Legyen valós az önvizsgálat, készüljenek komolyan vett, de mégis korrigálható projektek, és tanuljunk meg igazán örülni az ajándék útmutatásoknak – amik megsegítenek, hogy éljünk. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2026. szeptember 20.
A történetírás etikájáról
.
Lekció: 2Krón 15,1-16,14
Textus: 2Krón 15,2
„Az Úr veletek lesz, ha ti is ővele lesztek. Ha keresitek őt, megtaláljátok, de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket.”
.
Igehirdetés
A történelem mint olyan, az őskor idején nem létezett. Napi megélhetés volt gyűjtögetéssel és vadászattal, valamint babonák arról, hogyan és milyen rítusokkal lehet az ősök szellemét rábírni, hogy az élőket segítsék a vadak elleni harcaikban. A 16 000 éves lascaux-i barlangrajzok erről tanúskodnak. A földműveléssel és kézművességgel azonban megjelentek a kereskedők és a kerített városok, valamint az uralkodó dinasztiák, ahol már nemzedékek örökölték a családon belüli tudást, miként lehet másoktól adót szedni, hadsereget tartani és amennyi területet csak lehet, meghódítani.
A magyarok egyik őseinek tekinthető, nomád-pásztorkodó belső-ázsiai türkök fejedelmei, Tonyukuk és Kül tegin, valamint Bilge kagán Kr. u. 740 táján, egymást követve állították az Orkhon folyó partvidékén (ma Mongólia közepe) azt a három, nevezetes kővésetű emlékoszlopot, melyek mind a négy oldalát felirat borítja, és türk rovásírással örökítik meg birodalomépítésüket. E feliratok máig a legkorábbi írott török nyelvű emlékeknek számítanak. (Győrffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, Osiris, Bp. 2002.) A feliratok szólnak az őket ideiglenesen meghódító kínaiakról, akik „…elárasztották őket arannyal, ezüsttel, brokáttal és selyemmel: szavuk behízelgő, gazdagságuk megejtő volt. Édes szóval, elpuhító drágaságokkal elkábítva vonzották magukhoz a népeket, akik közelebb telepedve, elsajátították gonosz tudásukat… Sokan elpusztultak közüled, ó türk nép…!” (i.m: 55-76. o.) A közel 3 méter magas emlékoszlopok felsorolják a kagánok nagy tetteit, birodalmuk határait – amint azt egyébként Mezopotámiában, Egyiptomban, Mexico-ban és mindenhol máshol is tették a hasonló birodalmi-uralkodói emlékművek.
A görög-római történetírás (Hérodotosz, Tukididész, aztán Livius, a Pliniusok, Tacitus) ehhez képest már önálló irodalmi műfajt képviselnek, mely az esetleges udvari támogatásért elvárt dinasztia-fényezést csak a lehető legszükségesebb mértékben művelte: erői és forrásai korlátozott volta mellett is kifejezetten törekedett a tárgyilagosságra. Mai kutatások szerint nem mindig teljes sikerrel – úgy annyira nem, s ebben a későbbi művek megítélése is ott van már, hogy a 20. század hermeneutikai filozófiája mentén pl. egyenesen lábra kaphatott a történetírást, mint olyat kifejezett gyanakvással szemlélő, nem túl hízelgő szóbeszéd, miszerint „a történelem mindig a győzteseket kiszolgáló kéjhölgy.” Sajnos, csupán a mi modern életidőnkben is meglehetősen sok tény igazolta ezt az elég cinikusan hangzó ítéletet, jómagam pedig tárgyi tekintetben minden személyes memoár és emlékirat kapcsán valóban szkeptikus is vagyok: emlékezéseinkben szükségképp elfogultak vagyunk.
Filológiailag nehéz ugyanis cáfolni az igazságot, hogy valamennyi tényközlés eleve értékek mentén történik, azaz szubjektív – s ezért a legnagyobb tudás, önmérséklet és főleg tisztesség szükséges a valódi történet-íráshoz. Tökéletes objektivitás nincs, de minden lehetséges erőfeszítéssel törekedni kell rá – s akkor a helyes értelmezés módozatáról még nem is esett szó, csupán az un. „tényekhez” próbáltunk valahogy eljutni…
Hol helyezkedik el ebben a sok-tengelyű, rejtett érdekek mágneseitől is gyakran befolyásolt erőtérben a bibliai történetírás? Milyen szemmel olvassuk pl. a Krónikák II. könyve beszámolóit Izrael királyainak tetteiről?
Kezdjük ott, hogy Szentírásunkat is emberek írták, másolták, szerkesztették, kanonizálták – ezért minden valóban isteni ihletettsége ellenére sem lehet tökéletes és makulátlan. Egyetlen példa: 2Krón 8,9 és 1Kir 9,22 szerint Salamon király „senkit nem kényszerített a népből kényszermunkára” – míg 1Kir 5,27 szerint bizony megtette, még a szám is közlésre kerül: 30 000 ember lett kényszermunkás az építkezésein… Melyik közlésnek higgyünk? Az információk nyilván külön forrásokból származnak, s az egyik érdekelt volt Dávid házának (Salamon az ő fia volt) fényezésében. Sem szubjektív indulatot, sem hamisítást nem kell feltételeznünk, ám Bibliánk osztozik Jézus Krisztus kettős természetében: valóságosan isteni, és valóságosan emberi könyv – egyszerre!
Az „emberi” oldal itt a már említett módon abban állhatott, hogy a szerzők más-más hagyományból dolgoztak – mai értelemben vett „tudományos” ellenőrzésre pedig egyszerűen nem volt mód. Jelenleg is csak váratlanul előkerülő töredékekből sikerül úgy-ahogy újabb mozaikokat rakni a már meglévő bibliai-szövegkritikai képhez, amilyen pl. a Ras Shamra ugariti lelet, vagy a kumráni tekercsek is voltak.
De miben áll akkor Szentírásunk isteni oldala, ha egyszer az ennyire emberi könyv is? Éppen abban, hogy nem hallgatja el még a legjobbak, és legnagyobbaknak tekintettek vétkeit sem: Dávid király házasságtörését és gyilkosságát; fia, Salamon öregkori, hárem-kedvencekre visszavezethető (1Kir 10,22) vallási szinkretizmusát, de még Ászá király (templomi aranyon vett) szíriai hadi-segítségét sem, saját testvérei ellen a kettészakadt, polgárháborús időkben… (2Krón 16,2-6) Ez utóbbi azért is figyelemre méltó, mert az adott forrástól éppen a déliek, a júdeaiak pártolása volna elvárható, szemben az északi izraeliekkel – de mégsem ezt teszi, hanem valami egészen mást. Mit?
Azt, ami egyedülálló az antikvitásban: a bibliai történetírás összefüggést talál a nép és uralkodóinak erkölcsi tettei, valamint történelmi-hadi vereségei közt, el egészen az Úrral való szövetség konkrét megtöréséig. „És mikor megvénült Salamon, az ő feleségei (akiknek a hatalmas háremében való szórakoztatására a majmokat és pávákat hozatta – a szerk.) elhajtották szívét az idegen istenek után, úgyhogy nem volt már szíve tökéletes az Úrhoz, az ő Istenéhez, amint atyjának, Dávidnak szíve volt.” (1Kir 11,4)
Igen, erre jött a következő generáció idején előbb az ország polgárháborús kettészakadása, majd még később a babiloni fogság, sok-sok király gyilkos módon hatalomra jutása és a népet is megrontó bálványozása után – s mindezt a bibliai történetírás takargatás nélkül, nevekkel és adatokkal ellátva, pontos krónikában elénk adja…! Nem lehet nem megemlíteni itt egy másik ország nagy költőjét, a debreceni Református Kollégium növendéke Kölcseyt, aki éppen ezeken a bibliai tanításokon nevelkedve hívja fel Himnuszában népe figyelmét valami fontosra:
.
„…Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben.
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk…” (Himnusz)
Nem öncélú magunk-ostorozásról van szó, Kölcsey sem ezt hirdette – egyszer azonban minden tettünkért felelnünk kell: ez a bibliai történetírás legfontosabb mondandója. Zordnak zord, de igaznak is igaz. Nem csupán egyéni szinten, de mint nemzet is véthet egy nép – ennél magasabb önvizsgáló tudást pedig sehol nem találni a világ írott történelmében. Milyen kár, hogy alig valakik hallottak meg egy másik költőt, ha egyáltalán, a II. világháború (és a saját élete) utolsó évében:
.
„…Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp…”
(Radnóti M.: Nem tudhatom)
A már említett görög történetírás mentségére mondjuk még el, hogy (bár a dolgot nem történetíróktól, hanem filozófus-társak idézeteiből tudjuk): az efézusi Hérakleitosz a fennálló tényleges viszonyok miatt visszautasította, hogy ő írjon törvényt városának, s ekképpen szólott övéihez: „Efézusiak, megérdemlitek, hogy gazdagok legyetek, s várostokban a legrosszabbak uralkodjanak…!” Úgyhogy, ha sziget-szerűen is, de a görögségnek is voltak önvizsgálatra kész gondolkodói, noha magát a történelmet inkább egyéni hősi vagy gaztettek sorának értelmezték, nem pedig egy Isten-ember szövetség írott, konkrét erkölcsi törvényei és követelményei mentén, mint az akkori zsidók tették. A görög filozófia legkésőbbi, sztoikus és epikureus ágai már nem is a világ magyarázatával, hanem az egyéni boldogság titkaival foglalkoztak, mivel az emberi szellem, a maga kibontakozásában akkortól kezdett el az individuum felől elmélyültebben gondolkodni.
Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy az un. „tények” mindig értelmezett tények – és ez alól egyáltalán nincs is kivétel. Már önmagában az, hogy valamit szóba hozunk, fölemlítünk (ld: a mindenkori Híradókat) vagy pedig hallgatunk felőle (ld: a mindenkori Híradókat) – már eleve valami válogatás eredménye, így szükségképpen értékválasztáson alapul… Bibliánk értékválasztásának alapja pedig az élő Isten mindenek felett való tisztelete – szent könyvünk összes egyéb vonatkozása ebből származik, erre épül és ide vezethető vissza. A „Szeretet himnuszában” pl. ezt olvassuk: »…nem rója fel a rosszat.« Hány családi konfliktus elkerülhető lenne, ha emberek tudnának olykor a valóban felróható (!) dolgok felől is véleményt nem hangoztatni, hanem, adott esetben, hallgatni… Mert „a szeretet nem rója fel a rosszat.” (1Kor 13,5)
Isten nevét még emlegetni, megnevezni sem szabad, csak egészen kivételes esetben, mint aki inkább és sokkal véglegesebben „van”, mint a világban bármi egyéb, vagy akár saját magunk arasznyi léte – de Újszövetségünk legfontosabb üzenete éppenséggel az, hogy Jézus Krisztus megismertette velünk az Atya „nevét”, vagyis lényegét. „Kijelentettem a te nevedet azoknak az embereknek, akiket e világból nekem adtál: a tiéid voltak és nekem adtad őket, és ők a te igédet megtartották.” (Ján 17,6) Egy pár sorral arrébb: „És megismertettem velük a te nevedet, és megismertetem; hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, s én is őbennük legyek.” (Ján 17,26) Ez egyértelműen Isten szeretetét jelöli meg minden történelem-értelmezés alapjául, ám nem prózai és közvetlen ok-okozati összefüggésben. Miért nem úgy?
Mert a világban nem csak az történik meg, ami közvetlenül az ő akarata. Jelen van mindjárt a Paradicsomból kiesett, megromlott lény, a bűn embere is, aki mindnyájunkban ott lakik, mindent aposztrofál, szenveleg és vádol, mikor mi a hatékonyabb ventiláció – s adott esetben szinte észrevétlenül egy stratégia alapjává is lesz. Ezért nagy bűn pl. társadalmi csoportokat megbékélés helyett egymás ellen fordítani, vagy éppen uszítani – mert az az elvi egyet nem értést érzelmi gyűlölködéssé fokozza, s végül, mint egy Mosztár esetében a délszláv háború idején, egy három nemzetiségű, egyébként világörökségű városban már mindenki lőtt mindenkire… Teremtőnk valóban nagyobb úr annál, mint hogy a maga képviselőiül bábokat teremtsen, így hát minket embereket szabadon engedett: de sokan visszaélnek ezzel a nagy szabadsággal, s ezért oly sötét aztán a történelem, teli árulással és – vérontással…
Hol találunk mégis biztató tájékozódási pontot a nagy éjszakában? Ott, ahol nem csak vétek, de megbánás is terem. Ahol emberek szembesülnek gyarló tulajdonságaikkal, s ennek következtében komolyan igyekeznek ki is javítani azokat. Ahol egymásban nem a vetélytársat, vagy ellenséget látják, hanem a törékeny és küzdő testvért, aki pontosan olyan, akár maguk is – s ráadásul még szövetséges is lehetne…!
Ebben az összefüggésben az Ószövetség az atyákkal és a prófétákkal a kezdet, mintegy a kiindulás – az Újszövetség pedig a beteljesedés. Krisztusban olyan magasságot ért el a hit, az emberség és az áldozat, amit nem lehet túlhaladni, s mely immár nem csupán egyetlen nemzetre, hanem a világ összes népére érvényes üzenet – amire maga az örök Atya is a feltámasztással, az új élet drága lehetőségének felmutatásával válaszolt! A „Fénylő Győztes” pedig jelen van övéi közt, minden napon a világ végezetéig: ez élet-változtató szeretetük kimeríthetetlen forrása.
De lássuk a gyakorlati következtetéseket, amik a bibliai történelem-írásnak ebből a hallatlanul magas rendű, ugyanakkor univerzális etikájából fakadnak. Szentírásunk leginkább „történeti” könyvében, a Krónikák-ban ilyen mondatra lelünk: „Ha keresitek őt, megtaláljátok, de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket.” (2Krón 15,2) Ez már nem csupán dátumozás, uralkodói családi viszonyok rögzítése, nem is dicső királyi tettek fölsorolása, hanem színtiszta igehirdetés. Erre a prófétai ígéretre épül minden további mondanivaló: „Az Úr veletek lesz, ha ti is ővele lesztek.”
Isten valóságának felfoghatatlan paradoxonja, hogy ő az Univerzumban mindenütt jelen van, ám egyetlen helyről mégis kész eltávozni – ahol neki hátat fordítanak. Az ember részéről történhet ilyen, éspedig nyilvános és megátalkodott tagadással, könyvek és kiáltványok fogalmazásával, vagy csöndes silánysággal, a tömegemberi normák közti neutrális, arc nélküli elvegyüléssel – tulajdonképpen mindegy. Isten senkit nem akar erőszakkal betuszkolni az üdvösségre, de mindenkinek felajánl egy magasabb életet. Kivétel nélkül mindenkinek! Nekünk nem dolgunk, hogy másokat vizsgálgassunk, hol tartanak már – a magunk üdvösség-ügyét kell komolyan vegyük. Nem úgy persze, mint a mesebeli törpe, mely körbeszaladgál a fatörzs körül saját szakállába kapaszkodva, s közben azt énekli: „Én vagyok én!” – ennél azért többre hivatott a keresztyén.
Valami nárcizmus, önközpontúság mindenkiben van, sőt arányosan működve még egészséges is lehet – de az „alanyiság” főtémának mégis ellenszenves. Mikor valaki alig várja, hogy magáról beszélhessen, véleményét (mint megkérdőjelezhetetlent) részletesen és ellentmondást nem tűrve alaposan kifejthesse, mások helyeslését arról magának elkönyvelje, minden egyébre pedig legyinthessen – ott a „beszélgető-társ” (akivel nem beszélgettek) előbb-utóbb már csak azt keresi, hogyan menekülhetne ebből a csapdából…
Istennel is méltatlan dolog folyton magunkról értekezni. Lehet, hogy ez nekünk az egyetlen igazán nagy és fontos téma, de miért gondoljuk, hogy az Úrnak is az? Ő persze eltűri, mert nagy türelmű, aki „…felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Mát 5,45) – de azért ő igaz Bírónk is, aki megítél mindeneket a maga cselekedetei szerint, mikor eljön annak az ideje…! Egy bizonyos mértéket meghaladva már neki is sok némely dolgokból.
Egyszer csak azt mondja: Miért is dédelgeted kedvenc bűneidet? Hagyd el őket gyermekem, hagyd el – meglátod, neked is jobb lesz. Találj konstruktívabb problémákat: én annak örülök a legjobban, arra is teremtettelek! Hogy te belegabalyodtál, mint az a bizonyos szőrös lény a házicérnába? Hát ugyan ki jöjjön ki onnan – helyetted? Engem kérdezel… ez még jó is lehetne, de mit mondjak most neked, ha semmibe veszed az ezerötszáz oldalt, amit már két-háromezer éve elmondtam magamról, éspedig nem csak neked, hanem az egész világnak is…?! („Képzelt riport egy plafon magasából visszahulló imáról”)
Igen, a továbbiak szerint: „Ha keresitek őt, megtaláljátok, de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket.” Vannak pillanatok, amikor nem őt kell kérlelni, hanem magunkat összeszedni – s ha ez már valóban megtörtént, akkor Isten segítsége sem fog elmaradni! Emberek panaszkodnak, mi minden történt velük, ez aztán igazságtalanság – holott nagyon könnyen lehet, nem az Úr hagyta el őket, hanem ők hagyták el a rá figyelést… Az ószövetségi időkben ezt a gondolatot még nem utasították el a szentírók. Éppenséggel az vallották, hogy a történelem az élet tanítómestere, mint a latin közmondás is tartja – akire nagyon figyelni kell, sőt, ahogy Dante mondja: „…a tudás gyümölcsét / a megértés csak jól őrizve termi.” (Div. Com. III. 41. ford: Babits M.) Jól pedig az „őrzi” a megértett dolgokat, aki gyakorolja azokat, vagyis magát folyamatosan azokhoz is igazítja.
A bibliai történetírás nem is tágít ettől az alapigazságtól. Ez hát az első, amit nekünk is meg kell vizsgálni: ki távolodott el kitől…! Ahol ezt elmulasztják, ott jön a fatörzs körül szaladgáló törpe esete: nem is maradhat más. Az ember, mint főtéma önmagának – bár a világ teli segítségre szoruló szenvedőkkel, tiszta szóra éhes, fáradt lelkű emberekkel, cserepes ajkú szomjazókkal – akik nem is arra várnak, hogy mondjunk nekik valami nagyot, hanem arra, hogy olyanok legyünk, amilyenek maguk még nem tudnak lenni – egyszerűek és tiszták.
E valós önvizsgálatra következhet a tervkészítés. Számba venni, hol ázik be a tető, melyik árkot kell kitisztítani, és e pillanatban mi az, ami megtehető, s mitől kell viszont tartózkodni. Ilyesmi, helyesen, egyedül a Szentlélek világosságában történhet – egyébként csak kilátástalan vergődés, vagy intrika és hatalmi összeesküvések következhetnek. Egyik rosszabb, mint a másik. Szépen, egészségesen kell élni, túlzások és hitetlen rohangálás nélkül. Akkor az áldás sem marad el, ezt sok-sok példa igazolja.
Néha egy-egy terv zsákutcának bizonyul, akkor hát kihúzzuk a listáról – de lista mindenképpen kell. Embernyi ember az, akinek van projektje – s még inkább az, aki tud rajta idejében és helyes irányba változtatni. Csak mindent a maga idejében, kapkodás nélkül, az örökkévalóság távlatában! Jónás az ég tüzét várta Ninivére, az Úr humorérzéke pedig egy elszáradó tökkel üzent: „Ember, itt több van tizenkétszer tízezer léleknél, akik még nem tudnak különbséget tenni jobb és bal kezük között – te pedig villámcsapásra sóvárogsz ellenük…?!” Szóval a projekteken olykor nagyon is tudni kell változtatni, ám a legjobb azt imádságban megtenni.
Végül pedig örülni a legkisebb bekövetkezésnek is, amit csak Istentől valónak ismerünk fel! Mert ő „jelt ád” (Reményik S.), üzen, és integet – néha „piros zászló kezében” – csak késő ne legyen ám a desifrírozás! Mert mindennek megvan a maga ideje. A zsákutca is utca, hiszen ki kell jönni belőle; a nem-válasz is válasz, mert magunk kell rá megfeleljünk… „Ha keresitek őt, megtaláljátok, de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket.” Örülni minden pillanatnak, amikor csak jelenléte megvigasztal, örülni minden igének, minden egyes szónak, ami épít és megvilágosít – s szépen emelkedik majd bennünk is a Szentély, ami már – nem kőből épített… (2Krón 6,18-21) Még a saját történetünket is másként fogjuk írni, mint eddig: csak legyen valós az az önvizsgálat, készüljenek komolyan vett, de mégis korrigálható projektek, és tanuljunk meg igazán örülni az ajándék útmutatásoknak – amik megsegítenek, hogy éljünk. Így is legyen. Ámen.