Miért kevés a derű? – dr. P.Tóth Béla

Igehirdetés 2026. október 4.

Miért kevés a derű?

Lekció: 1Ján 1,1-10

Textus: 1Ján 1,4

„…ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.”

Igehirdetés

A körülmények igenis mindenkor nagy súllyal esnek a latba, mikor a kedélyünk dolgáról van szó – még akkor is, ha a „szituácionizmus” erkölcsi alapállása éppenséggel nem a legmagasabb minőség. Más dolog ugyanis rezsimekhez terepszínűvé, vagy azokban éppen szerencselovaggá válni, s megint más, hogy adott esetben milyen szemmel, milyen lélekkel nézzük – hitünk alapján állva – egy-egy korszak kurzusait, vagy éppen saját adott életszakaszunkat. Ezúttal magával az emberi állapottal foglalkozunk, s első kérdésünk mindjárt az, hogy mi is a „kedély” valójában, mi az élettani és pszichés funkciója.

Leghelyesebb megkülönböztetni fizikai közérzetet, lelki hangulatot és erkölcsi ön-érzetet. Az első teljesen testi jelzés arról, milyen állapotban működnek szerveink, emésztésünk, izomzatunk és mind a többi. Itt a fáradtság és az általános rossz közérzet a negatív, míg az aktív cselekvésvágy, a „harcképesség” és életkedv a pozitív pólusok. A hangulat ezzel szemben már kifejezetten az érzelmek dolga, nem a testé: lehet valaki büszke és bizakodó, ám bosszús, megbántott, levert vagy kilátástalanul szomorú is. Nyilván folytathatnánk a listát. Végül az erkölcsi ön-érzet attól függ, vajon az örök törvények szerint él-e valaki, vagy pedig azokat mellőzve és áthágva – utóbbi változat akkor is nyomasztja a lelket, ha „önmaga kényén” túl tagadná bármilyen morális törvény létezését.

Idős emberek közt találkozni olykor csendesen mosolygó, támogató lelkű személyekkel. Fejüket már az örökkévalóság ezüstje díszíti, néha botra is támaszkodnak – de a közelükben mintha világosabb lenne. Szavuk sosem hangos, nem harsog mondataik elején nagybetűs „Én” – de amit mondnak, az mindig éltető, és kedvet készít ahhoz, amit egyébként senki nem szeret: megöregedni. Nem sokan vannak, de akadnak ilyen lelkek. Ők már maguk mögött hagyták a világot: ambícióikat elérték vagy nem – mindenesetre békésen letettek a többiről, már nem loholnak sehova. Egyszerűen örülnek Isten áldott, szép napjának, s annak, ha akad pár korosztályosuk, akivel még szót értenek.

Külön csoport aztán, akik „rosszul öregednek” vagy tulajdonképpen sehogy: nem képesek elfogadni és lényükbe, gondolati és érzelmi világukba integrálni az idő múlását, vagyis a valóságot. Szemrehányással panaszolják föl tulajdon korukat, elégedetlenek az időjárással, az emberekkel, esetleg főfoglalkozásban boldogtalanok. Ha elmondják bajukat, amit nagyon is szívesen tesznek, a tapogatózó válaszra rendszerint így kezdődik a feleletet: „Igen, de…” – és nincs apelláta. Mások vénségükre megközelíthetetlenek: merednek maguk elé s gyanakodnak, ha valaki érdeklődik irántuk. Ha szólnak is, a lehető legkevesebbet, s az is szinte indulattal bukik ki ajkukon – úgyhogy az ember rögtön azon töri a fejét, ugyan mit vétett. Végül pedig elég sokan egyszerűen azt vallják: együnk, igyunk, holnap úgy is meghalunk (1Kor 15,32) – s egyebet valóban nem is tesznek, mint elmerülnek a testiekben.

Akadnak természetesen további változatok, mert színes a kép: a nagyobb rész mindenesetre az embereket, a körülményeket, esetleg a történelmi változásokat okolja, ha nem úgy alakult élete, mint szerette volna; míg a másik, sokkal kisebb hányad, talán valami ismeretlen, egyéni befelé mozgás révén – egyenesbe jött önmagával. Megtalálta útját-módját, s hozzájutott élete lényegéhez, s ezért megtalálta a derűt is: a többit pedig nem is tartja fontosnak. Hát ennek titkát jó lenne ellesni, akárki is az illető – de sajnos, nem túl sokan akadnak.

Egy középkori latin mondás szerint „Spiritus meus recurvavit se” – vagyis lelkem visszahajlik önmagára. A befelé fordulásnak olyan, csak az emberre jellemző lelki megnyilvánulása ez a „visszahajlás”, ami lehet nárcisztikus ego-sétáltatás, önsajnálat vagy rejtett vád, de a tapasztalatok bölcs és megbékülő összegzése is: a derűs öregeké bizonyára az utóbbiak közüli. Mi úgy tudjuk, ha valaki teljes szívével a Krisztus általi megszabadulás feladatának szenteli magát, akkor belső egyenessége olyan erőt kölcsönöz számára, hogy azzal, mint fegyverrel, nyugodtan szembefordulhat mindennel, ami hamis és közönséges.

Ha lehet hinni a napihíreknek, akkor egy nagy nyelvi-modelleket (LLM) fejlesztő, erre specializálódott cég egy messzi országban időlegesen leállította egyik jelentős projektjét, mert a kutatásban szereplő program olyan műveletet hajtott végre, ami nem szerepelt a fejlesztők utasításai közt, ráadásul még el is titkolta azt alkotói elől. Más cégek hírei szerint az ő mesterséges-intelligencia programjuk pedig feltörte egy idegen ország kormányának adatbázisát – egyszóval kezdenek kis kedvenceink egészen a mi embergyermek süvölvényeinkre hasonlítani. Nem kívánom a ma divatos vészriadót tovább hangosítani – itt ezzel nekünk csupán annyi dolgunk van, hogy vajon mindennapi hívő életünkben mi magunk hogyan viszonyulunk saját lelki programjainkhoz.

Vannak-e ott is önállósuló ügyek, változó mértékek: történnek-e illegitim határ-átlépések, vagy számunkra minden határ eleve érvénytelen már, s azt is megengedhetőnek gondoljuk, hogy Isten helyébe önmagunkat tegyük…? Vigyázat, ez utóbbi nem csupán harsogó politikai kiáltványok, vagy irodalmi kinyilatkoztatások formájában történhet, hanem a napi élet egészen szokásos folyamatában is – amikor saját érzelmi életünk válik „abszolútummá”… Mintegy magától visszahajlik a lélek önmagára, mire észrevesszük – egészen pontosan, nem is vesszük észre… Ez, mint alapkérdés igei mércénk szerint minden továbbit meghatároz még akkor is, ha a részletek kidolgozása és megvalósítása valóban nagyon személyes feladat. Enni kell, lakni és aludni is kell – de hogy hol és hogyan, az már mindenkinek egyénileg megoldandó dolga.

Lekciónk János I. leveléből való, annak is az eleje. A szöveg sem a szerzőt, sem a címzetteket nem jelöli meg, valójában egy teológiai értekezés – de erőteljes erkölcsi felszólításokat tartalmaz, amit a levél-forma lehetővé is tesz számára. Két irányban is harcol: egyikben a gnosztikusok kifinomult, „szellemi Krisztusának” tanítását vitatja, aki csak látszatra lett volna emberré, ám úgyis ott lakik mindenkiben, mint a lélek legbenső magva – tehát az ember alapjában jó és bűntelen. A másik a zsidó tévtanítók frontja, akik szerint a Törvény fölötte áll minden testi létezőnek, így Jézus sem lehet az igazi Messiás, ha egyszer fölébe helyezte magát – legfeljebb bizonyos dolgokban egyszerű emberi példakép. Számukra Izrael népe az egyetlen valós realitás és tájékozódási pont. Az I. század keresztyén gyülekezeteinek e két erős és karakteres hitbeli irányzat vonzásterében kellett megtalálnia a „keskeny utat”, ami valóban az életre visz, mert tényleg a történelem Ura igaz kijelentése!

De honnan ismerhető fel az? A levél szerint a világosságot megpillantók szeretet-közösségéből, ahol Krisztus, mint Feltámadott magát közli – hiszen az ő golgotai áldozatának is az örök, isteni szeretet volt a lényege. Ezért kerül hangsúlyozásra, mint János evangéliumában is többször, hogy azokra kell hallgatni, akik „eleitől fogva szemtanúi voltak” a Krisztus-eseménynek, éspedig nem csupán testi értelemben, hanem belső, lelki látásukkal, tehát életük konkrét odaszentelésével is „láttak.”

Ezek jegyében a levél kimondja, hogy keresztyén hit csak ott van, ahol Jézust Isten „egyszülött”, azaz Páratlan Fiának vallják, aki asszonytól született és valóságos emberként szenvedett a kereszten, ám az Atya, a békesség és üdv Istene „kihozta a halálból örök szövetség vére által, mint a juhoknak Nagy Pásztorát.” (Zsid 13,20) Számunkra is ez az igei útmutatás a világosság, amit mindenkor követünk, s valamennyi egyéb tanítást ezen mérünk meg. Nehogy azok közé tartozzunk, akik „mindenkor tanulnak, de az igazság ismeretére soha el nem jutnak!” (2Tim 3,7)

Ahol a világ ezen Világossága van a középpontban, ott szeretet is terem: a Krisztus Lelkének első gyümölcse is éppen ez (Gal 5,22-23) – ezért a gyülekezetnek, valamint az anyaszentegyháznak is minden kérdését szeretetben kell megoldania, nem pedig pártoskodásokban és szakadásokban. Ha tehát ilyen fajta gondjaink és feladataink vannak, akkor elsőként nem azzal kell foglalkoznunk, hogyan oldjuk meg őket, hanem mindenek előtt vissza a Világossághoz, az élő Krisztushoz…! Őt kell kérdezni, rá kell hallgatni – akkor egészen másként fogunk hozzá maguknak a problémáknak megoldásához is.

Jelen világunk bonyolult és sokrétegű. Soha nem látott technikai fejlődés tanúi, sőt használói vagyunk, ezt mindnyájan tudjuk, miközben emberi mivoltunk semmit nem változott az évezredek során: hajlandók vagyunk a bűnre, azaz önmagunk istenítésére, egymásnak pedig eszközzé, tárggyá silányítására. Annyi azért elmondható, hogy egy ilyen világban nem könnyű eligazodni. S még nem is említettük a hazugság rendszerbe állítását, mint korszerű és legitim hatalmi eszközt, ami ugyan valamilyen szinten mindig is meglehetett, de nem olyan hatékonyan és gyorsan, mint most, az internet, és azon használható álprofilok világában. Láthatatlan kezek vagy algoritmusok tetszésük szerint fel és lecsavarhatnak híreket, véleményeket, azok tömegek általi hozzáférhetőségét – s még csak észre sem lehet venni. De tegyük hozzá, s ezt is a „nem felejtő internet” teszi lehetővé, ha valaki nyilvánosan hazudik, azt is rövid úton szembesíteni lehet elhangzott mondataival, emlékezetét frissítendő.

Ám nem a világ állapotát vagyunk hivatottak megváltoztatni, hanem a saját tulajdon énünk hibáit kijavítani. Meghökkentő, de az utóbbi a nehezebb. Hozzászólni mindenhez lehet, miért ne, a vélekedések mezeje nagyon is tágas – ám a megvalósítás itt és most történik, nem pedig más portáján, még csak nem is más világrészen, mint a kihelyezett háborúk. Ha pedig valóban szívünk szerint azt kérdezzük, miért kevés a derű, akkor első válaszunk csakis ez lehet: mert kevés a tájékozódás az igaz világosság iránt, mely kezdettől fogva volt, Istennél volt, és meg is jelent a világ számára. „Az Atyánál volt az örök élet” (1Ján 1,2) – de eljutott az embervilágig, s ezt semmibe venni már menthetetlen tévedés.

Ebből az is következik, hogy a mi közösségünk nem egy örökérvényű társadalmi egylet szent és megkérdőjelezhetetlen hierarchiával, de nem is egy szabadidős szórakoztató-ipari intézmény ráérőknek, ahova programozni és „társadalmizni” járunk – hanem az Atyával való közösség. (1Ján 1,3) Aki nem ennek áhítatával nyúl egyházi ügyekhez, az nem a világosság fia, hanem valami másé. A szent ügy szent embereket és jellemeket követel. Ez természetesen igaz a gyülekezet mindennapjaira (Róm 14,17) éppúgy, mint a mindenkori elöljárók választásának módozataira. „Ha pedig világosságban járunk, amint maga Isten világosság, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít bennünket minden gonoszságtól.” (1Ján 1,5-7) Ez pedig nem kegyes beszéd, hanem az ige minimális elvárása a Krisztus követőitől!

A továbbiakban pedig ezt halljuk: „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa azokat.” (1Ján 1,9) A bűnvallás dolga kényes terület, amin könnyű különböző ál-utakra tévedni. Sokan legszívesebben mások bűneit vallják meg, ami egyszerű ventiláció. A középkori egyház instrumentalizálta és klerikalizálta – s ezen már nem valószínű, hogy valaha is változtat. A protestáns egyházak ma is úgy vélik: döntse el ki-ki maga mikor, mit és kinek mond el terheiből, amint az a bibliai időkben is történt. Ha valamely embertestvérének teszi, ő maga talán úgy-ahogy megkönnyebbül az önbüntetés gesztusa által, ám egyáltalán nem mindegy, kinek és miért mondja el.

Vannak ugyanis, akik akaratlanul kifecsegik a titkokat, csak éppen a feleségüknek vagy barátjuknak mondják el, amit hallottak – mások viszont megbotránkoznak, mert lelkileg éretlenek, s hitükben visszaveti őket egy-egy súlyosabb vallomást meghallani. Az aranyszabály az, hogy bűneink megvallásával első helyen magának Istennek tartozunk. Aki persze még be sem látja, hogy valamiben egyáltalán hibázott, esetleg vétett, s mindenben másokat okol, az lélekben rendszerint infantilis, és imái általában nem is jutnak feljebb a plafonnál. Persze, emberek vétenek ellenünk, mint ahogy mi is mások ellen – ám kritikátlanul élve nem vezet semmilyen út életünk megjobbításához. Ahol legalább Istennek megvallottak egy bűnt, s el is hagyták – ott egyértelmű az ígéret a bocsánatra! Milyen kár, hogy újabban sokfelé nem hallani az úrvacsora hálaimájában: „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtkezzél semmi jótéteményéről; aki megbocsátja minden vétkedet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalommal koronáz meg téged!” (Zsolt 103,1-4)

Mert tudjuk, ha akár csak egyetlen szenvedély is tartósabban befészkeli magát a szívbe, képessé válhat arra, hogy elhomályosítsa az értelmet. Szenvedély és értelem pedig nem létezhetnek egymás mellett, így elkerülhetetlenül harcra lesz szükség. A jó elszánt harcának is megvannak azonban a maga törvényei a rossz eltávolítására, mint minden dolognak a világon. Az elszántságnak az erő és a barátságos viszonyulás egységén kell alapulnia. A közmondás szerint is „Fortiter in re, suaviter in modo” – szilárdan az elhatározásban, szelíden a módozatban!

„A rosszal nem szabad kompromisszumot kötni, hanem el kell utasítani. Saját szenvedélyeinket és hibáinkat sem szabad szépítgetni, ám a harcot nem szabad közvetlen erőszakos eszközökkel folytatni. Ahol a rosszat megbélyegzik, ott az rögtön fegyveréhez kap. Nem szabad megtenni azt a szívességet, hogy adok-kapok harcba bonyolódjunk vele, mert akkor mi is bevonódunk a gyűlöletbe és a szenvedélybe. Fontos, hogy az ember a saját háza táján kezdje a tisztogatást, így a megbélyegzett rossz fegyverei elvesztik élüket, amikor nem találnak ellenfélre. Még a saját hibáinkkal sem szabad közvetlenül szembeszállni, mert amíg birkózunk velük, ők fognak győzni: a gonosz elleni győzelem legjobb módja ugyanis az, ha az ember erőteljesen előre lép a jóban.” (Ji king, I.43. ford.Pressing L.)

Keresztyén hittel emlékezhetünk Urunk Jézus egy különös mondatára: „Ne álljatok ellene a gonosznak” (Mát 5,38-42) – ami azonban csak az embertársi civódások elkerülésére vonatkozott. Máshol ui. ezt olvassuk, s maga Jézus is pontosan ezt gyakorolta: „Engedelmeskedjetek azért Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek!” (Mát 4,10-11 Jak 4,7)

Ilyen értelemben keresztyén „nagykorúságra” van szükség küzdelmeinkben – megítélni, mikor melyik bibliai igazság vonatkozik egy-egy konkrét helyzetre. Ezen sokat kell dolgozni, míg valaki eléri, de egyáltalán nem reménytelen. „Ripeness is all” – vagyis az érettség minden. (Shakespeare, Lear király V. 2.) Egy koncepciós módon börtönviselt öreg református lelkésztársunk mesélte el: amikor X.Y. piarista szerzetessel ültek a cellában a földön, egymásnak háttal összebilincselve, akkor értette meg: Isten nem büntet és nem jutalmaz, hanem érlel – számára pedig az ökumenikus szeretet és nyitott szív azóta teljesen magától értetődik. A nemes ember ui. a maga jelleme építése közben is gondol arra, hogy ne merevedjen önfejű makacsságba, hanem szigorú önvizsgálattal mindig őrizze meg befogadó készségét: mások más úton, de ugyanahhoz a Krisztushoz igyekeznek, mint mi. Valamennyi kert gazossá válik viszont, ha műveletlen hagyják, s ezt, ha máshonnan nem, hát a Kis herceg majomkenyérfás bolygója óta pontosan tudjuk.

Ám „derű” egy olyan világban, ahol nagy országok elöljárói naponta pusztítással fenyegetik egymást, mert a hatalom szinte megőrjíti őket? Ahol a bűnözők és terroristák eszköze, a bosszú, valamint általában a megfélemlítés mindennapos gyakorlat lehet? Kétezer éve Néró felgyújtotta Rómát és a keresztyénekre fogta, Nagy Sándor négy évszázaddal előbb sorra végeztette ki hadjárata közben saját legjobb vezéreit, hogy Indiáig tartó eszement hódításait belső ellenállás nélkül végig tudja vinni – egyszóval volt a történelemben már egy és más. A valódi keresztyéneknek titkos jeleket kellett használni, amilyen a hal is volt, hogy egymást fölismerjék, és voltak, akiket Európában hitükért még másfél évezred múltán is élve megégettek.

Mégis derű – de nem a körülményekből, amik szempillantás múltán változni képesek, hanem belülről, a tulajdon szívünkből. Mert bevilágít oda egy valódi fénysugár: Isten válasza az őt teljes szívükből, teljes lelkükből és teljes erejükből keresőknek – amitől elmúlik a kétely, lesz erő és okosság a szenvedéllyel elbánni, mert ez a fény már az égből jött. Ezt a csodát tapasztalták meg az első tanítványok, János jeruzsálemi köre – aztán Lídia bíborárus asszony Filippiben, meg a művelt, színházba járó efézusiak és a gazdag római kereskedők – Isten akaratából pedig mi magunk is, akik most e sorokat olvassuk.

Végül még a levél alkalmazta többes számról: „…ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.” (1Ján 1,4) A szerző nem magát kívánja boldogítani, nem is csupán levele olvasóit, hanem egy nagy „bennfoglalással” mindenki derűjét egyformán fontosnak tekinti. Miért? Mert hiszi az „egyetemes anyaszentegyházat és a szentek egyességét”, vagyis az emberi testvériséget – s a hozzá vezető utat is megmutatja a krisztusi szeretetben. Ez ilyen egyszerű, amihez, mint „Isten országához” nem fegyver, sem pedig gazdasági intézkedések révén lehet eljutni – mert az valójában „igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.” (Róm 15,17) Ennek bizonyosságával induljunk egy újabb hét feladatainak, s meglátjuk, nem is fogunk csalatkozni. Ellenkezőleg: azon kapjuk magunkat, hogy még a mindennapjaink is derűsebbek lesznek. Így is legyen. Ámen.