A megelégedett derű, a fodrozódástól mentes tó tiszta tükre, a görög sztoikusok ataraxia-ja ott van szelíd archaikus mosolyként Kelet hegyméretű szobrain éppúgy, mint az egyiptomi fáraók képmás-faragványain, s boldog vagyok, hogy megadatott az egyezésről egészen más földrészeken is személyesen meggyőződni. Erről a ma nagyon hiányzó, ősi derűről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. október 25.

Fodrozódástól mentes tó tiszta tükre

.

Lekció: Jób 1,1-22

Textus: Jób 1,5

„…Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi áldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal.”

.

Igehirdetés

Az az igazi öröm, amely a saját bensőnkből fakad. Ha azonban valaki bensőleg üres és teljesen elmerül a külvilágban, akkor csak kívülről érkeznek hozzá örömök. Ez az, amit sok ember szórakozásként üdvözöl. Akiknek belső tartás hiányában igényük van efféle szórakozásra, mindig találnak is alkalmat arra, hogy magukat szórakoztassák. Lényük belső üressége egyszerűen magába szippantja a számukra elérhető külső örömöket – ezáltal azonban egyre inkább elvesztik önmagukat, aminek természetesen rossz vége lesz.

Az ember gyakran találja magát különböző szintű örömök között. Mindaddig azonban, amíg nem tud választani, hogy melyik örömöt kívánja, a magasabb rendűt-e vagy az alantasabbat – addig belsőleg nyugtalan marad. Csak ha már világosan felismerte, hogy a szenvedély szenvedéshez vezet, akkor válik képessé arra az elhatározásra, hogy megszabaduljon az alantastól, és magát valóban a magasabb örömöknek szentelje. Ha ez a döntése megpecsételődik, vagyis szilárddá lesz, akkor rövidesen rátalál az igazi belső derűre és nyugalomra, mivel sikerült leküzdenie a belső ellentmondását.

Egy tó önmagban állva fokozatosan kiszárad, mert párolog – de kettő, ha össze van kötve egymással, segítheti feltölteni a másikat. A vidám hangulat ragadós, ezért van sikere. Az öröm azonban komoly kitartásra kell alapozódjék, nehogy féktelen mulatsággá fajuljon – tehát valójában ellentétek egyesítéséről van szó, éspedig egy magasabb szintre emelkedve, ami viszont már maga a kultúra. A szívben igazság és erő kell lakozzék, miközben a külső érintkezésben kedvesség érvényesül – egyik sem jó a másik nélkül! Belül helyes hozzáállás Istenhez, kifelé pedig derűs jóindulat az emberekkel – így már lesz általános előmenetel is. A puszta megfélemlítés még a pedagógiában is csak pillanatnyi eredményeket tud elérni, amik sohasem tartósak, ha viszont barátságos magatartásával valaki belopja magát mások szívébe, akkor el tudja érni, hogy azok minden terhet magukra vesznek a kedvéért. Ilyen nagy az öröm és a derű hatalma mások felett!

Ugyanígy van ez a tudás területén is: az ösztönző dialógus termékenyíti meg a hasonló érdeklődésű barátok gondolkodását, akikkel az ember megbeszéli és együtt gyakorolja az életbölcselet alkalmazását. Így válik a tudás sokoldalúvá és tesz szert derűs könnyedségre, miközben a magányos önképzéssel haladók tudása nehézkes és egyoldalú marad. Igen, egy kútban kell tudni „elmélyedni”, vagyis abból meríteni – hisz ott a friss, éltető víz – ám húsvét másnapján (pl. Hollóházán) egy évben egyszer még vödörből is szabad locsolkodni, ha van kéznél elég száraz törülköző – máshol pedig újév napján jeges folyóban merülnek meg emberek – ha már az „elmélyedésnél” (szakemberség, identitás) tartunk. Utóbbiak talán az újév napján „újat kezdés” komolyságát akarják ezzel a jeges megmerüléssel kiábrázolni. Ugyanakkor akadnak, akik a heti nagy tisztálkodást is elrestellik – kényelmi okokból…

Mindez azért fontos, mert a „kútban”, vagyis szívünk mélyén születnek az érzések és gondolatok. Onnan támad a lélek derűje, sajnos, adott esetben a lehangoltsága, vagy éppen a depressziója is – ezért hát telitalálat Jób megfontolása: „Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent a szívükben…” (Jób 1,5) A szenvedő igaz története egy tanmese, mint az Isteni színjáték, a Faust vagy Az ember tragédiája – de mindegyik rátapint a lényegre: belül zajlik minden, ami fontos! Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben: itt véletlenül sem a konkrét szitkozódásokról van szó, bár nálunk újabban a Parlamentet is elöntötte a verbális kanális – hanem olyan gondolatokról, amik teljesen Isten nélkül születnek az emberben, valami random kavargásban, s aztán kezdik átvenni még a gyeplőt is. „Kilátástalanul üres az életem” vagy „nemsokára úgyis meghalok, akkor már úgysem ihatok többé kedvenc italom izgalmas narkotikumából.” Aztán: „az emberek mind rosszak és önzők, sőt gonoszak”, vagy „én úgysem vagyok képes semmi érdemi változtatásra”…

Ne soroljuk tovább, még kedvet kapunk valamelyikhez. Azokról az érzésekről és gondolatokról van szó, melyek csak a mieink, esetleg éppen a leginkább sajátjaink – mindenesetre Isten nélkül valók, mintha ő egyáltalán nem is lenne. Teljesen elfeledkezünk Teremtőnk jóságáról, önmagát áldozni kész üdv-akaratáról, ahogyan ő maga a testté-lett Krisztusban előttünk függ a kereszten, aztán pedig szembejön Feltámadottként a kertben, miközben magdalai Mária azt hiszi róla, az a kertész… (Ján 20,15)  Isten-telen gondolataink aztán a földi kínok paradox „örömének”, sőt egyre inkább uralmának szolgáltatják ki a lelket, melyet már csak itt-ott villanyoznak fel külső érzetek: netán maga az eszem-iszom, esetleg hátborzongató hitchcock-i rettegések, vagy más borzalmak el egészen a halott-látásig; finomított kiadásban pedig a pletykák, a hát mögötti beszédek és pozíció-harcok, az érvényesülésért folytatott viadalok nemtelen eseményei…

A szótlan, csendes, magában elnyugvó öröm viszont, mely semmi külsőre nem vágyik és mindennel meg van elégedve, az tejesen szabad marad minden önközpontú vágyódástól és ellenszenvtől. Ez a szabadság rejti magában az üdvöt, mert az önmagában nyugvó szív nyugodt bizonyosságán alapul. Ilyen a megelégedett derű, a fodrozódástól mentes tó tiszta tükre (Változások könyve, 58.), a görög sztoikusok ataraxia-ja, mely ott van szelíd „archaikus mosolyként” Kelet hegyméretű szobrain éppúgy, mint Egyiptom sziklafáraó faragványain – és boldog vagyok, hogy megadatott számunkra erről az egyezésről egészen más földrészeken is személyesen meggyőződni.

Ha az embert viszont üres hiúság jellemzi, akkor könnyen csábul az un. szórakozás örömeire, s aztán ezek között fog szenvedni – mert a szenvedés lesz életpótlékává, mint a 20. századi európai líra és dráma legnagyobb részében. Ilyenkor a külvilág kusza örömei és drasztikumai, melyek alól elmulasztottuk kivonni magunkat, oly erősen hatnak ránk, hogy teljesen el is sodorhatnak: már nem is esik szó szabadságról, jóról és rosszról – az ember kiadta kezéből élete kormányzását, és teljesen az „adódó dolgok”, egyszóval a véletlen külső befolyásolásától fog függeni, mint „aki hasonlatos a tenger habjához, melyet a szél hajt, és ide s tova hány.” (Jak 1,6)

Ám „derűsnek lenni” az 56-os forradalom véres csütörtök-jének 70. évfordulóján? Amikor azon a napon százával rakták teherautóra a Kossuth téren a háztetőkről és tankokból (!) halomra lőtt, fegyvertelen emberek holttesteit: arra tévedt szatyros háziasszonyokat, biciklit toló nézelődőket, évtized óta megtaposott, szűkös bérből élő, végsőkig kizsákmányolt külvárosi munkásokat, megvezetetten lelkes, nemzeti zászlós egyetemistákat…? Nehéz az ember szíve, ha felidézi – jobb is lenne inkább elfeledni – de immár része történelmünknek.

Nem is dolgunk itt a történészkedés. Mi úgy tudjuk, elég nekünk Isten országát, szívünk feletti királyi uralmát keresni, és szívből imádkozni: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…!” – egyszóval magunkon kezdeni a világ javítását. Ha ott nem kezdődik, legbelül, akkor sehol nem is folytatódik: ezért kell az imádságot is mindenekelőtt titkon, behajtott ajtajú belső szobánkban folytatnunk! Urunk megfizet érte „nyilván” (Mát 6,6) – amint ő eljöttnek ítéli az idejét!

De hát véthetünk-e egyáltalán érzéseinkkel, gondolatainkkal – pusztán ott belül, a szívünkben? Az a legszemélyesebb magánterületünk, nem is árthatunk ott vele senkinek… De igen. Az elmulasztott belső takarítás, a rossz gondolatok, fölösleges önvádak és kedvenc rettegések megtűrése, esetleg dédelgetése igenis rongálja körülöttünk a levegőt: hisz így nem vagyunk olyan egyszerűek és tiszták, mint lehetnénk. Nem vagyunk belső bizonyosságból, konkrétan szólva, hitünkből fakadóan „fodrozódástól mentes, napfényes tófelszín.”  A derű ugyanis valóban a legmagasabb fok, de nem azért, mert igehirdetők ezt így állítják (mi is) – hanem mert fohászkodtunk Isten Szentlélekért, s az Úr, az ő végtelen és kimondhatatlan kegyelméből, valóban közölte is velünk! Ha tényleg imádkoztunk érte. A kérdés tehát most már csak az, mennyit és milyen komolyan fohászkodtunk, hogy – valóban meglegyen, és elmondhassuk:  „De én?  Isten közelsége oly igen jó nékem!”   (Zsolt 73,28)

Jób könyve, amit most Kalauzunk szerint olvasni kezdtünk, az egyik legkevésbé derűs könyv a Szentírásban – legalábbis Hofi és a mai (trágár) „humoristák” és humorista nők értelmében. Sokkal inkább tragédia, mintsem szórakoztató olvasmány, mégpedig a legklasszikusabb fajtából: értelmetlen halálok sora, teljes anyagi katasztrófa, házastársi (lelki) cserbenhagyás, súlyosan fekélyes testi betegség, barátok értetlen, „vallásos” győzködése a szenvedő bosszúságára, ahol a hős már kezdetként megátkozza születése napját  – mi jöhet még…?  A töredékébe is bele szoktunk roppanni.

De aki figyel, a szöveg pár szavában is hatalmas töltésre lel: belül történnek a legfontosabb dolgok, nem pedig a külső eseményekben. Ha viszont ez tényleg így áll, akkor mi következik belőle – gyakorlati keresztyén életvezetésünkre?

Semmi esetre sem az, hogy vegyük semmibe a világ vagy az ország eseményeit, de még a családiakat sem. Mindennapjainkban valóságos, élő emberekkel találkozunk, ügyekről, eljárásokról, módszerekről tudomást szerzünk, és van is véleményünk. Nem hagyjuk azonban, hogy függővé váljunk elvárt vagy „kötelezően választható” álláspontoktól, általában a külvilág zajlásának terrorjától – éppen ellenkezőleg: mindent megvizsgálunk (dokimadzein), és megtartjuk, amit valóban jónak találunk. (1Thess 5,21)  Az embertől mindent elvehetnek: tulajdonát, méltóságát, becsületét, még az életét is – ám azt az egyet nem, hogy maga határozza meg, miként viszonyul azokhoz a dolgokhoz, amik érik őt.

Első ezért a teljes valóság elismerése, önáltatás és magunknak való hazugság, továbbá megfélemlítésből fakadó rettegések és traumákból fakadó fóbiák nélkül. Nem is oly könnyű, mint látszik – mert szakadatlan és valós tájékozódást igényel, kint és bent egyaránt, de elsősorban önismereti téren – mely bizony fáradtságos, olykor fájdalmas művelet.

Nem csak a világ kusza, a tulajdon lelkünk is az – amennyiben gazdátlan. Láthattuk, hogy minél üresebbek és programtalanabbak vagyunk, annál többet szippantunk be a világ zűrzavarából, olykor éppenséggel a szórakozásnak nevezett elmerülésekből. Egyáltalán nem mondjuk azt, hogy csak a munka legyen valaki élete, hisz maga Urunk Jézus is részt vett a kánai menyegzőn, ahol még a vizet is borrá változtatta – de azt azért nyugodtan kimondhatjuk, hogy amikor tényleg a „valóságot” keressük, akkor igenis az első és legfontosabb megtérni lelkünk pásztorához és felvigyázójához – vagyis visszafordulni az élő Istenhez…! (1Pét 2,25) Ő a valóság, az igazi „Vagyok”, aki öröktől fogva minden dolgok forrása és minden jó és nemes ihletője: hová mehetnénk? A mindenkor érvényes, örök élet titka nála van!

Hiába azonban egy ház szépen kitakarított és felékesített volta, akár mentesen már a tisztátalan lélektől, mely előbb ott lakott, ha egyszer – üres! Mert a gonosz lélekről mit hallunk? „…elmegy s maga mellé vesz hét másik lelket, magánál gonoszabbakat, és bemenve ott laknak; annak az embernek utóbbi állapota pedig rosszabb lesz az előbbinél.”  (Luk 11,26)  Kérdezzünk csak meg valóban gyógyult alkoholistákat egykori visszaeséseikről – igazat fognak adni e jézusi szónak. Nem elég megtisztulni, ha nem telünk meg Szentlélekkel!

Takarítani, igen, bizonyos méltatlan örömöktől lehet, de kell is megválni – ám a szív semmiképp ne maradjon üresen, mert van annak örök gazdája: aki szeretetéből, a föld porából és a maga Lelkéből emberré formált minket…! Nélküle furcsa mezőkre tévedünk, s pontosan erről szól a világ egész történelme, minden hitszegésével és vérontásával együtt. A középső hely egyedül az Úrnak jár ki, az övé – még csak nem is a miénk…! Igen, itt bent a mi szívünkben, ahol a valódi trónfosztásnak meg kell történnie. Ez lesz a különbség az ego és a „mi magunk”, vagyis az igazi énünk között: előbbi felfuvalkodott önzés, teli sebekkel és persze bosszúvággyal, utóbbi pedig rendeltetése szerint – a VAGYOK lakóhelye! Aki ezt neki tényleg átadta, annak nincs már szüksége keresésre, önigazolásra, sem pedig mások megalázására, móresre tanítására – hanem cselekszi, amit előbb értelmesen és alaposan megvizsgált, s olyan igaznak talált, hogy akár életét is kész lenne rátenni. Szerencsére, ez utóbbira nagyon ritkán lehet szükség. Hazudni pedig egyáltalán nem hajlandó: sem másoknak, sem pedig magának.

Reformáció hetében vagyunk: Kálvin a vasárnap délelőtti genfi istentiszteletein egész szombat éjszaka dorbézoló, félrészeg embereket látva a templomban (akkor ott az volt a városi comme-il-faut hely) kellett ezt mondja: „Ezeket a kezeket levághatjátok, de az Úr testének szent jegyeit nem fogják méltatlan kezekbe adni!” – s létrejött a református reformáció…!  Nyilván nem vagyunk Kálvin-ok, de ami azért a hatókörünkbe tartozik, ott bízvást cselekedhetünk, éspedig hittel, magunk is.

És itt jön a „belső cselekvés” tudománya, amit mindnyájan legfeljebb csak tapogatunk, hisz ahány ember, annyi személyes feladat. Mindenkinek meg kell ismernie a saját egyéni tulajdonságait, s meg kell küzdenie azokkal. Ez a legnagyobb emberi életfeladat, mert „tulajdonságok nélküli ember” – Robert Muzil remekművének blikkfangos címe ellenére is – nincs. Valóban sokan hagyják nyitva életük legfontosabb, végső kérdéseit, ahogy a szerző bemutatja hatalmas regény-folyamában, alig akad ma ember, aki nem él identitás-diffúzióban, ez most ilyen világkorszak – de emberi vonásaink azért még nagyon is akadnak. Érdekesség, hogy amit magunk fő erényeinknek vélünk, mások olykor éppen azoktól szenvednek a legtöbbet… De hát Aesopus „két tarisznya” gondolata érvényes mindenkor: amit elől viselünk, abban vannak mások hibái, látjuk és folyton bírálgatjuk is őket. A hátunkon lévőben viszont saját hibáinkat tartjuk – azokat nem is látjuk, vagy egyszerűen megfeledkezünk róluk…

Hát fejlesszünk ki e fabulából egy hasznos önnevelő technikát! Amikor irritál egy embertársunk valamely tulajdonsága, vagy éppen szokása, s legszívesebben hozzáfognánk megneveléséhez, először is tegyünk le róla – egyszerűen ne csináljuk. Amíg fal és borsó lesz a világon, emberek újra és újra próbálkoznak ezzel, de mindhiába: a homo sapiens talán alsó tagozat végéig nevelhető, utána már alig-alig. Mit tegyünk hát mások, esetleg hozzánk közeliek emberi gyarlóságaival? Ha elviselhetetlen valami, és tényleg az, akkor nagyon tapintatosan, jó pillanatot kiválasztva (ez nagyon fontos!), sok empátiával és a legnagyobb lelki finomsággal próbáljuk megbeszélni – de inkább egyáltalán ne csináljuk még ezt se, tegyünk le róla.

„Elviselő tűréshatárunkat” úgy növelhetjük leghatékonyabban, ha (jogos) felindultságunkban is arra gondolunk: hisz ezen embertársunknak milyen jó egyéb tulajdonságai is vannak! Soroljuk fel ezeket magunkban, és gondoljunk azokra! Próbáljuk ki – be fog válni. Ha magunkat valóban neveljük, az lesz a meglepő következmény, hogy ő – magától fog nevelődni…! Mert „amilyen mértékkel ti mértek másoknak, olyannal fognak mérni nektek is – sőt ráadást is adnak: jó megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe!”  (Luk 6,38)  Az élet egyik nagyon fontos összefüggése ez, amire sokan csak akkor jönnek rá, amikor már késő – pedig kétezer éve ott az evangéliumban.

Mindezt nyugodtan tekinthetjük mintának, s gyárthatunk a modelljére saját, egyéb önnevelő verziókat – a falról és borsóról pedig semmiképp ne feledkezzünk el. Mondhatunk egyébként prózaibb példákat is, miként fegyelmezzük tulajdon gondolatainkat, sőt érzéseinket. Fáj a vállunk vagy a térdünk? Igen. Fáj. Fölverhetjük jajongásunkkal az egész lépcsőházat, lichthoffal és hátsó lépcsőházzal együtt – ám mondhatjuk magunknak ezt is: igen, fáj. Talán orvossal is beszélnem kellene. De még mindig nem ülök bénultan kerekes-székben, még mindig fölismerem életem párjának arcát, nem etetnek mások és nem is pelenkáznak – törpülj csak el vállfájás, térdfájás, némulj el panaszkodó száj – akkor szólj majd, amikor efféle dolgok közt kell majd élned…Orvossal pedig valóban konzultálok, amint aktuális.

Az elmulasztott belső munkák eredménye rendszerint az, hogy emberek megszűnnek egymással beszélni. Az pedig lehet már egy darab kripta-csend is, vagyis nem túl derűs dolog. Akadnak persze kilátástalan kommunikációk – de meglehetős kár, hogy tényleg vannak. Egyik vagy másik, legtöbbször mindkét fél restanciában van belső tennivalóival – s hozzá egymást okolják ezzel… Való igaz Jób sem volt derűs, hogy is lehetett volna – de tudott arról, hogy az igazán fontos dolgok nem kívül, hanem belül történnek – ezért mutatott be áldozatot gyermekeiért: „hátha vétkeztek, és káromolták Istent a szívükben.”  Az elszigetelődött embernek vallási élményre van szüksége, valódi megrendülésre – egyedül az segítheti önmaga bálványát ledönteni. Föl kell oldódjon az örökkévalóság előtti, félelemmel vegyes, szent áhítatban, meg kell rázkódtassa valamennyi lény közös teremtőjének sejtelme, hogy aztán a közösség-érzés egyesíthesse őt másokkal az istenség imádásának szent ünnepén.

Legyen hát ott, a szívben más, odaillőbb: teremtményi köszönet és dicsőítés, igen – mert bőven van miért hálát adnunk. Még 2026. októberében is, akár hiányos egészséggel, talán töredező hittel, vagy már-már föladva, hogy eljussunk valahova. Mutassunk csak be magunk is „áldozatot” másokért, vagyis haladjunk erőteljesebben előre a jóban – Isten pedig akkor és úgy válaszol majd, amikor és ahogyan az a legjobb – efelől biztosak lehetünk. Csak halljuk is meg azt, nem kell az ő üzenetének tornádónak lenni…  (Jób 40,6-42,6)  Elég az, ha halk és szelíd szó, és támad hozzá olyan, aki meg is hallja. Akkor az emberi lélek előbb-utóbb derűs is lesz, mint a fodrozódástól mentes tó tiszta tükre. Így is legyen. Ámen.