Kell a kötőanyag, ami a szeretet. Azért nem vagyunk ateisták, mert az egy óriási, keserű negatívum, még ha az az Isten, aki a világegyetem egy darabja, valóban nem is létezik. Ő ugyanis minden létezők örök forrása és eredete: az Univerzum valamennyi csodájával együtt is csupán az ő megnyilvánulása, de nem azonos vele. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. augusztus 2.

Kiáradtál, mint a víz

.

Lekció: 1Krón 5,1-10

Textus: Zsolt 37,27

„Kerüld a rosszat és jót cselekedjél, és megmaradsz mindörökké.”

.

Igehirdetés

.

A Krónikák I-II. könyve elismétli a Biblia más történeti könyveiből már ismert, legfontosabb eseményeket Izrael életéből – de már fogság utáni szemmel. A nép és Isten kapcsolata mellett megjelenik új hangsúlyként az egyén és Isten kapcsolata – amiből megérthetjük, hogy mindnyájan számontartottak vagyunk. Erre utal a sok-sok és részletes nemzetség-tábla az ezernyi névvel. Újszövetségi lélekkel megfejtve egyértelmű üzenet: minket, hívő embereket külön is szemmel tart az Örökkévaló! Kivált okulnunk kell hát a már elmúlt dolgokból, „történelmünkből” – saját tetteink következményeiből – mind ott vagyunk Istenünk valamelyik névsorában…!

Rúben törzse, noha Jákob elsőszülöttje volt, szépen lassan kikopott Izrael történelméből – és gyakorlatilag eltűnt a nemzetsége! Miért történt ez így? Mert édesapjának (aki időközben az Izrael nevet kapta Istentől) a szolgáló-lányával, „másodfeleségével”, Bilhával hált, ami kitudódott. (1Móz 35,22) Nem volt képes testi vágyainak parancsolni, mikor arra a mezőn mód kínálkozott, s ezzel eljátszotta élete nagy többlet-lehetőségét, sőt, nemzetsége jövőjét is. Öreg édesapjuk a halála előtt áldást mondott fiainak, és akkor Rúbent meg is fosztotta elsőszülöttségétől:

„Rúben, te vagy elsőszülöttem, erőm, férfierőm első termése, kiválóan hatalmas, kiválóan erős. Kiáradtál, mint a víz, nem maradsz az első – mert atyád ágyába léptél, s meggyaláztál, mert nyoszolyámba léptél.”   (1Móz 49,3-4)

A „kiáradó víz” itt egyértelműen az állhatatlanságot jelképezi, ami inkább rombol, mintsem termékenyít, mikor pl. „zúgva, bőgve töri át a gátat, el akarván nyelni a világot.”  (Petőfi S.)  A súlyos morális motívum tehát történelmileg ismétlődik: Rúben nagybátyja, Ézsau is eljátszotta valamikori elsőszülöttségét, csak ő egyetlen tál lencséért… Lám, az eredendő bűn, a létezés korrumpáltsága nemzedékeken át is őrizheti a formáját .

Mert mit is jelentett egy fiúgyermek „elsőszülöttsége”? A bibliai időkben mindent: ő örökölte szülei összes szerzeményét, házát és földjét, amiből aztán annyit adott vagy nem adott testvéreinek, amennyit éppen akart.

Ám a dolog fontos szimbolikus jelentőséggel is bírt: normális esetben ő vitte tovább legkoncentráltabban az „áldást”, amit akkoriban a sikeres élettel, elsősorban pedig a megszerzett anyagiakkal azonosítottak. Bőséggel találunk a Szentírásban azonban olyan igéket is, amik az áldást magasabb kategóriának tekintik ennél, például: „Jobb a kevés igazsággal, mint a gazdag jövedelem hamissággal”  (Péld 16,8), vagy egyenesen így:  „Ne fáraszd magad abban, hogy meggazdagodj, a magad belátásából hagyd abba.”  (Péld 23,4)  És, a sajnos nagyon ritkán helyesen értett jézusi mondás a „lelki szegényekről”, akik még kicsit sem a félnótások, s amely mondás a dinamikus ekvivalencia jegyében lefordítva így hangzik: „Azok élnek áldott életet (makarioi), akik a Szentlélek által le tudnak mondani a meggazdagodásról (hoi ptohoi tó pneumati) – ők Isten királyi uralma alatt élhetnek.”  (Mát 5,3)

Tegyük hozzá: Isten bibliai választott népe is elsőszülöttnek tudta magát: „Hűségem és szeretetem vele lesz, és nevem által emelkedik hatalma. Ráteszem kezét a tengerre, jobbját a folyókra. Így nevez majd engem: Atyám vagy, én Istenem, szabadító Kősziklám! Én pedig elsőszülöttséggel ajándékozom meg őt, és felséges lesz a földi királyok között. Örökké megtartom szeretetemet iránta, és szövetségem állandó lesz vele.”  (Zsolt 89,25-29)

Rúben azonban eljátszotta ezt a hatalmas kiváltságot: Jákob közvetlenül a halála előtt József két Egyiptomban született fiát, Manassét és Efraimot áldotta meg a helyébe, saját fiainak fogadva őket!  (1Móz 48,14-16) A dolog sajnos nem csupán egyszeri történés valahol az Ószövetség mélyén, mert minden pillanatban „eljátszhatunk” valami fontosat! Utóbb aztán bánkódni lehet, meg másokat okolni is (amint Ézsau is halálra kereste Jákobot, nem is egészen ok nélkül) – de meg nem történtté tenni már semmit nem lehet.

Ma az individuumnak, az egyénnek gyakorlatilag teljes szabadságot biztosít a korszellem: mindenki pontosan azt csinál, amit csak akar, magánéletébe senki nem szólhat bele. A közösségnek sincs semmi módja rá, legfeljebb akkor, ha egy viselkedés ön vagy közveszélyes. Pedig nagyon is van különbség jó és rossz között, s nem csupán a hatósági törvények, a BTK, PTK és más jogszabályok értelmében! Mit kell igazán elkerülni…? A rongálást. Magunkon, kapcsolatainkon, de még hitünkön is. Mert arra is képesek vagyunk…

De most gondoljuk csak végig mindezeket: miért baj, ha olyanok vagyunk, mint „az áradó folyó”; mit kell Isten gyermekeinek igenis, tudatosan elkerülni, végül pedig: miért egyedül a Szentlélek erői igazán konstruktívak ebben a világban?

Jákob szavai Rúben iránt a kiömlő, eláradó víz jelképét használják – s aki küzdött már házát, földjét, egyáltalán értékeit elöntő árvízzel, vagy legalább videón látott már tizenöt-húsz méteres tengeri cunamit, az pontosan tudja, miről van szó. Az eredetileg éltető őselem pusztítani is tud, de úgy ám, hogy a görögök a tenger „démonjairól” beszéltek, és Poszeidon tengeristen kezében háromágú szigonnyal jelképezték a pusztítás mértékét, amire egy vízár valójában képes. Talán ezer évben egyszer, esetleg vízalatti vulkánkitörés miatt – de akkor százezrek életét követelve jön a tengerár.

Az értékeket nyilván őrizni kell ilyesmitől, mert a víz áradásának nincsen saját „logosza” – ahogy Floridában mondják az aligátorokról: „Vigyázni kell velük, mert nem rosszak, csak nagyon pici az agyuk.” Egyedül a zsákmány érdekli őket, más nem is létezik számukra, tovább gyakorlatilag nem is látnak.

Mi tegyük hozzá: nem csak anyagi, pénzügyi érték létezik a világon! Érték az, hogy egészségesek vagyunk, rendesen működnek a tagjaink, lélegzünk és dobog a szívünk. Ezért kötelesség, hogy ne együnk mértéktelenül – Japánban élnek például legmagasabb kort az egész világon, ahol egészen apró adagok, „szusik”  teszik ki az étrendet, nem pedig hatalmas adagok.   (A magas életkorban persze sok más dolog is közrejátszik, de ott mindössze 3-4 % az elhízottak száma, Európában 20 % feletti, Amerikában pedig már 40 %…!)

Ne igyunk naponta szeszes italt, mert az előbb-utóbb függést épít ki, s az tulajdonképp narkománia. Az ital az ünnephez tartozik, azon belül is leginkább az úrvacsorához! A legenyhébb részegség, az un. „szalonspicc” is neuronok tízezreit pusztítja el az agyvelőben – amik soha többé nem regenerálódnak! Ne dolgozzunk túl, de ne is henyéljünk. Ne hadakozzunk rokonokkal, ismerősökkel – legyünk a béke emberei. Ne rendeljük alá magunkat életre-halálra valami „erős embernek”, mert bármikor félrevezethet – volt már rá elég történelmi példa. Ne áradjanak el rajtunk az érzelmek, se pro, se kontra: ezért kaptuk példátlan, sok tízmilliárd neuronos szürkeállományunkat. Mindent megvizsgáljunk (dokimadzein) – és ami jó, azt tartsuk meg! (1Thessz 5,21)

Máshol ugyanezt így olvassuk: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el elmétek megújulásával, hogy megvizsgálhassátok, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”  (Róm 12,2) Először tehát le kell számolni minden önzéssel, hazugsággal, még az öncsalással is, általában az igazságtalanságokkal és a nyerészkedéssel, az erőszakkal, sőt az önsajnálkozással is – s csak utána leszünk majd egyáltalán képesek vizsgálódni arra nézve, mi is lehet Istennek „jó, kedves és tökéletes akarata”…!  Hát ezért baj, ha a lelkünk olyan, mint az áradó folyó, amiből aztán minden logosz, azaz igei értelem hiányzik.

Mit kell Isten gyermekeinek elkerülni? Erre nézve pontos konkrétumokat találunk az apostoli intésekben: a felfuvalkodottságot, a vitatkozásokat és szóharcokat, az irigységet, a gyanúsításokat, a látszat-kegyességet, a torzsalkodásokat, az anyagi nyerészkedést, „a pénz szerelmét, ami minden rossznak gyökere. Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele!”  (1Tim 6,3-10)  De még ilyet is olvasunk: „Az eretnek embert egy vagy két intés után kerüld”  (Tit 3,11) – mert a „balgatag vitatkozások” nem vezetnek sehova, csak szentségtelen és eltávolító civódásra, s ami a legrosszabb, a hallgatóság romlására.

Aztán például ott a gond, ami nem kímél sem szegényt, sem gazdagot. Befurakszik házunkba, ha máshol nem, hát a kulcslyukon át! Jön utánunk szárazon és tengeren, más-más alakot öltve: ha az egyiknek vége, következik a másik. Bárhol járunk, utolér – egyik sóvárgásra ott a másik… Így száguldunk át az életen, percig sem igazán elégedetten – valami mindig aggaszt. Ha nem volna ilyesmi, hát az ember keres magának valami alkalmasat. Idősödve erősödik, mert aggódni, azt kell… Kívülről mindenki ép, ám csak látszatra, mert belül vak sötétség tanyázik, mint a zsigerekben – amitől aztán nincs senkinek nyugalma, még a föld minden vagyonából sem – mert a gond miatt az ember folyton reszket valamitől. Igénk válasza: „Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van reátok!”  (1Pét 5,7)  Ez ilyen egyszerű! Álmok kergetése és nyomasztó félelmek uralma helyett ragadjuk meg a pillanatot, amikor valóban előre haladhatunk. Előre és fölfelé, ez a bibliai definíció – mert nemesedés nélkül marad a meddő kín, s ami még rosszabb, mások, az ellenfél gyűlölete…

Végére maradt a legfontosabb kérdés: miért egyedül a Szentlélek erői konstruktívak igazán ebben a világban? Mert az ember megromlott már gyermekségétől, gyakorlatilag embernek született mivoltától fogva – s nem is morális értelemben, hanem a lényében. Azzal, hogy biológiai életét és „igazát” folyton védenie kell, vagyis nem tehet mást, mint őrzi individualitását, nagyon kevés helye, ideje és kedve marad a valódi dialógusra. Majd ő. És mire észreveszi, valóban egyedül is maradt. Felnőtt akart lenni? Az lett. Boldogtalan felnőtt. Száguldozhat, ahogy csak tud, át az egész életén – sehol nincs nyugta. Miért?

Mert Isten a maga számára teremtett minden létezőt. Őt kell keresni, nekünk embereknek ez az utunk: magunkat egyedül csak benne találhatjuk meg véglegesen. Attól a pillanattól azonban, hogy rálelünk, aki egy kis láng, élő lehelet, egy igaz gondolat – onnantól minden egyszerűvé válik. Lesz már irány, lesz erő is, és főleg hit – ez utóbbi ugyanis leginkább az ő közvetlen ajándéka! Valaki panaszkodott, milyen kevés hite van. Eszembe jutott az ókori egyházatya mondása: „Nem a hatalmas hitetlenségünket kell komolyan venni, hanem, ha van, a mustármagnyi kis hitünket!”  Jézus szerint hegyeket lehet megmozgatni vele!   (Luk 17,6  Márk 11,23)

És akkor elkezdenek épülni a dolgok. Begyógyulnak a sebek, szűnnek az aggódások, és főleg: van feladat. Mégpedig világos és egyszerű – embernek lenni! Akkor is, ha mindenki megbolondult, és akkor is, ha éppen gonosz idők jönnek. Volt már rá példa nem egyszer – nézzük csak meg jobban a történelmet. Áradtak hamis, gonosz tanítások, amik aztán tízmilliók életébe kerültek – de voltak, akik mégis emberek maradtak! Pisztolyt szegeztek rájuk, megalázták és börtönbe zárták őket, veréseket szenvedtek el, messzi vidékre száműzetésbe kerültek – mégis emberek maradtak. Mert lehet, mindenkor lehet, és kell is embernek maradni!

Isten Szentlelke sokfelé dolgozik a világban. Legszebben az igaz és tiszta áldozatban, ami nem mutatós, nem hirdetik el, nem beszélnek róla, de hordozza a terhet. Néha nagyon is súlyosat – s nem dobja le a válláról, mert „elvállalta”…!  Csak hívni, kérni kell a Szentlélek eljöttét, és ő – eljön! Tengeren a viharban, mint a tanítványokhoz, vagy városi káoszban, amikor Pál a fenevadakkal hadakozott: „Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a vadállatokkal, mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak? Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk… Ne tévelyegjetek: jó erkölcsöket megrontanak rossz társaságok. Legyetek józanok és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik Istent.”  (1Kor 15,32-34)  A „csak emberi módon” itt azt jelenti: Szentlélek és örök élet nélkül, csupán a saját erőkből. Van rá elég példa, mire telik magunktól…

Ő azonban ott lehet a vidéki magányban is, mint az etióp kincstárnok úti hintójában, miközben Ézsaiást olvassa – bárhol! Evangéliumi biztatásunk erre nézve így hangzik: „Aki keres, az talál, aki kér, az kap, és aki zörget, annak ajtót nyitnak.” Ezt maga Jézus kötötte a lelkünkre.  (Mát 7,7)  Egyre kisebb „én” – s akkor ő már növekedhet is, még bennünk, a mi zaklatott szívünkben is! „Annak növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem”  (Ján 3,30) – így mondta ezt Keresztelő János, mikor Jézus felől kérdezték.

.

„Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le rám!

Égi lángod járja át szívem és a szám!

Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel:

Isten élő Lelke jöjj – áldva szállj le rám!”

                                                                    (826. dics.1.v.)

.

Aki már így imádkozik, egészen bizonyos, hogy nem fogják semmi nélkül elküldeni. Az üres szív nagy veszélye, hogy hamar ott teremnek a gonosz lelkek, hogy benne lakhassanak – az élet már csak ilyen. Néha hoznak még hetet, maguknál gonoszabbat „…és bemennek, és ott laknak – s annak az embernek utóbbi állapota rosszabb lesz az előbbinél. Ez történik majd ezzel a gonosz nemzedékkel is.”   (Mát 12,43-45)

Kérdéseink ezek voltak tehát: miért baj, ha olyanok vagyunk, mint „az áradó folyó”; mit kell Isten gyermekeinek igenis, tudatosan elkerülni; végül pedig: miért egyedül a Szentlélek erői igazán konstruktívak ebben a világban?

Rúben elvesztette elsőszülöttségét, apja de facto kiátkozta. Nem tudott magának parancsolni, nem ítélt maga fölött, apja másodfeleségét tette magáévá a mezőn, amikor azt hitte, senki nem látja: ez az emocionális, ösztönös cselekvés őstípusa, amiből hiányzik minden „logosz”, azaz igei értelem. Nekünk itt a Szentírás ezerötszáz oldala, igazán senki nem mondhatja, hogy nincs példatárunk a helyes és a helytelen életre!

Mit kell Isten gyermekeinek igenis, tudatosan elkerülni? Mindent, ami értelmetlenül rombol, mint az árvíz és a cunami teszi. „Kiáradtál, mint a víz – nem maradsz az első…!”  Csak kritikára és negatívumokra nem épülhet ház, családi élet, emberi közösség. Kell a kötőanyag, ami a szeretet. Azért nem vagyunk ateisták, mert az egy óriási, keserű negatívum – még ha az az Isten, aki a világegyetem egy darabja, valóban nem is létezik. Ő minden létezők örök forrása és eredete: az Univerzum minden csodájával együtt is csupán az ő megnyilvánulása, de nem azonos ővele. Ezért nem vagyunk panteisták.

Még az un. panenteizmus sem a mi hitünk, miszerint „Isten mindenben ott van” – mert a bűnben, a rontásban, az értelmetlen és gonosz rombolásban biztosan nincs, azt legfeljebb, ha eltűri – de mindenkor csak az ő, számunkra hozzáférhetetlen, végtelen bölcsességének határáig.

Végül pedig: miért egyedül a Szentlélek erői igazán konstruktívak ebben a világban? Mert igenis, van különbség jó és rossz, hit és tagadás, élet és halál között! Az a nagy szabadosság, ami ma uralja a közvéleményt formáló erőket, a népszerű szórakoztatást, és még a magát „magas kultúrának” nevező irodalmat is, teljességgel idegen Isten szentségétől. Őhozzá nem fér hazugság, alku, szemhunyorítás, „majd megegyezünk”, a valóság csak egyik felének tudatása, és főleg az igazság határainak álságos, célszerű elmosása. Kijelentette igéjében a világnak mindazt, ami szükséges a jó és a rossz megkülönböztetéséhez. Sőt, az Ige Krisztusban testté, emberré lett! Innentől mi következünk, és a megvalósítás – minden egyéb „dagályos beszéd”, amint Heltai Gáspár nevezi a Száz fabulában az üres és hiú fecsegést.

Okuljunk hát még a Krónikák könyvének végeláthatatlan névsoraiból, nemzetség-táblázataiból is, holott számunkra tökéletesen idegen nevek tömegét listázzák fel (megtudjuk belőlük pl. Rúben leszármazottainak nevét is). Ezek valamilyen módon mégis „Isten listái” – s rajtunk áll, mit olvasunk ki a puszta meglétükből. Egy biztos: nem véletlenül léteznek.

Sőt, magunk is ott leszünk egyszer valamilyen égi „listán” – talán a gyávák, hamisak vagy egoistákén, de mennyivel jobb lenne az őszinték, áldozatosak vagy éppenséggel az igazakén…!  Nem csupán e mostani, egyszerű igehirdetésnek, de egész Szentírásunknak is központi üzenete: „Kerüld a rosszat s jót cselekedjél – és megmaradsz mindörökké.”  (Zsolt 37,27)  Hogy pedig ez konkrétan mit kell jelentsen számunkra, ahol élünk, akik vagyunk, amiben küzdünk, tehát mit kell kerülnünk és mit tanácsos nagyon is megcselekednünk – azt éppen saját magunk tudhatjuk a legjobban. Így is legyen – és megmaradunk örökre. Ámen.