Jó csendben várni

Igehirdetés 2012. december 2.

Jó csendben várni

Lekció: Jer Sir 3,19-33
Textus: Mát 1,20-23

„Íme, az Úr angyala megjelent neki álmában és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjen, amit az Úr mondott a próféta által: Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek – ami azt jelent, velünk az Isten.

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, örök Atyánk, köszönjük az új advent fényeit. Reménykedve és várakozással tekintünk előre, hiszen a tiéd a jövendő, s akkor nem lehet az rossz, még ha próbákon át vezetsz is bennünket a tökéletesedés útján. Szemünk előtt van, ami méltatlan bennünk, és ha volna, amit eltagadtunk előled s magunk elől, segíts, hogy azokat is megvalljuk előtted most igazán. Add, hogy új bizalommal és hittel tekinthessünk előre, s téged lássunk ott, aki ígéreted szerint eljössz és helyreállítod mindazt, ami a bűn miatt elromlott. Segíts megértésre és arra az alázatra, ahová József és Mária is eljutottak, hogy méltó módon fogadhassák a világ Megváltóját. Taníts csendben várni és megadással lenni! Ámen.

 

Igehirdetés

Egy 20. századi angol regény lapjain jelenik meg egy fiatalember, aki Londonból vidékre utazik, hogy újrakezdje életét egy másik városban és másik munkahelyen. Amint elindul vele a vonat, vonulnak el szeme előtt városok és állomások, de mindjárt az út elején pár pillanatra meglát az egyik peronon egy elkeseredett arcot, egy olyan szomorú és magános arcot, amely maga az elkeseredés. Ez a súlyos és komor kép aztán megy vele, és a regény során sokszor újra és újra felvillan előtte, egészen különböző élethelyzetekben is, míg az élete egyik későbbi mélypontján egyszer úgy találja, hogy ez az arc tulajdonképpen ő maga.

Valószínűleg mindnyájunknak van egy ilyen magányos és elkeseredett arcunk, ha alapjában sok minden rendben van is az életünkben. Nehéz megúszni utunkat olyan próbák nélkül, amik efféle vonásokat hagynak rajtunk. A Siralmak könyve előbb hallott részlete mindenesetre ezzel foglalkozik, a magát idegennek érző ember hontalanságával, a fázós elkeseredettséggel – tehát azokkal az időkkel, amikor „elcsügged bennünk a lélek.” (Jón 2,8)

Adventi téma ez, hiszen sokszor valóban a mélységből kiált az ember segítségért, s azt sem tudja, meghallgatásra talál-e vagy sem. Ez a mélység és elkeseredés sok mindenből származhat. Talán elvesztettünk valakit, akit szerettünk és hiányzik. Lehet, hogy csalódtunk valakiben, akiben nagyon megbíztunk, s már nehéz hinni az élet szépségében. Esetleg maga az élet, a feltételek fordultak mostohára körülöttünk. Vannak, akik elvesztették munkahelyüket, s vannak olyanok is, akiknek el kellett adni házukat, mert nem tudják fizetni a részleteit. Lehet, hogy életünk kiteljesedése valahol előttünk van, de nem akar eljönni s nagyon nehéz kivárni. És az sem lehetetlen, hogy éppen saját magunkkal vagyunk elégedetlenségben – aki kicsit is őszinte magával, biztosan nem tekinti lényét tökéletesnek.

Igénk válasza a kérdésre, hogy mi legyen a bennünk mélyen, de mégis ott bujkáló elkeseredéssel az, hogy „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig”, vagy az új fordítású Biblia szerint: „Jó csendben várni az Úr szabadításáig”.

Ez a csöndes várakozás az advent igaz tartalma. Amikor nincs itt a szabadítás, amikor még küzd az ember a reménység és a kétségek között, s amikor még az alagút végén sem látszik a fény – akkor „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig”. Egy fiatalasszony friss házasként szeretne boldog és szép életet élni, egész életében erre készült – de mindkét szülője az alkohol rabja s ő tehetetlenül vergődik, mert szeretne rajtuk valahogy segíteni, de minden próbálkozása kudarcot vall. Ott állunk mellette tehetetlenül – mi is szeretnénk segíteni, s mi sem tudunk tenni majdnem semmit. Vannak helyzetek, amikor szinte más sem marad, csak a tehetetlenség és elkeseredés.

Józsefnek, a boldog vőlegénynek sem lehettek nagyon derűs gondolatai, amikor megtudta, hogy jegyese, Mária viselős, holott ő nem is érintette őt. Mi lehetett ennek a derék ácsnak a lelkében? Szégyen és megalázottság, sértettség és az életből való alapvető kiábrándulás, mikor megtudta, hogyan is állnak a dolgok Mária körül. S a pillanatokban, mikor az ember úgy igazán a padlón van, az a kérdés marad, hisszük-e, tudjuk-e, hogy „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig”. Nem intézkedni, nem igazságot tenni, nem hozzáfogni a világ megjavításához és minden embertársunk megigazításához – hanem várni, és megadással lenni, az Úr szabadításáig. Nehéz lecke, hiszen ha másként nem, legalább beszéddel és szavakkal rendszerint mégis megpróbálkozunk. Elmondjuk, elpanaszoljuk valakinek, még vádak is elhangzanak egy jelen nem lévőről, vagy ha magának az illetőnek mondjuk el, következnek a jelenetek és a veszekedések – aztán legtöbbször mégis minden marad a régiben. Milyen más, mikor valaki tud csöndben várni, semmit nem tenni, az Úr szabadításáig!

Ehhez kapunk most segítséget, amint József is kapott az angyaltól álmában. Ez a segítség maga az eljövendő Jézus, akinek egyik neve Immánuel, ami azt jelenti, velünk az Isten. Jézus, mint Immánuel – ez a mi adventi evangéliumunk! Az ő ószövetségi neve Ézsaiás próféta könyvében szólal meg (Ézs 8,8  Ézs 7,14), és több rétegű szó. Jelenti azt, hogy Isten velünk van, de jelenti azt is, hogy ő közöttünk van, és jelenti azt is, hogy ő a középen van. Mind a három fontos, elmélkedjünk most ezekről. Isten velünk, Isten közöttünk, és Isten középen.

Ha Isten velünk van, akkor lehetnek a körülmények mostohák, lehetnek a kilátások sötétek, valahogy mégis van reménység. Bocskai fejedelem az egész hatalmas Habsburg birodalommal szállt szembe, mikor a reformáció hozta bibliai igazságot, s azzal együtt a vallásszabadságot kívánta Magyarországnak kiharcolni. Az esélyek nem voltak kecsegtetőek. Ő azonban ezt az igét hímeztette zászlóira: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm 8, 31) S ezt a hitét, e hatalmas hitvallását Isten elfogadta és megáldotta, s az 1606-os bécsi békében Bocskai a hajdúkkal szövetkezve rákényszerítette a Habsburgokat, hogy elkezdjék tisztelni és elfogadni a reformáció egyházait Magyarországon. Az ő emlékezetéül van ott ez az ige a mai napig a Magyarországi Református Egyház címerében. Mert ha Isten velünk, akkor a reménysége is velünk van, s akkor nem reménytelen a túlerővel való harc sem.

Ennek azonban a fordítottja is igaz. Ahol Isten jelenvalóságát kétségbe vonják, ahol a hitet megtagadják, ott a reménység is ki szokott hunyni. Azért akad ma annyi sötéten látó ember, azért vizionálnak oly sokan katasztrófát, azért épülhet lassan média-iparág a világvége-várás lelkületére, mert nincsen hit. Az igaz hitet megtagadják, és az okkultista forrásokból táplálkozó ostoba babonákat széles sávon hirdetik. Pedig minden megkeresztelt ember fölött elhangzott pólyásbaba korában: Tegyetek tanítványokká minden népeket – és tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig! (Mát 28, 20)

Amikor adventben az ige emlékezetünkbe idézi, hogy Isten jött közel hozzánk, hogy „velünk legyen” a Betlehemben született és Názáretben felnőtt Jézus által, akkor ezzel mindenek előtt a jövőt akarja kinyitni előttünk. Azt akarja, hogy a mi hitünk reménység is legyen Istenben. (1Pét 1,21) Élesszük hát új életre a hitet magunkban, mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? A Gonosz tüzes nyilait is megolthatjuk, ha az apostol tanácsa szerint fölvesszük magunkra a „hitnek pajzsát”. (Ef 6,16) Vagyis a lelki harcban sincs egyedül a hívő, ott sem reménytelen számára a jövő.

Isten azonban nem csak segítőként “van velünk”, hanem ébresztőként is. Ez fejeződik ki az Immánuel szó második rétegében. Isten közöttünk van, ami azt jelenti, hogy mindig eggyel többen vagyunk, mint ahányan összegyűltünk az ő nevében. Valóban itt van Isten köztünk – és ebből az következik, hogy nem történhet minden oly kritikátlanul és közönségesen, mintha ő nem lenne jelen. Még az iskola udvarán is másként játszanak a diákok, ha ott van egy tanár, mint akkor, amikor teljesen magukban vannak. Olvassuk csak el Golding-tól A legyek ura című regényt, abból megtudhatjuk, milyenek a gyerekek, amikor magukra maradnak. Verne még regényes illúziókat táplált a Rejtelmes szigetről, meg a Tizenöt éves kapitányról – de a két világháború évszázadában már meg kellett szülessen az őszintébb kép, amely megmutat minket, “embergyermekeket” magunknak – milyenek is vagyunk, ha egyedül hagynak minket.

Igen, elemi erővel van szükség arra, hogy tudatában legyünk, Isten közöttünk van. Még akkor is közöttünk van, ha tagadnánk őt, még akkor is, ha elfelejtkeztünk volna róla, és még akkor is, ha azt szeretnénk, hogy ne nézzen oda, mit csinálunk. Aki ezt komolyan a szívére veszi, az szükségképpen felébred. Rádöbben arra, hogy nem mindent szabad, amit lehet. Rádöbben arra, hogy az életünk nem magántulajdonunk – nem vagyunk mi magunkéi! Rádöbben arra, hogy nem azokkal a dolgokkal kell foglalkoznunk, amiket Isten elrejtett előlünk, amiket eltakart és nem mutatott meg nekünk, hanem azokkal, amiket kijelentett és nagyon is világosan elmondott számunkra. Sok embert izgat a „titok”, amiről Dosztojevszkij azt mondja, hogy a „titok” a tömeg szava, mert a tömeg mindig oda tódul, ahol valami titkot lehet sejteni, leginkább a cirkuszba és különböző mágikus helyekre. Pedig itt van számunkra Isten hatalmas kijelentése a Bibliában, amellyel kapcsolatban Goethe szerint – ő ezt mondja a Bibliáról – nincs emberfia, aki azt állíthatná magáról, hogy teljes mértékben és maradéktalanul megértette volna. Nos, akinek ez a könyv nem kell, aki azt hiszi, ő ezt már maradéktalanul érti és megfejtette, az ne csodálkozzon, ha záros határidőn belül bele fog csavarodni az un. „ezotériába”.

Mert ahol kidobják az ablakon az igaz hitet, Isten valódi kijelentését, szavát és igéjét, ott bejön az ajtón a hamis hit és az áltatás. Hát ezért fontos, hogy Isten nem csak velünk van, mint segítőnk és támogatónk, hanem közöttünk is van, mint ébresztőnk és megszólítónk. Az ő jelenléte, és az ő személyes és egyetemes kijelentése méltó egyedül arra, hogy formálja lelki arcunkat!

Végül pedig még egy szó: ő nem csak velünk és nem csak közöttünk – hanem középen is van. Ez pedig azt jelenti, hogy minden dolgok lényege, belső magva és szervező ereje, aki nélkül a világ széthullik és elveszti értelmét. Mi nem tudjuk elveszteni a világ egészét, de el tudjuk érni a széthullást a magunk lakóhelyére nézve, legalábbis ma így néz ki a dolog. A világot nem kell féltenünk, Isten tulajdona így is, úgy is – de a magunk világát, emberi környezetünket igenis féltenünk kell attól, hogy széthullik és elveszti értelmét. Érvényes ez lelki egészségünkre éppen úgy, mint az élhető környezetünkre, ahol a mi dolgunk, hogy megvédjük helyünk “egész”, azaz sértetlen voltát – a lélek békességét éppúgy, mint a vizeket, levegőt és a földet a tönkremenéstől.

Közel háromezer éve egy elkeseredett ember azt mondja magáról, hogy „én vagyok az a férfi”, aki nyomorúságot látott, akit ő lekergetett útjáról, nevetségessé tett mindenki előtt, akivel kavicsot rágatott, akinek elvette a békességét, aki már azt hitte nem lehet reménykednie és bizakodnia az Úrban. És ez a férfi azt mondja, még egyszer meggondoltam – és akkor rájöttem, hogy szeret az Úr, nincs még végünk egészen. Nem fogyott el irgalma, minden reggel meg-megújul, nagy az ő hűsége! Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Így hát jó csendben várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig. Jó, ha a férfi már ifjú korában igát hordoz magán, vagyis gyakorolja magát az állhatatosságban. Üljön hát magányosan és maradjon néma, amikor ráteszik az igát. Hajtsa porba a fejét, talán van reménysége. Tartsa oda arcát, ha ütik, tűrje el, ha gyalázzák. Mert nem vet el örökre az Úr. Sőt, ha megszomorít, meg is vigasztal kegyelme gazdagságából. Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát!

Mi ezt a nagy jóságot Jézusban tapasztaltuk meg, akinek születése ünnepére készülünk, az ő szelídségében és türelmében. Benne látjuk az Úr felénk forduló bocsánatát, hozzá jövünk az úrvacsorában kegyelemért és újulásért. Ő van a középen, mindig is ő volt, és mindig is ő lesz – hát legyen a mi életünk közepén is!

Ő az, aki velünk van, hogy segítsen, közöttük van, hogy felébresszen. S ő az, aki középen is van, hogy mindent egybefogjon és mindennek megadja helyét. Azért jöttünk ma ide, hogy elhelyezzük magunkat, hol is vagyunk. Értékeljük át most életünket ilyen módon: ő van a középen!

Immánuel – Jézusban maga az Úr van velünk, ő van közöttünk, s ő lehet középen. Jó csendben várni és megadással lenni az Úr szabadításáig! Így legyen! Ámen.