Nem mindenkinek kötelező belekeverednie a világ ügyes-bajos dolgaiba: akinek a belseje már annyira érett és fejlett – ők hagyhatják, hogy a világ menjen a maga útján. Ez nem tétlenséget, vagy akár bírálgatást jelent: saját magára alkalmaznia kell, amit a világtól elvár, mint helyes utat. Az ilyen visszahúzódást csak az indokolhatja, ha valaki az emberiség magasabb céljainak a saját személyiségében való megvalósításán fáradozik. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. szeptember 13.

Nagyobb van itt Salamonnál

.

Lekció: 2Krón 9,13-28

Textus: Luk 11,31

.

„Dél királynéja feltámad az ítéletkor e nemzetség férfiaival, és elítéli őket: mert ő eljött a föld végső határáról, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, de íme, nagyobb van itt Salamonnál. A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel és elítélik, mert ők megtértek Jónás prédikálására, de íme, itt nagyobb van Jónásnál.”

.

Igehirdetés

Az ókori irodalom egyik kedvelt eszköze a nagyság leírásában a halmozás, a véget nem érő felsorolás – melyek a szövegben megszólalva hatalmasan sodorják képzeletünket egy hely, adott város vagy éppen egy uralkodó fenségének és dicsőségének érzékeltetésekor. Salamon, a templomépítő király a Krónikák szerint nem csupán nagy államférfi és diplomata, valamint bölcs gondolkodó volt, hanem mesés gazdagságra is szert tett. Lekciónk szerint csak a Libanon hegyi nyári lakában  (víkendház)  ötszáz darab, egyenként hat-tíz kiló súlyú arany pajzsot tartott – amit azonban egy nemzedék múlva Nékó fáraó hadizsákmányként el is vitt magával Egyiptomba…  Jeruzsálemi királyi palotája elefántcsont-trónusának hat lépcsőfoka mellett 12-12 öntött arany oroszlán állott, mert: „Salamon nagyobb volt a föld minden királyánál gazdagságban és bölcsességben. És a föld minden királya igyekezett eljutni Salamonhoz… mindegyik hozott ajándékot: arany és ezüst tárgyakat, díszes ruhákat, fegyvereket, balzsamot, meg lovakat és öszvéreket. Így volt ez évről-évre” – olvassuk a Krónikákban.  (2Kir 9,22-24)

Újszövetségi hitünk szempontjából mindez csak azért fontos, mert az evangélium Jézusról úgy beszél, mint akinek nem volt saját tulajdonú otthona: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük; de az Ember Fiának nincs fejét hová lehajtania”  (Luk 9,58) – és erről a hajléktalan vándortanítóról mondja Lukács evangéliuma, hogy ő pedig nagyobb és dicsőségesebb a mesésen gazdag Salamonnál…!

Tudjuk, hogy az ószövetségi ember valóban a gazdagsággal mérte Isten áldását, s a földi sikerrel és boldogsággal az életet – ám az evangéliumok Jézusa egyértelműen fölé emelkedett mindezen jóknak.  „Mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók és mindennel bírók…” – mondja magáról még követője, Pál apostol is.  (2Kor 6,10)  Nem a provokatívan „alternatív”, vagy éppen pszichopátiából eredő otthontalanság kultuszáról van itt szó – ezeket a sajnálatos jelenségeket egyáltalán nem Jézus alapította: a Paradicsomon kívüli, megromlott élet termékei. Találkoztam villamosokon éjszakázó naplopóval, aki magát zen mesternek tekintette, és meglepően művelt volt; de lenézett és megvetett mindenkit, akinek csak volt lakása, felesége, pláne valami tulajdona vagy éppenséggel autója. Jézus egészen más okokból volt az, aki volt – még akkor is, ha egyetlen szamárcsikóra sem tellett számára, mikor utolsó útján Jeruzsálembe érkezett… Kicsoda volt ő valójában?

Mindenképpen és cáfolhatatlanul az önfegyelem embere volt. Nem „magával hozta” az istenfiúságot, mint szokás vallásos embereknek Megváltónkat az általa ajándékozott üdv nagysága miatt félreérteni, hanem „testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatások közt járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, s meghallgattatott istenfélelméért” – továbbá, mint asszonytól született, valóságos ember, az idők során „tökéletességre jutva”  lett számunkra örök üdvösségünk szerzője…!  (Zsid 5,7-9)  Ebben pedig benne volt az is, hogy olykor hajnalban kelt, s még szürkületkor elment egy puszta helyre, hogy ott imádkozzék (Márk 1,35), valamint az is, hogy mikor észrevette, el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, egyszerűen ott hagyta őket s elvonult egymaga a hegyre.  (Ján 6,15)

A csupán egyéni tulajdonságaink által uralt, Isten nélküli, hiú és hatalomvágyó énünkre először ugyanis nemet kell mondani, anélkül nem lehet az igazi, Úrtól való énünknek csak közelébe sem jutni. Ez tényleg vagy-vagy kérdés – egyszerre nem megy a kettő. lllés próféta ezt a kérdést szögezte egykor a népnek: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt!”  (1Kir 18,21) Baál a szírek jólét-istene volt, aki a szerencsét és a bőséget adta, s istentisztelete a tobzódóan bőséges lakomából állott, aminek lerészegedésében végül mindenki mindenkivel hentereghetett. Maga Jézus pedig egyértelművé tette a pénzhez nagyon értő embereknek, hogy „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok egyszerre Istennek és a Mammonnak.”  (Mát 6,24)

Akit tehát az evangéliumok nagyobbnak és dicsőbbnek tekintettek Salamonnál, az tudott nemet mondani a királyságra, amit rá akartak testálni a felhevült makkabeus lelkületűek (hányan tudnák ezt ma megtenni) – de még a megkísértése idején a hegyről látott „világ minden országára és dicsőségére” is…!  (Mát 4,8-11) Honnan volt erre ereje?

Onnan, hogy ő nem egy magát öncélúan sanyargató aszkéta, hanem egy asszonytól született, ám minden szívdobbanásával egész életútján át Istent kereső, imádkozó ember volt. Salamon Roboám nevű fiáról, akinek ammóni hercegnő volt az anyja, ezt olvassuk: „Gonoszságot cselekedett, mert nem kereste állhatatos szívvel az Urat.”  (2Krón 12,14)  Mi értelemszerűen mindig imáink végére szoktuk illeszteni a bibliai eredetű ámen szót: „igen, ez így van!” – ő pedig legfontosabb tanításai elé tette, ami magyar fordításunkban így hangzik: „Bizony, bizony, mondom néktek…”  Bibliatudósok szerint e formula mennyei Édesatyjával folytatott beszélgetésére utal, annak a vége. Amit közvetlenül tőle, az élő Istentől hallott, arra igent mondva tanított – pontosan azt adta tovább nekünk, embereknek!

Mármost, miután látjuk, hogy ő az önzést és hatalomvágyat legyőző önfegyelem, s ugyanakkor valóban a beszélgető imádság embere volt, ezek emelték őt mindenki más fölé, aki előtt minden térd meg kell hajoljon – lényének megkoronázásaként mégis a messzire tekintő, távlatos hit páratlan képviselőjének is bizonyult. Nem mindenki méltó nagy áldozatok hozására – az átlagos embereknél már az is bőven elég lenne, ha az alantas szavak, indulatok és tettek elkerülésre kerülnének. Jézusról tudjuk, hogy ő nem szolgált sem királyokat, sem pedig hercegeket, hogy karrierjét és jólétét biztosítsa. Nem mindenkinek kötelező belekeverednie a világ ügyes-bajos dolgaiba: akinek a belseje már annyira érett és fejlett – ők hagyhatják, hogy a világ menjen a maga útján. Ez nem tétlenséget, vagy akár bírálgatást jelent: saját magára alkalmaznia kell, amit a világtól elvár, mint helyes utat. Az ilyen visszahúzódást csak az indokolhatja, ha valaki az emberiség magasabb céljainak a saját személyiségében való megvalósításán fáradozik. Mert, ha mint bölcs és igaz személy távol is tartja magát a napi tülekedéstől, közben múlhatatlan értékeket teremt a jövő számára. Nem embergyűlölő, sem nem herakleitoszi, vagy moliere-i módon mizantróp, hanem egyszerűen más a dolga, mint folyton elvegyülni.

Honnét tudjuk, hogy Jézus ilyen volt? Onnan, hogy nem engedte, hogy zugolyában letaszítsák a názáreti sziklameredélyről  (Luk 4,28-30), hanem „átment közöttük”, s egyszerűen eltávozott onnan. Nehéz félreérteni azt a különös válaszát is, amikor tudatják vele, hogy Heródes meg akarja öletni: „Mondjátok meg annak a rókának: ma és holnap ördögöket űzök ki és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert lehetetlen, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.”  (Luk 13,32-33)  Őt nem a napi sikerek és szócsaták foglalkoztatták, sem az, hogy ki a dudás az internet-csárdában. (Akkoriban persze még nem sétált az utcán mindenki mobiljába temetkezve.) Amint viszont tanítványai őt Krisztusnak, azaz ama Felkentnek, messiásnak vallották, attól fogva jelentette szenvedéseit – tudta, így mi vár rá. Péter kimondja, hogy  „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”  (Mát 16,16), s válaszul egészen új tartalom jelenik meg tanításában: „Ekkortól fogva kezdte Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, ott sokat szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon föl kell támadnia.”  (Mát 16,21)

Ezt az áldozatot senki más nem hozhatta meg, csakis a legtisztább az emberek közül – a Páratlan, vagy ahogyan régi magyar nyelvünk mondta: az „egyszülött.”  Áldjuk Istent, hogy ilyen valaki születhetett Augustus császár népszámlálása idején egy világvégi provinciában, Betlehemben! Hallottam valaki szájából, aki sok évvel ezelőtt egy nagy ország nevezetes városába konzuli kinevezést kapott, hogy hazánkat, születése helyét, hangjában némi sajnálkozással „provinciának” nevezte. Nos, Jézust, aki maga is efféle helyen született, nem csupán későbbi gyermekkorának színhelye, a porfészeknél alig nagyobb Názáret, de még csak nem is csupán a már falakkal és bástyákkal védett Jeruzsálem, hanem az egész emberiség bűnben való alámerülése foglalkoztatta, ám a világ megváltoztatását mégis saját magán kezdte. Ezért lett az sokkal több javítgatásnál: valamennyi földi nép egyszer s mindenkorra szóló megváltása, ajtónyitás a teljes és végleges üdvre! Tessék, lehet indulni – itt az „alkalmatos idő.”  (2Tim 4,2)  „Mert ő mondja: Kellemetes időben meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, itt a kellemetes idő, íme, itt az üdvösség napja!” (2Kor 6,2) Megtérni mindig ma kell.

Amikor megfeszítése és feltámadása után utoljára szólott tanítványaihoz, azt már mint beérkezett tette: „Íme, nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenve azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. És íme, én tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig!”  (Mát 28,18-20)  Egy pillanatig sem tévesztjük össze magunkat a világ Megváltójával – de hitünket nekünk is nagyobb távlatokban kell megvalósítanunk, mintsem önnön boldogságunk és egyéni lelki egyensúlyunk körében!

Egyéni üdv önmagában nem is létezik. Kinek-kinek a neki adott kegyelemi ajándékok mértéke szerint kell szolgálnia: de egészen bizonyosan belülről kifelé indulva. Első valóban a rendíthetetlen belső béke, Istennek szeretete teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből, egyszóval a megváltottak új élete – mégpedig minden idegesség és másokra való harag nélkül. Ez ad erőt arra, hogy az ember a hibáit kijavítsa, még azokat is, amelyek már beidegződtek és szokássá lettek. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.”  (2Kor 5,17)

Aztán következik a család koncentrikus köre, majd a gyülekezet iránti szeretet – végül pedig mindazok, akiket csak a Szentlélek ránk bízott. Urunk Jézus sem magáért ment Jeruzsálembe, mert ha így tett volna, akkor mi most egyáltalán nem lehetnénk keresztyének! Tőlünk már az is elég, ha minden nap csak egyetlen lépést is teszünk a mennyei Jeruzsálem irányába, mely „a mennyből szállott alá, s olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony.”  (Jel 21,2)  De azt az egy, napi lépést azért nekünk, magunknak kell megtenni, senki más nem teheti meg helyettünk.

Mindezeket látva, Megváltó Jézusunk tehát az önfegyelem, a beszélgető imádság, valamint a távlatos, egészen messzire látó hit embere volt, melyek az ő számára azonban, az iszonyatos szenvedésein át is, a hazaérkezés bizonyosságai lettek:  „Én és az Atya egyek vagyunk…!”  (Ján 10,30)  Így, ezek által lett ő nem csupán Emberfia, de Istennek is áldott, olyan gyermeke, aki nagyobb Salamonnál – mégpedig örök időkre. S ne feledjük a legfontosabbat, mert ez a mi igazi, kimeríthetetlen erőforrásunk: ő velünk van minden napon, a világ végezetéig…!

Mit cselekedjen ezek jegyében a hívő ember másként, mint ahogy általában szokta? Törekedjen a legkényelmesebb megoldások helyett önmagával szemben keményebb alapállásra. Ha két lehetőség közt választhat, először kapjon mindig a nehezebb felé – s maga lesz boldogabb és elégedettebb, amint azzal végzett. Higgye el továbbá, hogy az imádság lehet dialógus, valódi beszélgetés: mert Isten a zörgetőnek ajtót nyit, s világosan megfelel annak, aki tőle gyermeki szívvel lelki kenyeret kér. Számoljon hitében saját magától 2-3 méteres körzeten túl is: ahogy annyi valódi hite lesz, mint egy mustármag, már hegyek fognak megmozdulni!  (Mát 17,20) Az örök nyugtalanságot, sóvárgó keresést, ami minden embert holtig kísér, egyre jobban járja át a megváltott lélek Szentlélektől kapott bizonyossága: hazaérkeztem az Úrban..! Engem Isten, ővele, a Feltámadottal együtt már a mennyeiek világába ültetett!  (Ef 2,5-6)

Földi vándorutam ugyan tart még, küzdelmek is adódnak, olykor nem is kicsik – ám az alapok egészen biztosak. Azokat nem rendítheti meg már sem halál, sem élet, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység – sem semmi más teremtmény!  (Róm 8,38-39)  A befalazott Törvény-tekercset újra fölfedező ószövetségi szerző, a deuteronomista egyenesen így kiált fel: „Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő útja igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!”  (5Móz 32,4   1Kor 10,4)

Jézus is ilyennek ismerte Istent, s ennek, és csakis ennek jegyében volt képes bűntörlő áldozatára.  ”Atyám! Ha el nem múlhat tőlem e pohár, hogy ki ne igyam – legyen meg a te akaratod.”   (Mát 26,42)  Minden jó erőnk, komoly elszánásunk és sikeres véghezvitelünk, külső tettekben vagy akár belső történésekben zajló változások – ebből, az ő teljes, életre s halálra szóló odaszánásából származnak. Becsüljük hát meg ezt az ő áldozatát értéke szerint, s minden nap vigyük hozzá, a feltámadott és élő Úrhoz üres szívünket, hogy ő töltse meg azt érvényes, éltető, s mindenképpen derűs tartalommal!  Így is legyen.  Ámen.