Megváltónk átlényegülése nekünk is szól: nem kell mindenkor a „sárba nehezülve” léteznünk! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. augusztus 16.

Felelős életvitel

Lekció: Jób 42,1-9

Textus: Luk 9,28-31

„Imádkozás közben Jézus arca elváltozott, és ruhája fehéren tündökölt. S íme, két férfi beszélt vele, Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelenve élete végéről szólottak, melynek Jeruzsálemben kell beteljesednie.”

.

Igehirdetés

A „felelős életvitel”-t nehéz pontosan meghatározni. Első jelentése az, hogy ne szórja el valaki az életét kilengésekben és dorbézolásokban – mondjuk így, ne éljen lump életet. A legtöbb alkoholista pontosan tudja, hogy nem úgy kellene élnie, ahogy teszi, s nagyon is boldogtalan attól, hogy időnként „boldogra” issza magát – ám ha megkérdezik, miért iszik, rendszerint nem tud válaszolni. Nincs felelete, vagy ha mond is valamit kitérően teszi. Megjelöli, ki miatt, vagy hány éves kora óta van ez így, vagy elvicceli, esetleg a magának is mondott hazugságot ismétli: ő nem is alkoholista, mert csak sört iszik, mert csak hétvégén iszik, mert bármikor abba tudja hagyni stb. stb. – igazi tartalmi válasz azonban nincs. (Ilyesmikből ered-e maga a „felelőtlen” szó is? – ki tudja.)

Második értelmezési szint az, mikor azt nevezik „felelős életvitelnek”, hogy valakinek vannak fölmutatható eredményei. Karrier, ház, család, gyerekek, név, esetleg művek, díjak – valami, amit az ember fel tud hozni a maga mentségére. Ha egy ember képes eljutni a családapa vagy családanya szintjére, az önmagában is valóban érték – hiszen ahhoz sok áldozat, türelem és szeretet szükséges. Magánosan élők esetében ilyen az odaadással, lelkiismeretesen végzett munka. Van olyan gyermektelen család, ahol kétkezi munkás házaspár intézetből fogadott örökbe egy láthatóan dél-amerikai csecsemőt, s nem csak egyetemig kitaníttatták, hanem egyénileg is áldott jó felfogásúra tudták nevelni, s ma már – értékes hivatása mellett – maga is több gyermekes, boldog családanya. Mindnyájan beágyazottak vagyunk nevelő vagy valós szülők, testvérek, barátok, tanárok láthatatlan hálózatába, s nem mindegy, egyénileg mi és milyen irányba hat lelki fejlődésünkre.

Végül a „felelős élet” kifejezés legmagasabb, transzcendens vetületét se kerüljük el. A Bibliában a teremtés csodája után ott a bűneset, az embernek Alkotójától való függetlenedése, „emancipációja” – viszont azzal együtt a kérdés is: „Ádám, hol vagy..?”   Mert, aki a föld porából és a saját leheletéből megalkotott minket, az számon is tart; s mi felelettel tartozunk – sőt, leginkább neki tartozunk felelettel! Sokan ugyan mellőzik a választ, ameddig csak tudják, a „valaminek lenni kell” szintjére redukálva az élet legfontosabb összefüggését: olyan kérdéssé minimalizálva, amire nem kell felelni, az a „valami” ugyanis oly távoli és lényegtelen – ám az alkonyi csendben tükörbe tekintve nem biztos, hogy végleg el is tudják kerülni.

Mit? Azt a tényt, hogy én nem magammal kezdődtem – s ezért előbb-utóbb rám is érvényes lesz a kérdés: „Ádám, hol vagy..?” Miben áll a lényed, milyen az irányultságod, mire használod a drága időt, amit az örökkévalóságból neked, és csak neked juttattam…! Hol vannak a gírák, vagy legyenek talentumok, mindegy – amiket tőlem, megbízódtól sáfárként, kezelésre kaptál? Mivé lettek kezeden az emberek, akikre közvetlenül vagy áttételesen kihatással voltál…? Hogy tünteted el a sötét foltokat múltadból, mivel magyarázod meg számtalan hamisságodat, önzésedet és bosszúállásaidat?

Egy idősebb, ma is szolgálatban álló testvér így fogalmazta a felelős életvitel problémáját: „Valójában az arány megtalálása volna, hogy mi az, amit az embernek magának kell megtennie saját sorsa érdekében, hogy Isten támogatását is megkaphassa.”  Érdekes és szép tematizálás, ami a tudatosan megvalósított emberi életterv, s az isteni támogatás függvényét állítja fel, mégpedig egyetlen változóval: mi a „helyes arány” a kettő között.

Számszerű, tehát „matematikai” megoldása nyilván nincs a feltételezett képletnek – itt az kerül kimondásra, hogy mindkettő nélkülözhetetlen, a népi mondással szólva „segíts magadon, és Isten is megsegít.” Kevésbé vulgárisan: ha tisztességesen megdolgozol boldogságodért, áldást is kaphatsz. Ez összhangzik a bibliai alappal, csak akad azért kivétel is, ami – jó esetben – erősíti a szabályt. Jób például hét fiát és három leányát, mesés gazdagságát, egészségét és felesége szolidaritását veszíti el, holott „igaz, istenfélő és bűn-gyűlölő”, aki naponta mutat be áldozatot, hátha gyermekei akaratlanul vétkeznek Isten ellen… De mégis mindenét elveszíti! S tudjuk, nem példátlan történet, ha konkrét számadatai Kelet csodás költészetében termettek is.

Jób könyvében ezek után dialógusok következnek, ahol a barátok próbálják őt meggyőzni: bűnei miatt kapta mindezt, hisz Isten igazságos. Jób viszont azt panaszolja fel, tudta és akarata szerint nem vétett Isten ellen, s még születése napját is megátkozza, akkora a szenvedése. Végül maga az Úr szólal meg hatalmasan a tornádóból – s Jób akkor bűnbánatot tartva, elismeri: a valóság több és más, mint ami az ő fejében lévő tökéletes hitbeli rendszer szerint „lenni kellene.” Ám a barátok is ezt kell tegyék, sőt, az Úr haragja fölgerjedt ellenük, mert Jób „igazabban beszélt dolgairól” – s felszólítást kapnak tőle, kérjék Jóbot, ő imádkozzék értük, a „kegyesekért”… (Jób 42,1-9)

Szakadatlanul fölül kell tehát vizsgálnunk gondolati sémáinkat az élő, valóságos Isten-kapcsolat párbeszédében! Túl könnyen leszünk önnön szempontjaink, sőt „rendszereink” foglyai, ahogy azt Jób és barátai esete is példázza. Nincs véglegesen kész kalkulus, mi a teendő, mint a pilótáknak a „Cselekvési könyv vész esetére” – hogy mikor mit gondoljunk, mit tegyünk: még legdrágább kincsünket, lelkiismeretünket is naponta kell hitelesítésre Istenhez vinnünk…!

Jézus ezt tette, éspedig minden következményével együtt – s ezért lett a Világ Megváltója, akiről az Atya kijelentette: együtt teremtették a világot! (Zsid 1,2) S minden, emberektől való szenvedése és meggyaláztatása után kihozta a halálból, a maga jobbjára ültette – neki adva minden hatalmat mennyen és földön! (Mát 28,18-20) Mi magunk nem az ő áldozatát kell megismételjük, mert azt egyedül ő vihette végbe, egyszer s mindenkorra – ám a magunk szeretet-áldozatait nagyon is meg kell egymásért hoznunk, hogy harmóniában és békében élhessünk. E fontos, mással nem helyettesíthető maximát szem előtt tartva, egyszerre több emberi állapot is kiábrázolódik.

Első a buborék, amely színes és önmaga körül forog, ám belül nagy üresség tanyázik, s a felszín bármikor elpattanhat. Ez az önmagáért való, önző emberi élet, mely a tág örökkévalóságban csak pillanatokra létezik, s az elmúlástól való, váratlanul és ijesztően fel-felbukkanó félelem „rágja üresre” élményeit, bármilyen gazdag, egészséges és sikeres volna is. Lehet három és fél, vagy kilencvenhét éves, az mindegy – létállapota alig változik. Ideig-óráig „létezik” – ám a mulandóság alá rekesztett módon. Mindene az élet, s a még több, színes és élvezetes élet – ám az élményt kiüresíti az ismeretlen jövő ünneprontó, kiszámíthatatlan közeledte. Statisztikailag ez a legnagyobb populációjú halmaz – amit röviden így lehet jellemezni: félálom. Az „én” a középpont, mely a valóság és a káprázatok határán lebeg, s maga sem tudja, mikor melyikben időzik – ám nagyon haragszik, ha valaki ébreszteni próbálja. (Az idegesség az irritált félálom.)

Következik a valóságot őszintébben ismerni kívánó, becsületesen tájékozódó lélek, mely azonban nem vette még maradéktalanul birtokba lehetőségeit. A tavaszi rét ilyen, mikor kezdi bontani virágait, csupa ígéret – de még csak éppen túl van a fagyott dermedtségen. Minden azon múlik, lesz-e számára napfény és eső, nélkülük ugyanis eltikkad és kiszárad. Látunk mostanában elég gondozatlan közterületet sárga, sőt barna foltokkal, „méhlegelőnek” nevezett parlagfűvel is bőven elgazosodva, kaszálatlanul (pár éve még bírság alá került az ilyen magánterület is): hát a nemesedés irányába elindult ember is gondozásra szorul!

Weöres Sándor „Egybegyűjtött leveleinek” két vaskos kötetében találni, ahogy a tizenéves fiú mestereket és költőtársakat keres. Babits, Kosztolányi, Csorba, Jékely, Kiss Tamás, Illés Árpád festő, Kodály, Fülep Lajos ref. lelkész és egyetemi magántanár, Hamvas Béla, Maros Rudolf zeneszerző és sorolhatnánk, ki mindenkivel vette fel a kapcsolatot. Kezdő és haladó, olykor már befutott alkotók egy megalakulatlan „szakszervezetben” folyamatosan támogatják, gondozzák egymás fejlődését leveleikkel, műveik megküldésével, azok kölcsönös véleményezésével, olykor javítgatásával… Mert mindnyájan gondozásra szorulunk, a legnagyobbak és legtehetségesebbek is – nem hogy a többiek. Elfogadhatatlan minden ellustulás, meg nem írt vagy meg nem válaszolt levél, elmaradt együttérző telefon, ha a másik bajban van – vagy akár a lélek súgásának elhallgattatása is, mikor érezzük: valahol szüksége lehet ránk – ahogy nekünk is szükségünk van másokra..!

E „közbülső”, ébredező szférában tanyázik, aki, ha tükör által homályosan is, de már látja Isten országát, a jövendő, nemesebb élet szebb körvonalait, s elindult önmaga fegyelmezése útján. Nem azért, mert ő olyan jó, hanem azért, mert megértette: Krisztus érte halt meg a kereszten. Aki viszont ezt semmibe veszi, az nem csoda, ha omlós krémsüteményként olvadozik tulajdon énje hőséges trónjain, és hamar visszasüllyed „buborék-mivolta” alantasabb, bizonytalan szintjére. Akarat nélkül ugyanis semmi nem jön létre, soha, sehol. Az akarat az én dobogó szíve. A semmittevés is létforma, ám ritkán áldott. Legtöbbször nem is csupán a külső, fizikai cselekvés hiányzik, bár annak gyakorlása, a „realizálás” sem mellőzhető – hanem a korrektül és szigorúan ellenőrzött önreflexió, a szándék fizikai gyakorlatba ültetésére felkészítő lelki-szellemi edzőterem. Aki oda nem „jár el”, az a szívében, bensejében (régi magyar nyelvben: jonkh) elpuhul, elsatnyul, és elveszti lényegét – lényegtelenné válik… Az emberi én akarat nélkül önmagára van kárhoztatva, hiszen visszakunkorodik önzésébe és kényelmébe. Persze elolvad, mint fagylalt a napon, mert nem akarta igazán, amit akarnia kellett volna – ez ilyen egyszerű.

Ami pedig mind az első, mind a második „fokozatot” meghaladja, az az átlényegült ember. Felröppenő madárhoz, vagy annak maga mögött hagyott lengő ágához, de akár érkező angyalhoz is lehetne hasonlítani – mert teljességgel a szabadság mozzanata. Amikor az isteni ige önmagunk fölé emel, a nekünk készített, magasabb világba, s hit által hazaérkezünk: ez az átlényegülés! Erről szól Jézus megdicsőülése a hegyen, ahová imádkozni vitte Pétert, Jakabot és Jánost: hazaérkezett nem csak népe nagyjai közé, akik eljövendő szenvedéseiről s élete „végéről” (cél, értelem) tudatták – hanem Édesatyjához is, aki őt nevezte meg igazi „választottjának” (Luk 9,35), akire érdemes figyelnünk.

Dániel egykori látomásában olvassuk: „Azután láttam, hogy trónokat állítottak fel, és helyet foglalt az Öregkorú. Ruhája fehér volt, mint a hó, fején a haja, mint a tiszta gyapjú. Trónja olyan volt, mint a lángoló tűz, és annak kerekei, mint az égő tűz.” (Dán 7,9) Az evangélium ezt a képet folytatja és teljesíti be: „Imádkozás közben Jézus arca elváltozott, s ruhája fehéren tündökölt. És íme, két férfi beszélt vele, Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelenve élete végéről szólottak, melynek Jeruzsálemben kell beteljesednie.” (Luk 9,28-31)

Pár szó, ami mégis világokat mutat föl, ha szívünk szerint keressük értelmét, s azt kérdezzük: hol vagyunk mi ebben. Döbbenetes, hogy az asszonytól született Jézust, egy valóságos, földi embert ugyanazokkal az attribútumokkal látjuk, mint a próféta látta magát Istent: hófehér ruha, fényben ragyogó arc, tűz és láng, sőt, a két legnagyobb ószövetségi próféta, Mózes és Illés, mint beszélgető társak…

Igen, Megváltónk átlényegülése nekünk szól: nem kell mindenkor a „sárba nehezülve” léteznünk! Emlékezzünk e látomásokra – nekünk írták őket! Jusson eszünkbe félelmek és aggodalmak közepette, amikor megbántva vagy kisemmizve érezzük magunkat, amikor elveszettnek tűnik minden dolog értelme: igenis, van „transzfiguráció”! Hogy pedig ránk is tartozik, abból érthetjük, hogy Jézus magával vitte arra a hegyre legkedvesebb tanítványait. A Golgotára egyedül ment – itt azonban közvetlenül vele és mellette lehettek. Mintha azt mondta volna: kinyitom a legragyogóbb ajtót – követésemben magatok is átlényegülhettek..!

Mózes és Illés azonban élete végéről, vagyis szenvedéseiről szólnak – ami teológiai gondolat: az Ószövetség is Krisztus eljöttéről üzen! A szent nép története minden prófétájával, próbatételével és reményével arra mutat, amit Jézus hozott e világnak. Nem csupán egyetlen nép tagjainak, hanem immár az összes emberi nemzetség számára feltárult a titok, miben áll „az út, az igazság és az élet” – azaz, mit jelent Isten gyermekének lenni! (Ján 14,6) Itt csillan fel teljes szépségében, hogy még a szenvedésnek is lehet értelme, ha Isten kezéből fogadjuk. Az igazán nagy kínt, amit bűneink miatt érdemelnénk, ő levette rólunk – s kell-e teljesebb szabadság, mely mégis szent, szívbéli megújulásra késztet…?

E „megdicsőülés” számunkra némelykor nem több mint csöndes elégedettség azzal, amink van, hang nélküli öröm a jól teljesített feladat után, s bizonyosság arról, hogy Isten nagy világ-tervének parányi részeként egészen helyemen vagyok e világban, sőt, helyemen leszek majd odaát is – mikor eljön annak ideje.

Mit mondhatunk hát arról, mi a „helyes arány” – mi az, amit magának kell megtenni az embernek saját sorsa érdekében, hogy Isten támogatását is megkaphassa? Legyen a feltámadott Jézus közelében, vagyis kövesse őt. A „hegyre” nélküle nem találunk föl! Aztán éljen imádkozó életet, mert a transzfiguráció, az átlényegülés ott történt, imádkozás közben. Lehet magánosan és közösségben is imádkozni, s a kettő jól kiegészíti egymást. A csak közösségben, vagy éppen nyilvánosan imádkozóknak maga Jézus mondta: „Amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked nyilvánosan.” (Mát 6,6) A csak egyénileg könyörgőket pedig emlékezteti igéje a közösség gyakorlására: „Áron is megvegyétek az alkalmakat, mert a napok gonoszak (elfutnak).” (Ef 5,16)

A követés és az élő imádság mellé pedig ragasszunk helyes cselekedeteket is – mert a hit cselekedetek nélkül halott önmagában. (Jak 2,26) Péter cselekedett is volna ott helyben, de csak úgy, a maga módján. Épített volna három szentélyt – Mózesnek, Illésnek és Jézusnak is egyet-egyet… Ám fényes felhő fogta be őket, melyből hang hallatszott: „Ez az én Fiam, akit kiválasztottam – reá hallgassatok!” (Luk 9,35) Igen, ő a mérték, ő kánon! Aki valóban kéri, annak mindenkor meg is adja a szükséges útmutatást, a legsúlyosabb kételyek közepette is! Amikor végképp nem tudjuk, mi volna a teendő – személyes szóval mondhatom: még sosem vezetett félre.

Fontos, hogy ne a „magunk módján” cselekedjünk, ami rendszerint elhamarkodott, de majdnem biztosan egoisztikus, hanem vezetetten. „Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!” Ahol ezt teszik, ott sebek gyógyulnak, megkötözöttek szabadulnak, gyászolók vigasztalódnak, mert – eljön az ő országa, s meglesz az ő akarata!

E hitben fohászkodjunk – ezúttal rendhagyó módon. Ezt az igehirdetést augusztus 12-én fejeztem be, mikor is évente a Perseida nevű üstökös-rom darabjainak zónájába ér a Földünk, s ezért tetőzik a nyári „csillaghullás.” A felfénylő, elégő meteoritok káprázatos fénycsóváiban ilyenkor gyönyörködhetünk leginkább. Mi is ezt tettük, s láttunk is szebbnél-szebbeket. Igaz, várni kellett őket, de addig is bámultuk a nyáresti égbolt csodáját, s felidéződött a költő szava is:

.

„Dicsőn szaporítják

rendjüket a csillagok,

nagy fények, picinyke szikrák

tündökölnek itt, s amott…”

.

Nem írok sem szerzőt, sem fordítót, azt hiszem, az áhítat miatt, amit a csillagos égbolt önmagában előhívott. (Beírva a vers első két sorát a számítógép keresőjébe pár perc alatt megtalálhatjuk – legyen ez afféle játék most.) Mi mindenesetre azért adtunk szívből hálát az ég pompáját szemlélve, hogy a gyermekségünk óta telt számos évtizedek múltán is láthatjuk az égi csodát – földi, testi szemeinkkel is… Mert a „felelős életvitel” mégis úgy teljes igazán, ha a követés, az imádság és a helyes cselekedetek mellett gyönyörködő életvitel is tud lenni. Igen, nagyon boldog, akinek ez mind megadatik! A költő sem üresnek, vagy csupán életveszélyes sugarakkal telinek látja az Univerzum határtalan tereit, mint a mai természet-tudomány, hanem a lehetőségek drága halmazát pillantja meg bennük:

.

„…Mert ily szellem-eledellel van tele a szűzi éter:
Sosem múló Szeretettel, mely az üdvösségre érlel.”

.

A világ nem üres vagy ellenséges tehát, hanem mindenkinek hozzáférhető belső erővel, jósággal, isteni szeretettel és lelki táplálékkal teli, mely éretté és egységessé – a mi szavunkkal: üdvösségessé – teszi az emberi lelket. S ha egyszer ma idáig kanyarítottuk igemagyarázatunk vonalát, egy személyes adalék még hadd furakodjék ide:

2026. augusztus 23-án vasárnap de. 9 órakor

kerül adásba a Duna TV református műsorában a portréfilm, amit e tévé-csatorna kért és készített, s benne feleségemmel együtt megszólalunk. Kiderül belőle mennyi, de valóban mennyi hálát adni valónk akadt már az évtizedek alatt – a fentiekben említett „ámuldozásokon” túl, még a nappali szakaszokat is tekintetbe véve…

Ámen, ámen!