A szavakat ugyan valóban komolyan kell megválasztani és alkalmazni, ha valaki egyáltalán másokhoz, főleg fiatalokhoz szól – de sokkal hamarabb kezdődik minden. Nem csupán az a kérdés, milyen nyelvezetet használ valaki, hanem már sokkal előbb az, hogy ő maga kicsoda. Tüzet gyújtani csak tűz tud. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés augusztus 9.

Az igehirdetés nyelvezetéről

.

Lekció: Csel 2,37-47

Textus: Róm 10,17

„A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.”

.

Igehirdetés

Az egyházát szerető ember joggal aggódik: el tudja-e mondani az evangéliumot mai gyülekezete vasárnaponként, vagy akár ő maga a hétköznapokban embertársainak úgy, hogy az releváns legyen, és elvégezhesse életújító munkáját? Mert nem kevesebbről van szó: jövünk a születésünkkel hozott tulajdonságokkal, amiket akkor is meg kell haladni, ha nem túl sok köztük a negatívum – ahogy Jézus mondja:  „Újonnan kell születnetek.”  Mégpedig tekintet nélkül arra, ki hozott szerencsésebb, ki pedig nehezebb tulajdonságokat magával, mert: „…aki nem születik víztől és Lélektől, az nem mehet be a mennyek országába.”  (Ján 3,5-7)  A víztől születés a keresztség, ami egyszeri esemény az ember életében, a  „Lélektől való”  pedig a Szentlélek tüzével és erejével naponkénti megtöltekezés.

Ami testtől született, test az, ami pedig Lélektől született, lélek az – és itt még azt is olvassuk: „…A szél arra fúj, amerre akar: zúgását hallod, de nem tudod, honnan jön és hová megy. Ilyen (titokzatos) az is, hogy valaki újonnan születik.”  (Ján 3,4-8)  Péter első pünkösdi igehirdetésére a jeruzsálemi piactéren 3000 ember tért meg és keresztelkedett a Jézus nevébe, ami nyilván jelképes szám – de az Apostolok Cselekedeteinek szerzője boldogan kiált fel az első időkre emlékezve: „Az Úr pedig napról-napra szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel..!”  (Csel 2,47)

Az itt használt „üdvözülők” szó eredeti jelentése: az Úr a megmentettekkel szaporította naponként a gyülekezetet! – ami sokszorosára emeli mai felelősségünket a hirdetett ige iránt. Emberek ugyanis ezen az úton, vagyis igehirdetésre figyelve megmenekülhetnek régóta cipelt bűneiktől, egész elrontott életüktől, állandó rosszkedvüktől, hitetlenségüktől, családi feszültségeiktől, szenvedély-betegségeiktől, sőt, még az örök haláltól is – vagy pedig nem: aszerint, milyen az igehirdetés, amit hallgatnak…! Ez érvényes úgy a szószéki, mint a magán-beszélgetésekre. Ahhoz azonban, hogy a beszéd és a nyelv különleges, kiemelten fontos voltát jól lássuk, úgy hívők, és (még) hitetlenek megszólításakor, elengedhetetlen itt egy apró bölcseleti kitérés.

Az európai filozófia a matematikával összeszövődve először a formális logika alapjait fektette le Pütagorász, Arisztotelész és mások jeles munkásságával, mert a mindenkori bölcselet megkerülhetetlen, első és nagy kérdése: milyen a helyes gondolkodás? Nem önkényes, szubjektív csapongás, hanem az igazságra komoly szívvel törekvő, következetes, kristályos értelemmel, vagyis az isteni „logosszal” telt szellemi művelet. Magunk hívő szívvel így mondjuk: igei.

A preszokratikusok viszont, majd Platón és a későbbiek, el Heideggerig és Camus-ig ilyen előzmények mentén a létet próbálták körüljárni: mi az, ami valóban van? A 20. századra e terepet ugyan szinte teljes egészében kisajátított magának a tudomány, ami a résztől indulva próbálja, mintegy „legó-ként” összerakni az egészet: az élet és az Univerzum, sőt, még az azon túliak végső titkait is… A tudomány nyelvén ez egy egységes „világ-képlet” lehetne, az összes természettudomány törvényeinek kvintesszenciájaként. (Emberi problémáinkon vajon valóban segítene-e…?)

Nem csoda, hogy harmadik nagy bölcseleti kérdésként – mára maga a nyelv került a vizsgálódások középpontjába. Mit lehet egyáltalán kimondani és mit nem, hogyan is történik a mondottak megértése, dekódolása – a szavak tulajdonképpeni értelmezése, ami célhoz juttat egy „üzenetet?”  Lévén a beszéd is cselekvés, az információ századában még inkább az, mint valaha – itt el is érkeztünk a bölcselet mai nagy kérdéséhez: mi a lehetséges legjobb, helyes élet. Ebben az összefüggésben, és bibliai alapokon állva fontos tételeink lehetnek. Ne beszéljünk fölöslegesen, köntörfalazva, hamisan, vagy álságosan, hisz emberi „cselekedeteink”  túlnyomó része immár éppen szóban történik!  Jelen soraink is ezzel foglalkoznak, mikor az igehirdetés nyelvezetére fókuszálunk: a mai nagy szóbeliség (mobilozás, sms, email, honlapok, telekonferenciák, közösségi oldalak, podcastok, AI, stb.) jelenlegi morális mivoltunk egyik legfontosabb megnyilatkozási területe – hiszen írók, nyomdászok, operatőrök, szerkesztők és rendezők is lehetünk egyetlen laptop vagy tablet birtokában!

E közegben nem csoda, hozzávéve még a modern idők továbbra is hatékony egyház és hit-ellenességét is, hogy felelősebb hívők azt kérdezik maguktól és egymástól is: rendben van-e a nyelv, amit templomainkban használunk az evangélium továbbadására? Miért megy a fiatalság inkább rock-fesztiválokra, mintsem a mi nyári ifjúsági táborainkba? Nem kellene a nyelvünket, s általában eszközeinket is intenzívebben „modernizálni”?

Hitem szerint a szavakat ugyan valóban komolyan kell megválasztani és alkalmazni, ha valaki egyáltalán másokhoz, főleg fiatalokhoz szól – de sokkal hamarabb kezdődik minden. Nem csupán az a kérdés, milyen szavakat és milyen nyelvezetet használ valaki, hanem már sokkal előbb az, hogy ő maga kicsoda. Tüzet gyújtani csak tűz tud. Ahogy Ravasz László mondja: »…menjen inkább matematicus-nak«, akiből a hit lelkesültsége, ma úgy mondanánk, a belső elkötelezettség hangoltsága hiányzik. Jár-e elől a lángoszlop, mint az egyiptomi szabadultak pusztai vándorai számára maga az Úr megtette  (2Móz 13,21) – már emberi tekintetben is…!

Még pontosabban, van-e fedezete a szavaknak: aki beszél, vajon aszerint él-e maga is, amit hirdet? S a tűz, amit képvisel, tiszta-e vagy sem; éltető vagy pusztító, esetleg támaszt-e követelményeket vagy csak empatikus, nagyon együttérző a mindig szenvedő hallgatósággal, tehát megnyugtató, miközben lelki tekintetben mindössze altat…? Ha nem „történik” az igehirdetés, és azzal megy haza a hallgatóság, hogy valaki a száját járatta, akkor lehet-e csodálkozni egy csaknem üres templomon?

Ezért kell leszögezni, hogy a „nyelvi reform” előtt ott kell legyen az emberi reform, vagyis az újjászületés, amiről Jézus beszélt Nikodémusnak. Aki alapjaiban nem számolt még le régi életével, Isten nélküli mivoltával, az törekedhet bármilyen új nyelvezetre, zenei megújulásra is  (lehetőleg ne a színvonaltalanság irányába) – mert lehetnek ragyogóak az eszközeink, bárcsak azok volnának, de a lelki megújulás nem azonos a népszerűséggel. Változni valóban kell tudni, hiszen az élet is megy tovább, ám tiszta hangot csak megtisztult lélek képes adni. Igehirdetői összefüggésben ez a készülés komolyságát jelenti.

Ennek jegyében szögezzük le, hogy az argó  (újabban szleng-nek hívják)  használata, és általában a „jó fej”-kedés köszönő viszonyban sincs a lelki megújulással. Önmagában az orgona helyett a gitár sem fog senkit erkölcseiben megújítani, az istentisztelet keretében viselt cserkész-parancsnoki sapka és katonai tisztelgés, ünnepélyes zászló-bevonulás pedig végképp nem. „Az új ember szíve / saját kezed műve”  énekeljük a Szentlélekről – s ha ez nincs, akkor semmi nincs. Legfeljebb annyira tudunk segíteni mások lelki tisztázódásában, amennyire magunk tisztázódottak vagyunk – ezért bármilyen „nyelvi reformnál” és eszközbeli újításnál messze fontosabb az egyéni, hitbeli elmélyülés, és az érett emberség irányába mutató lelki fejlődés, vagyis a szolgálat komolyan vétele.

A templomi szószék a tiszta magyar nyelv őrzésének egyik legfontosabb fóruma is. Legyen világos, áttekinthető, és igei tekintetben megalapozott, ami elhangzik. Szükségtelen és káros olyasmiket kimondani, amit csak a rossz és helytelen gondolkodás illusztrálására szán a beszélő – mert az nem csupán szócséplés és időpazarló töltelék, hanem lehúzó erő is. Komolyabb készüléssel elkerülhető: szóljon az igehirdetés bibliai alapokon a helyes gondolkodásról és a helyes életről! Eltúlzott példával: ha a trágárságot nem helyeseljük, nem kell hozzá a szószéken felsorolni mindazon a szavakat, amiket nem ildomos kimondani.

Egy régi egyházi anekdota szerint kérdezik a konfirmáló fiút, miről beszélt a pap a templomban. „A bűnről. És mit mondott róla…? Arra nem emlékszem, csak arra, hogy ellene volt.”  Mit érthetünk meg ebből? Azt, hogy a lelki viszonyulás, vagyis a tényleges hitbeli állapotunk mélyebb nyomot hagy az emlékezetben, mint maguk a konkrét szavak, amikből ráadásul néha túl sok is van – esetleg több, mint a mondanivaló… Szószéken ilyen a hevenyészett, megalapozatlan „papolás”, amiből aztán semmi nem marad meg.

Még egyszer tehát: előbb van a szentlelkes élet – s utána lesznek majd jó szavaink is! Ahogy Pétert elárulta a főpap udvarában galileai akcentusa – minket is elárulnak lelki-szellemi akcentusaink! Számunkra a Szentírás a kánon – azon belül pedig az, ami Krisztusra vezérel. Az ő „Isten-fiúsága” mindenkor a legfontosabb mércénk – az igehirdetésben pedig még inkább, mint bármi másban!

Ennek tisztázása után, és valóban „szakadatlan törekvéssel a lét legfelső fokára”  (Goethe: Faust II.1., ford. Kálnoky L.) – lássunk immár néhány fontos bibliai konkrétumot. „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben.”  (2Tim 4,2)  E számomra személyesen is élethivatást jelentő páli mondat nem csak lelkészeknek, hanem minden valóban hívő embernek szól. Tolakodás és fontoskodás nélkül, de kell tudjunk adni valamit abból a sok jóból másoknak, amit kaptunk Urunktól! Így terjed az evangélium lélektől lélekig – „keresztyének és nem keresztyének ünnepi találkozásában.”  (Farkas J.)

Nagyon keskeny útról van szó: sem a szégyellős agyonhallgatás, sem pedig a rámenős „térítés” nem keresztyén attitűd. Néha egy fél mondat, egy csöndes utalás többet jelent, ha „helyén mondott ige” – mert akkor valóban arany alma ezüst tányéron!  (Péld 25,11)

Következő követelmény a kétféle üzenet elkerülése. Szakmai szóval az „ambivalencia”, vagyis amikor valaki egyszerre mond igent is, meg nemet is. Lehet-e egy repülőre vagy hajóra fölszállni is, meg nem is – egyszerre?  Még egy autóbuszra sem lehet komoly baleset nélkül! Emberek együtt élnek férfiként és nőként – de nyitva hagyják az ajtót, nem kötik össze a sorsukat. Annyi rossz példa van, hivatkoznak a dologra. És valóban van – de tényleg csak az volt a baj minden válásnál, hogy összeházasodtak…? Együtt, de mégis külön. Egyszerre igen, és egyszerre nem…

A fordítottját is említsük meg. Összeházasodnak ugyan, de mégsem veszik egymást naponta az Úr kezéből való ajándéknak, megköszönve imádságban a másik egészségét, szolgálatait, még legsajátabb tulajdonságait is. Egyszerre igen és egyszerre nem. Amint egy megkeseredett, válás szélén álló asszony fogalmazta, mikor kiderült, hogy párja nem hozzá, hanem máshoz hordja lelki problémáit, tőle meg csak az ágy, a napi finom étel és a tiszta ruha kell: „engemet meg itt haszonállatként tartottak…!”  Urunk Jézus ezért is mondta tanítványainak: „A ti beszédetek legyen igen-igen, és nem-nem – ami azon felül van, az ördögtől való.”  (Mát 5,33-37)  Álljunk egymás oldalán teljes szívvel, ha már a másik testi mivolta és szolgálatai, vagy az anyagi biztonság, amit ő jelent, mind jók számunkra! Igenünk legyen „igen”, a nemünk pedig legyen „nem” – a sok bajt jelentő ambivalenciát ugyanis másként elkerülni sehogy nem lehet!

Végül egy ritkán értett, s ritkán is magyarázott igei követelmény: „Beszédetek mindenkor legyen kedves, sóval fűszerezett; hogy mindenkinek helyesen tudjatok megfelelni.”  (Kol 4,6)  Mi az, hogy „sóval fűszerezett?”  Egészen biztosan nem a poénkodást, vagy a jópofa kiszólásokat jelenti. Olyan tartalmakat annál inkább, amik szervesen kapcsolódnak egy témához, ám mégis üdítenek, mert tágabb, derűsebb perspektívát hoznak be egy egyébként súlyos, talán feszültséget és zavart is hordozó dialógusba. Ehhez természetesen békés és nyugodt lélek kell, amely képes a jót tematizálni, még nem túl jó konkrét összefüggések közepette is. „A ti szavaitok alapján mentenek fel, vagy marasztalnak majd el benneteket” – mondja Megváltónk. Igen, a beszéd, amivel ölni is lehet, meg eleveníteni is… De ő nem csak a fölösleges esküdözéstől óvott ebben az igében. Ha például másokat a hátuk mögött ítélgetünk, (argó: „mószerolni”) – akkor mire kell gondoljon, aki éppen minket hallgat?  Nyilván arra, hogy  „Ez engem is bármikor így mocskol majd a hátam mögött – semmit titkot nem bízhatok rá!”  – s igaza is lesz…

Végül még egy további figyelmeztetés: kár minden hiábavaló módon kiejtett, vagy leírt szóért. Hallgatni arany, beszélni csak ezüst! „Mondom nektek, minden haszontalan szóért, amit az emberek beszélnek, számot adnak majd az ítélet napján.”  (Mát 12,36) Az itt szereplő „haszontalan” szó (görögül: argó) a parlagon hagyott föld, és a csavargó, naplopó, semmirekellő ember jelzője volt! Elképesztő, hogy ma olykor már un. művelt emberek szájából is hallani az alvilágból eredő kifejezéseket. Az apostoli intés erre nézve így hangzik: „Semmi rothasztó beszéd ne jöjjön ki szátokból – csak, ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak.”  (Ef 4,29)  Itt már nem csupán a fölösleges beszédről, hanem a légkör „erkölcsi szennyezéséről”, sőt, mások emberi rombolásáról, esetleg szellemi megrontásáról is szó van! Sajnos, még ilyen is létezik. Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók – tartja a magyar közmondás, és a bibliai ige szerint is „jó erkölcsöket meg tudnak rontani gonosz társaságok.”  (1Kor 15,33)  Úgyhogy nem mindegy, milyen közeget választunk, életünk bármely szakaszában!

Összefoglalva a mondottakat: inkább kevesebb szavunk legyen  (bár önmagában az sem mindig üdvös, a túl kevés információ is rombolhat!) – mintsem fecsegők-locsogók legyünk. Minden szó, amit valaha kimondtunk, örökre ki van mondva… Visszavonhatjuk, bocsánatot kérhetünk érte, verhetjük még a fejünket is a falba, hogyan is mondhattuk ki – de meg nem történtté többé már nem tehetjük. Se hamisan, se felületesen-hevenyészetten, se „taktikusan” ne beszéljünk – elárulja az  „akcentusunk”, kik is vagyunk!  Ez igehirdetőkre különösen is érvényes – ám minden keresztyénre hasonlóképp, amikor Megváltónk ügyéről van szó!  Ám a túlzott hallgatagságtól, szűkszavúságtól is óvakodni kell.

Legyen a beszédünk egyértelmű, ambivalenciától mentes: igenünk igen, nemünk pedig nem legyen! Minden egyéb köntörfalazás, régi magyar szóval „dagályos beszéd.”  Legyen a szavunk kedves, sóval fűszerezett – utóbbit úgy is mondhatjuk, hívő humorral átitatott.

Végül talán a legfontosabb: senkit ne ítélgessünk a háta mögött, mert ő attól jobb nem lesz, mi viszont vétünk saját integritásunk ellen. Emlékezzünk Urunk intésére: minden hiábavaló  („argó”)  szóért felelünk az ítélet napján! S ha van addig időnk, már pedig e pillanat minden bizonnyal az – használjuk a jóra, minduntalan segítségül hívva Jézusunk áldott Szentlelkét, amint a költő is biztat: „…a lét legmagasabb fokára törekedve!”   Így is legyen.  Ámen.