Ha sarkosan és kizárólagosan szembeállítjuk az életet és az üdvöt, akkor a vallás paródiájánál járunk: szótlan, olykor sötét tekintetű, kámzsás szerzetesek, valamint károgó, álszent nagynénik az egyik oldalon, életben lubickoló, esetleg habzsoló gazdagok, vagy boldogan egymásra találó szerelmespárok a másikon. Ne is különböztessünk hát e két fogalom között…? Ezzel foglalkozik az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. július 19.

Különválasztható-e élet és az üdv?

.

Lekció: Zsolt 141,1-10

Textus: Zsolt 141,3-5  Zsolt 141,8-10

.

„…Uram, tégy zárat a számra,

Őrizd ajkaim nyílását!

Ne engedd, hogy a szívem rosszra hajoljon,

Hogy bűnös dolgot műveljek

A gonosztevőkkel együtt.

Finom falatjaikból nem akarok enni.

Ha igaz ver engem, szeretetből van az.

Olaj a fejemnek még a feddése is.

Akik pedig gonoszságban élnek,

Azokért még imádkozom is.”

.

„…De én én rád tekintek, én Uram, Uram!

Hozzád menekülök,

Ne vedd el életemet!

Őrizz meg a tőrtől,

Amelyet nekem vetettek,

A gonosztevők csapdáitól!

A bűnösök beleesnek saját hálójukba,

én pedig elkerülöm azt.”

.

Igehirdetés

Amit elöljáróban le kell szögezni: ha egyáltalán nem különböztetjük meg az életet és üdvöt, akkor jobb esetben az antik sorstragédiáknál vagyunk, ahol a szereplők beleütköznek a valóság betonoszlopaiba és felette csodálkoznak, azok milyen kemények. Megváltoztatásukra nincs mód, így hát jogos egyéni vágyaik és szándékaik mártírjai lesznek. Tiszteljük áldozatukat, de ha kelletlenül is, inkább meghozzuk elkerülhetetlennek gondolt kompromisszumainkat, és – „ilyen a világ” felkiáltással vigasztaljuk magunkat tehetetlenségünkben.

Rosszabb esetben viszont az ember elhiteti magával, hogy a tévé-sorozatok, esetleg a zenés-táncos musical-ek vagy más műsoros estek megtekintése végett (ha fiatal, akkor a nyári fesztiválok miatt) született e világra – s ha ezekből van elég, akkor minden rendben is van.

Ha viszont sarkosan (és kizárólagosan) szembeállítjuk a kettőt, az életet és az üdvöt, akkor a vallás paródiájánál járunk: szótlan, olykor sötét tekintetű, kámzsás szerzetesek, valamint károgó, álszent nagynénik az egyik oldalon, életben lubickoló, esetleg habzsoló gazdagok, vagy boldogan egymásra találó szerelmespárok a másikon. Ne is különböztessünk tehát e két fogalom között…? Sokan tesznek így, holott amire két külön szavunk van, az a legritkább esetben jelenti maradéktalanul ugyanazt – s pontosan így állunk az „élet” és „üdv” dolgában is. Akad a megkülönböztetésükre azonban nyomósabb érv is.

Maga a Szentírás, mely a teremtés költői megfogalmazása után Isten közelségének, a Paradicsomnak elvesztésével, és a történelem útjára indultával kezdődik – igazi crescendója pedig a Krisztus-esemény. A szeretetet és békességet meghirdető, páratlan Fiú meghal, éspedig fiatalon, méltatlan, szégyenletes és irtózatos körülmények között – ám élete többnek bizonyul a leghosszabb kort megért, legsikeresebb királyokénál. Atyja kihozza őt a halálból és jobbjára ülteti – neki ad minden hatalmat mennyen és földön, s az ítéletet is valamennyi nép fölött, eleveneken és holtakon!

Őhozzá mérve, még pontosabban: az ő jelenlétében tetszik meg világosan a különbség élet és üdv között. Az életet nem kell sokat magyarázni, hisz mindnyájan lélegzünk és étkezünk, amíg csak itt vagyunk, alszunk és ébredünk, sírunk és nevetünk – mindezt pedig sikereivel és kudarcaival együtt életnek nevezzük. A Biblia újszövetségi része azonban másként érti a szót. Jézus így szól: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él.”  (Ján 11,25) Amit tehát mi „üdv”-nek nevezünk, az itt és most valóban boldogság, de túlmutat a fizikai létezés keretein – egészen az Atya nagy és jóságos szeretetéig! Isten olyan valóságot hozott létre az ember teremtésekor, amiben mi, porból lettek is hozzáférhetünk az ő közvetlen, örök létezéséhez! Emberi életünk önmagában ugyan mulandó, születünk és meghalunk – Krisztus követésében azonban mégis örök és üdvösséges: ez a döntő különbség!

Nem véletlen, hogy a Szentírás eredeti szavával az üdv „megmenekvés”  (szodzein, szótéria), mégpedig a megsemmisüléstől, az örök haláltól. Örök életen pedig nem biológiai szerveink végtelen működését értjük (ahogy Heine csúfolódik rajta, milyen unalmas is lehet) – hanem éppenséggel visszatérést a valódi létezésbe, az örök és boldog Istenhez, mégpedig már itt és most! Ez a keresztyén hit lényege.

Testi halálunk után lelkünk ahhoz jut haza, aki adta, ám némelyek örök életre, mások pedig örök halálra támadnak fel – aszerint, amit e testben cselekedtek.  (2Kor 5,10)  A perzsák hite szerint elég egyetlen madártoll súlya a nagy megmérettetéskor, ha több a magunkkal vitt jó, mint a rossz – ám ha még ennyi sincs, akkor nincs segítség. A Golgotán Jézussal együtt megfeszített, rablógyilkos jobb latornak viszont csak egyetlen, végső könyörgésre tellett, „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodban!” Ő mégis így válaszolt: „Bizony mondom neked még ma, hogy velem leszel a Paradicsomban!”  (Luk 23,39-43)  Ennyivel nagyobb hát a kegyelem minden létező emberi igazságérzetnél – akár magunkra, akár másokra vonatkozna is ítéletünk…

Nem mehetünk el amellett sem szótlanul, hogy életünkből egyetlen egy van, s így is kell rá vigyázni. Ha elvész, nincsen másik – ezt leghamarabb kamaszkorban, de előbb-utóbb valahogy mindnyájan megértjük. Viszont, ha elural mindent a szégyentelen életéhség, akkor a vágyak elérhetőkké válnak ugyan – de végül üresnek és lényeg nélkülinek bizonyulnak. Enni nyilván kell, hogy életben maradjunk – de mégsem azért születtünk, hogy együnk! S ez igaz minden élet-valőr dolgában, mert az élet legfeljebb edénye és hordozója az üdvnek, de nem azonos vele.

Mindenkor lebeg fölötte egy lehetőség, éspedig pontosan az üdv, vagyis a megmenekült élet. Amelyik nem a halál eljegyzettje, lévén öröktől fogva az Úr tulajdona – ezért még „kilépni” sem lehet belőle. Nem csupán nem szabad, hisz az öngyilkosság is gyilkosság – hanem nem is lehet, mert valódi létezésünk több a biológiai működéseknél.  „Több az élet, hogysem az eledel, és a test is több, mint amire ruhát húzunk.”  (Mát 6,25-26)  Én nem én-magammal kezdődök, eleve ez a kiindulás, mondja a Genesis – azonkívül valamennyi mulandó élet nyomot hagy, s hozzá nem csak az „emlékezésben”, mint mondogatni szokták, hanem kifejezett erkölcsi hatásában, példájában és értékében, sőt, alkotásaiban is. Értékét valóban a biológiai létezés „alépítménye”, de mondjuk csak igazi nevén, egyszeri csodája alapozza meg. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor Szentágothai professzor anatómia-előadásait hallgatva világos lett számomra, milyen felfoghatatlanul komplex szabályozó rendszerek tömege van beépítve már egy néhány hetes magzat testébe is, pedig még a szíve sem dobban…. Ám amikor 5-6 hetes korában igen, akkor még inkább szaporodnak ezek – egészen a felnőtt öntudat és lelkiismeret csodájáig! Egy általam tudásáért nagyon tisztelt másik tudós egyszer így fogalmazott nekem írt levelében: „Az élet egy sötét és irracionális rendszer.”  Sokat gondolkoztam mondatán, s oda jutottam: milyen jó, hogy ez csak részben igaz.

A biológiai életben-maradás valóban kérlelhetetlen törvény az állatvilágban – csakhogy mi nem állatok vagyunk. A világháborús hadi és kényszermunka-táborok egyik legnagyobb, sajnos utólagos felismerése volt, hogy akik a nagyon is kevés élelmükből adtak másoknak, megosztották azt, nagyobb eséllyel maradtak életben az iszonyatos éhezések idején, mint akik nem adtak vagy éppen loptak a másokéból. Hihetetlen, de így igaz. Az élet talán legfontosabb paradoxonja, hogy  „aki meg akarja tartani, elveszti, aki pedig elveszti értem és az evangéliumért, az megtalálja azt!”  (Márk 8,35)

A „vén pogány”-nak tartott Goethe, aki valóban megvetett minden klerikális álszentséget, mégis imígyen szólt, mikor az élet igazi értékeit tapogatta:

.

„Thalész:

Nem tudok magam se szebbet,

mintha csöndes, meleg

fészekben szent hiedelmet

ápolnak jó emberek.”  

                        (Faust II. 2. felv. ford: Kálnoky L.)

.

De a merő élet, az istentelen habzsolás valóban üres és értelmetlen, sőt, önmagában valóban sötét és irracionális rendszer. A Biblia minden lapja erről tanít – legfőképpen pedig éppen a Krisztus-esemény.

Lássuk akkor a dolgok magvát. Első tehát, hogy az életet és üdvöt igenis meg kell különböztetni. Már a fentiekben is hallottunk erről. Nem az élet, hanem az üdv. Amit viszont ez in concreto jelent, az már a második teendőnk: emberi erőink szerint és világosan meg is kell fogalmazni, melyik élettényünk valójában micsoda, hova tartozik egy adott helyzetben, mégpedig mérceként tekintetbe véve drága hitünk forrását, a Szentírást. Végül azonban, minden emelkedett ember-voltunk koronájaként el kell érkeznünk az élet és üdv egységéhez, tehát ahhoz a boldog élethez, amely hitünk szerint Teremtőnk eredeti szándéka is volt. A visszanyert Kerthez, amiben ott van számunkra már nem csupán a Tudásnak illegitim módon megrabolt, hanem az Életnek ajándékba kapott fája is – ami „minden hónapban megtermi gyümölcsét, és levelei a népek gyógyítására valók.”  (Jel 22,2)  Ez a három lépés megkerülhetetlen e hallatlanul fontos témában – és vegyük csak sorra ezeket.

Aki összetéveszti az üdvöt az élettel, vagy éppenséggel a merő életet teszi annak helyébe, az valójában el sem indult az igazi emberré válás útján – hisz biológiai (sőt: társas!) öröme az alacsonyabb létezőknek is van. Mily boldogan csóválja farkát a kutyus, ha étket vagy simogatást kap a gazditól, valamint mily elégedetten röfög a disznó, ha elég és megfelelő minőségű a moslék! Igenis, meg kell különböztetni életet és üdvöt: előbbi minden élőlénynek adatott, mint animális létezés, a legprimitívebb egysejtűtől kezdve – üdvöt azonban csak az ember ismer, legtöbbször csak sejt, remél – éspedig pontosan az élet fölemelése és meghaladása révén.  „Az ember ott kezdődik, ahol a természet véget ér”  fogalmazott Ravasz László.

Talán ez kicsit túlzás, de az biztos, hogy nem a korlátlan életöröm az üdv, mint a görögöknél volt, hanem annál lényegileg több!  Keresztyén létezésünk ezen a megkülönböztetésen alapul, éspedig nem azért, mert „az egyház ezt hirdeti”, hanem azért, mert Anima naturaliter Christiana  (Tetrullianus) – vagyis az emberi lélek legmélyebb természete szerint krisztusi. Az az igazi önvalója!  Nem egy  „tant”  hirdetünk tehát, hanem mindvégig az élet titkát kutatjuk, s amennyi fényt ennek során magunk találunk, azt kötelesség megosztani embertársainkkal – ez a misszió!  Nem „térítés” tehát, hanem testvéri ajándékozás – mint a halál szélén állók közt az utolsó darab kenyér megosztása is volt. Nekünk ilyen megtartó eleség az úrvacsorai, Krisztus testére utaló búzakenyér, s éltető ital a magasabb rendű józanságot hozó, az ő áldozatára utaló korty bor.

Ha eddig, vagyis az első lépésig eljutottunk, következnie kell a másodiknak. Ez nem más, mint hogy minden élethelyzetben rá kell ismerni: ez csupán itt az életé, ha mégoly illatos, színes és vonzó is – az viszont amott már az üdv ágense, aminek érdemes velünk jönnie az örökkévalóságba – és legalább a magunk számára megnevezni, hogy aztán indulati világunkat, érzelmeinket, sőt gondolatainkat és cselekedeteinket is ennek jegyében mozgósíthassuk. E második lépcsőfok nehéz, de nagyon ígéretes. Nehéz, mert önmagunk meghaladását jelenti, ígéretes pedig azért, mert egy másik valóság bejárata. Följebb jutunk, nemesedünk általa. Tisztul a szív, amikor áldozatot hoz. Csak ne legyen látványos, ne szóljon a kürt az utcasarkokon, hogy most valaki lám, adakozik…! Amikor természetesen, egészségesen, így is mondhatjuk: normálisan zajlanak a dolgok – akkor még áldozatot is szabad hozni. A zsoltáros például azért könyörög, hogy ne legyen felelőtlenül nagyszájú, vagy éppen bosszúálló, gyalázkodó:

.

„…Uram, tégy zárat a számra,

Őrizd ajkaim nyílását!

Ne engedd, hogy a szívem rosszra hajoljon,

Hogy bűnös dolgot műveljek

A gonosztevőkkel együtt.”

.

Mert igenis vannak dolgok, amiket nem szabad megcselekedni. Ilyesmi lehet jólétre szert tenni mások rovására – mert nem mindent szabad, amit lehet.  „Finom falatjaikból nem akarok enni” – mert nagyon is vannak lakomák, sőt, ünnepi fogadások is, amiken jó lelkiismerettel nem szabad részt venni. És ezt már háromezer éve leírták!  De van egyszerű sodródás is: ha valamit sokan mondanak, az biztosan jó lesz úgy. A kommentek galaxisában nem is oly ritka jelenség.

E második lépcsőfokhoz tartozik a jó szándékú intés elfogadása, ami cseppet sem könnyű mesterség. Mindnyájan hiúak vagyunk, s ezért van egy terület, az egyéni függetlenségé, ahova nem szívesen engedünk be senki emberfiát. Igénkben azonban ezt olvassuk: „Ha igaz ver engem, szeretetből van az. Olaj a fejemnek még a feddése is.” Amikor pedig kívül állók, esetleg éppenséggel ellenségeink ítélnek felettünk, azt kell a legkomolyabban venni. Ők nem szépítenek, abban biztosak lehetünk – olykor meg is toldják egy mércével, amivel pl. mi mértünk nekik…  (Luk 6,37-38)

A legmagasabb mégis a harmadik lépcsőfok: amikor élet és üdv, földi boldogság és istengyermekség mégis összefér, sőt tökéletes egységben is van. Gondolnánk, ez ritka véletlen, vagy nagyon nehéz és bonyolult egyeztető munka végeredménye lehet csupán – ám nem.

.

„…De én rád tekintek, én Uram, Uram!

Hozzád menekülök,

Ne vedd el életemet!”

.

Ennek jegyében kimondhatjuk, hogy élet és üdv az imádság feltétele alatt igenis lehetnek egyek! Ahol őszinte a szó, amit Isten előtt, valóban „hozzá menekülve”, tőle leginkább vezetettséget kérve mondanak – ott minden egyszerűvé válik. Ő az ilyen kérést rendre meghallgatja. Nem lehet nem észrevenni, hogy az Úr nevének a zsoltáros által kétszeres segítségül hívása (…én Uram, Uram!) visszhangzik Jézus golgotai „Én Isten, én Istenem…”  imájában – mert élet és halál határán embernek csak így lehet őhozzá szólni. Krisztus áldozatában tudta meg a világ, hogy Isten szeretete nem mindig azonos a merő élettel – mert az a szeretet nagyobb még a halálnál is. Bízzam rá magamat, most és halálom óráján: nem fog cserben hagyni!

Az ő „humorához” tartozik viszont, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele – s ez nem régi magyar közmondás, hanem Isten igéje, és gyakran igazságtétele is, éspedig a hűségesek és tiszta szívűek oldalán:

.

„Őrizz meg a tőrtől,

Amelyet nekem vetettek,

A gonosztevők csapdáitól!

A bűnösök beleesnek saját hálójukba,

én pedig elkerülöm azt.”

.

Hívő emberek sokszor tapasztalnak ilyesmit, de nem örülnek felette kárörömmel, hanem hálát adnak menekülésükért. Ahogy hallottuk is: üdvösség annyi, mint megmenekülni. Bűntől, szenvedéstől és haláltól. Lehetséges? Aki Krisztusban életre jutott, annak már nem kérdés, hanem bizonyosság. Így is legyen mindenhol és mindenkinek, aki csak számot tart rá. Ámen.