Ha a toronyóra elromlik, amihez mások a magukét igazítják, akkor bizony nagy a baj. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. július 12.

Az őrállók felelőssége

.

Lekció: Zsolt 131,1-3

Textus: Zsolt 131,2   Ez 33,6

„…inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet.”

„Ha pedig az őrálló látja jönni a fegyverest s nem fújja meg a trombitát, és a nép nem kap intést, a közeledő fegyveres pedig utolér közülük valakit, azt a maga vétke miatt érte utol, de vérét az őrálló kezéből kérem el.”

.

Igehirdetés

Az emberi közösség nem tud meglenni vezető nélkül. Egy kiránduló csapat tagjai nem széledhetnek ötletszerűen a négy világtáj felé, ha egyszer együtt indultak el s gyermekek is vannak velük. Valakinek felelőssége, ha bárki is szakadékba esik, vagy a családját halálos hólavina-omlás irányba viszi. Amikor felszállunk egy helyközi buszjáratra, nem rögtönzött internetes népszavazás fogja eldönteni az útvonalat, de még azt sem, hogy mikor és hol áll meg az a jármű. Vezetésre, még efféle köznapi értelemben is, ősidőktől szükség volt – és az idők végezetéig szükség is lesz, bármilyen technikai fejlődés állana is előttünk.

Cseppet sem mindegy viszont, ki az a vezető (törzsfőnök, elnök, humorista, népszerű énekes, véleményvezér, teke-kapitány, családfő, blogger, főszerkesztő-helyettes, alispán, taxisofőr, konyhaséf, vezérkari főnök, strandmester, koncertmester, házmester, zeneszerző, adatszerző, népdal-szerző, miniszter, gépjárművezetés-oktató, portás, lelkész, kultúrház-igazgató, telepvezető, vezető elemző, elem-begyűjtő, gázlámpa-gyújtó, piaci légyirtó, részvény-jegyző, műhelyfőnök, táborvezető, villamos-vezető, vezető cukrász, presbiter, autóvezető, férj, feleség, gyermek, első és másodhegedűs, pozanos, ütős, járványügyi ellenőr, kanonok, testőrségi parancsnok, rendező, színész, súgó, besúgó, főköltő, kreatív postás, riporter, bűvész, művész, tévénéző, betelefonáló, kőfaragó, balett-táncos, főrészvényes, adófizető, naplopó, cipész – bár ez már megszűnt – tanácsadó, alpolgármester, főpincér) – és mindegyik milyen, mint ember; valamint, hogy milyen intézményes eszközök állnak rendelkezésre egy társadalomban az illető megfékezésére, ha hatalma, amennyi van, adott esetben egészen és hiánytalanul a fejébe megy.

E sorokban itt foglalkozásokat, pozíciókat, állapotokat és hivatalokat soroltunk föl, bizony ad hoc – de az „őrálló” azért valami egészen más. A valódi őrállónak sem hatalma, sem pedig fizetsége, esetleg még különösebb képzettsége sincs. Belső, szívbéli elkötelezettsége viszont annál inkább, amivel megbízójának számol el: annak, Aki öröktől nagyobb nála, hisz minden létező dolgok forrása – s lelkiismeretét is hozzá viszi hitelesíteni.

Az őrálló nem magának dolgozik. Legfontosabb erénye az éberség, mert ha belealszik a dolgába, bármi megtörténhet. Ébernek lenni pedig nem könnyű: „Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.”  (Zsolt 130,6)  Isten ritkán lép a házba s akkor is meglepetésként, rövid időre – állítja Hölderlin. Hogy dicsőíti azonban a „magas vendég” jöttét a két és félezer éves Shi-king is: mindent megtesz a házigazda, legjobb edényeit veszi elő, s édes borral kínálja, csakhogy a kedvébe járjon…!

Most ez a vendég éppen arra emlékeztet minket, mai olvasókat itt a Zsoltárban, hogy legyünk tisztában korlátainkkal. Az emberi erők elégtelenek, egyszerűen nem terjedhetnek ki mindenre: az asszonytól születetteknek még napjaik száma is véges. Tudnunk kell a helyünket, mandátumunk körét, ismernünk kell feladatunkat. Tálentumaink eltérőek, kinek-kinek születése szerint, amint az Örökkévaló adta: egyik jó szervező, másik melegszívű barát, harmadik elmélyült tudós, negyedik dacos téglahordó – de nem ez a legfontosabb. Hanem az, miként használjuk mindezt: lesz-e belőle valami éltető és gazdagító – az itt a kérdés. Még saját személyiségünkön is pontosan ezért kell munkálkodnunk.

Goethe „Faust”-jában  (II.)  szerepel egy toronyőr, bizonyos Lünkéosz, aki a magának már palotát épített, immár száz éves Faust mintegy életére visszatekintő énekét énekli el a kastély őrtornyában, a koromsötét éjszakában. Valószínűleg az agg költő utolsó verse:

.

„Látásra születtem,

s itt kell, aki lát,

tornyomba szerettem,

így szép a világ.

Itt tárul elébem

egyképp szabadon,

hold, s csillag az égen,

lenn őz, fa, vadon.

Szépség örök éke

büszkén ragyog ott,

bámulok a fénybe,

s én is ragyogok.

Boldog szem, örökre

tied ez a kép.

Történhet akármi,

szép volt, csodaszép!”

(Faust II. 5. felv. ford: Kálnoky L.)

.

Így érdemes megöregedni. Semmi vád az emberek hitványsága miatt, vagy panasz az öregkor nyűgeiről: arra születtem, amit pontosan végig is jártam. „Bámulok a fénybe, s én is ragyogok” – kell ennél több? Mi volna az? Mindent megkaptam, amit az élet adhatott: szép volt, csodaszép!

Igénk egészen egyszerű, gyakorlati tanáccsal járul hozzá mindehhez. Repítsenek a vágyak, igen, száguldjanak azok a lovak, amikor ott az ideje – ám ne legyek rabja még a világ minden országa dicsőségének sem, ami a hegytetőről látszik.  (Mát 4,8-10)  Szemlélem, de nem szolgálom, gyönyörködök, de bilincsét nem teheti rám – s így végül elmondhatom majd magamról: „Boldog szem, örökre tied ez a kép.”  Nem a vágyak játéka, nem is szertefoszló, kósza látomások soha nem teljesülő álomképei – hanem a megmásíthatatlan, immár örök élet!

E szabadságot és tisztánlátást azonban kevesen érik el. Mindig valami több kellene, mint ami éppen van, s a szakadatlan sóvárgás boldogtalanná tesz. Még tartós betegségeket is bevonzhat, boldog összetartozásokat is széttiporhat – ha nincs semmi, hát legalább vonaglás legyen… Mert a „mértéket” a vágyak és tébolyok kígyó-rengetegében is, az – ember dolga fölismerni! És pontosan ezt találjuk itt zsoltárunkban.

.

„Zarándok ének:

Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem.

Nem törekszem arra, ami túl nagy, és elérhetetlen nekem.

Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét.

Mint a gyermek, olyan most a lelkem.

Bízzál, Izrael az Úrban,

most és mindörökké!”  (Zsolt 131,1-3)

.

Az ember biológiai szíve másodpercenként kitágul és összehúzódik – szisztolé és diasztolé követik egymást. Egy óra alatt 3600-szor, egy nap alatt 86 000-szer teszi. Ha egy teljes évet veszünk tekintetbe, az már harmincegy-millió dobbanás, és a számot bárki felszorozhatja még további 70 évvel, vagy újabban már 100-zal is… De mindezt csupán azért említjük, mert nem csak a vérpumpa-szív, de a bennünk élő, láthatatlan lélek is képes, sőt szokott is kitágulni és összehúzódni…!

Létezik ego-szisztolés és ego-diasztolés állapot. Igaz, sokkal ritkábban és nem feltétlenül szabályos ritmusban váltakozva: ego-szisztolé idején az ember lehetőleg kerüli a többieket, elbújik, esetleg rossz kedvű, nem is nagyon beszél – ellentéte esetén pedig aktív, keresi a társaságot és sokat közli magát. Kóros esetben az is megtörténhet, hogy valaki egész életében „szisztolés” (összenyomott, azaz depressziós – mert ez a szó eredeti jelentése). Amikor viszont ellentétébe vált, amit szakmai nyelven mániás fázisnak neveznek, akkor a Szentháromság elnökének képzeli magát, mindenkit kioktat és túlvállalkozik. A Biblia is beszél olyanról, aki „gyakorta esett tűzbe és vízbe”   (Mát 17,15) – ez az un. bipoláris pszichózis, a maniaco-depressiva. De ne menjünk ilyen messzire, mert ez már a kórházi eset. Maradjunk ott, hogy saját énünk sem mindig azonos önmagával, holott egészségesek vagyunk.

A két leggyakoribb szélsőség, nevezzük most így, „hangulati” tekintetben a teljes megadás és semmittevés, vagy pedig az állandó gondterhelt rohanás. Egyik sem való felnőtt embernek. A naplopás és semmittevés bűnhöz vezet, a folyton aggódva cselekvés pedig elmulasztja megpillantani a szépet, ami az életet értékessé teszi. „Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. / Nem törekszem arra, ami túl nagy, és elérhetetlen nekem” – ez azt jelenti, hogy képes vagyok az önkorlátozásra. Letenni túlméretezett igényekről, meg nem szolgált javakról. Visszaszolgáltatni a rablott holmit, ahogy Zákeus tette – csak éppen nem utólag és jóvátételként, hanem idejében és a szív elrejtett emberében! El nem követett vétkekért nem kell vezekelni.

Honnét lesz azonban erő a belső győzelemhez? „Zarándok-énekről” van szó: ilyen zsoltárt lézengő emberek nem tudnak írni. A zarándoknak van célja: a szentély, Isten közelsége! Ez rendezi át a világot, nem a hatalmi összeesküvések. Ahol valaki szívében „helyére kerül” minden, ott nincs szükség a bűnök bocsánatára. Ezért kellett valamikor évente lehetőleg háromszor, de egyszer biztosan Jeruzsálembe zarándokolnia minden felnőtt ószövetségi férfinak – hogy ezt a fajta elmélyülő úton-járást ki-ki újra tanulja. Ha csak tehette, vitte a családját is, mint József is Máriát, a tizenkét éves Jézussal.

A templomban már az előcsarnok is az Imádság Háza volt, éspedig bárki (!) emberfia számára – a belső udvarba azonban csak hithű izraeliták léphettek, ha áldozatot hoztak az Úrnak hálából, bűnért, vagy egyszerűen Isten dicsőségére. Papi üdvözlet fogadta őket, amiben tanítás volt – találunk ilyet a Zsoltárok közt is. Legbelül volt a Szentek Szentje, ahová már a főpap is csak évente egyszer léphetett, a népért mondott engesztelő imával.

E zarándok-látogatások építették újjá a megkopott hitet, tisztították meg a szívet és tettek képessé valakit arra, hogy ismét helytálljon munkában és családban. Megsegítették, hogy ne fuvalkodjon fel a szíve, ne legyen kevély a tekintete, és ne törekedjen arra, ami túl nagy és elérhetetlen számára. Egyszóval, hogy megtalálja Isten hozzá szóló szavában – a helyes mértéket!

Vannak pillanatok, amikor annyi méltatlanság történik a világban, hogy az ember alig tudja fékezni kétségbeesését, vagy éppen dühét. A zsoltáros is ismerte a pillanatokat, amikor ökölbe szorul a kéz, és indulna a láb: de ő előbb tanácskozott élete Istenével. „Zarándoklat” volt ez is, csakhogy – befelé. Templom és szentély várt rá, ahova nem lehet másként lépni, csak az Imádság Házán át… Nem maradt így egyedül saját indulataival, de még jogos felháborodásaival sem: „…inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet.”  Isten előtt állva egyszerűen átalakulnak az értékek. Ami acélnak tűnt, az megolvad, ami pedig csupán remegő sóhaj, az lángcsóvaként lobban az égre. Isten műhelyében, mert ez az, átalakulnak a formák. A Mester már tudja, mi is lesz az izzó vasból: új szépség. Nézzük csak meg egy nemrég felújított hazai, mondjuk a pápai, a geszti, vagy a bajnai kastély bejárati kovácsolt vasait: azok a mesterművek készen voltak egy kovácsművész fejében, s minden bizonnyal papírjain is – mielőtt készre munkálódtak volna a műhelyében! Nem hevenyészettek, nem improvizáltak. Isten már látja rajtam, ami bennem őáltala készül, formálódik – de érték lesz, az biztos!

Jézus tanítása az őrállókhoz is így hangzik: „Aki meg akarja nyerni, az elveszti, aki pedig elveszti értem és az evangéliumért, az találja meg.”  (Márk 8,35)  Az életről van szó! Minél inkább habzsoljuk, annál kevesebb jut belőle – s minél inkább odaáldozza valaki, annál jobban lesz az övé! Jézusért és az evangéliumért. Nem rangokért és címekért hát, amit az őrállással össze szoktak téveszteni, még csak nem is valami vallásos teljesítményért, hogy nevezetessé legyünk – hanem Jézusért és az evangéliumért. Ez a szeretet titka. Aki már benne jár ebben, az jól ismeri, aki pedig még nem teszi, az bármikor hozzáfoghat. Ő maga lesz boldogabb, nem csupán azok, akik kapják ajándékát! Szeretet nélkül még őrálló sem lehet senki. Miért?

Mert a szeretet épít egyedül igazán. Az őrállóban több szeretet van, mint az alvókban. Néha neki is élesztgetni kell azt a szívében, magát ellenőrizve és összeszedve – de ismeri annak kiapadhatatlan forrását. Ezékiel látomásában a templom küszöbe alól látja előbuzogni az élő vizet, ami egyre szélesedve és mélyülve éri el a Holt-tengert, és – meggyógyítja annak keserű vizét úgy, hogy annyi hal lesz benne, mint a nagy tengerben, vagyis az óceánban!  (Ez 47,1-12)  Csak a tócsák és pocsolyák nem gyógyulnak meg – s ezen is el lehet gondolkodni.

A bibliai próféták a fallal kerített városok (arabul medina) éjszakai őreinek értelmezték magukat, akik népükre vigyáznak.  „Embernek fia! Őrállóul adtalak téged Izrael házának, hogyha szót hallasz számból, intsd meg őket az én nevemben!”  (Ez 3,17)  Ez nem foglalkozás volt, mint a papoké, hanem éberségi állapot. Ha valaki szívében az Úr szavát hallotta, az olyan volt számára, mint a „csontjaiba rekesztett tűz”  (Jer 20,9) – nem lehetett nem szólnia! Akadt köztük pap, de tehénpásztor is.  (Ám 1,1)  Amikor a harmadik Ézsaiásnak így kellett kifakadnia: „Őrállói vakok mindnyájan, mit sem tudnak, mindnyájan néma ebek, nem tudnak ugatni; álmodók, heverők, szunnyadni szeretők!”  (Ézs 56,10) – az már a világ végét jelentette.

Az újszövetségi időkben egyfajta „vallásos boom” zajlott a római birodalomban, s nagyon kellett vigyázni, mikor ki jelent meg egy zsinagógában: „Szeretteim, ne higgyetek mindenkinek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba.”  (1Ján 4,1)  A Jelenések könyve pedig a sátán és a fenevad megnyilatkozásaként beszél „a hamis prófétáról”, akinek helye és méltó büntetése a kénköves, tüzes tóban van. „S az ördög, aki elhitette őket, vettetett a tűz és kénkő tavába, ahol a fenevad és a hamis próféta is van; és kínoztatnak éjjel és nappal, örökkön örökké.”  (Jel 20,10)  Mert a legnagyobb felelősség – őrállónak lenni!

Aki csak maga törekszik oda, mert „püspökséget kíván”, az valószínűleg nem is tudja, milyen veszélyes terepre lép. Mérhetetlen felelősség magas pozíciót úgy betölteni, hogy nincs mögötte a Szentlélekre figyelés naponkénti szent remegése, csupán csak emberi ambíciók! Százak és ezrek lelki útmutatója ő – s ha a toronyóra elromlik, amihez mások a magukét igazítják, akkor bizony nagy a baj.

Ez a követelmény fönnáll azonban nem csak egyházi személyek, hanem művészek és politikusok iránt is, manapság pedig az influenszerek és slágerszerzők erőtere kapcsán különösen. Akikre más emberek hallgatnak, esetleg kénytelenek hallgatni – azok valami módon mind ide tartoznak. Választott képviselők különösen, de orvosok, tanárok, tisztviselők is. Nem mindegy, hogy szavuk egyáltalán igaz-e, vagy csak célirányos jelszavakat pendítenek, talán indulatból, esetleg irigységből és bosszúállásból, s az sem, hogy trágár és mosdatlan beszédet, netán rágalmazást, esetleg kifejezetten megfélemlítést képviselnek, vagy valóban a közjót szolgálják. Az első keresztyének közt nem véletlenül hangzott az intés: „Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy nekünk súlyosabb ítéletünk lesz.”  (Jak 3,1)

Pedig a legfontosabb így hangzik: a magunk helyén mindnyájan őrállók vagyunk. Amerikában történt: egy utcai csavargó maga mellé vett egy alig tizenéves árva és szökött fiúgyereket. Annak nem volt senki más rokona, vagy barátja. Egy rozoga, zárt-szekrényes autóban laktak, segélyekből tengették nyomorúságos életüket. De került valami százéves mordálya a csavargónak, s arra tanította védencét, hogy messziről, a kocsi hátsó ajtaját résnyire nyitva gyanútlan embereket lőjenek halálra. Csuda jól szórakoztak: tettük után rögtön kereket oldottak, és máshol folytatták, amíg végül rajta nem vesztek. A gyermek azt hitte, felnőtt pártfogója valami nagy és csodálatos ember… De nem így vezették-e félre a 20. század diktátorai is évekig, sőt évtizedekig a sok milliós, tudatlan tömegeket…?

Az igazi őrálló fölfelé figyel, még akkor is, ha csak egy parányi család néhány fős körében él. Ha sokak vannak rábízva, még inkább ezt teszi. De sosem magának dolgozik, hanem remegve keresi az igazságot, Istennek hozzá szóló beszédét! És ha intést kap, azt intésként adja tovább. Ha pusztító ellenséget lát, nem marad néma trombitája, mert – őrálló. Ha valaki nem hallgat a trombitaszóra, vagyis a mezőről nem tér veszély esetén azonnal a fallal védett városba, az a maga bűnéért hal meg – de ha néma volt a trombita, akkor Isten az őrállótól kéri meg annak vérét!

Mi öten voltunk testvérek: Édesapánk a szószéken hirdette az igét, Édesanyánk az orgonával vezette a gödöllői templomi éneklést. Borzasztó idők járták: éjszaka jött a fekete autó, és a család ma sem tudja, hova tegyen le egy szál virágot a váci kolléga, a családfő sírjára, akit „elvittek”… Ilyen körülmények között kellett helytállni és hirdetni Isten igéjét! Egy másik országban lelkész kollégák feddő levelet írtak a diktátornak – tizenkét évre vitték el őket családjuktól kényszermunkára. Van, amikor hallgatni, esetleg menekülni kell (Mát 10,23) – mert az az Úr akarata! Ne emberi gőg vagy nagyralátás vezéreljen egyetlen igaz őrállót sem. Megesett már a történelemben, hogy Isten embere így kellett imádkozzon:

.

„Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem.

Nem törekszem arra, ami túl nagy, és elérhetetlen nekem.

Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét.

Mint a gyermek, olyan most a lelkem.” (Zsolt 131,2)

De volt, amikor a trombitát fújta meg a falakon, ha mezőn lévő, dolgos életeket kellett megvédjen – egyszóval Isten kottájában sokféle ütemnek és sokféle hangzásnak helye van. Figyeljen az őrálló nagyon érzékeny lélekkel – hallja meg a szívével és értelmével, de mindenképpen hitével a neki szóló, személyes üzenetet, és cselekedjen is aszerint, hűségesen. Ez a kötelességünk ma is, a nekünk adott kegyelmi ajándékok mértéke szerint! Lesz, aki ezt mondja:  „Látásra születtem, / s itt kell, aki lát.”  Megint más pedig ezt olvassa ki a Bibliából: „…Azért hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez.”  (Ám 5,13) Isten Szentlelke pedig tegye egyértelművé, mikor melyik számunkra az ő hangja – így is legyen mindenkor! Ámen.