorok is interneten terjednek, s csupán az elmúlt év során is 73 országból 22 000-nél több igehirdetés került innen letöltésre, mely olvasmányok hitem szerint éppen az élet, sőt, a magasabb élet oldalán álló Urat hirdették.

Régi, tapasztalt keresztyének körében fölmerül a jogos kérdés: nem vált-e a mobil telefon mára valóságos bálvánnyá, amit egy istenes léleknek skartba kellene tennie, vagyis lényegében tartózkodni kellene tőle. Jómagam kizárólag a valóban szükséges hívásokra használom, azt is otthonról, sosem tömegközlekedési járművön. Navigációra és parkolási díj fizetésére, elkerülhetetlen sms-küldésére magától értetődik – de gyaloglás közbeni chatelésre, játékokra, vagy ismerősök magánéleti posztolásának követésére sohasem alkalmazom. Ha úgy adódik fényképezek vele, felírt gyógyszereimről kiváltás előtt igazol, hogy magam érdeklődök utánuk az „Ügyfélkapu +”-on, nem más, fogadom a központi értesítéseket, hogy lejárt a jogosítványom vagy a személyim, amiket határidőre intéznem kell, esetenként számológépként vagy ébresztő-óraként használom – számomra nagyjából ennyi a mobil.

Odahaza viszont laptopomon folyamatosan dolgozok: olvasok és írok, forrásoknak utána járok, lexikális adatokat ellenőrzök és megkeresek idézeteket, amiknek emlékezetből pár szavát tudom – pl. a Bibliából, vagy ismert szerzőktől. Egész drámákat, versciklusokat vagy regényeket hoz házhoz – a könyvtárba sem kell elmennem. Nagyszerű munkaeszköz, amin örömmel dolgozom és tájékozódok, a világ újságait olvasom, rokonaimmal és barátaimmal levelezek, különböző vásárlásokat, áruk házhoz szállítását megrendelem, bankszámla-ügyeimet bonyolítom – még „nyomdaként”, és szkennelésre, tehát iratok vagy képek fotó-másolására is tökéletesen alkalmas. (Büszkeségem, hogy heti igehirdetéseimet is magam tudom már honlapomra föltenni, amiről aztán a feliratkozottak a gép által generált automatikus értesítést kapják.)

Ismertem általam erkölcsi szempontból nagyon becsült, aszkézisre hajló lelkész-kollégát, aki hitbeli megfontolásból tartózkodott a számítógéptől, sőt, annak idején még – amíg gyülekezetétől a látogatások megkönnyítésére egy használt népautót nem kapott – a kocsi használatától is. A mi életünk viszont úgy alakult, hogy építkezések és oktatási intézmények létrehozása és működtetése közepette elkerülhetetlenné lett bizonyos kimutatások vezetése, hivatalos, kötelező jelentések írásakor és benyújtásakor Excel-táblázatok alkalmazása, email-üzenetek fogadása és megválaszolása stb. – egyáltalán a digitalizációval megbarátkozás. Egyszerűen nem volt mit tenni, ötven-hatvan éves fejjel iskolapadba ülve, tanfolyamokon tanulni és gyakorolni kellett – miközben korosztályunkból ma is nem kevesen akadnak, akik még telefonálásra is inkább feleségüket kérik, mert egy hívó számát képtelenek eltárolni mobiljukon, viszont sosem találják a cetliket, amikre a szükséges telefonszámokat fölírták… Az igazsághoz tartozik: mindhárom fiúnk informatikus – nekünk ez is sokat segített ebben az új galaxisban.

Eszembe jut, hogy a gőzgép feltalálása után voltak községek, sőt városok is, melyek annak idején elutasították, hogy vasútvonal érintse őket, mondván, hogy a mozdony szikrája fölgyújthatja búzatábláikat. Ez annyiban igaz is volt, hogy pár tíz métert valóban lehetőleg védelmi zöld legelőnek kellett meghagyni az épülő vasútvonalak mellett – mely átrendezés munkába, s óh, pénzbe is került – de még ma is busszal kell eljutni ezen helyiségek lakosainak a legközelebbi vasútállomáshoz, amikor munkába mennek, és gyermekeiknek is, ha a szükséges tanintézményeket naponta el akarják érni. (Az ideológiai alapú tudomány és technika-ellenesség negatív voltának a Covid-idők vakcinaellenes áldozatai voltak legutóbb szomorú bizonyítékai.)

Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy világkorszakunkban a technika fejlődése még expanziós szakaszában van – s most éppen a távközlés digitalizálásának visszafordíthatatlan folyamatát éljük. A számítógép ma már olyan használati eszköz, mint a földművelés bizonyos korszakaiban az ásó és a kapa volt. Azon sem tudunk változtatni, hogy az internet immár papír nélkül szobánkba hozza az újságokat – szinte mind politikailag manipulál persze, amint egykor a nyomtatottak is tették, az újságírás egyszerűen ilyen műfaj – de az utcai rikkancsok kora mindenképpen lejárt.

A Mesterséges Intelligencia (AI, Artificial Intelligence, magyarul MI) pedig ma egyszerre tudja közölni a 42 kötetes egykori lexikonok felhalmozott adatait, a színes történelmi krónikákat, életrajzi adatokat, a különböző rendezvények, valamint a rádiók és televíziók élő közvetítéseit (amiket természetesen streaming-nek kell hívni magyarul) – de ha kell, fordít szövegeket más nyelvekről, vagy a Velencei Bizottság előző tíz évi nemzetközi ajánlásait is megadja arra nézve, hogy közjogilag mi várható tőlük itt és most, a saját országunkban. A vállalati ügyfél-tájékoztatás, folyamat modellezés és probléma elemzés funkciói, beleértve a társadalmi, marketing és PR-stratégiák alkotását, házak tervezését, tanulmányok írását adott témákban stb. – a szárnyaikat még igazán csak most bontogatják.

Családi autónk navigációjában múltkorában elromlott egy alkatrész, szemnek hozzáférhetetlen helyen. Egyik fiúnk ügyesen benyújtott mobillal lefotózta, AI-on azonosította, majd pedig a másik odahaza 3D-s nyomtatón műanyagból legyártotta – s a funkció újra működött! De az AI azt is tudja, ha beküldjük számára a videót, hogy a szobában jelenleg négy, hatvan év feletti személy étkezik, láthatólag krumplit, zöldséget és húsféleséget: két férfi és két nő. Vagy pedig ír verset Berzsenyi, Petőfi esetleg Lackfi modorában a jelenlegi labdarúgó VB selejtező nyitó mérkőzéséről… (Kollégák kipróbálták: megadott témáról szentbeszédet vagy igehirdetést is tud írni úgy rk., mint evangélikus vagy református felfogás szerint – persze teli lapos, mindig és mindenhol érvényes egyházi közhelyekkel, amiktől az ég óvjon, éppen elég akad belőlük a valóságban. (Emlékezve teológusoknak egykor állítólag kiadott mintaprédikációra: „Felhasználható pünkösd másodnap esti alkalommal, vagy villám-sújtotta atya háborúban elhalt fiának tizenöt esztendős megemlékezésekor.”)

Semmiképpen nem helyes, ha az információ évszázadában „hitbeli megfontolásból” nemet mondunk a digitalizációra, mint az amerikai amish anabaptista szekta követői teszik az autóval, telefonnal, elektromossággal, vízvezetékkel stb. kapcsolatban, és 18. századi öltözködésükkel. Vegyük példának, hogy barlanglakó korunkban a vitorláshajó és maga az evező is ismeretlen lehetett – ám később nem csupán a tanítványok és Pál apostol, hanem maga Megváltónk is élt ezekkel a történelmi „újításokkal.” Isten dolgai ugyanis semmiképp nem azonosak bizonyos technikai eszközök elvi elutasításával – vagy az ellenoldalon, energiák – előállításukban egyébként ugyanúgy környezetszennyező, de befektetői óhajok miatt „tisztának” nevezett – eszközeivel és forrásaival.

Bátran kimondhatjuk: a mobil csak annak bálvány, aki függővé válik tőle. Értelmesen használva jó és hasznos mindennapi eszköz, mint a ruha vagy a cipő. Hitbeli téren pedig eligazít mai igénk egyik fontos mondata: „Az egek az Úr egei, de a földet az embereknek adta.” (Zsolt 115,16) Isten eleve elrendelő szeretete ugyan elkészített nekünk egy életutat, amin érdemes lenne járnunk, ám mellékelt hozzá teljes és tökéletes szabadságot is, mert ő – ilyen nagy úr! Hogy miként élünk e kettős-egy ajándékkal, mikor használjuk jóra, szépre, igazra, mikor pedig rosszra és ártalomra – hát pontosan attól lesz az életünk olyan, amilyen…!

Mit tegyen mármost a földi halandó, ha ily bonyolult valóság viszonyai között került elhelyezésre? Szentírásunk üzenete világos: kerüljön első helyre Isten-hitünk, éspedig minden mást megelőzve! Ezt a rendet visszaállítani napi, sőt, olykor óránkénti feladat – mivel természetünk önző, magunkat szeretjük a legjobban. Azért van annyi baj, sértettség és sértés a köznapokban, rosszkedv és ellenségesség – mert a minden egyebet alapjaiban meghatározó, valóban döntő iránypontról, a láthatatlan, örök Valóságról, tehát teremtő mennyei Atyánk szeretetéről újra és újra elfeledkezünk.

Akkor pedig nem marad más, mint nagy egoizmusunk, ha elsőként épp a legfontosabb ügy szorul peremre, rögtön utána pedig következményként felszámolódik az embertársaink iránti szolidaritás. Szeretet nélkül viszont valóban csak őrjöngeni lehet, de nem pusztán abban az értelemben, hogy ha nem kapunk belőle eleget, hozzá pont olyat, amilyet magunknak szeretnénk – hanem akkor is, ha magunk nem adunk ilyet senkinek. A leghasznosabb gyógyszer a világon ugyanis éppen a méltányos szeretet. (Persze nem abban az értelemben, ahogy valaki légből kapottan magyarázta: „szer-etet” – mert bizony tudunk mi sok mindennel „etetni” másokat, mégpedig egészen szeretet nélkül is…)

Sokan belebetegszenek az önzésébe, egyszerűen ez a dolgok rendje: és akkor jönnek a tébolyok. Beteges fukarság, hiúság, gyűlölködés és bosszú alapú hatalmi mánia, hipochondria, üldöztetéses téveszmék, pánik, társasági sopánkodhatnék, kifelé hordott és feltűnően hangoztatott vallásosság, kényszeres poénkodás, önpusztító hangulatok, nyughatatlan helyváltoztatás, örök elvágyódás, társadalmi csoportok gyűlölete, depresszió, túlzott szexualitás vagy annak éppen teljes elutasítása, nyerészkedés telhetetlen gyűjtéssel, mértéktelen szereplési vágy, anyagfüggések – és mind, a többi…  Ahol nem lehet az örök Szeretet középen, lesz helyette valami egészen más, ez sajnos, így működik. Öröm és békesség helyett – téboly. Az irodalom aztán csemegézhet belőle, akár a komoly és felelős kritikai realizmus, akár pedig posztmodern „nyalkaságok”, vagyis a korlátok nélküli, hamiskodó és lehetőleg trágár társadalmi irónia mezején billegve.

A Biblia nem véletlenül lett annyi nép számára Szentírás. Megváltónk értelmezésében a legnagyobb parancsolat: szeretni az Urat, Istenünket, éspedig teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből! Pontosan erről szól a 115. Zsoltár is, már a kezdő versszakában:  „Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget…!”  (Zsolt 115,1)  Ahol nem ő a kiindulás, ott marad az emberi élet a maga sötét és véres gyalázatával, aminek végső kiteljesedése bánkódni az elrontottakon, és tehetetlenül, önkárhoztatóan vezekelni.

Izrael súlyos vétkeiért hetven esztendős Babiloni fogságot kapott, de volt egy következő generáció, melyet ez a szenvedés lelkileg fölébresztett. Haza is tértek, s hozzáfogtak a város és a templom újjáépítéséhez – ám irigyeik, a perzsák samáriai származású helytartója Szanballat, aztán az egykori rabszolga, az ammóni Tóbiás, valamint az arab Gesem és az asdódi filiszteusok is csúfolták és ócsárolták, sőt fenyegették őket.  (Neh 2,19)  Ez utóbbiak, mármint az ócsárlás és fenyegetés úgy látszik, már akkor is használatos PR-fogásoknak tűnhettek – de ott sem jöttek be, mert Jeruzsálem várfalai és kapui mégis újra megépültek, éspedig a népéért küszködő vezetőjük, Nehémiás imáitól övezetten, valamint a nép júdeai részének örvendező, bár fegyverekkel kézben történő kőfal-javítgatása által!

„Miért mondanák a pogányok: hol van az ő Istenük?”  (Zsolt 115,2) A fogságból hazatértek ugyanis legelőször szétszóródtak, hogy a nagy ínségben fölépítsék valahogy saját, romos házaikat. Láttam szétlőtt, egykor magyarlakta horvátországi falvakat, ahol az iszonyatos délszláv háború és azt követő elnéptelenedés miatt bokrok nőttek a konyhákban és patkányok szaladgáltak az utcákon, évekkel a háború után. Nem volt lakosság, csak egy-két síró öregember, aki minden rokonát elvesztette… Ilyen helyzetben született a 115. Zsoltár!  Micsoda hitvallás mégis:  „Az ég az Úr lakóhelye – de a földet az embereknek adta.”  A föld ezért mindig olyanná lesz, amilyenné magunk tesszük: sivárrá, ha a szívünk az, ellenségessé, ha pedig olyan – miközben lehetne földi paradicsom!

Miért van vád, ócsárlás és ellenségeskedés? Mert a samáriai Szanballat, az ammóni Tóbiás és az arab Gesem – egyszerűen ilyen emberek. S amíg irigyek és hatalmukat féltők, addig pontosan ezek a dolgok vannak körülöttük is. Hozzák a maguk atmoszféráját: zűrzavaros, bosszúra vágyó múltjukat, kisebbrendűségi komplexusaikat – hogy mer más várfalat építeni, mikor ők közvetlen perzsa zsoldban állnak, s főfoglalkozásban feljelentgetnek…? Saját színvonaluk az ítélő bírájuk: már a hanghordozás hamis és álnok. Ócsárlás, gúny és személyeskedő vád – „megyünk a királyhoz, hogy ti ellene akartok önállóak, várépítők lenni!” Igen, nincs új a nap alatt: az emberi irigység tökéletes támpont minden nyerészkedőnek, bizton lehet rá stratégiát is építeni.

Ám minden földi harc közepette sem szabad feledni, hogy az ég – az Úré! A végső szó nem a gyalázkodóké, hanem az övé, aki szenvedéseik közepette sem hagyja magára övéit. Ad számukra tiszta hitet, igét és Szentlelket, s ők – jól tudják ezt. Ezért írnak zsoltárokat, ezért építik az anyaszentegyház falait és templomát, mert tudják: a végső dicsőség nem őket, hanem az Urat illeti, még a saját erőfeszítéseik után is!

Zsoltárunk sorra veszi az ember készítette bálványokat, melyek nem látnak, nem hallanak, és nem beszélnek. Éppen ez a zavarba ejtő a mai, akár robotikát is használó mesterséges intelligenciáknál: már írnak és beszélnek, valamilyen szintű értelmük is van, s tudnak társalogni, magyarázni és értelmesen érvelni. Emberek immár lelki és családi problémáikkal is oda fordulnak, s heteken át kérik tanácsukat! Arról azonban nem szabad elfelejtkezni: a saját döntésünk az a saját döntésünk marad, bármilyen remek géppel beszéljük is meg. Információk hatalmas tömegét lehet már tárolni, rendszerezni, és értelmesen közölni is – ám minden embernek csak egyetlen valóságos élete van, amiért tökéletesen és teljesen saját maga felel. A gép gép marad – az ember pedig ember, éspedig az örök Szeretet „képmása”, egészen pontos fordításban: helytartója e földön! (1Móz 1,27) Az ő gondoskodását alacsonyabb rendű létezőkről, növényekről, állatokról, de még a tiszta vízről, használható földről és jó levegőről is – nekünk kell megvalósítani! Ezt a méltóságot – s egyben kötelességet – pedig semmilyen világkorszak nem veheti el a homo sapiens-től!

„Gondol reánk az Úr, meg fog áldani. Megáldja Izrael házát, megáldja Áron házát. Megáldja azokat, akik félik az Urat, a kicsinyeket a nagyokkal együtt!” (Zsolt 115,12-13) Micsoda bizonyosság: hátuk mögött hetven esztendő Babilonnal, szemben az ismeretlen jövendővel, kijelenteni, hogy Isten meg fog minket áldani, kicsinyeket a nagyokkal együtt…! Ez minőségileg más, mint egy népcsoport túlzott önbizalma – itt már valóban az ég ereje töri át a földi korlátokat. Tűzláng és szélvihar, ahogy pünkösdben láttuk! Kifejezetten azokról, és csak azokról van szó, akik félik az Urat: nem véletlenül kerül említése a papi kaszt, „Áron háza.” „Lesztek nékem papok birodalma, szent nép.” (2Móz 19,6 Ez 36,28) De nem a vérségi leszármazás dönt, hanem a tényleges, gyakorlati életbe átültetett istenfélelem: „Megesküdött az Úr, és nem bánja meg – pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint!”  (Zsolt 110,4)  Megvalósítás nélkül ugyan miért jöjjön az áldás, erőfeszítések nélkül pedig ki fogja fölépíteni az üszkös templomfalakat…?

Életminőségünk ezeken múlik: a pillanat elszáll, s talán soha nem jön vissza. „Nem a halottak dicsérik az Urat, nem azok, akik a csend honába tértek, hanem mi, mi áldjuk az Urat, most és mindörökké! Dicsérjétek az Urat!”  (Zsolt 115,17-18)  Ehhez nem lehet semmit hozzátenni: így legyen, ámen. Az „ifjúság nyelvének” titka pedig az önszerveződés – ahol ezt értik, tudják, s a felnőttektől hozzáértő szeretettel kompetens segítséget is kapnak, ott maguk elvégzik a többit. S ez is így legyen. Ámen.