Legyenek fogalmaink, még elveink is, az sem baj – csak ne szeressünk egyikbe se túlságosan, mert az nem hithez, hanem előbb-utóbb fanatizmushoz vezet. Istent mi sosem birtokoljuk, hanem legjobb esetben is keressük. Ígérete szerint azonban ezt gyermeki szívvel tehetjük, mert ő Atyánk lesz nekünk. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. szeptember 6.

Porhüvelyek párbeszéde

.

Lekció:  Róm 12,1-18

Textus: Róm 12,18

„Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek.”

.

Igehirdetés

Az emberi kommunikáció ugyanúgy alapelemekből áll, mint a halaké vagy a madaraké, csak éppen milliószor több regiszterrel, változattal, tónussal és sejtetéssel bír – egyszóval, a világ egyébként önmagában sem silány valóságát is meghaladó módon összetett, színes és gazdag. A feketerigók például, mint mondják, kb. 820 dallamot tudnak, ami önmagában is elképesztő, de ezen dallamok lényegében egyetlen szegmens üzenetét hordják: egészségesen itt vagyok, ez itt az én területem, hagyjátok békén a páromat, ne háborgassátok köreimet. Ha nagyon szükséges, csatlakozom egy ólálkodó macska elleni dühödt, csettegő hangot használó, közös elijesztő kampányhoz – de aztán visszatérek a saját területemre. (Magam láttam a háztetőn égnek álló tollakkal küzdeni rigókat, ahol a terület „tulajdonosa” közben folyamatosan énekelte valamelyik gyönyörű dallamát – miközben karmaival űzte és tépte ellenfelét… Neki ennyi jutott a „vokális kommunikációból.”)

A rigók dallamainak száma lenyűgöző ugyan – ám összességében is hol marad az emberi költészet, szobrászat, zene, és általában a műalkotások hallatlanul gazdag, sokrétű, más-más hagyományban, mondanivalóban s szándékban gyökerező tartalmaitól…!

Ne rémüljünk viszont meg – most is rólunk van szó, emberekről, s mindennapi életünkről. Hallgassunk vagy olvassunk csak bele egy válóperes tárgyalás jegyzőkönyvébe, ott egészen köznapi indulatokkal és vádakkal találkozni: „nem hallotta szavaimat, semmibe vette emberi igényeimet, nem tisztelt, nem szeretett…”  Ennyi.  Mélyebb gyökerekről, valódi lelki sebekről és összefüggésekről jogi szövegben persze ritkán lehet szó, azok nyilván maradnak a homályos múltban, olykor a gyermekkor, a szülői ház és a saját lelki alkat átvilágítatlan dzsungelében – ám az „ide a pénzt vagy lövök” stílus terrorisztikus, követelő hangja, hogy ti. „már pedig én boldog akarok lenni, s nem tűröm tovább, ha ezt nekem nem adod meg” – gyakorlatilag általánosnak és köznapinak mondható. Jellemző fordulat még az „ezek után én már nem vagyok hajlandó” – ti. békülni, de vele még beszélni sem, című vádsorozat, amivel szemben aztán társ, ügyvéd és bíró egyaránt tökéletesen tehetetlen, s így marad is az életre szóló ellenség képzete – mindkét oldalon…

Választott címünk ennek a (sajnos) mindennapos színvonalnak jegyében született, és nagyon is spontán szóösszetétel: „Porhüvelyek párbeszéde…”   Mert az ember valójában legalább test, lélek, szellem – hogy csak a legegyszerűbb, antikvitásból örökölt antropológiát vegyük; s bár összességében valóban egyetlen egység, de ki vitatná azért el, hogy ennek az „egységes embernek” azért testileg mégis külön van feje, törzse, végtagjai, belső szervei, lélegzése és agyműködése..? A végtagok csak végrehajtanak, a törzsben működik az anyagcsere, a kiválasztás, a vérkeringetést mozgató szív, az utód-létrehozás szervei – de a fejben születnek a gondolatok, érzelmek, tervek és elszánások – vagyis a  „sors”  nagyobbik, döntő hányada.

Miért foglalkozunk most ezzel? Mert az emberi életút nem magától olyan, amilyen, hanem az egyéni döntések és a tudatosan megtisztított életrend, vagy annak hiánya függvényében lesz az, ami. Dőreség volna semmibe venni a tőlünk független, nálunk erősebb és nagyobb faktorokat, az öröklést, a korszellemet, s általában a világerőket – ám ember csak ott van, ahol személyesen vállalt döntések is vannak. Minden más csupán sodródás, néha talán valamennyi „flow” is, miért ne – de alapjában plankton-élet.

Amikor tehát most a porhüvelyek párbeszédét járjuk körül, épp csak egyetlen szintecskével foglalkozunk magasabb dolgokkal a legalantasabbaknál: emberek élete kioltásánál, ami a legsátánibb dolgok közé tartozik, éspedig a hazugság rendszerbe állításával egyetemben   (Ján 8,44), vagy pedig az „altestek találkozásánál”, ami a prostitúció. Nem véletlen, hogy a vásárolt boldogsággal együtt (kábítószer, más tudatmódosítók) ezek szinte összehangoltan meg is találják a maguk „rendjét”, azaz elkövetői csoportját – s aki a személyes döntéseinek általános színvonala miatt oda tartozik, hát előbb-utóbb oda is csapódik.

A porhüvelyek párbeszéde azonban nem közvetlenül az anyagi, hanem valamennyire már értelmi síkon zajlik, ha így nevezhetjük az emberi szavak használatát – viszont messze nem csak a bűnözői körben van jelen, hanem sajnálatos módon a mindennapi polgári élet rendes és „megszokott”  jelenségei közé tartozik. Megszokni persze nem lehet, hisz lényege szerint sérti emberségünk magvát, életünk szíve közepét – mégis gyakorlatban van. A „porhüvely” kifejezést ugyan kizárólag arra az emberi testre szokás alkalmazni, amit már elhagyott a lélek, ám itt kénytelenek vagyunk mégis használni, mert a normális, éltető embertársi viszonyulásnak olyan lefokozott verziójáról van szó, ami már nem csupán a félálomhoz, hanem a fél és negyed, vagy további, még sokkal kisebb töredéknyi élethez hasonlítható.

Lássuk hát a természetét. Beszél, tehát vokális értelemben emberi hangot használ, de minden tisztelet és emberség nélkül. Még a szavaival is ártani, megalázni akar – el az utamból mindenki, aki nem ért velem egyet. A fair play-t, sőt, olykor a törvényességet sem ismeri – jelszava: mindig nekem van igazam.

De ne szaladjunk ezekre a mezőkre (1Móz 4,8) – éppen elég baj, hogy voltak, vannak, és várhatólag lesznek is ilyen „mezők”, ám embernyi embernek ilyesmivel – Káin és Ábel történetének ismeretében – egyetérteni soha, egyetlen pillanatig nem szabad. A másikat az útból „eltakarítani” akaró lelkület valójában gyilkos lelkület, bárminek is hívatja, vagy tekinti magát.

A porhüvelyek párbeszéde ugyanez kicsiben, éspedig a vacsorázó asztal feletti házastársi szóváltásokban és a kerítéseken át a szomszédokkal való hangoskodásban. Első jellemzője, hogy eszük ágában sincs hallani egymást, csak a maguk igazát kiabálják. Párbeszédről szó sincs, csupán porhüvelyekről, melyek egyelőre lélegeznek és van kiválasztásuk is, mert naponta háromszor húst esznek – egymás mivoltát azonban el sem ismerik, mint létező valóságot – ugyanakkor mégis dühödten nevelgetnék…

Szögezzük le, hogy az erőszak alkalmazása, amihez már a felemelt hang is tartozik, az éretlenség jele. A gyerek bömböl, amikor nem az történik, aminek szerinte történnie kellene. Az orális szadizmus (pl. a fenyegetés is) egyszerű visszaminősülés a gyermekkorba, de minden más erőszak is regresszív magatartás: a bennünk élő gyermek, sőt, sok esetben az állat megnyilvánulása. Az erős ember soha nem alkalmazza, inkább hallgat vagy kilép a helyzetből, mert az ő eszköze a derűs jó szándék. Ha azzal nem jut előre, inkább vár, vagy pedig le is tesz céljáról, elenged egy adott tervet.

Mindez, mint életforma nem volna valahogy is elviselhető, ha nem létezne költészet, muzsika, filozófia és vallás, amik kiemelnek a köznapi silányságból, és magasabb régiók felé terelgetik az igazra és szépre halálosan kiéhezett lelkünket. De ezek a jók igenis, léteznek, s hozzá a gyilkos lelkületű „eltakarítókat” is túl fogják élni – ebben biztosak lehetünk. Első tennivaló tehát a lelki süket voltunk fölszámolása: fogékony érzékenység kiépítése arra, amit mások mondanak. Különösen éppen azt kell komolyan venni, amit azok mondanak, akik nem szeretnek minket, mert biztosak lehetünk, hogy abban van igazság, ha el is túlozzák. Kezdő lépésként egyszerűen el kell ismerni, hogy olykor bizony süketek vagyunk – mert amíg ez meg nem történik, javítani sem lehet a dolgon.

De ha ezen már túl vagyunk, ami cseppet sem egyszerű művelet, akkor, mintegy második lépésként meg kell vizsgálni, tulajdonképpen miért is voltunk magunk süketek. A válasz egyszerű és nagyon lehangoló. Azért, mert a magunk nevében, Isten nélkül ítéltünk. S itt jön a dolog igazán lehangoló része: valójában nem kevesebb történt, mint hogy az ő helyébe tettük magunkat! Az imádkozó ember tudja, hogy egyedül Istené azt ítélet: „Szájamnak önkéntes áldozatai legyenek kedvesek előtted Uram – és taníts meg a te ítéleteidre.”  (Zsolt 119,108)

Süketségünk igazi oka mindig az, hogy érzelmeinket és indulatainkat túl komolyan véve egyszerűen kisajátítjuk az Úr helyét, s magunk ítélünk eleveneket és holtakat. Csupán önnön mondandónkat halljuk, azt pedig nagyon – ilyenkor bizony sem Isten, sem ember hangja nem fontos annyira, mint a magunké… Így persze beszélhetnek hozzánk, embereknek vagy angyaloknak nyelvén, csakis a magunkét akarjuk hallani, semmi mást – s ezt hívják szakmai nyelven emocionális cselekvésnek, filozófiailag pedig a lélek átvilágítatlan állapotának. Ez ilyen egyszerű. Ahol viszont egy emberi kapcsolatban „van fül” mások panaszára, igényeire, jobb és rosszabb napjainak felfogására, átélésére – a boldogságot már ki sem lehet többé űzni abból a hajlékból. De ez még mindig csak az embereket-meghallás tudománya.

Mert mi, és egyedül csak mi az általunk ismert Univerzumban, arra vagyunk teremtve, hogy Alkotónkat keressük, s az ő szava, igéje és értelme szerint rendezzük át útjainkat újra és újra. Ez nem pusztán valami szép, általános hitbeli igazság, amit mindig és mindenhol el lehet mondani, hanem földi életünk kulcskérdése. Amennyi közünk van az ő szavához, Igéjéhez (logosz, értelem), mi már azt is tudjuk, valójában Krisztushoz – annyi közünk van a magunk személyes örök életéhez is, se több, se kevesebb!

A süketségből való gyógyulás ezért mindig az Ige által történik. Mostanában olvastuk Református Kalauzunk szerint, hogy „…Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.”  (Zsid 11,3) Ennek a pár szónak hatalmas töltése van. Mindjárt különös, hogy nem Univerzumról, hanem „világokról”, gyakorlatilag multiverzumról beszél, amit éppen mostanában pedzegetnek a csillagászok és kozmológusok, mint elképzelhető valóságot. Eszerint egészen külön világok sokasága is feltehető, eltérő törvényekkel, s igénk tanúsága szerint már kétezer éve sem volt ez a gondolat a szentírótól teljesen idegen. A másik állítás pedig, hogy „a nem láthatókból állt elő a látható” – erkölcsi konzekvenciáiban mindenesetre – édes testvére ennek.

Hagyjuk is meg a világegyetem tudományos kutatását azonban azoknak, akik erre szentelték életüket, itt csupán annyit jegyezzük meg, hogy a „multiverzum”-nak már feltételezése is ki kell billentsen minket önmagunk és világképünk abszolutizálásából, ami nagyon is kívánatos dolog. Persze, legyenek fogalmaink, még elveink is, az sem baj – csak ne szeressünk egyikbe se túlságosan, mert az nem hithez, hanem előbb-utóbb fanatizmushoz vezet. Istent mi sosem birtokoljuk, hanem legjobb esetben is keressük. Ígérete szerint azonban ezt gyermeki szívvel tehetjük, mert ő – Atyánk lesz nekünk!

Keresni pedig annyi, mint „úton járni”, s tudni, hogy ő nem azonos a világ és élet egyetlen, még oly szép vagy fontos darabjával sem. Ha elsőre csúnyán hangzik is, az az Isten, aki a világ egy darabja, az tényleg nincsen. Ő ugyanis minden létezhető, vagyis a dolgok, tárgyak, törvények forrása és teremtője, akit mi emberek gyarló értelmi apparátusunkkal még felfogni, sőt elképzelni sem vagyunk képesek, mert az ő létezési módja egészen más, mint az anyagi és emberi dolgoké – s ez pontosan így van rendjén. Milyen Isten is volna az, akit emberi értelem könnyedén átfoghatna, vagy éppenséggel bizonyítani tudna…? Ugyanakkor jó tudni azt is, amit Augustinus ily szépen fogalmaz: „Nem kereshetnélek Uram, ha te már meg nem találtál volna…!”  Vagyis, még az is tőle van, ha mi már képesek vagyunk keresni őt…!  Igen, ez az alázat emeli fel szívünket hozzá: s ha valahol ennek legkisebb morzsája is megjelenik, ott már elindultak őfelé, aki mindig volt és mindig lesz, s így is jelenti ki magát: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég: aki van, volt és aki eljön – a Mindenható.”   (Jel 1,8)

Akik tényleg elkezdik keresni őt, azok előbb-utóbb leteszik „porhüvelynek” is beillő átmeneti lárvájukat, s mint a csontok az ezékieli látomásban, először nagy zörgéssel egymáshoz mennek, majd pedig a „négy szelek felől”, vagyis ebben a mostani világban, itt és most, a valóságos élethelyzetükben eljön hozzájuk a Szentlélek  (Ez 37,9), s ők olyan, más módon élő emberekké változnak, akiken immár a testi elmúlás sem talál fogást!

Ennek a csodának legnagyobb akadálya pedig az emberi hiúság és akarnokság, ami valahogy mindig viszályokat eredményez. Ezért mondja az apostol a római keresztyéneknek: „Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek.”  (Róm 12,18) Isten jelenlétének egyik legszebb gyümölcse éppen a békesség – ami azonban nem magától terem, hanem ott, ahol tényleg tudnak a Szentlélek eljöttéért imádkozni. Hiúság és törtetés a békességet csak tönkretenni tudja.

Azt is halljuk azonban, hogy „amennyiben rajtatok áll…”  Igen, vannak rajtunk kívül álló okok: erők, hatalmak, dominációk és trónusok, amik felett egyáltalán nincs hatalmunk. Tudomásul kell venni, hogy még az emberek közt is akadnak, akik nem a békességben érdekeltek, hanem valami másban. Talán a természetük kötekedő, amit nem egyensúlyoztak ki magukra mért munkaterápiával – mindenesetre erről ők maguk fognak számot adni az igaz Bíró előtt, amikor eljön annak az ideje. A mi dolgunk annyi, hogy mindenek előtt magunkban békességet teremtsünk: annak meg lesz a kisugárzása, mert „Áldottak a békességet teremtők – őket Isten fiainak fogják hívni.”  (Mát 5,9)

„Süketségről” gondolkodtunk mindeddig, s ironikusan (és nem túl nagy örömmel), kénytelenek voltunk a jelenséget porhüvelyek párbeszédének titulálni. Ám most nem ússzuk meg az ellenkező élménye nélkül: amikor is megnyílnak a fülek…! Történt, hogy egy ifjú pár, mindketten Beethoven-kedvelők, még szerelmük kezdetén elzarándokoltak egyszer Martonvásárra, ahová a zeneóriást valamikor igen jó zongora-tanári, de talán romantikus szálak is fűzték. A főúri kastély kertjében szép tó, azon kis híd a szigetre – s ott, a fák ölén pompás, esti szabadtéri szimfonikus koncertek, rendre a zeneköltő legnagyszerűbb műveiből – mi kell még a romantikához?

Ez a kirándulás évtizedek múltán is meg-megesett velük, immár nosztalgiázva – s egyszer a IX. Szimfónia került műsorra. Mondás volt, nem ők maguk találták ki, hogy az Örömóda hatalmas, magasztos sodra után leül a tétel lendülete s „unalmassá lesz minden.” Ezúttal azonban olyan dirigens vezette a muzsikát, akiből évszázadonként egy, ha terem (még magyar földön is) – úgyhogy mi történt…? Kinyílt az Örömóda utáni rész, s ott kezdett el igazán érdekes, sőt mennyei lenni a zene, telis-tele fontosabbnál fontosabb, „túlvilági” mondandókkal…! Az egykori ifjú pár a nagy taps és ováció után – immár nem a legruganyosabb léptekkel, mint valamikor – érte el parkoló kocsiját, de dicsőült szívvel: lám, ezt is megértük. Szólt hozzánk, sőt, tovább is vitt a fényesen tomboló, dicső emberiség-szerető kórus utáni elaboráció: a muzsika vége jobb lett, mint eleje – akár a bor a kánai menyegzőben…! Hát ilyen az, amikor az Úr cselekszik. Kinyílnak a fülek, kinyílnak a szívek: új szakasz kezdődik, s átértékelődik minden, de minden – éspedig a legszebbre.

Kívánom, hogy ez sokak tapasztalata legyen, kivált túl az élet delelőjén, talán már hazafelé is botorkálva az esti csendben. Éltünk, nem éltünk – kinek fontos… Urunk Jézusnak biztosan az! Az ő szeme rajtunk van, és szeretete nagyobb a mi megfáradt szívünknél, ezért nem magunkra, hanem őrá figyelünk: „Ha vádol minket a szív, nagyobb az Isten a mi szívünknél…”  (1Ján 3,20)  Ennyi a tennivaló: őrá hallgatni – s akkor egy másik világba érkezünk. Így is legyen. Ámen.