Mi összesen annyiban „vagyunk”, amennyiben az igazságot szóljuk és cselekedjük, minden más pedig porrá lesz. A már elhunytak felől mégsem csupán ennyit gondolunk, mert az ő „igazságuk” immár Isten végtelen kegyelmes igazságával együtt értendő. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. október 11.

Történelmi bonyodalmak tanulságai

.

Lekció: 2Kir 28,1-27

Textus: 1Ján 2,28-29

„Mármost gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor ő megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, akkor ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.”

.

Igehirdetés

A polgárháború a legrosszabb, ami egy országgal történhet, hiszen így nem is kell kívülről hadat vezetni ellene – elvégzik ők maguk a saját országuk tönkretételét. Ezredévekkel ezelőtt is így volt ez, s már akkor is – valamelyik fél hivatalos kérésére – az aktuális külföldi hatalom ”teremtett békét” – egészen véletlenül a saját érdekei mentén…

A bibliai időknek abba a szakaszába csöppenünk a II. Krónikák könyvével, amikor a hegyekről leszivárgó honfoglaló zsidók települései között bőven akadtak még kőfallal erődített városok kánaáni őslakosokkal, ráadásul kettészakadt az ország a déli, Jeruzsálem körüli Juda és Benjámin, valamint az összes többi északi törzset jelentő Izrael-Samária folyamatos, egymás elleni háborújában. Ez valóban belső hatalmi harc volt, de már itt is megjelent egy-egy külső hatalom: a szíriai Damaszkusz, Egyiptom, vagy éppen Asszíria katonai segítségül hívása, éspedig mindkét harcoló részről – akik évi rendszeres hadisarcok fejében örömmel jöttek is. Rengeteg, azóta már nem is létező városnév, és király uralkodása szerepel a Krónikákban: igazi „bibliai sudoku” tehát megfejteni, miről is van szó – ki éppen ki ellen harcol, vagy éppen kit kér segítségül, hogyan, miért és mennyiért.

A Szentírásnak mégis egyik gyöngyszemével állunk szemben, mert itt a történetíró ugyan a jeruzsálemi „Papi író”, de precíz tárgyi tudása mellett mindvégig következetesen érvényesíti – saját királyaival szemben is – hitbeli szempontjának kritikáját. S ha volt valami, ami a népet egyáltalán fizikailag megtartotta azokban a vérzivataros évszázadokban, pontosan közös hite, monoteista vallása volt. A Krónikák könyvei akkurátusan leírják, hogy egy király hány éves korában lépett trónra, hogy hívták az anyját, az melyik városból való volt, összesen hány évig uralkodott – de a legfontosabbat is: kereste-e az Urat egész szívével uralkodása idején, vagy pedig – ókori mágikus szokás szerint – fölvette kultuszába a katonailag sikeresebb népek „importált”, istenségeit (bár a legyőzöttek bálványszobrait is elrabolták) – végül pedig hol temették el és létezik-e más írásbeli följegyzés is tetteiről.

Ezt azért kell itt tisztázni, mert minden történetírásnak van szempontja ma is, még ha a szerző a „tökéletes tárgyilagosság” igényének védelmét választja is – hiszen az egyáltalán vizsgált és mellőzött tények megválogatása már maga a szempont. Amiről nincs szó, amivel nem foglalkozunk, „az nincs is” – mint a napihírekben… A Krónikák könyveit olvasva a történeti érdekességeken túl viszont fölmerül egy sokkal egyetemesebb kérdés: mit nyújt „a vallás” – csupán tüneti kezelést-e, kis lelki megkönnyebbedést a kultuszban való rendszeresebb részvétellel, esetleg identitást „én ide és ide tartozom” – vagy pedig valódi élet-újulást és élő Isten-kapcsolatot is, a hitnek és emberségnek pártoskodások fölötti (!) átmentését…?

Mert nem csak az lehet a nagy kérdés, ugyan „ki viszi át a szerelemet”  (Nagy L.) – bár egyéni síkon az valóban élet és házasság-mentő ügy – a hitbeli dimenzió mégis sokkal súlyosabb kérdés, mintsem ne szorulna újra és újra személyes tisztázásra és igaz elszánásra annak részéről, aki komolyan veszi a maga emberi létezését. Egy valamikor sátorozó beduin nagycsalád Egyiptomban néppé válik, majd átéli Isten felfoghatatlan szabadítását a rabszolga-sorból s az exodus után a pusztában az Örökkévalóval történő szövetségkötést, melynek „alkotmánya” a Tízparancsolat. Aztán szellemi kasztjának, papjainak és prófétáinak, s ezek kollektív, mégis hallatlanul őszinte történetírásának köszönhetően létében megmarad, sőt  „honfoglal”, mivel megőrizte atyái hitét – még akkor is, mikor később, a királyság megalapítása után nem sokkal már véres polgárháború gyötri, állítja egymással szembe tulajdon törzseit. Ennek a történelmi túlélő-csodának híradását tartjuk kezünkben, amikor a Krónikák könyveit olvassuk.

Mindenkinek születésétől adva van egy sorsa, ami főleg a saját egyéni tulajdonságaiban, hajlamaiban van megírva, és sokkal kisebb részben a külső körülményekben. Az elháríthatatlan történésekkel megküzdés módja is leginkább attól függ, ő maga kicsoda – vagyis milyenek az alapvető tulajdonságai, hogyan neveli azokat, és főleg, ha van neki, milyen minőségű – a vallása. A Biblia első lapjától kezdve erről szól: Isten és ember párbeszédéről. Sors és élet összhangja pedig a legfőbb jók közé tartozik, amikor pl. valakinek munkája a hobbija, mint a művészek esetében. Talán ez van legközelebb – profán értelemben – ahhoz, amit a Biblia üdvnek nevez. Egy egész nép szellemi karakterét, belső mivoltát azonban nehéz definiálni, maga Szentírásunk is ezerötszáz oldalon teszi – de benne dokumentálva látjuk, micsoda vajúdásokon és évszázados küzdelmeken át történt e népnek Istennel való párbeszéde, s a történelemből ismerjük a dialógus sok konkrét eseményét és nehezen áttekinthető, sok ágú kimenetelét.

Ószövetségi lekciónk értelmezését keresztyénként azonban nem is tehetjük másként, mint az Újszövetség felől:  „Mármost gyermekeim, maradjatok meg őbenne…”  A hatalmas, nagyjából két évezredes, „atyákkal” zajló őstörténet és a prófétai időszak előkészítő szakaszára ugyanis hitünk szerint eljött a beteljesedés – Krisztus személyében. Mi a testté lett Igét látjuk a názáreti Jézusban, aki szenvedésével és feltámadásával föltárta előttünk az emberi élet legnagyobb titkát: őt követve mi is a dicsőséges mennyei létezés eljegyzettjei vagyunk, mégpedig már itt, földi és testi mivoltunkban! Ezért, és pontosan ezért a legfontosabb számunkra, amit igénk így fogalmaz: „megmaradni őbenne.”

Egyszerűbb evangélium nincs és nem is kell: minden modern irodalmi jajongás ellenére sem mi magunk vagyunk a végső valóság…! Hiába esik hozzánk a legközelebb a tulajdon, forró lélegzetünk, olykor bolondul kalapáló szívünk, emberi érzéseink és változó hangulataink – ha jó úton járunk, tudjuk: nem mi vagyunk ennek valódi tulajdonosai! Időlegesen megbízott kezelői, sáfárai vagyunk egyetlen egy, gyönyörű szép életünk kincsének, nem pedig valódi gazdái. Igazán fontos dolgunk „megmaradni őbenne” – aki fizikailag is körülvesz, minden oldalról átölel:  „Mert te Uram, megáldod az igazat, körülveszed a te jóvoltoddal, mint egy pajzzsal.”  (Zsolt 5,13)

Isten népe akkor tévelygett leginkább, amikor ehelyett a szíriai Damaszkusztól, Egyiptomtól vagy Asszíriától remélt védelmet, békét és prosperitást. Alkalmazkodni persze kell, amennyire valóban elengedhetetlen – ám hitünket egyedül csakis magába az Úrba vetve, mindig őrá figyelve, neki engedelmeskedve kell az utunkat járni! Akkor tényleg körülvesz majd minket, mint pajzzsal, az ő védelme, ha hazugság nélkül valók, igazak leszünk! Erkölcsileg ugyanis ő teljesen szabadon engedett minket, s az már a mi dolgunk, hogy a világ ezer lehetősége közt is „megmaradjunk  őbenne.” Református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté már legelső mondatában kimondja:  „Úgy testestől mint lelkestől, mind életemben és halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok…”  Aki ilyen hitben jár, az megtapasztalja, hogy ő tényleg mindenkor óvja és védelmezi övéit, még ha éppen a legmostohább körülmények közt vinne is útja, vagy éppen a  „halál árnyékának sötét völgyében”  jár is…!   (Zsolt 23,4)

A következő, hasonlóan alapvető hitbeli fundamentumunk az, hogy a mi Urunk eljön ebbe a világba. Bár őt az egek egei sem fogadhatják be (2Krón 6,18), és szentséges nevét kimondani sem vagyunk méltók, mégis ezt olvassuk felőle: „…maradjatok meg őbenne, hogy amikor ő megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenítsen minket eljövetelekor.” (1Ján 2,28) Szabó Dezső „Feltámadás Makucskán” című gyilkosan ironikus műve írja le, milyen vak riadalmat keltene egy kisvárosban, ha Jézus ott helyben feltámadna és visszajönne a hivatalnokok, szerencse-lovagok, tisztségviselők és mindenható hatalmat gyakorolók közé…! Hát ne riadalmat keltsen bennünk a gondolat, inkább fohászkodjunk érte egész szívünkkel: „Jöjjön el a te országod, és legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is…!”

Ne maradjon kegyes hittétel, hanem váljon egészen mindennapi valósággá, gondolataink és érzéseink fókuszpontjává: a mi Urunk eljön, ahova teljes szívvel hívják – egykor pedig eljön majd ítélni eleveneket és holtakat, mikor minden népek megállnak előtte, még azok is, akik „általszegezték őt!” „Nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.”  (2Kor 5,10)

Ha az emberélet kilép köznapiságából, s valóban „várja az Urat”, vagyis szüntelen hívja és kéri eljövetelét – akkor nem fog többé rajta sem a szenvedés, sem a bűn, sem pedig a halál! Olyan szabad lesz, mint Istennek a szenvedélyek és hitványságok bilincseiből kiváltott minden gyermeke, hisz Urunk Jézus szerint is    „…a fiak szabadok!”  (Mát 17,26)  Ők nem gondterhelt, aggódó tulajdonosai már saját fizikai létüknek, mert e jogot visszaadták annak kezébe, ahova az öröktől fogva tartozik is. Teszik a tőlük telhetőt, igen – de nem aggodalmaskodnak a holnap felől, mert tudják, és maguknak is újra és újra elmondják, hogy „elég minden napnak a maga baja.”  (Mát 6,34)  Ha Isten népe ezen az úton járt volna, sok történelmi szenvedéstől megóvhatta volna magát a Krónikák idejében is! A szentíró mint mondtuk, maga jeruzsálemi, mégis tárgyilagosan (!) leírja Áház judabeli király bálványozását, és azt, hogy az Úr haragja felizzott ellene, ami nagy katonai vereségekben, majd az északiak által elkövetett vérengzésben és hatalmas fogolyejtésében is meglátszott… Mert nem az Úrban bízott, hanem a maga által időlegesen legyőzöttek isteneit vitte be templomába, hogy azok majd segítik… Hát nem segítettek, hanem bajra bajt, katasztrófára katasztrófát hoztak. Az Úr a te királyod, ó Izrael, vagy ahogyan a próféta kiáltja: „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító; szegény és szamárháton ülő..!”   ( Zak 9,9)

Végül pedig egy némileg filozofikusnak tűnő, ám nagyon is gyakorlatias ige: „Ha tudjátok, hogy ő igaz, akkor ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.”  (1Ján 2,29)  Vagyis, Isten előtt nem a vér szerinti hovatartozás a döntő, hanem a cselekedet, annak mértéke pedig a megismert igazság. A két név ilyen értelemben szinonima: Isten és igazság. Az apostoltól tudjuk, hogy „…nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van: hanem az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés; melynek dicsérete sem emberektől, hanem Istentől van.”  (Róm 2,28-29)  Övék az atyák, az ígéretek, közülük jött a világ Megváltója – de mindehhez méltó módon is kell élni, ami pedig az igazság szólása és cselekvése. Ha pedig Isten maga igaz, akkor „ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.”  (1Ján 2,29) Aki a „népek világossága”, az tehát mindkét nemzetségnek új életet hozott, s egyképpen saját szeretetébe fogadja őket az igazság feltétele alatt.

A tudomány ma Isten nélkül, a „világból” akarja érteni a világot, holott már Leibniz kimondta, ez lehetetlen. Mi csupán emberi fogalmaink, érzékszerveink és megismerő eszközeink határolt lehetőségei között próbálkozhatunk ilyesmivel, ennek mindenkor tudatában is kell lennünk. Jelenlegi tudományunk nevezetes „szinguláris pontja” a világ eredetére egy elvont matematikai konstrukció, mely per definitionem nem téri és idői valóság, azon teljességgel kívül áll, erkölcsileg pedig nem kötelez semmire – így kényelmes fogalom lehet Isten helyettesítésére és azzal együtt megromlott egzisztenciánk igazolására is. Teremtőnk persze valóban más módon létezik, mint a tárgyak és a mulandó emberek, s az az Isten, aki a világ egy darabja, valóban nem létezik. Ő ugyanis minden dolgok elgondolhatatlan forrása és eredete – alkotója, fenntartója, Megváltója és szentelő Lelke – aki öröktől fogva „volt, van és eljön, a Mindenható.”  (Jel 1,8)

Ha viszont ő a való, biztos és igaz – akkor mi összesen annyiban „vagyunk”, amennyiben az igazságot szóljuk és cselekedjük, minden más pedig porrá lesz. A már elhunytak felől mégsem csupán ennyit gondolunk, mert az ő „igazságuk” immár Isten végtelen kegyelmes igazságával együtt értendő! Az pedig teljes, oszthatatlan és maradéktalan – aminek minden mi tudásunk csupán töredéke és halvány tükörképe, beleértve a legmagasabb matematikai és tudományos fogalmainkat is.

Ha mármost a gyakorlati teendőket keressük, első valóban a legbelső, szívbéli művelet: mindig megmaradni Krisztusban. Sosem föladni, sosem elfásulni – benne az ég friss harmatát mindenkor újra megtalálni! Összekötni az ő üzeneteit életünk valóságos pontjaival, hogy a sebeknek gyógyítója, a foltoknak pedig megtisztítója lehessen. Ezt senki helyettünk vagy a nevünkben meg nem teheti: a mi üdvünkért magunk felelünk, sosem azok, akiket magunk helyett felelősöknek meg akarnánk tenni… Aki egy igent képtelen naponként kimondani a kegyelemre, annak sokféle és kimeríthetetlen gazdagságára, az ne csodálkozzon, hogy nem hallja az élet Urának halk és szelíd hangját: hisz ő maga mindig csak saját tulajdon hangját szeretné hallani…!

Következő fontos teendőnk bálványainkkal leszámolni. A kánaáni népek az egy, örök és igaz Isten helyett a földalatti szellemeket keresték és imádták, azok közül is a leghatalmasabbakat, a vulkáni tüzeket. Úgy hitték, akkor áldoznak leghelyesebben, ha valamit átadnak a tűz birodalmának, s ennek kultusza lett a borzalmas gyermek-áldozatot követelő Molok-vallás is. Nagy méretű cserépkályhához hasonló kőszobrát hátulról tűzzel felforrósítotték, s elöl kinyújtott, izzó vaskezeire tették saját élő csecsemőjüket – azt gondolva, hogy így megmenekülnek tűzvésztől, villámcsapástól, vulkáni kitörések pusztításától, magától a mulandóságtól – és még bő termésük is lesz a földeken. Nekünk sokkal egyszerűbb bálványaink vannak: a kényelem, amitől meg sem születnek már csecsemőink, a hírnév, amit pénzért árusítanak a távközlés csatornái, és talán kedvenc félelmeink is – amik pedig a valódi, odaadó hit egyetlen magvától is messze szaladnának tőlünk. Mindenki pontosan tudja, neki hol szorít a bakancs. Ezért lett az egykori Molok-szentély helyén később tudatosan tisztátalanná tett hely, azaz szemétégető, a Gé-Hinnóm nevéből pedig „gyehenna”, vagyis a pokol szimbóluma.

Végül pedig higgyük már el, hogy lehet igaz életet élni, szóban és cselekedetben egyaránt, és hogy „aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született.”  Ez pedig a szeretetet jelenti, a mindennapokban gyakorolva. Ki a jó szónak örül, egy biztatás hetekre önmaga fölé emeli, másnak a szimbolikus szint jelent sokat: sokféle szeretet-nyelv lehetséges!  Ám ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok – ezt jól véssük agyunkba!  (1Kor 13,2)  Akiben mi „meg akarunk maradni”, az maga is szeretet, mert Isten szeretet – s aki a szeretetben marad, Istenben marad. Dosztojevszkij is pontosan erre jut a  „Karamazovok”-ban: ha módunk van lehetőségek közt választani, mindig válasszuk a szelídebbet. A bűn az bűn, azt nem szabad pártolni – ám a világba általunk jön be nem csak az, hanem a jó is, a türelem és megértés, a dolgok értelmes megbeszélés általi, jó szándékú, közös feldolgozása. Kevés emberi lélek van, mely, ha valódi szeretetet kap, ki ne virágozna.

Ezek jegyében tanulhatunk saját élettörténetünkből is, amint okult egykor Izrael népe is a Krónikák könyveiből, s tehetjük ezt magunk is – még nagyobb, immár emberiség-távlatból szemlélve mindazt, ami ott és akkor történt, s ahogyan azokat a súlyos eseményeket a szentírók, a később születőknek – írásban, hitük alapján értelmezve, áldozatosan megőrizték. Ámen.