Istentől elszakadt énünk ezer süllyesztője, csapóajtaja és rejtett átjárója, valamint rozoga lépcsője és leszakadni kész födémjének kísértet-házában lakunk – ahol semmi ellen nem vagyunk egyszer s mindenkorra biztosítva: életünk és sorsunk e ház szakadatlan feltérképezéséből és őszinte számbavételéből halad előre, ha halad. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. október 18.

Tudni kell tanulni!

.

Lekció: 2Krón 33,1-25

Textus: 2Sám 6,22

„…Sőt minél inkább megalázom magamat s minél alábbvaló leszek a magam szemei előtt: annál dicséretreméltóbb leszek…”

.

Igehirdetés

A tanulás nem csupán emberi képesség. Pavlov kutyája is adott reflex-választ, amint az ételt megpillantotta – ám ebből sem az nem következik, hogy az ember állat, sem az, hogy az állat ember volna. Éppen ellenkezőleg: „ember” igazából pontosan ott kezdődik, ahol az állat véget ér. Nekünk is szükséges persze az étel, meg téli fagyban a fűtés és a melegebb ruha  (amiben a kutya szőrméjével éppenséggel jobban el is van látva nálunk) – de a mi „tanulásunk” emberi érzelmek, félelmek, viszonyulások megengedhetőségére vagy akár eltakarítandó voltára, valamint gondolkodásmódok érvényességére is kiterjed, mivel nekünk nem csupán viselkedésünk van (ami sajnálatos módon álszent is lehet) – hanem erkölcseink is.  Jó esetben.

Emberi szabadságunk, gondolkodásunk és viselkedés-módozataink mozgástere ugyanis összehasonlíthatatlanul tágasabb bármely állaténál, beleértve a legmagasabb rendű főemlősöket is. Vannak továbbá aktuális humán helyzetek, jellegzetes emberi életszakasz-változások, esemény-hozta új és új konkrét feladatok, amiket in situ  kell megoldani – s ezekben mindig vizsgázunk, hol tartunk a valódi tanulás és a „még megtanulandók” olykor nagyon is jelentős feszültségében.

Ilyen tekintetben a kegyelem ajándékának tekintem, hogy Református Bibliaolvasó Kalauzunk nem csupán „aranymondásokat” mazsoláz napi lelki eledelként számunkra a Szentírásból, hanem bizonyos idő alatt végigvezet az egész Szentíráson, annak minden létező betűjén – s így nem marad egyetlen rejtett, vagy nehezen érthető zegzuga sem, amit be ne járnánk. Ez ugyan valódi „lelki nagykorúsághoz” terelget, éspedig egyfelől szinte elvárva azt, de úgy is, hogy nagyon is segíti kiépíteni magunkban annak hídfő-állásait.

Így lett gyöngyszemek lelőhelye számomra a Krónikák II. könyve, ahol a szinte gépiesen ismétlődő formák a „Papi író” történész fejezetei találhatók – s ahol még sincs fejezet, ahol legalább egyetlen, magamat személyesen is illető igei érintésre ne találnék. „Tizenkét éves volt Manassé, amikor uralkodni kezdett, és ötvenöt évig uralkodott Jeruzsálemben.”  (2Krón 33,1)  A fejezet aztán leírja, hogy felnőttként utálatos dolgot cselekedett az Úr előtt, mert bevitte a jeruzsálemi templomba a bálványszobrot, amit maga készíttetett – holott az a hely az Úr nevének volt szentelve a Dáviddal és Salamonnal kötött szövetség értelmében. „Szólt ugyan az Úr Manasséhoz és a néphez, de nem figyeltek rá. Ezért az Úr ellenük hozta az asszír király seregének vezéreit, akik horgot akasztottak Manasséba, bilincsbe verték, és elvitték Babilonba. Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és igen megalázta magát ősei Istene előtt. És miután imádkozott hozzá, megkönyörült rajta, meghallgatta könyörgését és visszavitte országába, Jeruzsálembe. Így tudta meg Manassé, hogy az Úr az Isten.”  (2Krón 33,10-13)

Horgot nyilván az orrába tett karikába akasztottak az asszírok, ami nagy megszégyenítés volt – vezetőszáron a király, mint egy állat… De ő Babilonban igen megalázta magát ősei Istene előtt, s az Úr meghallgatta imádságát – visszavitte országába! Uralkodásának második felében egészen másként élt és gondolkodott, s erről szól mostani igehirdetésünk.

Vannak, akik nem is akarnak tanulni, aztán vannak akik néha tudnak, néha nem, végül pedig akadnak olyanok is, akik képesek gondolkodásukba egészen új alapokat is fölvenni, vagyis életüket megváltoztatni. Kezdjük az elsővel.

Lévén a tanulás egyik feltétele a józan ész, második (de első is lehetne) a szív tisztaságára törekvés – nem túl gyakori, hogy emberek valóban képesek érdemi tanulásra. Most nem a keresztrejtvény-szintű információk gyűjtéséről van szó, mint tanulásról, hanem örökkévaló sorsunk ránk eső részének korrigálásáról, s ez nagyon nagy különbség. Az érzelmek-vezérelte indulatos vagy szerelmes, tulajdonképpen mindegy – de nem józan. Hogy melyik a veszélyesebb, a vak indulat, vagy a vak vonzódás, azt sem az érzelgősen romantikus, sem pedig a partra-szállós akciófilmekből nem fogjuk megtudni – mert azok éppenséggel azt szolgálják ki, ami józan észnek egyáltalán nem nevezhető. Sem a gyilkolni is kész félelem, önzés vagy éppen ideológiai elfogultság, sem a „szeretni bolondulásig”  nem jó előjelek arra nézve, hogy valaki képes-e a maga sorsát feloldani, ami elsősorban önnön tulajdonságaiban van megírva.

Léteznek azonban intrauterin, vagy sokkal később szerzett lelki traumák, (melyek hordozói előtt tehetetlenül állnak a legjobb szakemberek is) – kik szerhasználók vagy az alvilágot súroló életmódot élőkké válnak, olykor pedig képtelenek az együttélésre, vagy mások számára lesz mindenestől elviselhetetlen antiszociális viselkedésük. Közös nevük jobb híján a pszichopata, amit leginkább a „súlyosan lelki sérült”, vagy a „nehezen viselhető emberi torzultság” ír körül, persze csak valahogyan. Szakmai berkekben járja a mondás:  „A pszichopata nem szorong, nem tanul, és nem szeret.”  Siváran kopogó egy definíció – ám sajnos, sok tipológiai igazságot tartalmaz.

Eszünkben sincs szerencsétlen embertársainkat bárhogyan is megbélyegezni, hisz senki nem tehet arról, mit hozott magával a világra – egyébként is bőven akad köztük akár felette sármos, karrierjében nagyon is sikeres egyéniség, hiszen valóban széles a „normális” és a pszichésen „beteg”, vagy már ellátásra is szoruló állapot közti mező – de annyiban mindenképpen maradhatunk, hogy az egészséges lélek feltétlenül képes a tanulásra. Ezt Szentírásunk is így tanítja: a tanítványi lét az élet egyik fontos ajándéka. Patologikus verziója a nárcisztikus, óriás-egóval bíró szektavezér és az infantilis módon dependens, önmagát mindenáron alárendelni kívánó lélek koalíciója – de hát létezik mérges, embert is ölni képes darázs, valamint szorgalmasan mézet gyűjtő, egyetlen szúrásába is azonnal maga belehaló, a kaptár keretében gyönyörű sejthálózatot építő méhecske: mert a dolgok angyali és démoni változataival mindig is kell számolni. Rovar, rovar – de nem mindegy, milyen!

Amint észrevesszük magunkon, hogy képtelenek vagyunk tanulni, vagyis magunkon változtatni, sürgősen fogjunk hozzá a túl gyors, túl indulatos, vagy túlontúl vak tetteink, esetleg már állandóvá lett stílusunk mögöttes homályának átvilágításához, amihez elszánásunkon túl Isten igéjének világossága nélkülözhetetlen. „Kérjetek és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak!.. Ki az közületek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki, vagy ha tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!”  (Luk 11,9-13)

Azt tehát nem mondhatjuk, hogy „ó, milyen sok pszichopata van ezen a világon…!”, főleg persze mindig csak másokra gondolva – mert ilyen statisztikája csupán Istenünk segítő angyalainak áll rendelkezésére, akik a végsőkig a pártunkat fognák, még ellenünkre is – ám azt mondhatjuk, igen, hogy nagyon sokan akadnak, akik hajlanak vissza-visszacsúszni méltatlan és akár még méltatlanabb lelki színvonalukra. Ez annyira emberi tulajdonság, szaknyelven a regresszió, hogy legjobb, ha eleve lemondunk az ujjal mutogatásról: valamennyien voltunk és lehetünk még a regresszió áldozatai. Miért? Mert Istentől elszakadt énünk ezer süllyesztője, csapó-ajtaja és rejtett átjárója, valamint rozoga lépcsője és leszakadni kész födémje kísértet-házában lakunk, ezt hívjuk emberi „egyéniségnek” – ahol semmi ellen nem vagyunk egyszer s mindenkorra biztosítva: életünk és sorsunk e ház szakadatlan feltérképezéséből és őszinte számbavételéből halad előre, ha halad – egyébként egy helyben topogunk vagy éppenséggel szinteket zuhanunk is, s jó, ha kékek és zúzódások, vagy még nagyobb károk nélkül egyáltalán megúszhatjuk…!

Manasséról azt halljuk, hogy „Felépítette a pogány áldozó-halmokat, amiket apja leromboltatott.”   Nem lehet utólag kideríteni, hogy apjának fiúi daccal való meghaladása volt-e erre az ok, vagy maga is léha természet lévén, népszerű engedményeket akart tenni az emberek óhajának, hogy „jól érezzék magukat.”  Kicsapongás-típusú kultusz, vagy háborús gyűlölhetnék-verekedhetnék engedélyezése nem volt idegen a közel-keleti hagyományoktól: kitűnő életpótléknak bizonyultak azóta is…  Voltak és ma is vannak persze halott-látástól kezdve sok máson át egyéb borzalmak is, amik az üres programtalanságot betölthetik valami izgalmas, alvilági káosszal. Ilyen lehet például ma a pszichoszomatizálás sok és különféle formája:  az egészséges, kiegyensúlyozott, boldogan hasznos élet mindig is sok-sok apró, ám következetes helytállás eredménye volt…!

Manassé továbbá – talán úszva népe árjával – „vallásosnak” gondolta, hogy jobb termőesztendő reményében elégeti Moloknak elsőszülöttjeit a Hinnom-völgyben, meghajol az ég seregeinek, ami a csillagjóslás volt, és igézőkre meg halott-idézőkre hallgatott, mert az olyan dermesztően „túlvilági.” Amikor valaki belekeveredik ilyen dolgokba, Isten irgalmazzon neki: maga a dolog válik előbb-utóbb büntetéssé, amitől oly sokat várt…

De nézzük a „hinodálókat.” Egyszerre kint is, meg bent is.  Egészen meglepő áldozatok, hitbeli nyilatkozatok – aztán meg teljesen vallástalan, „kegy-etlen” házassági jelenetek – ilyen életmód nem is végződhet máshol, mint a válóperes teremben. Nincs jobb szó, „kegyelet” kell ahhoz, hogy ne tegyünk szóvá minden apró hibát társunk szavaiban és viselkedésében, kegyelet kell a napi, szívből jövő segítséghez és támogatáshoz – de nyugodtan nevezhetjük a dolgot szeretetnek is. Nem csak szerelem, a „képzelet ünnepe”, ahogy Németh László nevezi, kell egy valódi szövetséghez, hanem kegyelet is a tényleg életre szóló, még a később napvilágra jövő tulajdonságok tudomásul vételét is jelentő elfogadásához!  Egyszer élünk, s igen, ezt az egyetlen életünket visszük magunkkal az örökkévalóságba – így kell érteni Hitvallásunk szavait is: …hiszem a feltámadást és az örök életet” – ami előtt azért ott van, nagyon is ott a testi halandóság, vagyis az élet egyetlenszerűsége!  A „libegő-típusó” életvezetésről ennyit mond Szentírásunk.

Aztán jön a kataklizma. Manassé királyt horoggal az orrában Babilonba viszik, és ő ráébred, valamit nagyon elrontott. De mit? Nem kereste Istent egész szívével, csak vallásos volt, és úszott az áradással. Akkor aztán valóban „igen megalázta magát ősei Istene előtt. És miután imádkozott hozzá, megkönyörült rajta, meghallgatta könyörgését és visszavitte országába, Jeruzsálembe. Így tudta meg Manassé, hogy az Úr az Isten.”  (2Krón 33,10-13)  A változás tehát először belül történt, amit a külső rehabilitáció csak követett. Az élet ilyen: a bűn miatt megromlik a levegő emberek körül, ez az élet rendje. Ha pedig eljön a tisztulás, akkor talán lassan, de mégis egészen biztosan – a dolgok is elkezdenek jóra fordulni! Nem mindig azon a módon, ahogy elképzeltük, mert ilyenkor maga az Úr kezd munkához – csak azon veszi magát észre Manassé, hogy egyszerre megint Jeruzsálemben van, és megint király…! Egy új lehetőség az eljátszott helyett. Ilyet valóban csak maga Isten tud adni embereknek, s közülük is csak a felébredőknek: egyszer élünk, egyetlen egyszer…!

Aztán megerősíti Jeruzsálem és Juda várfalait, kidobatja a templomból a bálványokat, amiket maga készíttetett, és az Úr oltárát helyreállítva béke és hálaáldozatokat mutat be rajta. Megparancsolja Judának, hogy csak Izrael Istenét, az Urat tisztelje, senki mást. A vár, különösen az erődített, sőt templommal bíró vár a helyreállt ént jelképezi az álomszimbolikában, de Albrecht Dűrer nevezetes rézmetszetén, „A lovag, a halál és az ördög” c. festő-céhbeli felvételét lehetővé tévő, 1513-as mestermunkáján is. Nem mindenki metsz rezet, sem nem mindenki Dürer, ám a maga mestermunkáját naponta bárki elkészítheti – amitől az a nap világosabbá, ragyogóbbá és értékesebbé lesz. Folyamatosan írjuk életünk történetét – miért ne lenne minden egyes napja szebb és szebb? Aki megteszi, ami rajta áll, mind megtapasztalja, hogy ilyenkor az ég is a mi oldalunkra áll. Elküldi angyalait akár Babilonba is, és a megalázott Manassé ismét királyi fényt ölt magára. Valóra válik hogy „minél inkább megalázom magamat s minél alábbvaló leszek a magam szemei előtt: annál dicséretreméltóbb leszek…”  (2Sám 6,22)

Így is legyen mindenhol, ahol emberek valóban keresik őseik Istenét, az Urat!  Ő nem törzsi bálvány, hanem mindenható Atyánk, mennynek és földnek teremtője! És hiszünk Jézus Krisztusban, az ő Páratlan Fiában is, valamint hiszünk az egyetemes egyházat, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet adni tudó Szentlélekben is. Ők hárman egyek, s az Egy pontosan őbennük telik meg számunkra valódi, örök tartalmával: így is legyen most, és mindörökké!  Ámen.