Részemről immár csaknem hetven éve olvasom a Bibliát naponta, de egészen friss tartalommal telik meg egyetlen félmondata is, amikor Liszt muzsikájával szólal meg. Nem is törekszem másra e magyarázatban itt, mint a pompás, bár igen hosszú zenei est számomra kiemelkedő pillanatait valahogy hírül adni.

Igehirdetés 2026. október 26.

Liszt Ferenc Krisztus-oratóriuma Budapesten

.

Lekció: Mát 5,1-12

Textus: Jób 5,2-3

„…az ostobát megöli a bosszúság, és a balgát halálba kergeti a heveskedés. Én magam láttam, hogy egy ostoba gyökeret vert, de hirtelen elkorhadt a maga helyén.”

.

Igehirdetés

Jó, ha az emberre rákiált évente legalább egyszer egy rekviem, passió, vagy egy olyan grandiózus mű hangorkánja, mint Liszt Krisztus-oratóriuma. A minap, 2026. október 23. előestéjén, a tragikus és mégis felemelő 56-os napok hetvenedik évfordulóján éppenséggel volt miről gondolkodnunk a budapesti Művészetek Palotájában. Jómagam sosem bálványoztam nemzetünket, hanem szerettem és szolgáltam, különb magyarok pedig egyébként is mindig irtóztak a politikai jellegű beszédektől. Olvassuk csak el Weöres Sándor versét, amit „Illyés Gyulához” c. írt, milyen lesz az ő szoboravatása a város főterén, merre mutat majd kezével… Verse egyáltalán nem a megbecsült költőtárs ellen szól, hanem a mindenkori silány perc-emberekről, akik szoboravatáskor a megkívánt szólamokkal takarózva beszélnek a semmiről, ami ugyan számukra éppen remekül kamatozik…

Ezért nincs keresnivalója a napi politikának a templomi szószéken sem – az a hely nem a saját ízlésem vagy gazdasági aspirációm szerinti párt érveinek van szentelve. Bőven elvégzik bizonyos szekerek tolását azok, akik éppenséggel ott keresik boldogulásukat, vagy hivatásuk szerint a politikára szentelték életüket. Liszt oratóriumát az említett estén azonban nehéz volt nem ünnepi gyász-zenének is hallani, már csak azért is, mert ő a Trianon előtt Sopron vármegyéhez tartozó Doborjánban született (ma Ausztria, és Raiding-nak nevezik…) Családi nevét a pozsonyi gimnázium tanúsítványában is Liszt-nek, és nem List-nek írták. Apja Liszt Ádám, Esterházy herceg gazdasági hivatalnoka, anyja pedig egy osztrák pék leánya volt – gyermekként így németül tanult meg először, magyarul csak felnőtt korában. Csodagyerekként világhírre szert tett ifjúként már a francia lett „lingua franca”-ja: azon levelezett, mint az akkori európai arisztokrácia, mely egyébként a tenyerén hordozta. Ő maga azonban és gyermekei is egész életükben magyar állampolgárok voltak, s magyarnak is vallotta magát.

Mielőtt azonban a mostani budapesti Krisztus-oratóriumot közelmúlti történelmi értelemben hazafiúi szívvel magunknak kisajátítanánk, jegyezzük meg, hogy október 22. a zeneóriás 1811. évi születésének napja is, vagyis a MÜPA műsor-választásának nyilván ez volt elsődleges indoka, éspedig az ilyenkor szokásos Liszt ünnepi hetek keretében.

Buzdítani szeretnék itt mindenkit, aki nem elégszik meg a lakodalmas rock és a musical-ok zenei szintjével, hogy amióta legjobb előadó-termeinkben kiírásra kerül gyakorlatilag minden kórusmű vagy szólóének eredetiben elhangzó olasz, latin vagy német stb. szövege magyar nyelven, azóta egészen más a hallgatói élmény. Ezer mérföldekkel kerülünk közelebb a szerzői szándékokhoz, egy Monteverdi, Bach vagy Beethoven gondolatvilágához, mint amikor még álltunk (ültünk), mint borjú az új kapu előtt, mert jó esetben egy zizegő papírlapot silabizálhattunk a koncertterem vagy Operaház sötétjében, mit is énekelnek éppen a pódiumon – s még az sem maga a szöveg volt, hanem csak annak nagy vonalakban körülírása.

Mondhatnók, a szöveg így képes elmélyíteni a muzsikát – ha nem fordítva állna a dolog. A zene ui. legtöbbször valamilyen gondolat, éppenséggel szavakban is megfogalmazott, konkrét szöveg fölemelt, „elénekelt”, elzengett változata. Létezik persze pusztán hangszeres muzsika is, csupa „zenei gondolatokkal” – Liszt Krisztus-oratóriuma viszont valamennyi lehetséges zenei műfajt átölelve szólaltat meg bibliai és egyházi liturgikus szövegeket: szólóének, kórus, sőt kórusok, zenekari és orgonamuzsika egyaránt gazdagítja monumentális, három és félórás alkotását.

Ilyen hosszú időn át nehéz a hallgatónak egyenletesen koncentrálnia, és mi sem kísérletezünk itt sem az egész mű áttekintésével, sem pedig mondandója összefoglaló értelmezésével. Elégedjünk meg azzal, hogy a párizsi művészek és hercegi szalonok világfi sztárja „megtérő” római életszakaszának gyümölcse már maga a terv is, hogy ilyen alkotás létrejöjjön, Krisztussal a középpontban – aztán pedig az évtizednél hosszabb elmélyült megvalósítás is leginkább oda kötődik. A mű arányaiban feltűnő a „Stabat mater” tétel fájdalmának negyven percen át (!) tartó kidolgozása, amire minden bizonnyal okot adhatott, hogy Liszt 1859-ben tehetetlenül ott kellett üljön 20 éves fia halálos ágyánál. Kilenc éves, már folyamatos római élete alatt (1861-70) fölvett kisebb katolikus papi rendeket is, és nagy oratóriuma zenéjét kifejezetten az egyházi és művészeti igazság egyesítésének szánta. Utána kezdődött még nevezetes „háromszög-élete” Weimar, Budapest és Róma között, egyebek közt a Zeneakadémia alapításával a pesti Andrássy u. 67-ben, ahol lakást is kapott a fővárostól – s bizony, megtiszteltetés volt, hogy elfogadta.  (ma: Régi Zeneakadémia)

Zenetudósok szívesen kategorizálnak, talán ez is a dolguk – így került a ma már főleg negatív konnotációjú „egyházi programzene” jelzője a Krisztus-oratórium elé. Valóban az, hisz bibliai történéseket „fest le” és liturgikus szövegeket szólalt meg – de a művet a Pannon Szimfonikusok, valamint a Nemzeti Énekkar és a Jubilate Leánykórus Kesselyák Gergely vezényelte idei előadásában hallgatva határozottan kedvet kaptam a „programzene” tőlem telhető rehabilitálására. (Ezt a műsort előadták pár nappal előbb Bécsben, a császári arannyal borított Musikverein-ban is.)

Az evangéliumot muzsikában megszólaltatni hitem szerint egyáltalán nem „idejétmúlt” zenei műfaj, éppen ellenkezőleg. Ha valamikor, ma égetően szükséges ébresztés a digitalizációval tetézett (és kiszolgált), kényelem-központú, túlérett európai civilizációban – kivált pedig a fél évszázadnál is hosszabb ideig meglehetős sikerrel szekularizált Magyarországon. Tudott dolog, hogy a bécsi klasszikusokra következő romantika az érzelmek áradását és feltétlen uralmát ünnepelte – ennek nagyon egyéni leágazásai a 19. század kiemelkedő komponistái – de Wagner és Liszt új hangú, történelmi-misztikus színpadi, illetve egyházi zenéi is.

Részemről immár csaknem hetven éve olvasom a Bibliát naponta, de egészen friss tartalommal telik meg egyetlen félmondata is, amikor Liszt muzsikájával szólal meg:  „Tristis est anima mea usque ad mortem” – Szomorú az én lelkem mindhalálig… (Márk 14,34) Nem is törekszem másra e magyarázatban itt, mint a pompás, bár igen hosszú zenei est számomra kiemelkedő pillanatait valahogy hírül adni – és első közülük éppen ez az idézet. Az interneten keresőbe beírva a latin szövegrészletet a Cambridge-i Trinity College gyönyörű ruháiba öltöztetett kórusa jelentkezik, de ott már számos más szerző erre írt művével is találkozni – rendre megindító, kristálytiszta zenék – mind az evangéliumi mondat „tiszta forrásából” merítenek…

Liszt művében e szövegrésszel a 3. részben, a nagypéntek előtti éjszakán találkozunk. Megvolt az utolsó vacsora, megköttetett az Új Szövetség – és Júdás már elment a főpapokhoz… Még el lehetne menekülni. A Mester tanítványaival együtt zsoltárokat énekelve kiment az Olajfák hegyére, ahol az éjszakát tölteni szokta – és legkedvesebb tanítványait arra kéri, virrasztva őrködjenek, amíg arrébb vonulva imádkozik. Gyötrődve, tusakodva könyörög, ennek első mondatát így őrizte meg az evangélium: „Halálosan szomorú a lelkem…”

Igen, sokkal szegényebb lenne a világ, ha ezekre a szavakra Liszt Ferenc is nem írt volna (becsmérlő szavakkal szólva) „egyházi programzenét.” Hogyan mondjuk el…? Csak az tud egyáltalán fogalmat alkotni a halált is magába foglaló szomorúságról, aki ült már húsz éves gyermeke halálos ágyánál, mikor fog az meghalni… Kodály mondta, hogy „vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, de el lehet elénekelni” – s itt pontosan ez történik – zenét kap a kimondhatatlan. Nincs ember, aki e pillanatot át ne élné valamikor: szemben a félelmet és áhítatot egyaránt keltő örökkévalósággal, ami – maga az élet…!

Hányszor akarnánk elkerülni, még a gondolatát is – de nem lehet. Mi emberek, és csak mi az összes élőlény közül, tudunk róla. Elodáznánk vagy éppen vágyunk már rá, mindegy – helyesen még beszélni sem tudunk róla. Vannak a szavak, és van a valóság, holott „lenni, vagy nem lenni – az itt a kérdés”… Amikor ez a tétel valóban ránk zuhan, nem tudunk vele mit kezdeni, s tulajdonképpen nem is lehet. Miért? Mert az élet csak egyszer lehet elveszíteni. A dolog megrendítő voltát viszont minden egyes élet-pillanatban éreznünk kellene, teljes mélységében – akkor is, amikor szalad a kocsi, tökéletesen egészségesek és elégedettek vagyunk, az óceán partján, pálmafák alatt koktélt iszik valaki, és akkor is, amikor éppen zsörtölődünk valakivel vagy életuntak vagyunk. Meg amikor egy komisz hivatalnok úgy beszél velünk, abban a tónusban, mintha Haynau lenne s mi a fölakasztandó tábornok, vagy pedig dr. T. vérbíró eggyel a 46 halálra ítéltje közül, esetleg dr. B. a maga hatvanhat-jával…

Ehelyett a végsőkig megilletődött, sokszoros kitettségű, szinte elviselhetetlenül szent pillanat helyett marad a köznapiság: sérelmek és egyebek fölemlegetése, meg főleg magunk hangoztatása. Így élünk. És ezért van szükségünk Liszt áhítatára éppúgy, mint mennydörgő zengésére: ébredj már rá ember, hogy egyszer élsz, de bizony – egyetlen egyszer…!

Aztán a műben (már előbb) megszólalnak a boldog-mondások is, a bariton szólista első soraival, amire felel a kórus a másodikkal: „Azok boldogok – akik…”  Mondani sem kell, megint ezer új árnyalat, amit egyszerű földi „olvasó” sosem olvasna ki magának ezekből a drága szavakból – miért? Mert nem születtünk Liszt Ferencnek. Mélységek és magasságok, vád és önmagunkra ismerés, hegytető és soha nem látott táj – egy ember vallomása és ugyanakkor látomásai is, egy olyané, aki már mindent tud, mert a sors mindkét kezével nagyon közelről ismerős.

Legszebb, és leghatalmasabban zúgó az utolsó makarizma: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mát 5,10-12) Az eredeti újszövetségi görög szövegben nem boldogok, hanem „áldottak” (makarioi) szerepel: „Azok élnek áldott (helyesen élt, mások által is megbecsülésére méltó) életet, akik…”   Továbbá fontos részlet, hogy a Hegyi Beszéd elején álló, eme semmi máshoz nem hasonlítható gyöngysor két kulcsfogalma az „igazság” és a „mennyek országa.”  Előbbi a hazugság nélküli, takargatást és örömök mások elől dugdosását mellőző életet jelenti, utóbbi pedig Isten királyi uralmát. A szöveg versszakai szerint az első, illetve középső helyen még külön-külön, az utolsóban azonban már egyetlen „versszakban”, vagyis összefonódva, együtt szerepelnek. Irodalmi tekintetben a tudatos szerkesztés erőltetés nélküli bravúrja – nem csoda, hogy Liszt is éppen ennek a végső strófának adja a legtöbb fényt, holott a többi ékkő is páratlanul ragyog – mind a Bibliában, mind pedig őnála.

„Tu es Petrus!” – Te Péter vagy!  Ez egy külön tétel a sok közül, az egyház krisztusi alapításáról. Értelmét itt nem fejtegetjük, részletesen ui. megtalálható a „Péter és a kulcsok” című igehirdetésben. (2008.02.24.) E szavakat olvassuk több méteres arany betűkkel a római Szent Péter székesegyház hatalmas kupolájában 90 méter magasságban, amikor megállunk és ámulva föltekintünk, a belső rész egyébként 117 magas lanternájáig… Protestáns hitünk szerint az egyház csak annyiban Krisztus anyaszentegyháza, amennyiben valóban neki engedelmeskedik – egyébként maga Jézus „Távozz tőlem, Sátán..!”-nal illeti (Mát 16,13-23) – nem pedig rendíthetetlen intézmény-mivolta miatt. Tiszteletben tartjuk más testvéreink meggyőződését, és Liszt hatalmasan zengő dicsőítését is – a saját hitünket azonban a Szentíráshoz igazítjuk: nekünk a reformációval ez a mandátum adatott.

Végül a Miatyánk… Ha valahol elakad a szó, az itt van. Naponta imádkozzuk, s része minden istentiszteletünknek – a zene mégis még magasabbra emeli lelkünket, mikor értelmezi szavait. Itt a legnagyobb Liszt hite és legragyogóbb zsenialitása. Fölösleges volna bármilyen szavakkal próbálkozni, egyszerűen csak annyi mondható: ha valahol megint méltó módon előadják, amint ez az előadás feltétlenül az volt – akkor rohanjunk meghallgatni. Ránk fér három és fél óra, amikor koncentráltan az igazán fontos dolgokkal foglalkozzunk, magunkat megnyitva egy nálunk sokkal többet szenvedett hazánkfia világraszóló üzenetei előtt – amik ráadásul nem is az övéi, hanem úgy kapta maga is – az evangélium mindent megbocsátó, és mégis mindenkit ébresztő fényéből.

De mit tegyünk másként, mint eddig? Becsüljük meg a valódi értékeket, itt kezdődik minden. Élünk, beszélünk, olvasni, zenét hallgatni tudunk – keressük meg azt, ami nem csak szórakoztat, hanem föl is emel. Szükségünk van megrendülésekre és ünnepi pillanatokra, amik összekapcsolnak az örökkévalósággal, valamint egymással, minden emberrel – s megsegítenek, hogy éljünk.

Aztán vegyük észre a személyesen hozzánk szóló mennyei érintéseket. Az angyal mindenki felett életében legalább egyszer elröpül, fogalmazta valaki – és talán többször is megteszi. De nem szabad az alkalmakat elszalasztani – sem a katarzisra, sem pedig a megfordulásra – mert a Krisztusban való új élet: minden! Ha adatik alkalomból csak egy is, nem biztos, hogy lesz belőle megint egy – ezer példa igazolja. Miért kellene magunkat lejjebb és lejjebb küzdeni? Biztos, hogy minden szokásunk igaz és tiszta? Tudnánk mi egyszerűbbek és melegszívűbbek is lenni, nem vitás – akkor miért ne lennénk azok? Csak ne ragoznánk folyton magunkat – az nagyon megy. Van jobb téma! Jézus felsorolta őket a nyolc boldogságban – aki nem tartja magát ezekhez, önmagát bünteti: hitvány és értelmetlen életet él. Vagy csak egészen köznapit – ami azonban ugyanaz…

Végül pedig mindezt állhatatosan, napról-napra építkezve, a perceket is megbecsülni, és – haladni előre! Nem kell mindig rohanni. Ember, állj meg egy kicsit…! „Oú cours-tu? Ne sais-tu pas que le ciel est en toi?” – Hová rohansz? Nem tudod, hogy az ég benned lakik?” (Angelus Silesius) Ez a költő mondta ezt is:  „Ha Krisztus ezerszer megszületik is Betlehemben, de benned nem, te attól még örökre elveszett maradsz!”  – valamint ezt is:  „Ahhoz, hogy az igazi Fényt olyannal lássam, amilyen valójában, saját magamnak kell fénnyé válnom – másként nem történhet meg.”  Az élet pedig tele van ilyen igazságokkal, csak meg kell őket keresni – akár egy is mennyire megváltoztat mindent, ha komolyan veszem…!

Egy három és félórás zenehallgatás mindenképpen megállítja az embert, nincs szaladgálás. Van kétszer tizenöt perc szünet, különben pedig ülünk a helyünkön és elmélkedünk. Micsoda ajándék az önként magunkra vett, nem is könnyű lelki gyakorlat: felülvizsgálhatunk mindent, mert a zene átjárja lelkünk mélységeit. Napokig a varázsa alatt maradunk, s ez így is van rendjén. Megértjük, hogy a nagy mondanivaló mindig a legelőkelőbb szépség alakjában jelentkezik. Nem dühít már a külvilág egyetlen hamis vagy durva hanghordozása sem, hisz tudjuk, éppen Liszt éteri, háromszoros pianói üzenik: „…az ostobát megöli a bosszúság, és a balgát halálba kergeti a heveskedés. Én magam láttam, hogy egy ostoba gyökeret vert, de hirtelen elkorhadt a maga helyén.”  (Jób 5,2-3)  Urunk Jézust keresztre verték hitvány zsoldosok, „…et resurrexit tertia die” – az Atya kihozta őt a halálból s Krisztusként a maga jobbjára ültette – neki adva minden hatalmat mennyen és földön. Nekünk pedig ez fontosabb minden egyéb, lehetséges történésnél. Így is legyen. Ámen.