Kiműveletlen éntől sajnos, inkább csak irigységre, meg ellenségeskedésre telik, nem pedig alkotásra. Erre aztán mindig akadnak, akik  „fürge huncut” – ként rá is játszanak, hogy hasznot húzzanak belőle. A „méltóságában” (óh, óh) valóban minden ember egyenlő – ám a hitvány és nemes lélek ettől még ég és föld. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. szeptember 27.

Önmagunk fölé nőni

.

Lekció: Mát 27,3-10

Textus: Luk 22,60-62

„…akkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre.”

.

Igehirdetés

A töredék-életeknek (legalább) két nagy csoportja van. Egyik a félálomban töltött, felébredni nem óhajtó lélek, aki eszik, iszik, gyermeket nemz és azt óvodába, autóját pedig szervizbe viszi, de dührohamot kap, ha lelki-szellemi értelemben keltegetik. A másik pedig a folyton magával bajlódó, főfoglalkozásban küzdő egyéniség, kinek állandó bűntudata van, s ha éppen nem volna, akkor azon kesereg, miért nincs. Úgynevezett „teljes élete” természetesen kevés embernek akad s az sem bűntelen – de Alkotónk belénk építette az egész iránti sóvárgást, s ez mindenkit valóban holtig elkísér. A „teljesség” egyéni vonatkozásban abszolút szubjektív fogalom, mert ahogyan milliárdok közt nincs két azonos ujjlenyomat, úgy emberi egyéniség sincsen:

.

„…a múltba sem, és a gazdag jövőben,

akárki megszülethet már, csak ő nem…”

                                                           (Kosztolányi D: Halotti beszéd)

Így hát, ahány személy, annyi fogalom az egész-ről, s ez így rendben is van. Mégis azonosíthatunk (legalább) két területet, amik meglehetősen fontosat mondanak életünk tartalmáról. Egyik a reprodukció, és általában az emberi kapcsolatok dolga, vagyis a házasság, család és a leszármazottak köre, tágabb értelemben pedig a barátok és a szakrális közösség, ahova tartozunk, s akikre mutathatunk, valamilyen értelemben „ezek vagyunk” mi. Másik pedig a tevékenység, a munka: a foglalkozás és alkotás területe, ami jelentőségében és kihatásában ugyan egészen eltérő lehet – az emberiséget érintő, korszakosan nagy művektől a néhány, ablakpárkányon gondozott virág locsolgatásáig, vagy, ha már az utóbbi sincs meg, teljesen ágyhoz kötött valaki, annak a naponkénti, hűséges, hordozó imák még mindig megmaradnak olyanokért, akikre ráfér az ilyesmi. Testileg leépülve is szolgálhat, akinek ép a hite – az egészségesekről nem is beszélve.

Mindkét terület, tehát az emberi kapcsolatok és az alkotás köre fontos feladatok elé állít, amennyiben komolyan vesszük a voltaire-i „kertművelést.” Az élet továbbadása, sőt gondozása az élőlények alacsonyabb szintjén is adott, de a valamit létrehozni, alkotni náluk a fészek és hódvárak építésénél, vagy a termeszváraknál nem ér magasabb szintre: az „Örömóda” megalkotásához, de a „A magyarokhoz”, vagy „A holló” megírásához viszont már ember kellett a talpán. Ha ezerből egy tényleg értékeset létrehozó személy akad, az már nagy dolog, ám tulajdon létkörünkben mindnyájan szeretnénk önmagunk fölé nőni, s erőink szerint azt lehetőleg még dokumentálva, azaz megőrizve is látni.

Megváltónk passió-történetében két markáns emberi arcél mutatja fel az elakadó, valamint a botlatozó, de végül mégis önmaga fölé növő lélek nagyon eltérő lehetőségeit: Júdás és Péter. Annyira eltérő az életük kifutása, holott mindketten a belső tanítványi körhöz tartoztak, hogy Bach halhatatlan zeneműveiben is külön és jelentős szólamot kapnak: Ember, emlékezz – bármelyik lehetsz magad is…!

Kezdjük a jobbikkal. Péter rendszerint a többi tanítványt képviseli – a nevükben beszél, vagyis kiemelkedik az átlagból. Valami többlete gyakorlatilag minden embernek akad – neki éppen ez volt. (A lélektan a vezetési hajlamot penetranciának, áthatolás-képességnek nevezi – mai magyar nyelvünkben ez, áthallásaival együtt már nem feltétlenül pozitív jelző.) A vezetés sokkal inkább szolgálat, mintsem érdem. Nagycsütörtök este hangosan fogadkozik Péter: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba… Ha mindnyájan meg is tagadnak téged, én soha meg nem tagadlak!”  (Luk 22,33-34 Mát 26,33) Aztán másnap hajnalban, rögtön az első kakas-kukorékoláskor, esküdözve és átkozódva – mégis pontosan ezt teszi… (Márk 14,71)  Önismeretünk és a magunkhoz való őszinteségünk naponta vizsgázik – hasznos hát tisztába jönni gyenge pontjainkkal, s csöndben nevelgetni egyéniségünket. Az elalvás előtti esti önvizsgálat nélkülözhetetlen, mert eredménye általában legalább másnapig kitart… De lehetnek azért távlatosabb felismeréseink akár nappal is – főleg, ha megvalósítással együtt járnak. Nagyon becsüljük meg őket!

Lukács evangéliuma, és egyedül ő – megőrzött egy apró mozzanatot: mikor Péter a főpap udvarában melegedve harmadszor is fennhangon tagadja, hogy egyáltalán ismerné Jézust, akkor ő megfordul és rátekint tanítványára… (Luk 22,61-62)  Megszólal a kakas, kezdődik az új nap, Péter pedig visszaemlékezik, hogy Jézus este azt mondta a fogadkozására: „Még ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem.”  Szégyenkezve kimegy onnan, és keserves sírásra fakad…

E kicsi részlet teli fontos üzenetekkel. Mindjárt ott van, hogy tekintetük találkozik, s ez – a félig ilyen, félig olyan hitű Péter számára, aki egyszerre megy is Mestere után, mintha valóban „követné”, meg azért le is tagadja, hogy ismeri, ha mentenie kell a bőrét – a kegyelem elementáris jele. Jézus ekkor már tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi fog történni – az ő tekintete halálosan tiszta volt. Péteré volt zavaros: a jézusi rápillantásra csak neki volt szüksége. Hány ilyen ébresztő jelzést kaptunk már magunk is – valami kakasszót, meg szelíd szemű Jézusunk egyszerű és tiszta tekintetét, bár talán észre sem vettük: a kegyelem irántunk is, még mindig – kegyelem maradt!

Ó jaj, mennyi mindenre volna módunk emlékezni, mikor a kakas hajnalban megszólal, vagyis kapunk egy új jelet az élettől! Egy baleset az autópályán – ez sem velünk történt… Meghal egy jóbarát, s mi még mindig itt vagyunk. Szembe jön egy ismerős, akivel valamikor nem voltunk segítőek: megfejtjük-e vajon a nekünk szóló „kakas-szókat” – ezen igen sok múlik. Péter abban a nevezetes pillanatban megemlékezett Jézus neki mondott szaváról, s őt ez – megmentette!

Vajon hány ige lakik a szívünkben, valamennyire is tartósan – nagy kérdés, mert akár egyetlen jézusi szó is meg tud menteni egy olyan ócska bűnöst, amilyen Péter ott és abban a pillanatban volt… Ne röstelljük ismételgetni, amit egyszer megértettünk akár igékből, akár ég adta jelekből – van ilyen típusú „mantrázás” is! A megmentő emlékezet… Talán a konfirmációi igénk, vagy a szüleink, nagyszüleink valamelyik szép mondása, bibliai idézete, ami azóta drágakő módjára ragyoghat látásunk előtt – milyen jó, ha vannak ilyen kincsek a tarsolyunkban! Inkább gyűjtsük, mintsem szórjuk el őket, ez jó szívvel tanácsolható – szükség lehet még rájuk.

Péter emberi egyéniségéről János apostol is megőrzött evangéliumában egy fontos külön-anyagot, ami nem található meg egyetlen szinoptikusnál sem (így hívják az első három, „együtt-látó” evangélium szerzőjét). Kérdezi a Feltámadott Pétertől, vajon jobban szereti-e őt a többieknél.  (Ján 21,15-19)  De ezzel nem érzelmei felől tudakozódik, bár sokan ma is azokat tartják mindennél többre, az érzelmeket – itt azonban a „szív” az akarati odafordulás székhelye, mint a Bibliában mindenhol. A kérdés ezért így is hangozhatna: „Akarsz-e te Péter, engem teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből – valóban és igazán követni…?”  Nem lehet nem észrevennünk, hogy Jézus itt háromszori kérdésével milyen finoman teszi lehetővé megingott tanítványa számára, hogy súlyos, háromszori tagadását mégis – jóvá tegye…  „Akinek sok vétke bocsáttatott meg, az jobban szeret, akinek pedig kevesebb, az kevésbé” olvassuk egy másik helyen  (Luk 7,47) – s Péter a későbbiekben, nagy valószínűséggel, valóban egészen a mártíromságig hű maradt Megváltójában való hitéhez.  (Ján 21,19)

Az ő esetében az élet álmosan zümmögő félálmából ébredés oly kristálytiszta verziójával állunk szemben, melyet a Biblián kívül máshol nem is találni: a jézusi szó valódi, életre szóló változást munkál ki egy írástudatlan halászból lett „emberhalász” felfogásában, egész ön és világlátásában! Ezért nem lehetett e könyvet, a Szentírást eddig soha véglegesen elégetni, mert ez Isten igéje, logosza – Szolzsenyicin tanúsága szerint pedig néhány újszövetségi lapja titokban még a Gulágokon is ott volt a barakk esti fél-sötétjében… Ám csak azoknak „életnek igéje”  (1Ján 1,1)  vagyis az élet megtalált értelme, akik hozzá is szabják magukat. Számukra az Élet Könyve, amiben „föl van írva” az ő nevük is…! Ők már tudják, hogy igen, van menekvés bűnből, szenvedésből és halálból! Megragadták e nagy-nagy bizonyosságot, ami nem is az övék, úgy kapták – ám többé nem engedik el, ez lett létezésük legszilárdabb alapja.

Mi hiányzott mindebből a Júdás esetében? Hisz ő is tanítvány volt, őt is maga Jézus választotta a „tizenkettő” közé – oda tartozott, szemben a hetven tanítvány külsőbb körével. A kárióti ember, ahogy Bulgakov a héber Ish-káriotész szót lefordítva  nevezi, maga is erőteljes személyiség lehetett, ha egyszer rábízták a tanítványoknak szánt pénzadományok kezelését. Tanítványként összesen egyszer halljuk a hangját, amikor megkifogásolja, mire való a megtérő bűnös asszony nagy tékozlása az alabástrom szelence feltörésével s Jézus lábának drága, nárdus olajjal megkenésével. „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták a szegényeknek?”  (Ján 12,5)  Az élet puszta ténye iránti kegyelet hiányzott regiszterei közül.

Kereskedelmi szakértelme és a pénzhez való vonzódása viszont nyilvánvaló, emberi tulajdonságai ebbe az irányba mutatnak – ám az evangéliumból az is kiderül, hogy nem a szegényekre volt neki gondja. A rábízott anyagiakat nem tiszta kézzel kezelte, hanem saját céljaira elvett belőlük, s mikor a Jézusban való csalódása után végül még Mesterét is el akarta árulni a főpapoknak  (Mát 26,15) – akkor is tettének árát (!) kérdezte először….

Akinek ennyire az anyagiak vannak életképzelete középpontjában, s ez lényegében az alapbűnünk (ld: „…még a saját lelkét is…”  Luk 14,26-ban!)  annak szükségképpen csalódnia kellett Jézusban. Ha eleinte fel is lángolt benne valami hitbeli-hazafias érzület, de inkább az utóbbi – ő valójában egy katonai Messiást akart, aki kiűzi a megszálló római légiókat, ahogy a makkabeusok tették egykor a görög szeleukidák seregeivel. Nagyon is érthette ő Jézus tanításaiból, hogy  „az én országom nem e világból való”  (Ján 18,36) – de pont ezt kifogásolta. Szervezni kell, kedves Jézus, intézkedni, hatalommal és kérlelhetetlen erélyességgel, erőt mutatva – akkor jő el a Kánaán! Még, hogy a szelídeké az egész földteke, meg a szegényeké a „birodalom”, vagy a síróké a vigasztalás..? Azt már nem. Júdás közönséges értelemben hatalmat akart. Beülni Izrael tizenkét királyi székébe, összes lehetséges közjogi pozíciójába, s ítélni, vagyis uralni tizenkét törzsét (Mát 19,28) – ez volt az ő látómezeje.

Mi viszont láttuk már a történelemben, mi jó jön ki ebből, ha ennyi és nem több: legtöbbször még a nép nagyon kívánatos boldogítása sem… Júdás képzelete a pénz és a hatalom körül forgott, s mikor végre belátta vétkét Jézus elárulásában, még akkor is pénzzel  akarta azt jóvátenni – amit a főpapok visszautasítottak, s neki maradt a végső kétségbeesés. Az intézkedő ember, aki sem bűnein sírni, sem pedig imádkozni nem tud, de valójában nem is akar, annyira hisz önmagában s terveiben – egészen a Macbeth-típusú végső, nagy összeroppanásáig, ahol Shakespear szövegében a „futó árny a mezőn” egyébként bibliai idézet: (Zsolt 144,4)   „Az élet csak futó árny; nyomorult / Komédiás, aki egy óra hosszat / Dúl-fúl a színpadon, s senki se hallja / többé; mese, mit egy bolond beszél, / Tele zajjal s dühvel, s semmit se jelent.”  (ford. Szabó Lőrinc)

„Life’s but a walking shadow, a poor player,
That struts and frets his hour upon the stage,
And then is heard no more. It is a tale
Told by an idiot, full of sound and fury,
Signifying nothing.” (V. felv., 5. szín)

Az utolsó két és fél sor nyers fordításban: „Az élet olyan történet, / amit egy bolond mesél el, teli zajgással és dühösködéssel, / de nincs semmi értelme.”

Sorolhatnánk európai civilizációnkból is nagy embereket, akik összeroppanva, évtizedekre elmegyógyintézetben végezték, de ne tegyük. Felőlük gondolkodva nem jutunk másra, mint hogy műveik gondozása és létrehozása közepette nem jutott elég figyelmük és energiájuk tulajdon énjük ütésálló kiépítésére. Dolgoztak, nagyon is dolgoztak, műveik némelyike ma is kincsnek bizonyul – ám saját énjük törékeny maradt – talán épp a legfőbb pillér híjával… A tömegember rendszerint a másik végletben időzik: csupán magával és mindennapi boldogulásával törődve, meg lehető vagyonosodásával – de nem hoz létre semmi említésre méltót, amihez pedig meglenne a szürkeállománya. Ha valamennyire gondoskodó is, egészen szűk körben teszi, holott volna módja sokkal többre. Kiműveletlen éntől sajnos, inkább csak irigységre, meg ellenségeskedésre és gyűlöletre telik, nem pedig alkotásra. Erre aztán mindig akadnak, akik „fürge huncutként” rá is játszanak, hogy hasznot húzzanak belőle. A „méltóságában” (óh, óh) valóban minden ember egyenlő – ám a hitvány és nemes lélek ettől még ég és föld. „Istentelenül pedig, kérdem: mi célja embernek a földön?”  (Csontváry)

Mű és személyiség-kultúra a legszorosabban összetartoznak: egyik sincs a másik nélkül. Ott születnek jó művek, ahol nem csupán a tehetség elektromos ívei villódznak, de az egyéni helytállás, munkaerkölcs, és igazság iránti elkötelezettség is sziklaerős, amik adott esetben viszont komoly áldozatokkal járnak. Mindehhez rendíthetetlen és egyszerre okos, mondjuk csak újra, nemes énre van szükség: szépen, kiegyensúlyozottan, egészségesen élni, mindig korrekten, azaz tárgyilagosan tájékozódni, túl a saját vélemény-buborékon, még a múltbeli értékeket is feltétlenül számba véve, amihez szükségképpen jár valamilyen szolgálat, másokért élés – a többit pedig nyugodtan ráhagyhatjuk Istenre.

Ha összegezzük a elmondottakat: mind Júdás, mind pedig Péter sorsa Jézushoz való viszonyulásuk következtében lett az, ami. Előbbi eszköznek tekintette őt saját céljai elérésére, amilyen ma a  „Happy Sunday”  típusú vallásosság: sikeres leszel. Júdás ugyanezt gondolta, csak éppen egy szinttel följebb – odaszánt zsidó hazafiként népéért lobogva.

Péter viszont értette Megváltója kérdését, „szeretsz-e engem” – igen: akarlak követni Uram, egész szívemmel, egész lelkemmel és minden erőmmel…! Nem volt önmagában ő sem túl nemes lélek, csak az Úr tette azzá. Az nő „önmaga fölé”, aki neki adja szívében az első helyet: így lesz az ő  töredék-életéből mégiscsak teljes élet. „Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez”  (2Kor 7,10) – erre pedig Péter robusztus szikla-voltánál és Júdás öngyilkosságánál nem kell súlyosabb bizonyíték.

Néha a „teljes élet” egyáltalán nem látványos – adott esetben paradox módon annyiból is állhat, hogy kritikus időkben meggondolatlan fellépésünkkel nem szítunk magunk ellen erőnket meghaladó ellenségeskedést, aminek nem is volna semmi értelme. Ilyen visszavonult állapotban is meg kell őrizni azonban azt a belső minőséget, ahova már eljutottunk, s nem szabad úgy viselkednünk, mintha mindenkinél mindent jobban tudnánk.

Ahol ennyire világos a hitbeli alapállás „logosza”, értelme – lesz ott lelki békesség, sőt bűnök bocsánata és valódi új élet is, mert „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.”  (Ján 3,17)  De arra is emlékezhetünk, hogy „mindaz, ami Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.”  (1Ján 5,4)  Így is legyen, mert – nagyon is lehet!  Aki magát legyőzte, annak előbb-utóbb a világ erői is kénytelenek tiszteletet adni, s minden homály kitér előle.  Igen, ámen!