Az Örökkévaló minket a maga számára teremtett, nem pedig magunknak, még csak nem is csupán szeretteinknek, barátainknak, lelki testvéreinknek – hanem az ő kimondhatatlan valóságának, „Nevének” megismerésére. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. augusztus 30.

Változások

.

Lekció: Ez 1,22-28

Textus: Péld 9,10

„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség.”

.

Igehirdetés

A zeneirodalom egyik legékesebb drágaköve Vivaldi „Négy évszak” című, négy hegedűversenyből álló műve: Tavasz, Nyár, Ősz és Tél. Mindegyik önmagában is remekmű, melyek együtt a természet mérsékelt égövi elváltozásai mellett kiábrázolják az emberélet stációit is. A bontakozó, energiától robbanó ifjúság tavaszára az élet delelőjét jelentő dús nyár, majd a színes, szüretes – ám mulandóságra is utaló, átváltozós idők ősze jön. Végül pedig ott a hófehér, jégkristályos tél – immár az örökkévalóság és a legmélyebb tudások megrendítő szépségével. Boldog ember, aki nem lázad életkora ellen, hanem – bölcsen a legjobbra fordítja annak kincseit!

Közeledve a nyolcvanhoz, magam minden beköszöntő évszakot egy ismeretlen látogató kopogtatásának érzékelek, mintha az lenne számomra az első ilyen: nahát, „itt van az ősz, itt van újra…!”  India ősi vallásának három főistene közül első a teremtő örök lélek, Brahma. Második a világtörvények állandóságát őrző, fenntartó Visnu, harmadik pedig a legtöbbek által pusztítónak, vagy éppen „halálnak” nevezett Siva – aki azonban India természetközeli vallásában valójában a változások megtestesítője. Sokkarú tánca a mozgás, mintegy a lobogó láng képmása is, egy valóságos tűzkerék – mert az élet a hinduk felfogásában mindenkor gördül tovább és tovább a természet végtelen körforgásában. Keresztyénként természetesen látjuk, hogy Krisztust nem ismerik, kinek keresztje és feltámadása nekünk a szeretet megújulásán túl magát az átlényegülést, sőt, a végső betetőzést és a személyes örök életet is jelenti, aki által „meghalt a halál.”  (Jel 20,13-15)  Annyira meghalt, hogy Jézus követői frusztrán-izgalmakat kereső életélvezőkből higgadt, értelmes és segítőkész életalakítók lesznek, akik a világ javítgatását elsősorban saját magukon kezdik. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy nagy világvallás külön istenséget szentel a „változásnak”, mint olyannak – de nálunk ezen a helyen a Szentlélek életújító ereje áll.

Kína bölcsessége is hatalmas hagyomány-anyagban foglalkozik a metamorfózisok dolgával a „Változások könyvé”-ben  (Ji king), de főleg az államélet alapját képező helyes viselkedés, a közösségen belüli előmenetel titkait vizsgálja, melynek ellentéte a megszégyenülés. Európában szegény Ovidius, a természettel kapcsolatos gyönyörű és mezőgazdaságilag is hasznos Metamorphoses briliáns költője utóbb a saját bőrén kellett megtapasztalja, milyen is az a nagy „változás”, mikor kegyelt udvari költőből hirtelen Rómából örökre száműzött, magános kesergő lett, aki soha többé nem láthatta meg sem a Várost, sem pedig családját. Talán éppen ostoba viselkedése miatt történt, a történészek máig kutatják, de bizonyosan nem ok nélkül – hogy a „hideg és szeles” Fekete-tenger parti Tomis-ban, melynek ma Konstanca a neve, írhatta aztán a Tristes  (Kesergések)  versciklusának szívbe markoló sorait… Ha csupán ennyit ismernénk a világ történeleméből, már az is elég lehetne, hogy jobban becsüljük meg szeretteinket, mint szokásos – amíg egészségesen és jólétben a közelükben lehetünk…!

Augusztus végén sok családban készülnek az új iskolaévre, „mindenki lépik egyet”, ahogy Mikszáth mondja kisregénye címében. Valóban, lépünk előre? Minden változás egyszersmind érés és javulás is, csak úgy magától…? Szó sincs róla. Látni húszon-harmincon évesen is szinte kész, bölcs embereket, és hazafelé tartó korú kamaszokat, sőt óvodásokat – a bölcsesség kezdete Bibliánk szerint nem a hetven év. Így olvassuk:

.

„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme;

és a Szentnek ismerete az eszesség.”   (Péld 9,10)

.

Szentírásunk is rengeteget foglalkozik a mozgás, a változás világtényével, ám természetét éppen saját népe történelmi eseményeiben fedezi fel, éspedig erkölcsi és hitbeli összefüggések okrendszerében, s pont ebben különbözik leginkább minden más szent könyvtől. Szenteljünk hát e témának ezúttal koncentráltabb figyelmet magunk is!

Természetesen lehetetlen a változások millió fajtájának erdejében csak úgy eligazodni – ezért itt is csupán néhány kiválasztott, ám mindnyájunkat érintő változatát (!) veszünk szemügyre: amikor is „fordul a világ”, aztán, amikor változik a lelkünk aktuális állapota, s végül: amikor hitünkben valóban rátalálunk az örök és rendíthetetlen fundamentumra, Isten hűségére.

A világ mindig érlel méhében valami újat és mást: a kőbaltától a mesterséges intelligenciáig volt már pár újdonsága. Gondoljunk csak Gutenberg-re és a könyvnyomtatásra, vagy az elektromosság napi használatának kezdetére. Aztán, hogy a destruktív oldalra is vessünk egy pillantást, csak a szüleink életében is lehetett két világháború, legalább három forradalom, és a lovaglást felváltotta a gépi és légi közlekedés, a papíros levelezést pedig a mobil, az sms és az email – ám a fennforgó „igazságokat”, azaz ideológiákat is pár hét alatt felváltotta adott esetben valami más, amit el kellett hinni. A római birodalomban is tűzzel-vassal üldözték a Jézus követőit, ám Kr. u. 313-ra a lakosság több mint fele már ezen a hiten volt, s Nagy Konstantin császár nem tehetett mást, a Milánói rendeletben először „elfogadott vallássá” emelte, majd templomépítéseiket anyagilag is támogatta, papjait pedig állami hivatalnoki fizetésben részeltette. Sőt, maga hívta össze az első egyetemes zsinatot is Kr. u. 325-ben Niceá-ban, a „Ha nem tudod megakadályozni, állj az élére” bevált gyakorlata szerint.

Tudunk a történelemből ezzel egészen ellentétes változásokról is – most elég annyi, hogy a világ bármikor fordulhat, s akik előzőleg kedvezményezettek voltak, egyszerre hátulra jutnak, akiket pedig semmibe vettek vagy éppen elnyomtak, azok hatalomra kerülnek. Mindig akadtak élelmes emberek, akik előre látták, ilyen tekintetben mikor és hol mi várható, s idejében a „jó oldalhoz” csapódtak – de olyanok is, akik erkölcsi értékeik mentén áldozatokra is készen helytálltak, sőt meggyőződésükben megerősödtek.

A bibliai időkben hét évente nem lett volna szabad bevetni a földeket, tartalékokból megélve, hogy azok pihenhessenek, és a főpap halála évében, vagy az ötvenedik esztendőben a száműzött bűnösök amnesztiát kaptak, hogy hazatérhessenek családjuk körébe. Vannak más „időhatárok” is: amikor egészen új művészeti stílusok születnek, vagy valódi géniuszok a társadalomban vagy szellemi síkon korszakosat és hasznosat alkotnak – egyszóval maga a „világ”, amiben élünk egyszerűen fordul egyet a maga módján. Sem sodródni, sem túlságosan begubózni nem tanácsos: a nemes ember lát és ért, s helyes arányokkal hozza összhangba kora, környezete és tulajdon bensője kívánalmait.

Tovább haladva a témánkban, lelkünk aktuális állapotai, hangulataink és – nagyobb léptékben – életérzésünk sem mozdulatlan. Éppen ellenkezőleg: mint az égő tűz táncoló lángjai, állandó „vedlésben” léteznek. Az emberi lélek ugyanis mindent tartalmaz, de annak ellenkezőjét is – ezért a legméltóbb lelki-szellemi feladat a szobrászéhoz hasonlatos: kifejteni egy darab kőből a benne rejtőző értékes műalkotást. Haladni előre szívósan, olykor vésővel és kalapáccsal, máskor meg finom csiszolgatásokkal – csak haladjon az a mű, s valódi érték jöjjön létre. Sosem késő hozzáfogni, ha mondjuk, elhanyagoltuk volna (kinek ne lennének restanciái), de mindig el kell kerülni a visszaminősüléseket. Ahol már jártunk egyszer, ott ne forogjunk körbe terméketlenül, főleg önmagunk körül ne: mindig előre, sosem hátra – az állandóan kísértő regresszió ezer, raffináltan vajákos trükkje ellenére sem…!

Ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek hangulataink, érzéseink vagy egyéni adottságainkból következő stílus-jegyeink – ám ne ejtsenek túszul még a saját tulajdonságaink sem (ez cseppet sem könnyű dolog) – tehát ne kötözzék meg szabadságunkat. Maradjunk nyitottak mindenkor az ég iránt, akkor nagyszerű dolgok történhetnek. Így szemlélve a kérdést elgondolkodtat, hogy Ezékiel próféta elhívásának pillanatában közvetítők jelennek meg. „Lények”, mondjuk így, élőlények – akik nélkül, tudjuk, emberfia még a fizikai életben sem tudna megmaradni születése után legalább tíz éves koráig, mert gondozásra szorul – ám ezek a lények itt nem emberek! Szüleink, rokonságunk, tágabb családunk köre is mindenkor emberekből áll, akik évtizedekre meghatározó életpéldát jelentenek, ám Ezékiel „lényei” szárnyakkal bírnak, s vállaikon az égboltot hordják…! Szárnyaik suhogása olyan, mint „a nagy vizek zúgása”, aminek hangját a Zsoltárok, majd János evangélista is idézi a Jelenések könyvében.  (Zsolt 29,3  Jel 19,6)

Nekünk személyesen megadatott, hogy megfordulhattunk egyszer Izland szigetén, ahol sok egyéb meghökkentő természeti jelenség közt gyönyörködtünk a Dettifoss és a Gullfoss, e vulkáni sziget két legnagyobb vízesésének lenyűgöző csodájában. Mindkettő hangja kilométerekről mély morajlásként hangzott, közelebb pedig már bömbölő zúgássá lett – mintha mennydörgést hallanánk! Amint a viharos óceán is félelmetes hangokat produkál, amik közt igazán kicsinek érzi magát az ember – hát Ezékiel „lényeinek” még a szárnysuhogása is ilyen volt…!

Aki nincs tisztában azzal, hogy igenis léteznek emberen túli erők, az még egyáltalán semmit nem tud. A napi hírek és politikusok szavai, a tehetség-kutató dalversenyek és a családi események általában elfedik e dimenziót, némelyeknek ott vannak még az aktuális divatok, királyi családok és a sztárok magánéletének botrányai is – ám a valódi világerők akkor is világerők, ha valaki nem akar tudni róluk, vagy soha nem is vette a fáradtságot, hogy egy Milton „Elveszett paradicsom”-ában, vagy Madách világhódító „Az ember tragédiájá”-ban, esetleg az indiai vagy perzsa irodalom eposzaiban tőle telhetően kutakodjon utánuk. A Bibliát most ne is említsük, mert annak üzenetét a modern európai korszellem (ráadásul az emberi ész nevében) évszázadok óta teljes gőzzel a kulturális-idegenforgalmi látványosság és egyházi turizmus keretei közé törekszik süllyeszteni, s ha lejáratása nem is ért még tökéletes sikert, lényege szerint ma is bőszülten tart s főbb elvei immár a közgondolkodás kiinduló bázisának számítanak: Isten nincs, az ember állat, a halál pedig teljes megsemmisülés. A Biblia azonban egészen mást mond ezekről.

Amikor most Ezékiel látomásának „lényeiről” beszélünk, eszünk ágában sincs bárkit arra biztatni, hogy bonyolódjék saját fóbiáiba és agyrémeibe – éppen ellenkezőleg. Meneküljön ezektől minél hamarabb a keresztyén józanságba, ami nem racionalizmus, hanem a valóság egészének kegyelettel való elismerése. Ahhoz pedig messze hozzá tartozik az ember-fölötti, sőt, a fizikai dolgok feletti, örök és felsőbb világ elismerése, és minden erőnk szerinti keresése. Bajok csak azokra jönnek „váratlanul”, akik nem gyűjtögettek lelki tartalékokat szorgalmasan, mint méhek a nyáron. Amikor ott terem a tél, ők derűsen donganak és melegítik egymást a kaptárban – a szépen megépített, hatszögletű viasz-sejtjeikből pedig mézzel táplálkoznak…!

Ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk harmadik változás-témánkhoz: amikor hitünkben valóban rátalálunk az örök és rendíthetetlen fundamentumra, Isten hűségére. Ez egy minden nap aktuális változás, még azok számára is, akik százszor megtapasztalták már csodáját. Miért? Mert emberi lelkünk bezáródik, mint a hajnalka virága estére – és másnap reggel megint nyitogatnia kell. Így vagyunk mi Isten igéjének fényére és Szentlelkének erejére utalva: ne szégyelljük e kitettséget. Ő minket a maga számára teremtett, nem pedig magunknak, még csak nem is csupán szeretteinknek, barátainknak, lelki testvéreinknek – hanem az ő kimondhatatlan valóságának, „Nevének” megismerésére…! Krisztust is ezért adta ennek a világnak, s nagyon jó nyomon jár, aki már fölfedezte, mit is jelent vele együtt meghalni a bűneinknek, s vele együtt föltámadni az örök életnek!  „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.”  (Gal 2,20)  Ami ezáltal létrejön bennünk, az lehet új és ismeretlen számunkra – valójában azonban az őseredeti, paradicsomi állapot: harmónia és otthonosság: „…igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.”  (Róm 14,17)

Ne csodálkozzunk hát, amikor „fordul a világ” – lehet, hogy belealudtunk, nem figyeltünk eléggé, csak magunkkal törődtünk – ezért ér váratlanul. Foglalkozzunk többet a történelemmel, mindjárt lesz fogalmunk a földindulásokról… volt már olyan, jó egy pár, Asszúr-Banipáltól Nagy Sándoron és Napóleonon át olyanokig, akiknek a nevét sem szívesen írnám le. De jól tudjuk, hogy saját hangulataink és viszonyulásaink sem gyémántvésetek: néha egy rossz szó elrontja egész napunkat. Ne így legyen: emlékezzünk a méhecskékre, drága kis szorgalmasaink tudnak ám mézet gyűjteni nehezebb időkre! Mi se legyünk restek ilyesmiben foglalatoskodni.

Végül pedig a legfontosabb „változás” mégiscsak az, amikor nem a világ mozdul, nem is csupán személyes örömünk változik búra, vagy éppen fordítva – hanem egész szívünkkel magunk fordulunk az Örökkévaló felé! Akkor majd szaporodik lelkünkben az égi rész, amit „ördög s halál minden csele” sem vehet már el – és ez a legfontosabb, ami emberrel történhet. Csöndben növekedni, haladni mindig előre, sosem hátra – a többit pedig nyugodtan rábízhatjuk az Feljebbvalóra. Ő majd visz minket „…erőről erőre”  (Zsolt 84,8), s egyre nyilvánvalóbbá teszi, ami lassan háromezer éve írva is vagyon: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség.”  Így is legyen!  Ámen.

……………………………………………………………………………………………………

Ps. Még egyszer a portréfilmről:

elérhetősége változott, mivel a Duna TV föltette a youtube-ra – ez a végleges helye. Ha valaki újra meg akarja tekinteni, vagy másokkal megosztani, ezt kell tennie:

1./ megnyitni a youtube-ot

2./ az ottani keresőbe írni: „Bizony, Isten!”

3./ mikor az megnyílik, „AZ ÚRÉI VAGYUNK” címre kattintani