Hogyan lett egy iszonyatos megrázkódtatásból és jogos szívfájdalomból, a legsúlyosabb nemzeti gyászból mégis Istent dicsőítő hitvallás?! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. július 26.

Még egyszer meggondoltam

.

Lekció: Sir 3,1-51

Textus: Sir 3,16-24

„Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített – elvette békességemet… Már azt gondoltam, nem lehet reménykednem s bizakodnom az Úrban.

…Mindig ezen elmélkedem, és elcsügged a lelkem.

De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek. Szeret az Úr, azért nincs még végünk! Nem fogyott el irgalma! Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem, mondom magamnak – úgyhogy benne bízom.

Jó csendben várni az Úr szabadítására.”

.

Igehirdetés

A Jeremiás Siralmai-t olyan emberek írták, akik saját szemükkel látták a jeruzsálemi utcákon heverő, babiloni katonák által megbecstelenített és megölt szüzek és megkínzott vének holttesteit. Mégsem spontán érzelmi megnyilvánulásokat olvasunk a Siralmak-ban, mert az öt önálló énekből álló panaszdal („jeremiád”) versszakai sorban a héber ábécé huszonkét betűjével kezdődnek – vagyis tudatosan szerkesztett költői műről van szó. A babiloni dúlás után a vidéken szántóvetőként és szőlőművesként megmaradt kevés lakos rejtett gyűléseire születhetett, éspedig a köreikben rendszeres bűnbánati és gyász-alkalmak valamelyikén felolvasásra. 

Itt mindjárt megállhatunk, mert nagyon fontos dologról van szó. Egy nép iszonyatos katasztrófát él át, a részletek megtalálhatók a Siralmak könyvében – de nem csupán kesereg, joggal vádol és átkozódik, hanem – bűnbánatot tart! Ahol ez a momentum történelmi események értékelése kapcsán hiányzik, ott marad a kifelé fordított panasz és vád. Pszichoterápiás berkekben járja egy szellemes mondás: „Két páciens-típus létezik. A neurotikus tudja, hogy kétszer kettő az négy és borzasztóan szenved tőle, míg a pszichotikus tudja, hogy a kétszer kettő öt, s ez tökéletesen megnyugtatja.”  Valaki bizonyos történésekbe tehát vagy belebolondul, vagy pedig vigasztalanul szenved. Egyet azonban biztosra vehetünk: a Siralmak könyvét „harmadik típusú” szenvedők írták, akik okulni kívántak nemzetük sorsából, és a saját hitük és erkölcseik felülvizsgálatával kezdték történelmi eszmélődésüket!

Ezzel ezredévek után is mintát adnak, miként próbálkozzunk feldolgozni, ha istenhívők vagyunk, az elfogadhatatlan sorscsapások terheit – Szentírásunk egyik legfontosabb mondandója ugyanis pontosan ez. A Biblia alapállása szerint nem csak nézők, sőt, nem csupán szenvedő nézők vagyunk – hanem emberek, ráadásul hívő emberek, Isten gyermekei: ami azt jelenti, hogy igen, előre vihet bármi, ami csak ér bennünket..! Ne úgy fogjuk hát fel a bajok időszakait, hogy azok során vallásunk csupán „egy kis enyhülést” hozhat, mint forróságban a legyező – mert hitünk, ha igazi, éppenséggel a mindenkori felelős értelmezés kötelességét ébresztgeti bennünk. Ha legalább ilyen időkben nem tartunk önvizsgálatot s nem jobbítjuk meg személyes életünket, gondolkodásunkat, de még érzelmi világunkat is, akkor nem nyertünk a próbákon: de facto nem sokat ér a hitünk – mindössze egy toll a kalapunk mellett.

Izrael megmaradt (és halálosan megfélemlített) vidéki lakosai szántóföldi kunyhókban, barlangokban és földbe vájt üregekben tengődve is rendszeresen összejöveteleket tartottak, éspedig nem a babiloniakat kárhoztatni, hanem gyászukban egymást lelkileg erősíteni és – bűnbánatot tartani! Ezek során és mintegy ihletésére keletkezett a Siralmak könyve, aminek eredeti címe  „Ó, jaj hogyan”  (történhettek ezek), ha mi valóban az Örökkévaló, teremtő Isten népe vagyunk – s mit kell akkor másként tennünk, mint eddig…!

Az is a könyv tudatos szerkesztésére utal, hogy öt éneke közül a középső, a harmadik nem huszonkét, hanem háromszor annyi, hatvanhat soros, és nem csupán elhelyezkedése miatt kiemelt a többi közül – melyekben a panasz és jajszó dominál – hanem azért is, mert egy hatalmas, zengő hitvallás…! Szerzője bűnbánatot tart népe nevében, s eljut a bizonyossághoz, hogy Isten az iszonyatos megpróbáltatások ellenére sem hagyta el övéit.

A 3. fejezet nagy „többletei” tartalmilag a következők: személyesség, alázat és türelem. Mindegyikről tudjuk, hogy az igaz hit megnyilvánulása, ám itt konkrét emberi tulajdonságokba, szinte arcvonásokba öltözve jelennek meg. A sok „jaj” között lám, ezeknek is jutott hely – nézzük csak üzenetüket!

Első a „személyesség”, ami, ha a szó igazi mélységét vesszük, ritka emberi viselkedésmód. Inkább karikatúráját ismerjük, ami az egyéniesség:  „Én ezt és ezt szeretem, azt viszont fújj, ki nem állhatom!”  Iskolai menza-asztaloknál dívik, de szólhat filmszínészekről és zenetípusokról is, teljesen mindegy. A lényeg, hogy én mit kedvelek és mit nem. A Tik-Tok például amatőr, egészen köznapi emberek pár másodperces felvételeinek millióit kínálja fel, köztük néha jobbakat, s egészen értelmetleneket is – és az üres életű ember kedvére válogathat: ez jó, amazt pedig ki sem tudom silabizálni, mit is akar, miért tették fel. Életpótlék ráérőknek, exhibíciós igények kiélése, rövid, a kortársakat szórakoztatni kívánó valóságshow, de mindenképpen a szolgáltató mobiltársaság anyagi támogatása – más haszna nincs. Szellemi tekintetben egyértelműen szecska – s ezen senki ne bántódjon meg.

Később, a már „felnőtt” emberek szívesen beszélnek valami csoport nevében, adnak hangot jelszavaknak egymás közti kommunikációjukban, amik persze egybevágnak egyéni érdekeikkel – s eltakarják saját valójukat, esetleg éppen ürességüket. E csoporthangok nem ritkán egyéni „gubancokról”  is vallanak – csak éppen álarcos formában, nemesnek tűnő ügyeket képviselve szólnak.

A Siralmak könyvének centrális, „háromszorosra emelt” egyes szám első személye itt a 3. fejezetben meghökkentően súlyos. „Én vagyok, én az ember, aki nyomorúságot látott, az Úr haragjának botja miatt” – ez első mondata! Lehetne akár irodalmi forma is, egy panaszdal hagyományos alakzata (a mi népdalaink közt is bőven akad kesergő, s az elemzők találnak is jellemző, gyakori motívumokat) – ám itt ennél messze többről van szó. Isten nevét nem csupán saját fájdalma aláhúzására emlegeti („áldja meg az Isten / verje meg az Isten – mind a két kezével” stb.) hanem a vízszintes, történelmi eseményekre őszintén és komolyan ráállítja a vertikális tengelyt, mint egyetlen érvényes értelmezési keretet: mit akar velünk az Úr!  Kertelés, mentegetőzés és kimagyarázások nélkül elismeri népe nevében: „az Úr haragjának botja miatt láttam nyomorúságot!”

Nem zsidók és babiloniak néznek immár szembe, mint a történelemben annyiszor nemzet a nemzettel, hanem zsidók és babiloniak egyaránt az Úr színe előtt találják magukat…! – s ez döntő különbség. Beteg házasságok pillanatok alatt gyógyulhatnának, családi viszályok rendeződnének, bírósági perek azonnal megszűnnének, ahol ennek csupán írmagja is megjelenne: én is részese vagyok, mi is réseszei vagyunk annak, ahova jutottunk!

Milyen más ez a közelítés, mint a merő (és jogos) honfibú, vagy akár az ellenünk elkövetett bűnök puszta, akár tárgyilagos fölemlegetése is! E rendkívüli, valóban emelkedett magatartásformát mással kiváltani nem lehet. Nem bújhatunk egyéb népek történelmi bűnei mögé, bár legyenek azok valósak és iszonyúak. Nem okolhatjuk egyoldalúan társunkat házasságunk kudarcáért, a másik fél bármekkora vétkei ellenére sem. Nem emlegethetjük még az egyébként tényleg komisz és alacsony rendű világkorszakot sem, amibe születtünk – mert a valóságnak nem csupán nézői, hanem résztvevői és alakítói is vagyunk. Megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen, ahogy éppen van – vagy csupán a lelátóról osztottunk elméleti ötleteket? Fogyasztók voltunk csupán, vagy áldozatos, együtt küzdő, megizzadt termelők…? Nehéz kérdések, de megválaszolásuk nélkül csak rosszabb lehet minden.

Ahol e kérdések még föl sem merülnek, ott a későbbiekben is legfeljebb a jajszóig jutunk, egy tapodtat sem tovább. Mindenki. Pedig olvashatnánk a Siralmak 3. fejezetét, s elgondolkodhatnánk az alkalmazott egyes szám első személyen, mint az igazi, bensőséges „személyesség” módozatán – ami egyedül továbbvihetne alaposabb és korrektebb értelmezések felé. Ahol emberek kiveszik magukat a történésekből, mert mások dolga természetesen nem egyéb, mint hogy őket boldogítsák – ott furcsa tapasztalások, sőt bekövetkezések várhatók – erről szól az egész Biblia, de a világtörténelem is. Utóbbi elvileg az  „élet tanítómestere”, mégsem tanul belőle szinte senki.

Aztán itt az alázat. Pontosabban nincsen itt, mert nekünk „jár” minden. A hibátlan egészség, a jó anyagiak, a kedvező társas kapcsolatok és még a kivételes történelmi feltételek is. Hát nem jár, hanem drága ajándék, amennyiben egy is fennforog – amiért naponként hálával tartozunk. Ezt persze csak akkor vesszük észre, ha valamelyiknél zavar támad. Egyáltalán nem alázatoskodást propagál a Siralmak könyve – az csupán egy az „élettechnikák” közül, mikről igazán kiélezett helyzetben rendre ki is derül, hogy egyáltalán semmire nem jók. Igei ihletésű hitünk olyan belső alapállást követel meg, ami számol a ténnyel, hogy helyünk ugyan a világ fölött, de Isten alatt van – s ezért valamennyi embertársunkra is pontosan így kell tekintsünk. Önmagában érték, bárki legyen, bármilyen szinten, bármilyen állapotban. Ha vétkes, ha ellenséges – ember. Lehet, hogy felénk jelenleg éppen a legrosszabb arcát mutatja, esett már ilyen. Gonosztevők is előfordultak már, éspedig nem csupán a történelem lapjain, hanem a saját utunk mentén is. Ne válaszoljunk hasonló lelkülettel: Urunk Jézus éppen ezzel a hallatlan igénnyel kezdte tanításait! Hegyi Beszédének ide vonatkozó része „ha arcul üt valaki jobb felől, tartsd oda a másik orcádat is”  (Mát 5,38-39) – ószövetségi idézet:

„Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig. Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz. Üljön hát magányosan és maradjon néma, amikor ráteszik. Hajtsa fejét a porba, talán van remény. Tartsa oda arcát, ha ütik, tűrje el, ha gyalázzák. Mert nem vet el örökre az Úr, még ha megszomorít is: irgalmaz, mert nagyon szeret. Nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket! Amikor lábbal tiporják egy ország foglyait, amikor az embert kiforgatják jogából a Felségessel szembeszállva, amikor megcsalják az embert perében – azt nem nézi el az Úr.”  (Sir 3,25-36)

Itt már megszólal nem csupán az alázat, hanem a türelem is, ami viszont az élő Isten legnagyobb, és egyben leghihetetlenebb tulajdonsága. Ezért minden igaz emberi türelem valódi forrása is mennyei Atyánk „hosszan tűrő” jósága: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarva, hogy némelyek elvesszenek – hanem hogy mindenki megtérésre jusson.”  (2Pét 3,9)  Igazán kitartó türelmet csak őbelőle tudunk meríteni – menjünk hát hozzá, amint a sajátunk elfogy! Ilyen eset pedig, sajnos, nem is ritkán adódik.

Végére maradt mai bibliai olvasmányunk legdöntőbb mozzanata. Hogyan lett az iszonyatos megrázkódtatásból és jogos szívfájdalomból, a nemzeti gyászból mégis Istent dicsőítő hitvallás?! A kulcsszó minden bűnbánatunk mellett is ez: „még egyszer meggondoltam.”  Az ének szerzője hatvanhat soros imájában így könyörög az Úrhoz: „Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre! Magam mindig erre gondolok, és elcsügged a lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek.” (Sir 3,19-21) Igen, pontosan erre az „újra meggondolásra” van szükség. Mélyebben és alaposabban, kitekintéssel a teljes valóságra: benne tulajdon vétkeinkkel, szóban és cselekedetben, sőt még mulasztásainkkal is – hisz ezekről oly könnyű megfeledkezni, s mások vétkeivel foglalkozni. De ha „újra meggondoljuk”, reménykedni kezdünk.

A bibliai szerző is elcsüggedt, hogyne. De aztán lélekben megfordult, s visszajutott ide: „Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!”  (Sir 3,23)  Isten végtelen jósága a sziklaalap, mely erősebb és hatalmasabb a legrémisztőbb katasztrófánál is – ezt mondja ki itt a Siralmak szerzője! S minden értékes, földhivatali tulajdoni lap tulajdonosának is figyelmébe ajánlható: „Az Úr az én örökségem, benne bízom.”  Senkitől ne irigyeljünk el semmilyen ragyogó, értékes ingatlanát: „Kő és kenyér dolgában” legyünk tartózkodóak minden ítélettől. Itt valami új világ nyílik ki előttünk, ahol egyszerűen mellékessé válik minden, de minden, ami pénzzé tehető. E dolgok értékét rendre abban mérik – ám „semmit nem hoztunk a világra, és világos, hogy semmit ki sem vihetünk semmit.”  (1Tim 6,7)  Akinek az Úr az öröksége – s ez a Lévi törzsének, a papi kasztnak osztályrésze volt, miközben Jákob más fiai megyényi földbirtokhoz jutottak – az szolgálatával a neki járó tizedekből élt. Nem vetett, nem aratott, szüretelni sem szüretelt – az Úrnak hozott áldozatokból élt meg családjával együtt! „Ezt mondta az Úr Áronnak: Az ő földjükből örökséged nem lesz, sem osztályrészed nem lesz közöttük: Én vagyok a te osztályrészed és a te örökséged Izrael fiai között…!”  (4Móz 18,20)

Ez a „szent máról holnapra élés” világa teremtett meg olyan kincseket, mint a Jeremiás Siralmai is, amit két és félezer éve olvasnak azok, akik tényleg lelki épülést keresnek. Hát itt találjuk ezt a gyönyörűséges biztatást: „Még egyszer meggondoltam…”  Ne olvassuk hiába!

Meggondolta, és átalakult a világa. Milyen súlyos szellemű, mégis milyen könnyed, lebegő és egyszerű mondat! Bárcsak sokakat építene otthonában, munkájában, közéletben és alkotás idején – szívből kívánjuk. Bibliai példával zárjuk mindezt, hiszen ma személyességről, alázatról és türelemről olvashattunk. Megváltó Jézusunk egyszer tanítványaival napszálltakor egy samaritánus faluhoz érkezett. Nem fogadták be őket szállásra, mert Jeruzsálembe igyekeztek… A tanítványok átkot, Isten égi tüzének kérését latolgatták. Urunk azonban megdorgálta őket: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse! És elmentek egy másik faluba.”  (Luk 9,55-56)

Milyen pontos diagnózis: „nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek.”  A lélektan a tudattalan, vagy „tudatalatti”, tehát az autonóm komplexusok uralmának nevezi, és millió neurózist vezet rá vissza. Javaslata is annyi, hogy erőink szerint tegyük tudatossá, vagyis világítsuk át azt a tudattalan „gubancot”, ami úgy irányít bennünket, hogy észre sem vesszük – csakhogy az nem megy valami könnyen. Aki a Bibliát komolyan veszi, az annak igéi fényével világít be tulajdon lelkébe – és személyes tapasztalatom: bizony, megmutat minket magunknak. Nem könnyű út, de kifejezetten gyümölcsöző.

Ma egy ritkán olvasott, és ritkán magyarázott könyv, a Siralmak egyetlen fejezetével foglalkoztunk, azzal is csupán töredékesen: de lobogjon csak kezünkben a zászló, rajta a belőle kibányászott szavakkal: személyesség, alázat és türelem. Nem fognak rossz irányba vinni, efelől biztosak lehetünk. Hozzá irányítanak majd, akinél bőséggel megvannak ezek, s aki nem elveszteni, hanem megmenteni jött: Krisztushoz. Aki pedig őt megtalálta, az nem fog többé kavicsot rágni, sem hamuban hasalni – hanem joggal bizakodhat.  Ő már ugyanis tudja, hogy jó csendben várni – az Úr szabadításáig.  Így is legyen.  Ámen.